Lélek-zet

Érdekes fantázia lepett meg pár napja. Annyira szelíden érkezett, hogy, mire észbe kaptam, már le is írtam. Így, hát hosszú idő után lett egy új bejegyzés. Jó olvasást hozzá! :)

A lélek csendben sütkérezett a reggeli fényben. A testre, mely hordozta, nehéz idők jártak. Most ott feküdt a padon kabátjába burkolózva és aludt. A hosszú lélegzetének ritmusára emelkedő és süllyedő test annyira beleolvadt a park harmóniájába, hogy szinte eggyé vált a paddal, és a reggeli madárfüttyre ébredő park minden lakójával.

Az átélt kudarcok emléke és fájdalma úgy leülepedett, mint a zacc a kávé aljára, vagy még inkább, mint a gyümölcslé sűrűje, ha kicsit állni hagyják.

Ez volt az a pillanat, amikor a lélek, mely addig szinte ki se látszott a ráépült, keserű élettapasztalatok szemétdombja alól, végre kidugta fejét. Nagyot nyújtózott, majd lassan körülnézett és kibújt a testből, hogy megmártózzon a reggeli fényben. Lassan átmozgatta elgémberedett tagjait. Itta a fényt, megfürdött a harmatban, és örömében végigsimogatta az ébredező fákat.

„Végre kint vagyok.” Sóhajtotta. „Meghalni?! Még mit nem?! Eldobni az életet, a madárfüttyöt, a mosolyt, az érintést? Még a fájdalom is gazdagít. Semmije sincs, mégis kincsekkel van körülvéve ez az ember. Hihetetlen, hogy ezt ő nem látja, csak én. Nem hagyhatom, hogy meghaljon.”

A lélek még sokáig morfondírozott az élet értelmén és annak szépségein, de azt is tudta, hogy amint a lélegzet egyenletessége megtörik, vissza kell bújnia a testbe, ahol a fájdalom és a keserűség megint rászakad majd. Ha nem tud elég hangosan kiáltani, senki sem hallja majd meg a hangját és a léte újból veszélybe kerül.

Márpedig a lélek rendkívül halk és az értelem számára szinte felfoghatatlan. Ereje nem a hangerejében rejlik.

„Hogyan tovább? Mi tévő legyek most?” Kérdezte önmagától.

Ez az alkoholgőzben úszó élet már amúgy is a lassú öngyilkosság folyóján csordogált a biztos halál felé, és nem rég, egy tiszta pillanatában a férfi szembesült életének teljes értelmetlenségével.

„Csúnyán elindultál a lejtőn komám. Valljuk be őszintén, ezt az életet már nem érdemes leélni…” Mondta magának előző este.

 „A fájdalom napról napra nő, és lassan nem lesz az a piamennyiség, mely enyhíteni tudná. Jobb lesz, ha végzel magaddal, mielőtt megöl a bánat.”

Ekkor sikoltott fel halkan a lélek, és azóta várt rá, hogy a keserűség páncélján át kiszökhessen, és valamilyen módon életet lopjon a férfi megkérgesedett szívébe.

Fura, hogy épp az öngyilkosság gondolata volt az, ami az elmét és az egót egyaránt annyira megnyugtatta, hogy a keserűség páncélját kilazítva hagyták. Hajnaltájban már annyira meglazult a páncél, hogy a léleknek, a lélegzet tutaján megkapaszkodva, végül sikerült napvilágra jönnie.

„Milyen furcsán ismerős ez az érzés! Akkor éltem át ilyet először, mikor megszülettem. Akkor is világra jöttem. Azóta sem történt velem semmi hasonló.”

Az idő azonban sürgette. A férfi fázott, s álmában dideregve kezdett szakadozni a lélegzete.

„Mindjárt vége. Hogyan vegyem fel a harcot a keserűséggel? Hogyan érjem el, hogy ez a szegény ember meghallja a hangom? Segítsen valaki!”

A következő pillanatban az álom elillant, és a férfi halk horkantással felébredt. A szemét még csak résnyire nyitotta ki. A reggeli fény túl erősnek bizonyult, szoknia kellett.

„Szépet álmodtam.” Gondolta. „Kár, hogy csak álom volt.”

Az ébredést rendszerint hosszabb, rövidebb bambulás követte. Ez addig tartott, míg az eszmélet úrrá nem lett rajta. A lélek számára ez a holtidő jelentette a felkészülést arra a kétségbe esett harcra, mellyel nap, mint nap a túlélésért küzdött.

A lélek egy különös paradoxonban őrlődött. Tudta, hogy halhatatlan, most mégis a halál ellen fordult. Tudta, hogy az a halál, ami elpusztítja, illetve átalakítja a testet és a személyiséget, nem az ő halála, mégis meg akarta menteni ezt az embert. Nem a haláltól akarta megóvni, hanem attól a keserű haláltól, mely egy boldogtalan élet végén várja őt.

Tapasztalni akart, mert lételeme volt a tapasztalás, és a tapasztaláson keresztül boldoggá akarta tenni ezt az idősödő férfit.

Az eszmélet pillanatáig az elme és az egó nem fért hozzá az emberhez. Ő már ébren volt, ezek viszont még aludtak.

A mostani ébredést követő bambulás szokatlanul hosszúra nyúlt. A lélek lassan megnyugodott, és elfogadta, hogy az embernek, akiben lakott, van egy sorsa.

„Legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcolok tovább. Ha meg akarsz halni, halj meg, de tudd, hogy mit hagysz hátra, tudd, hogy mit veszítesz, és tudd, hogy, ha mindent elveszítesz is, még mindig van miért élned. A választás a tiéd.”

Azzal elhallgatott, és nem szólt többet, csak csendben figyelt.

Közben az ember még mindig bambult. Figyelmét annyira lekötötték az érzékszervek kapuján beáramló ingerek, hogy az elme és az egó, még mindig nem fért hozzá. A figyelem felébresztette a tudatosságot, és a csendes bambulás lassan kezdett meditációvá válni.

Az ember csak ült és figyelt. Hagyta, hogy beáramoljon a fény és a hang. Hagyta, hogy a szél megborzolja a kézfején lévő szőrszálakat, és magához engedte egy éppen nyitó pékségből, a felé áramló frissensült kürtös kalács illatát. Megérezte a tegnapi alkohol savanykás ízét a szájában, és hirtelen emlékek végeláthatatlan karavánja jelent meg lelki szemei előtt.

Az emlékek peregni kezdtek, az ember pedig csak ült csendben, és figyelte őket.

Most minden az volt, ami. Se több, se kevesebb. Amit most átélt az maga volt a kegyelem.

„Vajon meddig tart még ez a szokatlan éberség és ez az ismeretlen nyugalom?” Kérdezte magától, mire a meditáció falai megrepedtek, majd, mint egy betört kirakati üveg, darabokra törve lehullottak, és a keserű emlékek fájdalma beözönlött az ember tudatába.

A lélek most sem csinált semmit. Őrizte az éberséget és a nyugalmat.

Az elme őrült vágtában kergette az emlékeket, kereste a nem létező megoldást egy elrontott élet számára. Az egó tombolt. Bosszúért lihegett, elégtételt akart és gyógyírt a gyógyíthatatlanra. Mindez a lélek számára most nem volt több egy régi, unalmas filmnél. Mindenki hozta a jól megszokott szerepeit. Egó, az egó és elme az elme. Mindkettő folytonosan tevékenykedik, és teszi a dolgát, de ez őt most nem tudta korlátozni. Még beszélnie sem kellett. A vágtató felhők mögött tekintetét a Napra szegezte, és várt.

Az ember csendben tűrte a fájdalmat. Az ízületei minden mozdulatra feljajdultak, a hólyagja feszült, a szeretet hiánya pedig vasmarokkal szorongatta a torkát.

A lélek figyelte, ahogy az ember nehezen elvonszolja a testet egy bokorhoz, és végre könnyít magán.

Figyelte, ahogy a térdekbe nyilalló fájdalom sajátos, döcögő ritmust kölcsönöz a testes testnek. Figyelte az emberben megjelenő hálát, amiért a test szükségletei és fájdalma eltereli a figyelmét az emlékek fájdalmáról.

Végül figyelte, ahogy elszoruló torkának ellenállva kiengedi magából az üvöltést, és hagyja, hogy annak helyét igazi, csecsemőzokogás váltsa fel.

Most igazán magához engedett mindent, amit eddig az alkohollal tartott távol magától. Magához engedett mindet, ami addig túl nagynak és nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egy ember egy életen át magában hordozza.

A nagy zömök testet rázta a zokogás.

Az emberek, kik arra jártak, meg, megálltak. Csendben ők is viaskodtak magukkal, hisz legszívesebben elkerülték volna, a szívük azonban megesett a zömök, gyermek módra bömbölő hajléktalanon.

„Ki ez az ember? Hogy jutott idáig? Vajon mit élhet át most?” Ezek a gondolatok szálltak most testről testre, lélekről, lélekre, és közben az egész park, a pillanat sajátos rezgésében időzött. Az elmék és az egók lassan elcsitultak, a félelmek visszahúzódtak, a törekvések megszelídültek.

Egy hosszú pillanatig senki nem akart semmit. 

Ez a pillanatba zárt örökkévalóság elég volt ahhoz, hogy az előbb még keservesen síró öregember abbahagyja a zokogást és a lélegzetét visszafinomítsa, a pár perccel azelőtti, alvó ember nyugodt, egyenletes légzésére.

Az előbb még veszettül tomboló egó és az elme megnyugodott, és abbahagyta a mozgást. Csak az ember maradt és a lélek, akik most úgy összekapcsolódtak, mint a kint és a bent a lélegzetben.

Az öreg arcán derűs mosoly jelent meg.

Az emberek, néma áhítattal, mintha szertartás zajlana, szemlélték, ahogy egy kisgyerek odaszalad az idős, mosolygó férfihez.

Egymás szemébe nézve sokáig mosolyogtak még. Végül a gyerek az öreg kezére tette a kezét és így szólt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon: „Élj!”

„Most már van miért.” Felelte az öreg, majd még mindig mosolyogva meghajolt a gyermek előtt.