„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Március 15 - Tisztelet a Bátraknak!

„Semmi sem fájdalmasabb az igazságnál.” (Ismeretlen szerző örök érvényű mondása.)

Megy a nagy rinyálás. Nem tetszik a rendszer. Arrogáns kül - és belpolitika, hozzá nem értő emberek vezető munkahelyi pozíciókban. Egymást váltó kormányok, mind rossz, de az aktuális mindig rosszabb az előzőnél. (Nem tudom így van-e, de nem is érdekel.)

Hadd legyek kemény már itt az elején! Sajnos nem érdemlünk jobbat… Gyáva népnek nincs hazája.

Mi lehet a magyarok bűne, hogy egy ilyen szörnyű, csapásokkal teli történelem után még mindig nincs vége? Az, az igazság, hogy a birkákat nem szeretetből tartják. Kutyák terelgetik őket, hogy arra menjenek, amerre azt a ’Pásztor’ szeretné. Ha megnőtt a gyapjuk nyírják, ha kell, levágják őket. Ez a sorsuk.

A magyar emberrel szó szerint ezt teszik évszázadok óta, és, bár azt gondolnám, hogy karmikusan ledolgoztuk a bűnünket (kalandozások?), a helyzet úgy tűnik, egyre csak rosszabb lesz.

Nézzük csak meg közelebbről, mi is a bűn fogalma.

Egyszer Oshonál találtam egy frappáns megfogalmazást. „Bűn az, amit csak öntudatlanul tudsz megtenni, erény pedig az, amit csak tudatosan vagy képes megvalósítani.” Ez a mondat azért zseniális, mert mindjárt egészen más megvilágításba helyezi a Mohács óta tartó, bús-magyar mélyrepülést.

Nem csak az a bűn, ha másoknak ártasz, hanem az is, ha magadnak. Aki nem képes önmagát tisztelni, azt bizony mások sem fogják tisztelni soha az életben. Aki nem ismeri, és nem tiszteli a saját értékeit, azt a környezete értéktelennek fogja tartani, és soha nem fogja megtudni senki, hogy az illető mire lenne képes valójában.

Mostanában többször szembejön velem a bántalmazás elleni harc. Magyarországon rengeteg a bántalmazott nő. (Ismerjük a mondást: "az asszony verve jó...") Nagy a feszültség, eldurran egy, két pofon... A kérdés azonban nem az, hogy miért bántják a nőket. Erre nagyon egyszerű a válasz. Azért mert megtehetik. A családon belüli erőszaknak semmilyen következménye nem lesz a bántalmazóval szemben. Addig üti, a nőt, amíg lehet, azaz addig, amíg a nő meg nem hal. Ennyi…

Egy magára valamit is adó, öntudatosabb nő azonban meg sem várja a pofont. Már az első, súlyosabb, verbális bántalmazásnál otthagyja a férfit. A valódi kérdés inkább az, miért maradnak benne mégis a legtöbben egy bántalmazó kapcsolatban. Ezeket a „Mentsük meg a bántalmazott nőket” mozgalmakat nem bántalmazott nők, hanem dühös nők kezdeményezik. Egy bántalmazott nőt ugyanis nem lehet megmenteni!!! (Egy bántalmazott férfit sem.)

Nyilvánosan kivégezheted a férjét, két hét sem telik el és megtalálja magának az új bántalmazóját. Ez szimbiózis. A bántalmazott egyszerűen nem képes bántalmazó nélkül élni, mert a szeretetet, a törődést a bántáson keresztül érzékeli. Ezt szokta meg, ez kényelmes, ez biztonságos, még akkor is, ha belehal...

Ez persze nem felnőtt korban kezdődik. Ezért hívják az ilyen embert felnőtt korban is bántalmazott gyereknek, mert gyermekkorban bántalmazták, és ő úgy maradt, azóta is úgy viselkedik minden bántalmazó szituációban, mint, ahogy akkor tette. Vagyis jámbor birkaként viseli sorsát.

A karmával kapcsolatban van egy csúnya félreértés. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a karma nem más, mint a mesebeli, „jó tett helyébe jót várj!” igazsága. Ez azonban egy rendkívül leegyszerűsített magyarázat. Ha a karma csak ennyi lenne, akkor egy bántalmazott nő, főzne az urának, egy finom vacsorát, és mindjárt jönne a szeretet és az odafigyelés. Valójában azonban a bántalmazó kiszolgálása csak mélyíti a kötődést közöttük, és csak egyre súlyosabb bántalmazás várható.

Hogy hol kezdődött a dolog, az jó kérdés. Kicsit olyan, mint a tyúk és a tojás esete. Odáig tiszta, hogy ha valaki bántalmazóként él le egy teljes életet, ez az életmód valahol vissza kell, hogy üssön, így következő életben vélhetőleg fordul a kocka, hogy a másik oldalt is megtapasztalhassa. Így áll helyre az egyensúly.

Ezt a magyarázatot a bántalmazottak nagyon szeretik, mert így érthetik, hogy miért is bántják őket. Nem kell tenniük semmit, hisz ők csak törlesztenek, még meg is sajnálják szegény elnyomójukat, hogy előző életükben, milyen sanyarú sorsuk lehetett. A verés tehát jogos…

Ez lenne a legmegnyugtatóbb, legbiztonságosabb érvelés. Sajnos azonban ennek éppen az ellenkezője a valóság. Aki most az elnyomód, az könnyen lehet, hogy már az előző életedben is az elnyomód volt, és, ha nem teszel semmit, akkor a következőben is az elnyomód lesz.

Emlékszem, egyszer felszállt a négyes-hatosra egy borzas ősemberszerű hajléktalan, és, szemében az őrület fényével azt hörögte: „Ezeréves elnyomatás, ezeréves elnyomatás…” Abba sem hagyta, amíg le nem szállt. Többen dühösen néztek rá, de sajnos igaza volt.

Ahhoz, hogy bántalmazott légy (nem egyszer, egyszer, hanem folyamatosan, életmódszerűen), sok mindent nem szabad észrevenned, különben abbahagyod ezt az önpusztító működést. Öntudatlannak kell lenned, el kell, kerüld a szembesülést, akár az életed árán is. Amit tehát ilyenkor magaddal teszel, mivel ezt csak öntudatlan állapotban teheted meg, az magaddal szemben elkövetett BŰN...

Hoppá!

Jogos a kérdésed, mi van a bántalmazókkal? Ők talán ártatlanok?! Nem, egy pillanatig sem akarom felmenteni őket, sőt én is mélyen elítélem, amit tesznek. Annyi azonban kiderült számomra, hogy a bántalmazottakat nem lehet a bántalmazók megbüntetésével megmenteni. Ha minden bántalmazót elpusztítanánk, mi magunk válnánk bántalmazóvá, hogy a bántalmazottak fenntarthassák működésüket. Kemény, ugye?

A megoldás a szembesülésben rejlik.

Egy gyereket sokféle módon lehet bántalmazni. Legtöbbször a szülők az elkövetők, és a gyerek puha lelkét szavakkal épp úgy fel lehet sérteni, mint veréssel. Bánthatják a gyereket más családtagok, óvoda és iskolatársak, óvónők, tanárok. Ha a szülő bántja, vagy nem védi meg a gyerekét, a gyerek jogos büntetésként éli meg a bántást. Jogosként, mert, ha az oltalmazó szülő ezt teszi vele, annak csak az lehet a magyarázata, hogy ő vele van a baj, nem a szülővel. Azt, hogy a szülő rossz, veszélyes, beteg, perverz, stb., sokkal rosszabb elviselni, mint azt, hogy ő a rossz, a bűnös, aki megérdemli a büntetést.

Bizony, sok szülő mazochistát csinál a gyerekéből. Ez a működés innentől bevésődik, és a gyerek felnőtt korára is vagy bántalmazott marad, vagy bántalmazóvá válik, mert azt tanulta meg, hogy a gyereket bántani kell, hogy ember legyen belőle…    

Óriási munka van abban, hogy a bántalmazott végre merjen haragudni a bántalmazójára. (Ha bírod a zúzást, olvasd el a ’Mérgező Szülők’ című könyvet.) Az erről való klasszikus, bántalmazott állásmód valami ilyesmi: 

"- Á, nem történt semmi, csak a szüleim néha félholtra vertek, mert nagy volt a stressz a munkahelyükön...

-És ez meddig történt?

- Csak 10-15 évig, amíg fel nem nőttem, de azóta is jóban vagyunk, megbocsátottam nekik, mert tudom, hogy szeretnek..." 

Már az is nagy előrelépést jelent, ha képes belátni, hogy bántva van. Innen indulhat a tényleges munka a düh megélésén keresztül a bántalmazottság feloldása felé.

A szülő felelőssége, ha bántalmazó módon bánik a gyerekével. Ebben a helyzetben a gyermek nem tehet mást, mint tűr, a túlélés érdekében. Az azonban, hogy felnőtt korában is folytatja-e ezt a működést, már nem a szülő felelőssége lesz. Az ebből való ébredést már neki kell végig csinálnia. Karmikusan törleszt a bántalmazó szülők révén, viszont ezután kőkemény tanulás jön, ahol már, az előző, elszenvedőhöz képest fokozatosan, egy aktív, tevékeny szerepbe kerülhet, ha képes megdolgozni érte.

Te döntesz, hogy szenvedsz, vagy megéled a fájdalmat. Az egyik passzív, öntudatlan viselkedés (bűn), ami nem vezet sehová, a másik pedig aktív, tudatos tett (erény), mely végül feloldoz a bűnhődés alól.

Ebben az országban kollektív bűnhődés van. A kérdésre, hogy ki a két világháború és az Európai Unió abszolút vesztese, egyértelműen az a válasz, hogy mi, magyarok vagyunk. Nem a vezetőink, hanem a lakosság.

A bántalmazottság a mi esetünkben azt jelenti, hogy családilag akár az vagy, akár nem, az őseidet bántalmazták. A 2. Magyar Hadtest ¾-ét lemészárolták, a nőket megerőszakolták, a civil lakosságból sokakat elhurcoltak lágerekbe vagy hadifogolynak. Közben a bántalmazottság olyan szintre emelkedett, hogy elkövettük az egyik legsúlyosabb bűnt. Egymást kezdtük el elárulni…

Már a Második Világháborús, e-témájú, német jelentésekben is az áll, hogy az összes náci fennhatóságú terület közül Budapestről érkezett a legtöbb, zsidókat bújtatókat való feljelentés. Nem csak ellenségek jelentették fel egymást, hanem szomszédok is, akiknek talán semmi bajuk nem volt egymással, csak féltek. Attól féltek, ha nem elég gyorsak, a szomszéd, aki szintén ettől fél, majd gyorsabb lesz és feljelenti. Ez a működés a kommunista terror alatt csak még jobban felerősödött.

Nem a ’kaladozások’ korszaka volt a bűn, ami miatt Mohács óta szívunk. Ha így lenne, egész Európa szívhatna a gyarmatosítás, az inkvizíció, meg a keresztes és egyéb hadjáratok miatt...

Az igazi bűn az, amit később, és mind a mai napig teszünk. Félelemből, gyávaságból eláruljuk egymást és magunkat, leginkább az álmainkat, azt, ami igazán lelkesít és éltet.

Nem a múltunk a bűnös, hanem a jelenünk.

Miért érdemelnénk jobb kormányt?! A kormány a bántalmazó szülő, aki készséggel kizsákmányolja, elnyomja és terrorizálja a bántalmazott népet.

Jól látszik, ki mennyire azonosul ezzel a szereppel. Azok, aki a saját egyéni és kollektív bántalmazottságukat megdolgozzák, előbb, utóbb kibújnak, függetlenednek az éppen aktuális elnyomás alól.

Kimennek külföldre („El lehet innen menni, ha nem tetszik…” Mondta egyszer egy vezető politikusunk, és – bár széthazudta az életét, - ebben az egyben igaza volt.), vagy csodás módon mégis itthon csinálják meg a szerencséjüket. Az, aki önmaga felé tart, áldásban van, és olyan erők segítik, melyeket egy kormány sem képes elnyomni. Olyan, mintha egy burában létezne. Az Univerzum védelem alatt áll, mert azt teszi, amire született.

Aki úgy gondolja, létezése csak a véletlen műve és az életének semmilyen célja nincsen, az nem méltó az önmegvalósításra, az nem érdemli a védelmet sem.

Aki bántalmazottságban van, az kétszeres bűntudatot táplál, mert bűntudata van a bántalmazója helyett, és azért is, amiért hagyja, hogy ezt tegyék vele. Akinek bűntudata van, annak sérült az önbecsülése, kicsinek és szerencsétlennek érzi magát. Semmi olyat nem fog tenni, amire büszke lehetne, így stabil önbizalma sem alakulhat ki. Könnyen irányítható, terelgethető, birka-ember lesz belőle, pont olyan, amilyenekből egy kizsákmányoló kormány kiszolgáló rétegei állnak.

Vállalkozni ma Magyarországon?! No way… Ennyire senki nem lehet hülye, ugye? Pedig, ha a dolgodat teszed, és áldásban vagy, még akár ez is lehet a megoldás.

Egy ismerősöm pár éve találóan így fogalmazott: „A legnagyobb szívás ma Magyarországon közalkalmazottnak lenni…” És a helyzet azóta csak fokozódott. Ahogy a 'Kétfarkú Kutya Párt' választási szlogenjében olvashatjuk: "Jobban élünk, mint 4 év múlva..."

Egy multiban is szívják a véred, de legalább nem csak dolgozol, hanem pénzt is keresel. Egy vállalkozó vért izzad, és párszor bele is bukik, de van beleszólása abba, hogy mennyit keres. Egy közalkalmazott nem maga dönt arról, hogy a munkája mennyit ér. Ezt mások döntik el. Látszólag biztonságos üzemmód, mert van főnököd, akinek szüksége van rád, hogy legyen kibe törölnie a cipőjét, de ezen a szinten ugyanolyan, lecserélhető vagy, mert nincs tartásod, nincs egyéniséged, csak egy vagy a sok közül, egy szám, egy fogaskerék. Pótolható.

Ez nem fog megváltozni egy kormányváltástól sem. Sőt. Ha ebben bízol, csak még jobban pofára esel majd! 

Bármikor kirúghatnak, és, ha azt szoktad meg, hogy mások döntenek a sorsodról, igen nehéz helyzetbe kerülsz. Mi van, ha még szolgának se kellesz?

Az egyetlen hely, ahonnan nem rúghatnak ki, Te magad vagy. Az egyetlen hely, ahol tényleg helyed van, a saját, megvalósításra váró álmaid világa, ahol a valódi kincseidet őrzöd. Az Univerzumnak igenis céljai vannak Veled. Ezért kaptál tehetséget, érzéket, adottságot, ezek azonban beléd rohadnak, ha nem használod, kamatoztatod őket.

A gyávák, szolgák maradnak mások királyságában, míg a bátrak királyok lesznek a sajátjukban.

Március 15? Néha betalál a kormány szlogen. „Tisztelet a bátraknak!”