Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól.

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.  

  

Örvény

„Az igazi gyógyítás nem abban rejlik, hogy összeragasztjuk azt, ami eltört, hanem, abban, hogy felfedezzük azt, ami törhetetlen.”

Ez az idézet jött velem szembe valamelyik nap. Nagyon fontos és erős ez a mondat, mert ez ad erőt és reményt a gyógyuláshoz az ayurvédában és a családállításban egyaránt. Létezik belül egy törhetetlen mag, a léleknek egy sérthetetlen része, ahová vissza tudsz húzódni a keserűség, a csalódások és sérelmek közepette. Ez a lehetőség mindig adott, csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, főleg akkor, amikor negatív köröket futunk.

Megtörténhet, hogy tényleg rossz lapjárásod van, hogy rád jár a rúd. Tönkremegy a párkapcsolatod, elveszíted a munkádat, egzisztenciálisan és érzelmileg a padlóra kerülsz. Ilyen időszakban nagyon nehéz pozitívan gondolkodni, hisz minden rossz, ami veled történik, sokkal erősebb, harsányabb, mint a kellemes élmények, melyek ilyenkor szinte fel sem tűnnek.

Ha voltál már hasonló állapotban, tudhatod, milyen nehéz ilyenkor a meditáció, milyen nehéz a tömegével áradó negatív gondolatok mögött bármi biztatót meghallani. Elindul egy negatív spirál, egy fajta örvény, mely elsodor és magába szív.

Próbálsz ellenállni, teszed a dolgodat, próbálod menteni, ami menthető, de valójában tudod jól, nem menekülhetsz, az örvény menthetetlenül le fog rántani. Akik élő vízen hajóznak, ismerik az örvény természetét, és tudják, mi a teendő, ha egyszer a hatósugarába kerülsz. Ha elkap az örvény, ne kapálózz, hagyd, hogy lehúzzon, így gyorsan leránt és feldob valahol máshol, ahonnét tovább tudsz majd úszni. Ezt a hasonlatot használta egy kedves ismerősöm is, aki pont egy ilyen állapotomban segített találó, irány mutatásával.

Talán látod is, hogy örvény felé tartasz. Talán ki is tudod időben kerülni, de az is lehet, hogy erre épp nincs esélyed. Ilyenkor a szabadságot nem az jelenti, hogy elkerülheted az örvényt, hanem az, hogy, van beleszólásod, abba, hogy hogyan éld meg.

Van egy pont, ahol rendszerint félre kezeljük magunkat. Mivel az örvény veszteséggel jár, többnyire büntetésként éljük meg. Azt gondoljuk, biztosan rosszak voltunk, hibát, bűnt követtünk el, hogy így ver minket az Isten. Szerencsétlennek, lúzernek éled meg magad, aki nem méltó az Univerzum támogatására. Elveszíted az önbizalmadat, az önbecsülésedet, súlyos önutálatba és ön-büntetésbe kezdhetsz.

Ha egyszer megszoktad, hogy így viselkedj negatív lapjárás idején, rendkívül nehéz felhagyni ezzel a működéssel. Főleg az elején, mikor csak visznek, sodornak magukkal a destruktív gondolatok. Sokadik alkalommal, már lehetsz jóval tudatosabb, és ellenállhatsz egy darabig, de egy idő után ott is a negativitás túl ereje győz.

Mit lehet hát tenni, ha látod, hogy közeleg az újabb mélyrepülés?

Az első lépés, hogy megértsd, az örvény nem büntetés, és nem is azért jön Veled szembe, mert valamit rosszul csináltál. Az örvény az élet elkerülhetetlen velejárója. Mindenkivel szembejön időnként. Hogy ki tudod-e kerülni, inkább szerencse, mint ügyesség kérdése. A Sorsban igenis vannak elkerülhetetlen pillanatok.

Fontos, hogy állj le az önbüntetéssel. Egy kellemetlen eseménytől, időszaktól lehet annyira szenvedni, amennyire muszáj, de lehet annál sokkal súlyosabb mértékben is.

Maradj nyugodt, a pánik nem segít. Bármilyen nehéz is, értékeld mindazt, amit elértél, akkor is, ha a külvilág látszólag egyáltalán nem értékeli azt. Sokan azt hiszik, ha ők bántják magukat, a világ majd kevésbé fogja bántani őket. Sajnos a valóság ennek épp az ellenkezője. A külvilág kegyetlenül tükröt tart, és csak még több bántásra számíthatsz, melynek az alapvető célja az, hogy felrázzon ebből a rémálom szerű állapotból.

Amit ilyenkor megélsz, az POKOL. Együtt lenni valakivel, aki a poklok poklában van, rendkívül nehéz. A legtöbben alig várják ilyenkor, hogy megszabaduljanak Tőled, és ezt nem is róhatod fel nekik. Viszont, ha van valaki, aki ebben az állapotban is kitart melletted, azt becsüld meg nagyon. Nem csak azért, mert nélküle sokkal nehezebb lenne magadat elviselni, hanem azért is, mert van a sorsotokban valami közös, valami, ami különleges értékkel bír.

Amikor örvényben vagy, pont azt a legnehezebb megtartani, amire a legnagyobb szükséged van: a Lét-Bizalmadat. Annak biztos tudatát, hogy a létezésednek célja, ami Veled történik, annak pedig értelme van. Egyszer vége lesz, de addig ki kell bírni valahogy.

A nyugalom, nem azt jelenti, hogy soha többé nem borulsz ki krízis esetén. Ezt épp eszű ember nem várhatja Tőled. A nyugalom itt azt jelenti, hogy, ha külső segítséggel is, de képes vagy váltani és megnyugodni a pánik közepén.

Ilyenkor érzelmileg olyan vagy, mint egy hurrikán. Önmagad körül forogsz, de a hurrikánnak is van egy nyugodt, belső középpontja, ahol szélcsend van. Bármilyen feldúlt is vagy, van benned egy belső mag, egy titkos szentély, ahol egy időre békére lelhetsz. Az nagyon fontos, hogy ismerd az ide vezető utat.

Örvények, hurrikánok, mélyrepülések mindig lesznek.

Egy vipasszaná meditációs elvonuláson sem azt tanulod meg, hogy, hogyan tartósíts a kellemes tapasztalásokat, hanem, hogy miként tudod kellemetlen tapasztalások esetén is megőrizni a nyugalmadat, a belső békédet.

Egy Vietnamot megjárt veterán katonáról az a hír járta, hogy a harcok alatt szerzett sérüléseinek köszönhetően, ébren léti állapotának 95 %-át fájdalmak között tölti. Ezek a fájdalmak arra az időre szűnnek csak meg, mikor belemerül a reggeli meditációjába. Azt mondta, a meditáció nem azért kell, mert akkor nem fáj semmije, hanem azért, mert az készíti fel a fájdalom elviselésére…

Van ebben a történetben valami emberi és valami ember feletti.

Amikor mélyrepülésben vagy, az is nehéz lehet, ha elméred az időszak várható tartamát. Kevesebbre készíted föl magad, és mikor, akár 2-3 hónap vagy akár évek telnek el, és még mindig nem jön a várt fellélegzés, kétségbe esel, kapálózni kezdesz, és kibillensz az egyensúlyodból. Azt, hogy az időszak meddig tart, sajnos nem tudhatod. Mehetsz jóshoz, asztrológushoz, de, ha tévednek, és a mélyrepülés túlnyúlik az általuk adott előrejelzésen, még a bennük és a tudományukban való hited is összeomolhat.

Fontos, hogy tudd, a jós, az asztrológus is ember, így bármelyik tévedhet, lehetnek a pakliban előre nem látható, karmikus tényezők, melyek késleltetik az egyensúly helyrebillenését. Nem a csillagok csapnak be, nem az égiek goromba tréfája, hogy még mindig szívás az életed. Amikor azt mondod, kibírod ezt az időszakot valahogy, ne adj neki határidőt! Addig bírod, amíg tart, és előbb-utóbb biztosan vége lesz.

Meglehet, hogy mivel nem látod a végét, pont a vége előtt adod fel, pedig már tényleg közel lett volna a megváltás. Megijedsz, és visszafordulsz a siker kapujában, hisz eddig bizonyosan rossz úton voltál, azért kaptál ennyi pofont az Élettől. Jobb ilyenkor megállni, és nem menni semerre, mert a kétségbe esés csak újabb örvénybe sodor. Állj meg és várj, figyelj befelé. Ha nem teszel semmit, nem árthatsz magadnak, és egy nyugodt pillanatban meg tudod tenni a hátralevő lépéseket is.

Egy másik fontos kérdés, hogy, hogyan vészeled át ezt a nehéz időszakot. A fájdalmat, megszoktuk, hogy összeszorított fogakkal, keményre feszített izmokkal viseljük el. Szinte páncélt növesztünk a magunkra, és oly sokáig elfelejtjük levenni, hogy az egészen hozzá nő a lelkünkhöz, és ez a testünkön is meglátszik. Ha egyszer hozzád nőtt a páncél, meg kell, tanuld, hogyan vedd le. A jóga, ha akarod erre is taníthat. Nem kell eldobnod, szükség esetén újra fel tudod venni, de, ha fölöslegesen, béke időben is magadon tartod, azzal nem teszel jót magadnak. A páncél hosszú távon nehéz és kényelmetlen, ugyanakkor érzelmileg megközelíthetetlenné tesz. 

A páncél nem csak a fájdalomtól, de az örömtől is megvéd. Ha háborúra, fájdalomra, védekezésre szocializálódtál, meglehet, hogy már nem érzed a simogatást, és a külvilág számára érzéketlennek tűnsz. Az ad mégis reményt, hogy páncélban is vágyhatsz a felszabadult örömre, arra, hogy megérintsenek, arra, hogy ne csak szeressenek, de érezd is, hogy szeretnek.

A legnagyobb bátorság, az, ha leveted a páncélt és Te magad is mersz érezni, szeretni. Érzelmi kockázatot vállalsz azzal, hogy sebezhetővé válsz, szeretsz úgyis, hogy lehet, hogy nem viszonozzák azt. Lerakod a páncélt és ott állsz, meztelen lélekkel, lecsupaszítva minden önvédelmi mechanizmustól. Amikor végremeg mered mutatni, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagy, elindulsz agyógyulás útján.

Persze nem mindegy, hogy mindezt milyen társaságban teszed. Megtörténhet spontán módon is, ha a bizalom természetes módon van jelen egy közösségben. Ha érzed a csoport megtartó erejét, egészen komoly megnyílások is előfordulhatnak.

Van egy önmagunk előtt is ismeretlen (titkolt?) arcunk. Ritka pillanatokban jelenik meg ez az arc, akkor, amikor semmilyen előítélet, és zavaró érzelem nem torzítja el. Ilyenkor a lélek ül ki az arcra és ez természetes, mégis szokatlan szépséget kölcsönöz neki. Magunkon ezt, rendszerint nem vesszük észre, csak nézünk ki a fejünkből és egy fajta bambulásban vagyunk. Ha felhívják rá a figyelmet, könnyen elveszíthetjük, így, aki igazán bölcs, csak lopva szemléli,  és gyönyörködik benne, mert tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké.

Nem rég, egy álmomban, egy nagyon régi ismerősömmel találkoztam, akit sokszor láttam már érzelmileg darabokra hullani és aztán befordulni. Álmomban is épp ilyen állapot kezdődött, de most valami más volt. Nem csak minden világi ambícióját adta fel, de az illúzióit is. Csak valami halvány szomorúság bujkált rajta, mely alól időnként kivillant a derű fénye, mint a sűrű felhő tömegen itt, ott áthatoló napsugár. 

Minden áron megakartam mutatni neki a saját arcát, mert tudtam, hogy ő sem látta még magát ilyennek. Valahonnét előkerült egy tükör és én próbáltam elé tartani. Ő azonban mindig, mire megláthatta volna az arcát, elkapta a tekintetét. Talán félt, hogy nem tudja majd elviselni a látványt. A saját lelkünk tisztasága annyira ijesztő, hogy időről, időre be kell, mocskolnunk magunkat.

Talán a gonoszságra is ez lehet az egyik magyarázat.

Valójában félünk a sikertől, félünk az önmegvalósítástól, félünk attól, hogy mi lesz, ha elérjük a céljainkat. Ott maradunk üresen, célok és álmok nélkül…

Nem bírjuk a megvalósulás feszültségét. Ott van a pillanat és Te inkább kihátrálsz, mert, ha eddigi létedet a hiány határozta meg, a hiány betöltésével a léted is megkérdőjeleződik. Furcsa egy gondolatmenet ez, annyi biztos, mégis van benne igazság.

A várakozás szintén elviselhetetlen. Ilyenkor végtelennek tűnik a pillanat, mert a nyílvesszőt már kilőtted, és meg kell, várd, hogy célba érjen. Már nem tehetsz semmit. Minden, amit tennél, ellened fordulna. Most várnod kell, míg beérik a pillanat. Amikor színpadon vagyok, lassúnak tűnik a mozdulat és lassúnak tűnik a mozdulatlanság. Később visszanézem a felvételt és azt látom, hogy kapkodok. Nem merem igazán kivárni a dolgok idejét, mert attól félek, ha tovább várok, unalmassá válik a jelenet.

Ez, a legnehezebb rész. Nem csak az exhibicionizmusodat kell háttérbe szorítanod, hanem a félelmeidet, a kételyedet is. Ha nem tudsz kivárni, a közönségtől pont azt veszed el, ami a legfontosabb. Azt, hogy gyönyörködhessen abban, amit mutatsz. Hisz azért jöttek, hogy valami lenyűgözze őket, hogy végre kiszabaduljanak a múlt és a jövő kétdimenziós, vasketrecéből.

Amikor egy dolog megvalósulására vársz, amikor már tényleg mindent megtettél érte, ami a Te dolgod volt, még meg kell, küzdj a beteljesüléstől való félelemmel, és a ’Kétely Farkasaival’, akik ilyenkor sokkal intenzívebben támadnak, mint bármikor azelőtt.

Egy utcaszínházi társulatban több, általam formált karakternek is próbáltam életet adni. Sikerült is őket elvinni egy pontig, de ott rendszerint megfeneklett a dolog, mert oda akartam őket eljuttatni, ahol még én sem jártam. Önmagukon túlra. Meg tudtam mutatni a reményt és a fájdalmat, de ami ezeken túl van, az bent maradt. Pedig nem lett volna más dolgom, mint bízni és kivárni, hogy beérjen a pillanat. Ha remény van, időzni a reményben addig, míg a remény illúziója is szerte nem foszlik, és meg nem jelenik alatta, a nem is olyan kőkemény realitás. Ha fájdalom van, időzni benne, és engedni, hogy az általam mozgatott figura minden sejtjét betöltse, mert, ahhoz, hogy túllépj a fájdalmon túli derűbe, előbb a fájdalommal kell telítődnöd.

Persze egészen mást jelent mindezt tudni és mindezt csinálni, azaz nem is csinálni, csak hagyni, hogy történjen.

A várakozás nem unalmas, mert az maga a végtelen jelen. Végre nincs dolgod. Végre nem kell izomból élned, elég, ha gyönyörködsz a puszta létedben.

Sokak számára a nem cselekvés, egyenlő a halállal. Valójában ilyenkor az életedet nem csinálod, csak hagyod. Most nem úszol, csak engeded, hogy vigyen a víz.

Imádkozni akkor szoktunk, amikor már tényleg nagy a baj. Amikor minden, amiért annyit küzdöttünk, összeomlani látszik és önerőnkből már nem tudunk segíteni a helyzetünkön. Erről szól a Tarot kártya ’Torony’ lapja. A torony összedől, és egy részed meghal vele. A másik viszont újjászületik. Ezért kell időről időre összeomlanunk, hogy meg tudjunk újulni, hogy ki tudjunk bújni a régi, kifakult kígyóbőrből.

Ilyenkor tudjuk kimondani a legnehezebben megszülhető mondatot: ’Legyen meg a Te akaratod!’ Itt adod fel minden korábbi ambíciódat, minden jövőről való elképzelésedet és legfőképp az irányítást. Most bizalomban vagy, és hagyod az Istent teremteni.

Nem biztos, hogy az a dolgod, hogy boldog légy, hogy szerelmes légy, hogy családod legyen, hogy elérd a céljaid és megvalósítsd az álmaid, de ezeket ettől még az Élet megadhatja Neked. Sokszor olyan módon, ahogy el sem tudnád képzelni.

Mostanában gyakran szembejön velem egy kérdés. Valójában egy másik kérdés megfordítása. Ahelyett, hogy ’mit akarok én az élettől’, az a kérdés, hogy ’mit akar az élet tőlem’.

Ehhez az kell, hogy az Élet, valahová egészen máshová sodorjon, mint, amit eredetileg iránynak kitűztél magadnak. Olyan helyre kerülsz, ami egyáltalán nem volt a terveid között, és most fogalmad sincs, mit kezdj a helyzettel. Itt érted meg, hogy létezik egy olyan akarat, mely bármikor felülírhatja a tiédet.

A Te akaratod itt másodlagos, mert az életeddel nem csak Neked vannak céljaid, de az Életnek, magának is. Van egy pont, amikor ezt villámcsapás szerűen megérted, és innentől már tényleg nem az a kérdés, hogy Te mit akarsz az életedtől. Itt valami megváltozik Benned, valami átalakul. Valami meghal és valami megszületik. Ez a ’Torony’.

Felteszed a kérdést: ’Mit akar az Élet tőlem?’ Ez a kérdés ilyenkor ugyanolyan őszinte, mint a ’Legyen meg a Te akaratod.’ Bízol benne, hogy ez az akarat csak jót akarhat neked, bármilyen formában jelenjen is meg az a jó. Nem érted, mindez hogyan történik, de most ez sem baj. Bízol benne, hogy az értelem megmutatja magát, mikor eljön az ideje.

Most csak hagyod magad vezetni. Kilépsz az ismeretlenbe, és érzed, hogy több vagy a saját lényednél.

Tegnap előkerült egy film, amit régóta meg akartam nézni. Közvetlenül a vége előtt elhangzott egy érdekes párbeszéd:

„-Akármit is teszel, észrevétlen marad, mert csak egy csepp lesz a tengerben.”

„Nem baj, hisz a tenger maga is csak cseppekből áll…”