Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy
mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert
éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra
nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a
félelmeiden, a korlátaidon.
Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök
birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és
harmóniát sugároznak.
Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte
feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A
hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen
félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd
szövik a realitás fájdalmas börtönét.
Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad
ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan
helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor
is belevágtál volna?
Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben
benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország,
a Föld és az egész Kozmosz.
Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző
pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a
testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A
kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig.
Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül
számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.
Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat
és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad
izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár
pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy
hamarosan.
Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a
középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a
törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a
derék környékén.
Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest
és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő
aktiválásával érheted el.
A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel
lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid
egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és
kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is,
hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.
·
Melyek az életedben azok a területek, amelyek
túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?
·
Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan
erőforrások még benned?
·
Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz,
amelyek kiesnek a látóteredből?
·
Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?
·
Mik azok a területek, melyek között egyáltalán
nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új
lehetőségeket hozna be az életedbe?
·
Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad
elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid
elérését?
Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd
kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt
tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged
érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.
·
Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat
arról, hogy merre lenne jó tartani,
·
amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a
túlélésért,
·
amikor a különböző társadalmi rétegek
elbeszélnek egymás mellett,
·
amikor nincs párbeszéd, csak felülről
osztogatott arrogáns parancs,
·
amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és
aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is
működhetnének,
·
amikor a hozzáértőket elküldik azokból a
pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek,
akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani
semmilyen értelmes javaslatot,
·
amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és
büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában,
ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen
szorongását,
·
amikor ellenséggé válik minden, ami természetes,
valódi és magától értetődő,
·
amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az
elkerülhetetlen szembesülést,
akkor egyszer csak megszólal
benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged
körülvevő helyzetre.
Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát
és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult
helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk
tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már
nem lehet nem tudomást venni.
Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned
eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?
A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert
próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem
vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon,
mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz
magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz
rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.
Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a
törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak
és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a
legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen
feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán
formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a
tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.
Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná
válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol
egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik
belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.
Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’,
és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.
Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb
pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.
Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.
A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy
része a dolognak.
Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy
pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz
bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy
ne tudjál mozogni.
Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig
van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át
az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán
múlik.
Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy
hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott
pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a
feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő
időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.
Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik.
Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!
Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette
feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent,
ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.
A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a
mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe.
Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a
reflexeid uralását jelenti.
A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az
élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat
lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi
légzésre van inkább szükség.
Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem
veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy
széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül,
ahogy a levegő áramlik benned.
Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra
találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked
megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig
a légzésen keresztül tudod megtalálni.
Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet
belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé
válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta
a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te
vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy
pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban
kiterjeszted azt az egész testre.
Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és
egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik,
amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.
Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz
kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját
kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó
részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá
esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is
megtaláld a saját helyedet.
Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol
sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a
természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az
egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi,
hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt,
mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli
el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a
másikban gőg és hatalomvágy.
Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly
kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk
az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk
visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy
kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.
Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az
igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.