Végül magadra találsz

Azt mondod, rohan a világ. Vele rohansz vagy mész a saját tempódban? Mi a te valódi tempód? Merre tartasz? Arra, amerre a szíved húz vagy egyéb, látszólag fontosabb, praktikusabb irányokba? Félsz, hogy lemaradsz, és az élet elrepül melletted? Aki siet, lemarad…

Mi kell ahhoz, hogy megállj, hogy kifújd a levegőt, hogy adj egy kis időt és figyelmet magadnak?

Rendszerint akkor állsz meg, mikor az élet megállít. Már ordít egy ideje, hogy rossz az irány, de nem akartad meghallani. Erősebb volt a félelem, a megfelelési kényszer, a vágy, hogy tartozz valahova, hogy elismerjenek, hogy szeressenek. Most itt állsz üres tudattal, mert az élet megállított és kizökkentett ebből az őrült ámokfutásból.

Senki mással nem kell kapcsolódnod, mint magaddal, az érzéseiddel és az értékeiddel, melyekkel túl régen tartasz már túl nagy távolságot. Egészen zsigeri módon érted meg jelentését annak, hogy "minden út befelé vezet".

Nincs hova sietni. Az élet itt van előtted, körülötted, benned. Össze kellett törnöd, össze kellet omlanod ahhoz, hogy meglásd, amit kergetsz, illúzió. Amit most kapsz, az a valóság, a maga teljes intenzitásában és lüktető elevenségében. Semmi más nincs, csak ez az áldott pillanat, melyben feloldozást nyersz minden kényszered alól.   

Sosem hitted volna, hogy ilyen mélység létezik. Azt főleg nem, hogy ez a mélység benned van. Eddig mindig csak fájdalom küszöbig mentél. A lélek komfortzónájának határán táncolva kacérkodtál a zuhanás gondolatával, de nem merted megtenni, mert azt hitted, van mit vesztened.

Most, hogy az illúziók szerte foszlanak a szemed láttára, lassan oldódik benned a görcs, a ragaszkodás, fogásod enyhül a kiálló gyökereken, míg végül átadod magad annak a puha zuhanásnak, melytől úgy féltél, és melyre mégis úgy vágytál.

Amit veszítesz, és amit nyersz, egyaránt Te magad vagy. Ez a ’Torony’ legnemesebb formája. Kizuhansz mindabból, amit kergettél, nem baktatsz tovább a répa után, amit sosem kapsz meg. Egyszer csak megáll a mókuskerék, mert megálltál. Kilépsz az ismerős ketrecből az ismeretlenbe, hogy otthonra lelj önmagadban. Elindulsz azon a belső utazáson, mely a rég elfeledett értékeid és a rég eltemetett érzéseid felé vezet.

Csodálkozol, hisz amitől féltél, hogy megvág, hogy felsebzi a lelked, az a leggyengédebb érintéssel simogat végig. Fogalmad sem volt róla korábban, hogy ennyire jó is tudsz lenni önmagadhoz. Nem is érted, miért futottál el ez elől az érintés elől.

Amit viszont biztosan tudsz, hogy nem hazudhatsz magadnak többé.

A kapu, melyen most átlépsz, csak ritka és kivételes pillanatokban van nyitva. Az, hogy összeomlásod következtében elszállt belőled az ellenállás és ez a két pillanat pont egybe esett, a legnagyobb kegyelem és a legnagyobb lehetőség számodra.

Talpadat puhán érinti a mohás talaj, ahogy elindulsz. Szemed még csukva, miközben Gyermek részed melléd szegődik, és finoman megfogja a kezed. Most ő vezet, és neked jól esik csukott szemmel rábízni magad. Számtalanszor hagytad már el, nem becsülted, elfeledkeztél róla, szemében még sincs, vád és neheztelés, csak tiszta gyermeki öröm, amiért visszatértél.

Nézed ezt az erőt sugárzó, gyermeki tekintetet és nem tudod magad tovább egyben tartani. Az ég csatornái megnyílnak. Páncélod lehullik és a zokogás úgy megy át rajtad, akár egy velőt rázó orgazmus. Többé nem bújsz el magad elől, nem szégyelled azt a mérhetetlen erőt, mely a sebezhetőségedben rejlik.

Fogadkozol, hogy nem hagyod el többé, de már nem is tudod elhagyni, hisz részeddé vált, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint azelőtt bármikor.

Gyermek részed most elvezet téged egy hatalmas, hófehér farkashoz. Ő a „Nemesebb” részed, melyet számtalanszor hazudtál már le, hogy hozzád méltatlan módon lealjasodva szeretetet és elismerést koldulj. Igazgyöngyeidet szanaszét szórtad, hogy megszabadulj mindentől, amire jobban kellett volna vigyáznod, mint az életedre.

Most itt áll előtted ez a gyönyörű, hófehér farkas, szemében nyoma sincs ítéletnek. Örül neki, hogy visszatértél, hisz hosszú ideje vár már rád. Tisztelet és elismerés árad tekintetéből. Egy igazgyöngyöt rábíztál, és ő most ezt visszaadja neked. Leírhatatlan természetességgel vesz körül a kettőtök közti, mélyről fakadó barátság. Egyszer csak megérted, hogy régebben ismered őt, mint, mielőtt ezt a tested kaptad volna az élettől. Jól esik ebben természetes meztelenségben időzni.

Utad azonban folytatódik. A Fehér Farkas most elvezet téged egy újabb, rég elfeledett részed felé.

Egy hatalmas sast pillantasz meg egy ormótlan vasketrecbe zárva. „-Ő a Te Hited. A félelmeid zárták ide be. Menj, és szabadítsd ki!” Újabb zokogás megy át rajtad. ’Hogy tehetted ezt magaddal?’ Kérdezed magadtól. Egyszerre olyan őserő tör fel belőled, melynek csak a létezését sejtetted, de a sok elfojtás miatt nem tudtad még megtapasztalni. Most itt van, történik, és nem csak átéled, hanem Te magad vagy ez az Erő.

Üvöltve feszíted szét a rácsokat, és a hatalmas sas könnyedén kiröppen a ketrecből, majd kecsesen landol előtted. Lazán biccent egyet fejével, és mintha egy méltóságteljes fél mosolyt is megeresztene feléd. „-Örülök, hogy végre visszatértél.” Mondja végtelen szeretettel a hangjában. „-Hosszú ideje be voltál zárva. Hogy bírtad kivárni, hogy, hogy nem haragszol rám?” Kérdezed teljesen megérintődve. „-Addig várok, ameddig kell.” Feleli a Sas. „-A mi világunkban nincs neheztelés. Részed vagyok, egy vagyok veled. Ezt még fogod nálunk hallani párszor.” Az utolsó mondatnál megint az az érzésed támad, hogy mosolyog (nem is tudtad, hogy egy sas is tud mosolyogni), s közben cinkosan összenéz a Farkassal.

„-Menjünk Barátom, valaki nagyon rég óta vár már rád.” Szól a sas, és te a hátára pattansz, hogy onnét a levegőbe emelkedve gyönyörködhess az eléd táruló vadregényes tájban. Rövid, de felszabadult szárnyalás után, a sas körözni kezd. Ahogy lenézel, kecses, de erős testű lovat pillantasz meg, amint nyerítve felágaskodik. Messziről is érzed nagy, barna szemeit. Szőre mélybarna, mellkasán és homlokán fehér csillaggal. 

„-De jó, hogy itt vagy! Gyere, vágtassunk! Erdőn, mezőn, hegyen-völgyön, patakon át. Akár a szélvész. Soha többé, senki kedvéért, nem kell viselkedned, nem kell visszafognod magad. Én a Benned Élő Vadság vagyok, részed vagyok, egy vagyok Veled. Vágtassunk, ügessünk, suhanjunk a szélben! Fedezzük fel ezt a csodálatos vidéket!”

Már meg sem lepődsz az újabb zokogás rohamon. „-De jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, micsoda érték vagy Te nekem!” Mondod, miközben könnyáztatta arccal felpattansz a hátára. „Tudtam, hogy visszatérsz. Most már együtt leszünk. Elkísérlek, bárhová mész is, én Veled leszek.” Szilajságával együtt lovad maga a Hűség is egyben.

Hamar ráéreztek a közös ritmusra. Egység van, Erő van, harmónia van. Szándékban, szívben és akaratban egyé váltok. Ismerős tájak jönnek szembe egymás után. Megelevenednek a gyermekkor emlékei. Kakukkfű, jázmin és levendula illatú levegőben hallgatod a jegenyefák suhogását. Mintha a levelek beszélgetnének egymással. Kakukk, gerlék és erdei madarak éneke teszi még otthonosabbá azt a rég elfeledett, biztonságos érzést, mely most olyan torokszorítóan tör fel a mélyre temetett emlékek közül. 

Mintha szivacsgödörbe, vagy még inkább felhőbe zuhannál, puha és mégis megfog annyira gyengéden, hogy el sem hiszed, pedig tudtad, hogy van ilyen, és mindig is erre vágytál.

Lovad hátán elrévedve lassan magadhoz térsz. Egy tengerpart közeli erdőben haladtok egyenletes, andalító ringatózásban. A magas ciprusok mögül már hallatszik a tenger zúgás és a sirályok rikoltása.

Kijöttök az erdőből és a parti homokon végig ügetve belegázoltok a hullámokba. „-Ez egy különleges tenger. A vize minden fájdalmat begyógyít. Mert minden fájdalom és sérülés gyógyulni akar. Ide zarándokol el mindenki, aki megtisztulásra, felébredésre és életre vágyik.” Lovad épp csak befejezte mondatát, már kezded is érezni ezt a különös, semmihez sem hasonlítható, lágy bizsergést, ahogy a tenger hullámai végig simítják testedet.

Minden, ami valaha fájt, értelmet nyer, majd távozik belőled. Olyan terhektől könnyebbülsz meg, melyeknek korábban a létezéséről sem tudtál.

„-Valaki nagyon rég óta vár már Rád. Odaviszlek hozzá. Ő is nagyon fontos részed. Örülni fogtok egymásnak.” Ahogy elhangzottak lovad szavai, máris erős vágtába kezdtek a part menti fövenyen. A táj gyorsan változik. Mediterránból trópusiba vált. Fölerősödik a szél, ahogy megérkeztek egy végeláthatatlan dzsungelhez, melyet csak egy vékony homoksáv választ el a tengertől.

„-Innentől egyedül kell menned. Eddig mi találtunk meg téged. Őt viszont Neked kell megtalálnod. Hangolódj rá az őserdő zenéjére és indulj!” Még nézed, ahogy lovad alakja távolodik, majd eltűnik a parti homok mentén, de tudod, hogy bárhol is vagy, veled lesz most már mindvégig.    

     

Behunyod a szemed és hallgatod az erdő felől érkező izgalmas hangok arzenálját. Madarak kiáltása, majmok rikoltozása erősödik, melyet egyszer-egyszer, ragadozó vadak mordulása tör meg. Bele szippantasz a levegőbe és elindulsz az ösztöneid után. 

Vezetnek a hangok, illatok, érzések és megérzések. Nincs benned kétely, csak mész határozottan célod felé. „-Hideg, meleg, forró, tűz. Gratulálok.” Szól egy mély, bársonyos hang. Az az érzésed támad, hogy bármelyik blues vagy jazz slágert tökéletesen el tudná énekelni. Ki sem kell, nyisd a szemed, mégis érzed ezt a szempárt. Igéző, ébenfekete mélység. Erős, szuggesztív, szinte hipnotizál.

Lassan egy hatalmas fekete párduc alakja bontakozik ki előtted, ahogy ruganyos léptekkel elsétál melletted, majd egyetlen tökéletes ugrással egy lehetetlenül magas faágon terem, hogy ott lustán elhelyezkedjen. Van valami felfoghatatlan elegancia ebben a bestiában. Ilyenekre gondolsz, miközben csodálattal nézed minden mozdulatát.

„-Most Te jössz Barátom. Amit én tudok, azt Te is tudod, elvégre egyek vagyunk, vagy mi…” Izgalom és jól eső bizsergés jár át. Kételynek nyoma sincs, készülsz az ugrásra. Kinézel egy faágat magadnak, épp a párduc mellett. Izmaid megfeszülnek, majd, mint a rugó löknek a magasba. Mancsod eléri az ágat, majd könnyedén lök még egyet rajta, hogy a hátsó lábad is pontosan, puhán és hangtalanul érkezzen.

„-Tetszik a stílusod.” Mondod mosolyogva, ahogy egymásra néztek. „-Helyes. Enélkül nehéz lenne igazán jól kijönni.” Valami azt súgja, hogy tényleg nagyon jól fogjátok érezni magatokat egymás társaságában. „-Unatkoztam Tesó. Jó, hogy újra itt vagy. Megkérdezném, tudod-e ki vagyok, de hogyne tudnád, hisz nagy zsivány vagy Te.” Már nehéz megmondani melyikőtök is vagy, hisz két izmos fekete párduc mosolyog egymásra kedélyesen. „-Te is hiányoztál Tesó. Intuíció és megérzések nélkül csupa bénázás ez az élet.” „-Ugye? Itt meg kinek sugalljam a zseniális ötleteimet, ha nem vagy itt?” Kérdezi párducod szelíd dorgálással. „-Annyira jó, hogy vagy.” Mondod, és közben már nem tudod, hogy zokogva nevetsz vagy nevetve zokogsz.

„-Bírlak Tesó. Gyere, harapjunk valamit. Az a gazella ott lent alig várja, hogy levadásszuk.” Könnyedén beleegyezel, és már suhantok is, hangtalanul ugrálva ágról ágra, míg valóban meg nem pillantjátok a gazella alakját, ahogy gyanútlanul legelészik a zöldben. Felizzik benned a vadászösztön. Nincs más vágyad, mint leteríteni a prédát. Könyörtelen elszántság járja át minden porcikádat.

Egyszer csak, a kellő pillanatban ruganyos izmok lökik el a két fekete testet a menekülő gazella felé. Kergetitek, játszotok, nyolcasban cikáztok a préda körül miközben az összjáték és áramlás legmagasabb szintjét élitek át. „-Balról Tesó. Én kiugrasztom és a Tiéd.” Súgják az ösztöneid, majd valóban, a balról kiugró gazella egyenesen a karmaidba veti magát. Egy laza mozdulattal leteríted, és a préda a tiéd. „-Ugye mondtam, hogy csak ránk vár.” 

„-Helyesen beszélsz. Azt tettük, ami a dolgunk.” Jóleső lakmározásba csaptok, de két párduc helyett már csak egy van. „-Említettem már, hogy egyek vagyunk Tesó?” Szól a párduc, most már belőled, Neked.

Egy darabig még kiélvezed az ösztönök és megérzések által vezérelt tökéletes test energikus mozdulatait. Öntörvényű vagy, még magad sem tudod magadat kiszámítani. Ugrasz, suhansz, megállsz, leheveredsz, lustán lelógatod hosszú farkadat az ágról. Álomba merülsz, majd ébredsz, s már Te magad vagy az éjszaka. Az ismeretlenből érkező, isteni sugallat, a változás szele, a semmivel nem magyarázható zsenialitás, spontán eleganciába burkolva.

„-Eleget szórakoztunk Tesó. Valaki vár Rád a Türkiz Tónál. Odavezetlek.” Rövid, könnyed séta után valóban egy egészen lehetetlenül szép türkiz színű tóhoz értek. „-Még látlak Tesó. Most megyek. Ha kellek, tudod, hol találsz.” Azzal két ugrással el is tűnik az erdőben és te ott állsz a tónál, megint emberi alakban.

A telihold elképesztő ragyogással tükröződik a tó felszínén. „-Gyere Pajtás, dolgunk van.” Szól egy jóleső, dörmögő hang. Ismerős, szeretetteljes és körül ölelő. Hátra sem néz, csak elindul, és Te szó nélkül követed. „-Tetszik ez a vidék, ugye?” Szól hátra a hatalmas barnamedve. Mosolyogva bólintasz, hisz amióta megláttad a tavat, az a gondolat van benned, hogy igazán hazaérkeztél és, hogy itt akarsz letelepedni.

A medve, mintha csak a gondolataidban olvasna, így szól: „-Nos, ha ez minden vágyad, építsünk Neked egy takaros gerendaházat ide a tó partjára!” „-Szívemből szólsz Barátom.” Feleled neki, azzal nekiálltok fát dönteni.

A medve erejét magadban érezve döntöd ki a megfelelő fákat. „-Hatalmas ez az erdő. Marad benne bőven.” Szól a medve. „-Nem kell visszafognod magad. Legyen olyan és akkora, amekkorát szeretnél. Lesz benne hely neked, asszonyodnak, családodnak is, az udvaron jószágnak, kecskének, kacsának, libának vagy bárminek, amit szeretnél. Ez a Te otthonod lesz.”

Együtt gyorsan haladtok, a ház hamar elkészül és olyan, hogy szebbet, jobbat, megfelelőbbet álmodni sem tudnál. Medvéddel gyönyörűen és hatékonyan dolgoztok össze. Megcsináltok mindent, ami szükséges a házban és a házkörül. Modern és mégis ősi otthon, mely tökéletesen illeszkedik a környezetébe, melyből nem elvesz, hanem hozzáad, kiegészíti azt.

„-Sose gondoltad volna, hogy ennyi mindenhez értesz, igaz?” Mosolyog rád a hatalmas barnamedve. „-Én vagyok a Tett-Megvalósító Erőd. Innentől, ha akarsz, sem veszíthetsz el. Részed vagyok, hozzád tartozom. Már csak azt kellene kitalálni, miért vonzódsz annyira ehhez a tóhoz.”

Nézed a tavat és egészen mély megérintettséget érzel. Tényleg nem kell menni sehova. Megérkeztél, itthon és otthon vagy ezen a varázslatos helyen. „-Nappal is tetszeni fog, afelől biztosíthatlak.”

„-Ez a tó a szívem. Erős, kiapaszthatatlan és rengeteg élet forrása. Őt is több erdei patak táplálja, otthont ad halaknak, vízi madaraknak, szitakötőknek, békáknak, sőt, még egy vízi bivaly pár is megmártózik benne naponta. Emellett biztonságos és befogadó. Bármikor lehet úszni is benne egyet.”

„-Valóban így van.” Szól a medve. „-Ideje visszamennem a rengetegbe. Ha szükséged van rám, csak szólj! Részed vagyok, Benned vagyok. Ha elszunnyadnék, nyugodtan ébressz fel. Most megyek, Te meg vedd birtokba új otthonodat! Költözz be, töltsd meg élettel és érezd magad otthon benne. Előtted az élet, előtted az álmaid, valósítsd meg őket!”

Még egy erős kézfogás, és medvéd kedélyes cammogással elindul az erdő felé, te pedig végre otthonra lelsz magadban.