Akrojóga és párkapcsolat

Mikor annak idején elkezdtem a cirkusz sulit, a fő profil nagyon hamar a partner-akrobatika lett. Először egyszerűbb, statikus elemekkel kezdtük, aztán jöttek a dinamikus pörgetések, és az egyre összetettebb gyakorlatok. A páros akrobatikában jellemző módon egy stabil, erős férfi tart és emel egy könnyebb, légies nőt. Vannak persze egyéb variációk is, de általában ez a leggyakoribb és talán a legtermészetesebb felállás.

A nemek az archetipusuknak legmegfelelőbb mozgásokat végzik, így találkoznak és kölcsönösen kiegészítik egymást. Férfiként ilyenkor megélheted azt a férfierőt, melynek a közelében a nő igazán biztonságban és igazán nőnek érezheti magát.

Ebben a fajta gyakorlásban a férfi a nőt, sokszor a csípőjénél fogva emeli fel és tartja meg. Számtalanszor megkaptam a kérdést, hogy nem visznek-e el a szexuális késztetések, hiszen kívülről nézve mégiscsak van egy erős erotika ezekben a testhelyzetekben.

Persze, aki valaha próbálta már mások súlyát extrém helyzetben megtartani, tudja jól, hogy ilyenkor a technika biztonságos végrehajtására összpontosítasz, ami szimpatikus idegrendszeri működés, míg a szexualitás inkább a paraszimpatikushoz tartozik, szóval a kettőt egyszerre igen csak nehéz lenne összehozni…

Ezzel együtt, mikor együtt gyakorolsz egy ellenkező nemű társaddal, mindig kérdés, hogy a kettőtök közötti kapcsolat semleges vagy van némi kémia is köztetek.

Ha mindketten egyedülállóak vagytok és van bennetek nyitottság a másikra, vonzalmatokból könnyen párkapcsolat szökhet szárba. Ha azonban legalább az egyikőtök le van kötve, a felmerült vonzalmat érdemes egy mindenki számára elfogadható mederbe terelni. Ez persze vagy sikerül, vagy nem. Egy, már meglévő párkapcsolatot igen csak próbára tehet vagy akár szét is zilálhat egy ilyen szituáció. Hogy végül mi lesz a vég kifejlett, az számtalan tényezőn múlik. Benne van az érzelmi intelligenciátok szintje, a saját megdolgozottságotok és a kapcsolat épp aktuális állapota, dinamikája is.

Más a helyzet akkor, ha a partner-akrobatika gyakorlása a megélhetést jelenti, fellépések, előadások formájában, és más az, ha inkább egy közös hobbiként jelenik meg, mondjuk akrojóga tanulásakor.

Míg az előbbi helyzet kevesek életében van jelen, az akrojóga immár szinte bárki számára elérhető. Itt az első számú cél nem a közönség lenyűgözése, bár egy idő után ez is felmerülhet. Ehelyett inkább a jó hangulatban való játékos fejlődésen és a csoportenergia egyénre és közösségre gyakorolt áldásos hatásán van a hangsúly. 

Ami a fent leírt szituációkban közös, az az érintés és a test kontakt szokásosnál jóval intenzívebb jelenléte.

Ez azért különösen érdekes, mert a modern nyugati társadalomból az érintés kultúrája szinte teljesen kiveszett. Vannak családok, ahol nem ismerik az ölelést és vannak emberek, akik szinte a legfinomabb érintéstől is összerezzennek, az intimitás természetes és legális formáit pedig sok esetben gyanú övezi.

Talán pont a hiány miatt alakulhatott ki az a felfogás, miszerint az érintésnek szexuális jelentőséget tulajdonítanak, és összemossák az intimitást az erotikával.

Ezt a hiányt persze – tudatosan vagy öntudatlanul, de – mindenki igyekszik betölteni a maga módján.

Amikor partner-akrobatika gyakorlásánál, külső szemlélők a mozdulatokat erotikusnak találták, számukra az érintés és a szexualitás összemosódásából adódott ez a félreértés. Általában megfigyelhető, hogy minél jobba hiányzik az intimitás az ember életéből, annál inkább összecsúszik benne ez a két dolog.

Amikor a partnered emelésére készülsz, nem taperolod a testét, hanem egy erős, határozottságot és biztonságot sugárzó fogást adsz neki. A tekintetedből magabiztosság és koncentráció sugárzik, míg a partneredéből ugyanez a koncentráció és a beléd vetett bizalom árad. Az életét, a testi épségét helyezia kezedbe. Ez nem egy hétköznapi bizalom. Ezt nem adják ingyen, ezt ki kell, érdemelni.

Amikor a tekintetek találkozik, abban olyan erő van, hogy azt a nézők is megérzik, még akár nagyobb távolságból is. Még nem történt semmi, de a levegő már vibrál. Ebben az energiában évek kitartó gyakorlása van. E nélkül az egész előadás értelmét vesztené. Ez a jelenlét lesz a közös számotok lelke.

Előfordulhat, hogy több is van köztetek, mint partneri kapcsolat. Amikor a kölcsönös vonzalom a fenti energiát átjárja, az még jobban megemelheti az előadást és úgy kifeszítheti a pillanatot, hogy a néző szinte a saját testében érezheti szerelmetek bizsergését. Hogy aztán ki mit kezd a ’kölcsön kapott’ érzelemmel, az már mindenkinek a maga döntése.

Az érintés kultúráját nem lehet büntetlenül száműzni egy egész társadalom életéből. E nélkül nincs valódi intimitás, nincs meghittség, nincs bizalom és őszinteség. Van viszont helyette elfojtás és a legkülönfélébb lelki torzulások, perverziók, mert minden, amit elnyomsz magadban, előbb utóbb utat tör és medret váj magának…

Az a furcsa érzésem van, hogy az egyén, a közösségek és az egész társadalom, öntudatlanul a gyógyulást keresi. Az érintés kezd visszagyűrűzni az emberek életébe. Sokan rájöttek, hogy az intimitás igenis fejleszthető és tanulható.

Ma már, ha érintésre vágysz, számos lehetőséged van rá, hogy megkapd. Az érintés és a szexualitás azonban nem minden ilyen kezdeményezésben válik ketté. Ha tiszta intimitásra vágysz, jobb, ha fenntartással kezeled azokat a helyeket, ahol valójában intimitásnak álcázott, szexuális potyázás zajlik...

Elmehetsz kontakt táncolni, részt vehetsz különböző, tantrikus workshopokon, szembe jöhetnek veled az ’Ingyen Ölelés’ mozgalom tagjai, és persze elmehetsz egy akrojóga tanfolyamra is, ahol a finom és határozott érintés készsége, az egyensúly, a stabilitás és a közös mozdulatok összhangja egyaránt látványos fejlődésnek indulhat.

Az akrojógának alapvetően két főbb formája van:

·        a szolár, az aktívabb, dinamikusabb, akrobatikusabb, és

·        a lunár, a lazulós, nyújtós-csavarós, finomabb, masszírozós irány.

Mindkettőre jellemző a kölcsönös egymásra hangolódás és egymásra figyelés. A mozdulatokat, a pozíciókat együtt hozzuk létre és ez egy erős belső figyelmet, egyfajta meditatív jelenlétet igényel. Ebben a kölcsönös egymásra figyelésben és az ebben rejlő, megelőlegezett bizalomban már lehet intimitás is, ami még nem szexuális jellegű, de megjelenhet benne akár a kölcsönös vonzalom is.

Hogy az óra inkább aktív, dinamikus vagy inkább passzív, befogadóbb jellegű, az első sorban a tanáron múlik. A résztvevők, motivációjukat tekintve sokfélék. Vannak, akik egyedül, vannak, akik párban érkeznek. Láttam párokat, akiket megerősített a közös gyakorlás, de láttam olyanokat is, akiknél a már meglévő ellentétek és feszültségek jöttek ki jobban, és ez végül külön irányba sodorta őket. Láttam egyedül érkezőket, akik egymásra találtak, és azóta is együtt vannak. A párkapcsolat nem célja a gyakorlásnak, de ha két ember összeillik és találkoznak, az akrojóga könnyen katalizátorrá válhat.

A testmozgásnak ez a formája amellett, hogy edzi, erősíti és nyújtja az izomzatot, jó hatással van a keringésre és az idegrendszerre, egyfajta, természetes antidepresszánsként is hat. Az, hogy közösségben vagy, hogy viszonyulnod kell másokhoz, hogy egyszerre figyelsz magadra és másokra, hosszabb távon egy egészségesebb önbizalmat és önbecsülést eredményez, melyhez egy mélyebb és őszintébb önismeret is párosul.

A stabil önbizalom, önbecsülés (önértékelés) és önismeret hármassága felbecsülhetetlen értékkel bír az élet minden olyan területén, ahol másokkal is szót kell értened. Az önmagaddal való őszintébb kapcsolat, és az, hogy nem félsz az érintés természetes formáitól, segít, hogy felismerd önmagad és mások rejtett motivációit, törekvéseit és ki nem mondott gondolatait.

Ha önmagaddal jó kapcsolatot tartasz fenn, tudod kezelni a félelmeidet, szorongásaidat, a benned időnként megjelenő zavaró érzelmeket, az óriási lehetőség, hiszen mások is biztonságban érzik magukat a társaságodban. Aki pedig biztonságban érzi magát, az könnyebben nyílik meg és könnyebben lesz őszinte, így a vele való kapcsolat is tisztább és egyértelműbb lesz.

Akár kontakt táncról akár akrojógáról beszélünk, van egy olyan alapvető felfogás, hogy első sorban a mozgás öröméért, az önfeledt, tét nélküli, játékos kapcsolódásért mész oda. Mindkét műfajnak megvan a maga technikai háttere és a rá jellemző sajátos szemlélet módja. Ezeket nem lehet kikerülni.

Aki csak a napi érintés adagját akarja begyűjteni, az jobban jár egy olyan worksoppal, ahol nem kell mozgásrendszereket tanulni és tes-tudatot fejleszteni, hanem lehet közvetlenül az érintéssel dolgozni.

Nincs annál szánalmasabb, mint amikor valaki vadászni megy egy kontakt jam-re vagy akrojóga órára. A hátsó szándék mindig ordít. A párkapcsolat, a szexualitás sosem lehet célja az ilyen órák látogatásának. Lehet benned nyitottság arra, hogy párt találj magadnak, de az első rendű dolog a játékos fejlődés mind a technikák, mind az önismeret és a figyelmed mélyítése terén.

Volt már róla szó, hogy akiknek az életéből hiányzik az intimitás, az érintés, azok a fentieket könnyen összemossák a szexualitással. Részben ebből a félreértésből fakad az a jelenség is, amikor egy nőnek csak egy kis biztonságra, odabújásra van szüksége, amit a férfi szexre való felhívásként értelmez.

Mivel az érintés számára eddig szinte mindig a szexet jelentette, most nem érti, miért nem akar vele lefeküdni a másik.

Lassabb folyamat lehet, mire megérti, hogy a kettő nem ugyanaz. Intimitás létezik szexualitás nélkül is, és – bár létezik az intimitás nélküli szexuális együtt lét, - ha ez történik, az olyan, mintha az ételből maradna ki a fűszer… Sivár, kiábrándító és tátongó űrt hagy maga után.

Nehéz lehet bepótolni a gyermekkorban kimaradt ölelés hiányát. Nehéz lehet kedves és jól eső gesztusokat találni vagy szavakkal kifejezni a másik felé, amit érzünk, ha ezt a szüleink sose tették sem feléd sem egymás felé. Nincs gyilkosabb annál, mint amikor a szülők befelé élnek…

Sokáig nem értettem, hogy ezek a készségek, hogy tudnak valakinél hiányozni, mivel nálam ez a szülői minta ilyen téren mindig is rendben volt.

A jó hír az, hogy ebből a fájdalmas és tehetetlen állapotból lehet gyógyulás, amint felismered és meg tudod fogalmazni, hogy mi az, ami hiányzik. A hiány természetéből adódik, hogy mivel hiányzik, mivel nincs jelen, ezért nehéz beazonosítani.

Ha magadban vissza tudsz menni addig a pontig, ahol még jó volt, már tudsz mivel dolgozni. Itt már megvan, hogy mit keresel. Ha a hiány egész gyerekkorod óta fennáll, sokkal nehezebb dolgod van. Ekkor is tud azonban segíteni, ha ’kölcsön’ kapod a hiányzó mintákat. Erre lehet jó lehetőség például egy családállítás, ahol olyan szerepeket is megkaphatsz, melyekkel egyébként nem lenne módod találkozni.

Megélhetsz így feltétel nélküli szeretetet, elfogadást, támogatást és bizalmat, de megélhetsz olyan fájdalmas és nyomorúságos érzéseket is, melyeket mélyen a tudattalanodba száműztél, hogy ne keljen velük szembesülnöd. Ennek a fajta szembesülésnek persze megvan a maga ideje. Egy jó segítő – bármennyire is látja, hogy mire kellene ránézned, - nem fog beletolni az élménybe, hanem csendben kísér, és kivárja, amíg készen állsz a találkozásra.

A társas kapcsolódások, az önmagaddal és a pároddal való kapcsolat tehát kőkemény munka, sok-sok szembesülés és felismerés révén alakul az egyre tisztább, érzékenyebb és szeretettelibb megélés felé. Időbe telik, mire a ’macsó’ és az ’amazon’ szerepek mögül előbújik az érzelmi kockázatvállalásra képes, bátor és érzékeny férfi és nő. Időbe telik, mire a fájdalom leáztatja róluk a páncélt és ők végre meglátják egymást úgy, ahogy eredendően vannak, maszkok és játszmák nélkül, csupasz, meztelen lélekkel.

Az akrojóga erre is lehet egy eszköz.

Ha a pároddal jössz, és mindketten kezdők vagytok, különösen izgalmas folyamat előtt álltok. Tartó emberként (base) a legnagyobb kihívás első körben a láb függőleges kinyújtása szokott lenni hanyatt fekvő pozícióban. Ahhoz, hogy ebben a helyzetben, a talpadon meg tudd tartani partneredet (flyer), rugalmas combhajlító izmok kellenek, ami egy átlag, keveset mozgó, sokat ülő életmódot folytató ember számára sajnos nem adott. Persze, ha évek óta jógázol és már túl vagy a hátsó combok lenyújtásának folyamatán, a függőleges lábtartás nem fog problémát okozni, a többségnek azonban ezért is keményen meg kell dolgoznia.

Emellett, a másik nagy kihívást a közös egyensúly megtalálása fogja jelenteni.

Merev combhajlítók esetén, a medencédet egy összetekert jógamatraccal vagy más, erre alkalmas eszközzel megemelik, így hajlított lábbal is képes leszel megtartani a partneredet. Így persze sokkal nehezebb dolgod van, mivel a nyújtott láb esetén használt csontok megtartó ereje helyett, pusztán a combizmaidat használva kell a partneredet megtartaniod.

Férfiként nehéz lehet itt megélni azt, hogy amit hatalmas küzdelem árán is csak nagy nehezen tudsz megvalósítani, azt más, avatottabb versenyzők, könnyedén véghez viszik. Kívülről annyira könnyűnek tűnik. Nem érted, neked miért kell ezzel ennyire vért izzadnod. Itt az első nagy szembesülés egy olyan hiányosságról, amivel egyébként mások (akik nem akrojógáznak), simán leélik az életüket.

Nőként, a ’flyer’ helyzetben te is megélheted azt, hogy míg a haladóbbak könnyedén és félelem mentesen mozdulnak egyik elegáns pozícióból a másikba, te a legegyszerűbb, alap technikánál is a feltörni készülő pánikodat próbálod magadon legyűrni.

Próbálsz bízni a párodban, aki alattad épp az életéért küzd… Minden kezdet nehéz. Persze a biztonságos gyakorlás érdekében ilyenkor mindig ott kell, hogy legyen a segítő is (spotter), aki borulás esetén megfog titeket.

Megtörténhet, hogy a sikerélmény és az egyensúly megtapasztalása érdekében, a tanár mindkettőtöknek ’kölcsön ad’ egy avatottabb partnert. Egyikőtök megérzi, milyen, amikor stabilan meg van tartva, másikatok a saját megtartó erejével találkozik. Óriási élmény ez, minden szembesülés ellenére.

A nagy kérdés az, hogy visszajöttök-e, hogy folytatjátok-e a gyakorlást. Ha igen, azzal esélyt adtok magatoknak arra, hogy a testetek intelligenciája felfedezze a mozdulatokat. Az a tapasztalat, hogy második alkalommal, az előzőleg nehéznek, sőt, lehetetlennek tűnő gyakorlatok egy része jóval könnyebbnek tűnik, mivel a test számára már ismerősebb lesz, amit korábban csak kipróbált.

Ha kitartotok, bizonyosan ráéreztek az ízére és az alap technikákat hamarosan megtanuljátok. Még, ha merev combfeszítőkkel indultál is, tartóemberkén fél-1 év gyakorlás után nagy valószínűséggel eléred a kívánt hajlékonyságot. A hátsó combok lenyújtásra nem ismerek hatékonyabb módszert.

Ahogy túl vagytok az alapokon, az akrojóga izgalmas, sokoldalú világa egyre jobban kinyílik előttetek. Az önbizalmatok stabilabb lesz, és új lehetőségek, új kihívások jelennek meg előttetek.

Egy idő után találkozni fogtok egy érdekes kettősséggel. Míg a tartó ember a hátán fekve látja, hogy mi történik, addig a fyer nem látja, csak csinálja a mozdulatokat. Ezért van az, hogy a sorokra, koreográfiákra is általában a tartó emberek emlékeznek jobban. Viszont mivel ők csak látják, de nem csinálják a flyer mozdulatait, azok nehézségi szintjét sokszor nem jól ítélik meg.

Látod, hogy mit kellene a flyernek csinálnia, és nem érted, miért nem azt vagy nem úgy csinálja. Ez egy tipikus feszültségforrás, mely sokszor avatottabb gyakorlóknál is előfordul. Tartóemberként nagyon jót tesz, ha néha te is repülsz, így jobban megértheted, hogy némely mozdulat miért okoz a flyernek nehézséget. Fejlődik benned az együttérzés és jobban megbecsülöd a partneredet.

Ugyanígy, ha flyer vagy, neked is jót tesz, ha időnként tartó szerepbe kerülsz, így jobban megérted, hogy a párod milyen kemény munkát végez ahhoz, hogy a kellő stabilitást fent tudja tartani.

Ez a kölcsönös megértés és megbecsülés segít rendezni a „ki a hibás, amiért nem sikerül?” című kérdéseket, melyek a közös gyakorlást és a párkapcsolatot egyaránt próbára teszik.

Gyakran estem korábban abba a hibába, hogy a gyakorlás alatt annyira vérszemet kaptam, hogy nem vettem észre, a partnerem fáradtságát vagy kedvetlenségét. Olyan mozdulatokba hajszoltam bele, amelyekre nem volt még készen, ami komoly feszültséget okozott. Egy technikát fejben látni, összerakni nem egyenértékű annak a megvalósításával.

Hiába látod az odavezető utat tisztán, amíg nincs meg a közös, biztonságos tempó, addig borítékolható lesz az elakadás. Vissza kell, fogd a saját lendületedet és sokkal kisebb lépésekben kell haladnod. Arra jöttem rá, hogy a leghatékonyabb, gyorsító tényező itt is a türelem. Teljesen rá, kell, hogy érj. Akkor lesz meg, amikor meglesz, és nem kell rohanni, mert az oda vezető utat és a teljes folyamatot is élvezzed.

Fordított helyzetben, ha egy haladóbb flyer talál magának egy kezdőbb tartóembert, szintén lehetnek idegtépő pillanatok. Különösen akkor, ha a pároddal gyakorolsz, türelemre és érzékeny figyelemre van szükséged. Kell, hogy legyenek juti falatok is, amiket nem csak a sikeres gyakorlás végre tartogattok. Egy finom páros nyújtás, thai masszázs vagy az akrojóga ’lunar’ elemeinek bevetése segít, hogy egy kevésbé sikeres időszakot is túl tudjatok élni. Ha valami jól sikerül, mindkettőtöknek jól esik a dicséret és a megerősítés.

Egy-egy hibából, akár új technikák is születhetnek. Jól teszitek, ha időnként összejártok más párokkal is gyakorolni vagy ellátogattok egy-egy workshopra, ahol új irányokat találhattok és bővíthetitek az eszköztáratokat.

Az elején főleg a tartó ember ’pakolja’ a flyert mindenféle helyzetekbe, aki inkább csak hagyja, hogy a technikák megtörténjenek vele. Később egyre jobban leköveti, megérti a mozdulatokat és egyre jobban eltájékozódik a különböző, érdekes testhelyzetekben. Általában a tartóember irányít, mivel ő látja, hogy mi történik. Idővel azonban, ahogy a flyer egyre önjáróbb lesz, teret kaphat az ő improvizációja is.

Ilyenkor tartó emberként az a dolgod, hogy minél jobban lekövetsd a flyer mozdulatait, és ráérezz, mikor mire van neki szüksége. A fordított helyzet általában könnyebb és előbb szokott megtörténni.

Egy jó base képes a flyert úgy irányítani, hogy az gondolkodás nélkül megtegye a kívánt mozdulatokat és egyik pozícióból a másikba kerüljön. Ez egy idő után – főleg, ha eléggé össze vagytok szokva, - már szavak nélkül is tud működni, viszont ehhez az kell, hogy a tartóemberként kellő képen magabiztos legyél, tudd, hogy mit akarsz és azt megfelelően ki is tudd fejezni a mozdulataiddal.

Ha tudod, hogy mit akarsz, pontos vagy és határozott, egészen apró mozdulatokból is meg tudod értetni magad. Ilyenkor azt kell elérned, hogy a flyer megbízzon benned és megbízzon a saját képességeiben is annyira, hogy tudjon gondolkodás ’agyalás’ nélkül mozogni.

Nagyon szép és tanulságos pillanatok ezek. Számtalanszor voltam már ennek tanúja és tényleg olyan érzés, mintha az egész magától történne. Az, hogy nincs agyalás egyik fél részéről sem, nem azt jelenti, hogy ész nélkül csináljátok, hanem azt, hogy egy nagyon mély, közös figyelemben időztök. Ez a mély egymásra figyelés, ahol a lélegzetek is össze vannak hangolva, az, az állapot, ahol tér nyílik a spontaneitásra.

Kevesen jutnak el erre a szintre, mert ehhez nem csak kitartó gyakorlás kell, hanem az is, hogy vigyázni tudj a partneredre, függetlenül attól, hogy párkapcsolat vagy baráti kapcsolat van köztetek.

Az akrojóga gyakorlása visszarepít abba az állapotba, amikor gyerekként biztonságban érezted magad és megélhetted a felszabadult örömöt és az önfeledt játék élményét.

Emellett, a gyakorlás alatt, ha kitartasz, egy idő után elkezdesz lefinomodni és egy olyan személyiség fejlődésen mész keresztül, melyet az életed minden területen kamatoztatni fogsz. Göröngyös és egyben sok örömöt tartogató út ez, melyre érdemes rálépni és megéri rajta végig menni. Ha azon morfondírozol, elindulj-e rajta, csak bátorítani tudlak.

Jó utat és jó gyakorlást Barátom. J    

Kontroll és Egyensúly

Ismersz kontroll-freak személyiséget? Tudod, amikor valaki semmi másban nem tud bízni, csak az általa tökéletesen ellenőrzés alatt álló folyamatokban. Ha kiveszed a kezéből az irányítást, vége a világnak. Nem is hagyja…

Csalódások, pofonok, kiszolgáltatottság és külső-belső bizonytalanság vezet idáig. Ez a túlélés, ráadásul nem is akármilyen! Mindent ural, minden a kezében van, nincsenek meglepetések, minden kiszámítható. Ez a biztonság.

Odakint, a kiszámíthatatlan és sokszor kaotikusnak tűnő világban azonban nem csak a veszélyes és ártalmas dolgok vannak, hanem az élet is, a maga szépségével, fájdalmaival, szabadságával és minden szeszélyével, melyekhez képest kicsik és gyámoltalanok vagyunk mindannyian.

Bármennyit sérültél is ebben a gonosz és ellenséges világban, egy idő után be kell, lásd, hogy bizalom nélkül egyszerűen nem tudsz létezni. A gyógyulás a tudatos kockázatvállaláson keresztül vezet. Ki kell, lépj a komfort zónádból, el kell hagy a biztonságos ketrecet és vállalni azt, hogy lehet, hogy pofára esel.

Lehet, hogy újra sérülsz, de ez az egyetlen esélyed arra, hogy beengedd a hétköznapjaid közé az életet. Engedd az Istent teremteni, engedd, hogy a dolgok alakuljanak körülötted. Lehetsz végre résztvevő is, nem csak rendező. Folyton rendezőnek lenni iszonyú fárasztó. Ezt akkor látod be igazán, mikor végre sikerül átadnod a gyeplőt legalább néhány pillanat erejéig.

A Bizalom egy sokkal komplexebb dolog, mint, amilyennek elsőre tűnik. Amikor mondjuk, egy párkapcsolatban érzelmi kockázatot vállalsz, azt nem a szerencsejátékosok vakmerőségével teszed. Arra belső bizalomra van szükséged, hogy bármi is történik, még, ha sérülsz is a folyamat alatt, túl fogod élni, fel fogsz állni belőle, mert a lelked sérthetetlen része begyógyítja majd a sebeidet.

Ez bátorság, ez valódi kockázat és felelősség vállalás.

Azt kérdezed, jönnek-e kézenállást tanulni kontroll-freak személyiségek? Attól függ, milyen súlyos a helyzet. Extrém súlyos esetben biztos nem, mert ahhoz, hogy valakitől tanulni tudj, el kell, tudnod időnként engedned a kontrollt, és meg kell bíznod a tanárban, meg kell bíznod a társaidban. Egy kézenállás órán, workshopon, tanfolyamon nem tudsz mindent uralni, kiszámítani. Tanárként én is így érkezem az órára. Vannak terveim, vannak ’b’ tervek is, de az óra mégis sokszor magától alakul és valahogy mindig jó irányba. Ha ebben nem tudnék bízni, nem tudnék tanítani.

Valahogy olyan, mintha ez a fajta felvállalt kockázat és felelősség vállalás a felnőttséggel függene össze. Gyerekként is eljön az a pont, amikor az egyedül való játékot felváltja az együtt játék. Itt lépsz ki a társas szocializáció egy tágasabb és egyben veszélyesebb szintjére.

Ahhoz, hogy tanulni tudj, befogadóvá kell válnod, meg kell bíznod abban, akitől tanulsz, legalább arra az időre, amíg a tanulás zajlik. Ez a fajta bizalom azonban nem automatikus. Van, akitől könnyebben tanulsz, van, akitől nehezebben. Tanár-tanítvány viszonyban is van kémia. Ahol nincs, ott nem fogsz megmaradni. Szükség van rá, hogy értsétek egymást, hogy kölcsönösen biztonságban és jól érezzétek magatokat, szükség van rá, hogy beszéljétek egymás nyelvét. Ezért jó, hogy többféle tanár van, és többféle személyiség. Nem lehet mindenki mindenkivel kompatibilis.

     

Más azonban tanulni valakitől és más tanítvánnyá válni. Ha tanítasz, ezt a különbséget valószínűleg te is érzed. Nem mindenki lesz a tanítványod, akit tanítasz. A tudásodat bárkinek átadhatod, aki arra nyitott és befogadó, de a tanítványság az ennél több. Itt nem csak a tudásodat adod át, hanem valamit még magadból, ami csak különleges kapcsolatokban tud megtörténni.

A szemléletmód, mely mellett elkötelezted magad, átsugárzik rajtad és ez lesz az, amit a tanítvány magába szív. Ettől még ember maradsz, gyengeségeiddel és gyarlóságaiddal együtt, de a tanítványodnak igyekszel önmagadat és azon belül a legjobbat adni.

Elsőre talán nem gondolnád, de ezzel te is legalább akkora kockázatot vállalsz, mint az, aki tanítványként teszi egész lényét befogadóvá.

Ez egy gyönyörű, nehéz és tanulságos folyamat. Tanárként ugyanúgy tanulsz és fejlődsz, mint tanítványként. Kíséred az útját és tanulod azt, hogy hogyan tudod leginkább személyre szabni azt, amit átadsz.

Ideális esetben ez a közös út kölcsönös felelősség vállalásban és bármilyen furcsán is hangzik, de egyenrangúságban vagy még inkább felnőtt-felnőtt kapcsolatban zajlik.

Az ideális helyzet persze meglehetősen ritka és nagyon meg kell érte dolgozni mindkét félnek. Végig kell járniuk a tanárrá és a tanítvánnyá válás rögös útjait, és ez sajnos sok esetben nincs teljesen szinkronban. A tanár sosem feledkezhetne meg a saját felelősségéről és sosem vehetné át a tanítványa felelősségét.

Ha a közös útjuk alatt bármelyik elveszíti a felnőtt szerepet, az könnyen fájdalmas játszmákhoz vezethet. Tanárként az egyik legfájdalmasabb rész, amikor el kell, engedd a tanítványodat, mert átadtad azt, amire szerződtetek. Innentől ő egy új úton halad tovább, ahová már Te nem kísérheted el. Ezen a ponton bármelyikükből előtörhet a ragaszkodás, amin egyáltalán nem könnyű túl jutni. Ha a tanár küld el, lehet, hogy megsértődsz, ha magadtól mész, talán ő sértődik meg.

Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Hol vagyunk még az elengedéstől!

Előbb szembe kell nézni, a tanítványságot nehezítő, két leggyakoribb működéssel. Az egyik, a fentebb bemutatott, bizalomvesztésből fakadó, kontroll-freak üzemmód. A másik épp ennek ellentéte. A vak bizalom és rajongás, mely szintén egy gyermeki állapotból táplálkozik. Az sem kizárt, hogy valaki pont az előbbi működésbe belefáradva vált hirtelen át a másik végletbe.

A legtöbbünk számára ismerős oktatási rendszer egyébként, a maga autoriter működésével inkább a második verzió kialakulását segíti elő. A tanárnak mindig igaza van, a tanár, a diák felett áll, megkérdőjelezhetetlen, jutalmaz és büntet, ítél és elítél, szeretetét ugyanúgy feltételekhez köti, mint azok a szülők, akik nem mentek végig a saját önismereti folyamatukon.

A gyerek a szülő szeretetéért küzd. A fiú azért, hogy az apja elismerje és büszke legyen rá, de a fiú is, a lány is küzdhet bármelyik szülő figyelméért, ha máshogy nem, akár viselkedési zavarokon, betegségeken keresztül.

Amikor eljössz kézenállást tanulni, a két, szélsőséges működés közti egyensúlyt is tanulod.

El kell, engedd a kontroll, engedned kell a testednek, hogy felfedezze a mozdulatot. Hátra lépsz és figyelsz, ha agyalni kezdesz, pillanat alatt szét esik az izomstruktúra, amit felépítettél.

Ha viszont azt várod, hogy én várjam el tőled a gyakorlást, alám rendelődsz és elveszíted a felelősségedet. Én nem várok el tőled semmit. Nem ellenőrzöm a házi feladatodat. Ott vagyok, segítek és támogatlak a legjobb tudásom szerint, de, hogy otthon mennyit gyakorolsz, hogy kihasználod-e a bérlet adta lehetőséget vagy hagyod kárba veszni, az a te felelősséged, senki másé.

Sokszor megfigyelem, hogy egyik másik tanítvány hogyan lendül fal mellett, hogyan, ha ott állok mögötte és tudja, hogy elkapom, túllendülés esetén, és hogyan lendül akkor, ha tér van körülötte minden irányban.

Nehéz és embert próbáló része ez a fejlődésnek. Akkor is tartsd a koncentrációdat, ha tudod, hogy túl lendülés esetén megfog a tanár vagy a fal. Nem engedheted át a kontrollt teljesen a tanárnak, mert így nem tudsz tovább fejlődni.

A fal nélkül lendülésnél, vállalnod kell a túlbillenés kockázatát, ahhoz, hogy dolgozhass az egyensúllyal. Ha a cigánykerékbe kifordulás megvan, ez egy teljesen biztonságos gyakorlási mód.

Azért megy a közös munka, hogy a túlzott kontrollt elengedd, de közben kialakítsd a saját kereteidet is, melyeken belül a saját, belső egyensúlyodra rá tudsz találni.   

Az agyalás kihoz a testedből és bezár a fejedbe. Próbálod összerakni a mozdulatot, de valójában elveszíted a kapcsolatot a testeddel. Ez kívülről is jól látható. Ilyenkor szokott teljesen széthullani a már félig meddig összeállt mozdulat.

A test intelligenciájára jó építeni, de ehhez előbb kapcsolatba kell, kerülj a testeddel. Ez egyszerűbb vagy jól begyakorolt mozdulatok esetén természetesen megtörténik. Ha azonban nem szoktad a fejjel lefelé testhelyzeteket és főleg nem a kézenállást, ez a kapcsolat nem jön automatikusan. A test és a Szellem közti kapcsolatot ilyenkor a képzelet teremti meg. Az agyalás elszakít, a képzelet összekapcsol.

Amikor elképzelsz egy mozdulatot, akár csukott szemmel, a tested izomzata, legjobb tudása szerint leköveti azt. Ennek a fajta, fejben gyakorlásnak a hatékonyságát már nagyon sok kísérlet bizonyítja. Ha sérülés miatt vagy épp idő és hely hiányában nem tudsz rendesen gyakorolni, a képzelet útján, fejben végzett gyakorlás sokat segíthet, hogy ne ess ki teljesen a rutinból a felépülés alatt.

A fejben gyakorlás tehát nem agyalást jelent, hanem képzelet útján való megértést. Tanárként ezért nagyon fontos, hogy, mikor a tanítvány kezdi elveszíteni a fonalat, megtaláld azokat a képeket, melyeken keresztül meg tudja teremteni a test és a mozdulat közti kapcsolatot.

Ilyenkor egymás nyelvét tanuljátok.

Szeretek a természetből hozni képeket. A kézenállásban való nyújtózkodáshoz például a törzsével felfelé, gyökereivel lefelé nyújtózó, jegenyefa képét használom. A lendület nélküli kiemeléshez pedig a karok lefelé való tolását egy időben a medence emelésével, jól példázza a páternoszter emelkedő és alászálló fülkéje.

Tanítványként először nyitott kell, legyél a tanár instrukcióira, ami egy passzív, befogadó folyamat, aztán viszont mindezt magadévá kell, tenned, megtalálva a saját képeidet és a saját megértésedhez vezető utat, ami pedig egy jóval aktívabb működést igényel.

A valódi megértéshez és ahhoz, hogy egyik, másik mozdulatot magadévá tedd, mindkettőre szükséged van.

Ha túl kicsi a lendület, vagy félsz a fellendüléstől vagy túl erős a belső kontroll. Ha túlméretezett lendülettel hátracsapódsz és a fal vagy a tanár fog meg, túlságosan elengedted a kontrollt és valószínűleg a figyelmet is. Kell, hogy legyen bizalom, de vigyáznod kell, hogy ez ne tegyen kényelmessé. A bizalom arra kell, hogy újból és újból ki merészkedj, a komfort zónádon túlra, ahol a valódi fejlődés történik.

Ennek a középútnak a megtalálása kitartást igénylő, embert próbáló folyamat. A figyelem legyen folyamatos, a koncentráció erős, de ne túl görcsös. A dinamikus fejlődéshez szükséged van kellő mennyiségű és minőségű sikerélményre, de kell a kihívás is, hogy fenn tudd tartani a motivációdat és a lelkesedésedet.

Egy felnőtt ember felelősség vállalásával kell, újra felfedezd magadban a játékosan tanuló gyereket.

Olyan nincs, hogy egy járni tanuló gyerek, a sok esés hatására feladja, és úgy marad. Ösztönösen megy az egyre nagyobb stabilitás felé, miközben nem az internetről leszedett tutorial videókat tanulmányozza, csak engedi a testének megtalálni az új működéshez vezető utat.

Gyerekként ez még magától jött, az életedben később bekapott pofonok azonban bizalmatlanná és gyanakvóvá tettek. Páncélt építettél a szíved köré és visszább vettél az elvárásaidból, hogy megúszd a csalódást.

Amikor azonban tanulni kezdesz valamit, ami tényleg érdekel, az összes eddigi, fájdalmas tapasztalást, ami az önbizalmadat aláásta, félre kell tenned. Mikor kézen állást tanulsz, az olyan, mint amikor a lábon állást tanultad, csak épp akkor még nem ismerted a kudarc fogalmát.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy nincs kudarc, csak késleltetett siker.

Amikor járni tanulsz, a túlélés a tét, most a felnőtté válás. A kudarc nem az, ha nem sikerül, hanem az, ha feladod.   

Nagyon könnyű egyik végletből a másikba esni. Vigyázz azzal, aki rajong érted, mert a következő pillanatban csalódik és meggyűlöl. Ha játszod a gurut, és hamis erényekből építesz magad köré légvárat, lehet, hogy van, aki beveszi, de később súlyos árat fizetsz ezért.

Neked is jobb érzés, ha olyanokkal veszed magad körül, akik mellett önmagad lehetsz, akik úgy szeretnek, ahogy vagy, erényeiddel és hibáiddal, erősségeiddel és hiányosságaiddal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene dolgoznod a hibák javításán, de nagyobb esélyed van a sikerre egy elfogadóbb környezetben, mint olyanok közt, akik szemében bármikor kegyvesztetté válhatsz.

A középút állandó egyensúlyra törekvést jelent. Először azon dolgozol, hogy felépítsd, aztán azon, hogy megőrizd, időnként meg azon, hogy vissza szerezd.

Ha nem vagy teljesen jelen, könnyen kizökkensz. Ilyenkor, ha elég rutinos vagy, még visszahozhatod, de, ha folyton tüzet oltasz, az nagyon viszi az energiádat. Éberség, jelenlét és stabil koncentráció kell ahhoz, hogy billenés nélkül benne tudj maradni az egyensúlyban.

Ilyenkor tiéd a kontroll, sokszor már a tanár jelenléte is zavaróvá válik. Uralod a tested, ha mégis kibillensz, inkább lejössz, pihensz és elölről kezded, minthogy a tanár javítsa ki a hibádat. Ez a kontroll már nem a bizalmatlanságból és bezárkózásból fakad. Ez az a kontroll, amivel a szörfös fenn marad a deszkán. Nem uralja, csak meglovagolja a hullámot. Nyitott az új helyzetekre, egyé válik a pillanattal.

Kézenállásban is ez történik, mikor lehorgonyzod a tekintetedet, koncentrálsz, lélegzel és átadod magad az egyensúlynak, miközben hagyod, hogy a tested magától korrigálja az esetleges kimozdulásokat.

Ugyanezt a folyamatot viszed tovább, mikor a különböző, kézenállásban való mozdulatok összekötésén dolgozol.

A jó tanár ilyenkor nem kiveszi az irányítást a kezedből, csak inspirál és új utakat, új lehetőségeket mutat, melyeket Te fedezel fel és teszel magadévá a saját tempódban. Tiszteled, de nem sztárolod a tanárodat, mert, akit sztárolsz, azt valójában nem tiszteled. Olyan szemüvegen át nézed, mely csak az érdemeit, értékeit, képességeit mutatja, a hibát eltakarja, lehazudja. Ha valóban tiszteled, nem helyezed magad fölé, csak annyira, hogy tudj tőle tanulni, de látod benne az esendő embert is, és képes vagy őt tisztelni a hiányosságaival együtt.

Ehhez pedig nagy bátorság kell, mert ki kell, gyere a gyerek szerepből és el kell engedned a hamis ideáljaidat. Ha mindig isteneket keresel, és hozzájuk akarsz hasonlítani, sosem találkozol igazán a felnőtt részeddel és nem fogsz tudni egyenrangú kapcsolatokat építeni.

Amikor szembenézel a saját esendőségeddel és elfogadod azt, akkor nyílik meg a lehetőség rá, hogy ember feletti dolgokat tudj véghez vinni, mert itt már tiszteled a saját emberi részedet. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint azt elsőre gondolnád. Ez valójában egy evolúciós ugrás, mely a hazugságok és illúziók világából vezet ki egy tágasabb, egészségesebb és igazabb valóságba.

Számos más út mellett, a kézenállás is elvezethet ebbe az irányba, ha felébreszted magadban az ehhez szükséges nyitottságot.

Bármerre tartasz is, bármilyen ösvényt követsz is, jó utat Barátom.    

    

Me too... Me never?

A ’metoo’ jelenség talán már lecsengőben van, de a téma ettől még megingathatatlan hegyként tornyosul előttünk. Azt gondolom, két választásunk van. Vagy felvesszük a szemellenzőt és olyan irányba nézünk, ahol nem trollkodik bele az arcunkba a látvány vagy vesszük a bátorságot és végre szembenézünk azzal, amire az egész történet szeretné felhívni a figyelmünket.

Az áldozatságnak elképesztően sok vetülete van, nem is hiszem, hogy az összes nézőpont belefér ebbe a kis blogba. Szerencsére elég sokan írtak és írnak róla, így együtt talán jobban összeáll a teljes kép.

Amikor a ’metoo’ megjelent, ez elsősorban a szexuális zaklatásról és az e köré épített masszív hallgatásból álló falról szólt. Az, hogy végre beszélünk egy ilyen tabunak számító témáról, az azt jelenti, hogy, ha lassan is, de kezdünk, megéri a változásra.

Ahogy a témát ízlelgettem, feltettem magamnak a kérdést: „me never?” Ha igazán őszinte vagyok, nem tudom a választ.

Az egész elkezdett kiszélesedni és rá kellett jöjjek, hogy már bőven a bántalmazás témakörében vagyunk. Bántalmazni pedig nagyon sokféle képen lehet. Akarattal vagy akaratlanul, szavakkal és tettlegességgel, a szeretet és kölcsönös tisztelet megtagadásával, nézéssel, hallgatással. Szinte biztos, hogy mindannyian belecsúszunk időnként egyikbe, másikba.

Már maga, a bántalmazás is tabunak számít, a szexuális zaklatás azonban még kényesebb téma. Hol van a határa? Mi számít annak és mi az, ami még belefér? Melyik félnek hol van, és meddig terjed a felelőssége? Ha 100 nőből 100-nak volt már ilyen élménye, vajon mi a helyzet a férfiakkal. Lehet, hogy mind elkövetők, zaklatók vagyunk? Vagy egy másik nézőpontból szemlélve akár lehetünk áldozatok elkövetőként is?

Mi a helyzet az intézményes zaklatással, amikor egy (vagy több) tekintély személy él vissza a hatalmával? És mi ez a kitudja mióta tartó hallgatás, ami most egy-egy kósza pillanatra megtörni látszik? Vajon milyen mélyen gyökerezik ez a dolog a társadalmunkban, a kultúránkban, a történelmünkben és ez vajon mennyire határoz meg vagy befolyásol minket, akár tudattalan szinten is?

Ha ez a blog csak kérdésekből állna, akkor is elég hosszúra nyúlna. Most megpróbálom a számomra legérdekesebb nézőpontokat kicsit közelebbről szemügyre venni.

A legtanulságosabb számomra a reakciók megfigyelése volt. Először is, meglepően sok ismerősöm vállalta fel az érintettségét, másodszor, szinte minden egyes színvallást követtek támadó hangvételű hozzászólások. Mintha azt, hogy az illető is szexuális zaklatás áldozata, mások személyes sértésnek vennék.

Ki lesz ettől ingerült és miért az áldozatra haragszik? Egyik-másik kommentnél szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mások higgadt, tárgyilagossággal, érzelem mentesen, a kívülállók bölcsességével fejtették ki, hogy mit és hogyan kellett volna vagy kellene tennie az áldozatnak, hogy helyreálljon az Univerzum harmóniája…

Akár indulattal, akár anélkül, de ezek az üzenetek mind-mind az áldozat hibáztatása felé viszik a témát. Ez van mélyen belénk kódolva: „A gyengébb elpusztul. Aki áldozat, magának köszönheti, amit kapott, jól megérdemelte…”

Belül, a kívülálló számára teljesen érthetetlen bűntudat, kívül az áldozat hibáztatása zajlik. Nem csoda, hogy sokan nem merték bevállalni az érintettségüket, illetve, ha mégis, azzal troll hozzászólások és a verbális bántalmazás legkülönbözőbb fajtáit rántotta magára az illető. Ez akár egyfajta próbája is lehetett az őt ért traumának. Ha a saját fájdalmát sikerült hosszú évek kőkemény lelki munkája révén kellő képen megdolgozni, az illető könnyebben dönthetett úgy, hogy beleáll a ráváró támadásokba.

Olyat is láttam, ahol az érintett mesteri módon hárította és kezelte a beszólásokat és okoskodó hozzászólásokat vagy, ha úgy érezte, ideje kijelölni a saját személyes határait, egyszerűen törölte a hozzászólát, vagy akár le is tiltotta a hozzászólót.

Idáig azonban hosszú és rögös út vezet. Ahhoz, hogy valaki bántalmazott létére beleálljon a társadalom mélytudatában hordozott, áldozathibáztató megnyilvánulások áradatába, először le kell, számoljon a saját bűntudatával.

Ami számomra az egész téma kulcs kérdése, az épp ezen a ’bűntudat-áldozat hibáztatás’ tengelyen helyezkedik el.

·        Miért az áldozatnak kell, szégyellnie magát? (társadalmilag determinált alapvető felfogás)

·        Miért mentik fel olyan sokan (az áldozatok is a gyógyulási folyamat elején) a tettest? („Nem haragszom rá, ő már csak ilyen…”)

·        Miért számít tabunak a téma?

·        Miért vált ki annyi emberből az áldozat felé való indulatokat?

·        Miért olyan nehéz sokak számára az áldozat felé együttérzést táplálni?

Van egy nagyon fontos, figyelemre méltó gondolatkör is a témában, amit érdemes még körüljárni, mielőtt a fenti kérdések megválaszolásba belemegyünk. Nem rég elém került egy cikk, mely a társadalmilag legnagyobbvonzerővel bíró alfa hímek működésétírja le. Nagyon sok filmben megfigyelhetjük, ahogy a férfi főhős, a nő akaratát megtörve, gyakorlatilag erőszakkal teszi magáévá őt, mire a nő hamarosan beleszeret az erőszaktevőbe.

Ezek a filmek gyakorlatilag szexuális zaklatásra buzdítják a férfiakat, sőt. Azt üzenik, hogy, ha nem akarsz puhapöcsű balf@sznak tűnni, akkor bizony neked is hasonlóan kell, cselekedned. A könnyen megkapható nőket fogd fel ujjgyakorlatnak, és, ha kellően begyakoroltad az erőszak tevést, keress magadnak nehezebb prédát. Mert az igazi vadász a nagyvadakra utazik… Minél erősebb a nő ellenállása, annál nagyobb a kihívás…

Ha ez valóban így van, ha valóban az erőszak a nő elsődleges vonzalmi kapcsolója, akkor most mi ez a sok ’metoo-zás’? Ha az ellene elkövetett erőszak valójában jó a nőnek, akkor miért okoz a nemi erőszak és a szexuális zaklatás lelki traumát? Valami itt nem stimmel.

Az egyik klasszikus félreértés az, hogy a kultusz filmeket készpénznek elfogadó férfiak sokszor összekeverik a határozottságot az erőszakkal, a magabiztosságot a bunkósággal, az erőt a lelki terrorral és manipulációval. („Mert a nőnek az kell, hogy végre emberére akadjon. Az asszony verve jó, stb…”) Úgy is mondhatnám, az erő nem abban van, ha a nőben lakó sárkányt legyőzöd, elpusztítod, hanem abban, ha tudod kezelni, vagy akár meg is szelidíted, ha a helyzet úgy kívánja. 

A való élet történeteiből számomra az jön le, hogy sokszor a nők egy jelentős része is belefut a fenti félreértésbe. A kultusz filmek férfi ideál alakjai nem valósak, hanem sajátos keverékei egy félistennek és egy erősen nárcisztikus személyiségnek, aki elsőre kissé nyersnek tűnhet, de a durva külső ugyebár nemes lelket takar…

Az ideális férfiról festett, fenti kép többszörösen ellentmondásos. Hasonlítani lehet rá, olyanná válni nem.

Ami ebből megvalósítható egy férfi számára, az a félisteni (társadalom feletti) attitűd látszata mögé bújtatott nárcisztikus, belül mélyen szorongó személyiség, sokszor igen komoly sérülésekkel, akár borderline személyiség zavarral.

Az ilyen személy valóban nagyvadakra utazik, viszont nem azért, mert csak ezek méltóak hozzá, hanem azért, mert belül nagyon picinek érzi magát, és az önbizalmának állandó támogatásra van szüksége. „Lám, mekkora király vagyok, ezt a nőt is megszereztem, megtörtem, leigáztam…” Hogy kinek is akar bizonyítani, megfelelni, kinek az elismerésére van igazából szüksége, az egy terápiában valószínűleg kiderülne, de az ilyen személyiségek helyett, terápiába inkább az áldozataik járnak el.

Ez a férfi egy hódító, gyarmatosító, konkvisztádor, aki, miután megszerzett egy földrészt, egyből megy tovább a következőre. Csak addig van melletted, amíg meg nem szerzett. Ez a működése. Utána maximum azért tart meg, hogy használjon, hogy gyarapítsd az udvartartását.

Látod, hogy így működik, és megérzed a kihívás illatát. Eddig senkinek nem sikerült megállítania, megtartania. Itt az ideje, hogy megmutasd, micsoda nő vagy. Majd te meggyógyítod, megváltoztatod, nálad majd megnyugszik. Nem, nem fog. Ha belemész, a saját csapdádba esel és áldozat leszel.

A nők számára oly vonzó erőt és határozottságot egészséges lelkületű férfiak is képesek hozni, csak sokszor finomabban, kevésbé látványos módon, mert egészséges az önbizalmuk és nincs szükségük, rá, hogy lufit fújjanak maguk köré a férfiasságukból. Rád is kíváncsiak, nincsenek kész, megváltoztathatatlan véleményeik olyan témákban, melyekhez nem értenek, és adott esetben felvállalják a gyengeségeiket, hiányosságaikat, sőt, még az érzékenységüket is. Emellett az sem kizárt, hogy a hisztiket, csajos kiborulásokat is anélkül tudják kezelni, hogy közben bántanának vagy megaláznának. Túl szépen hangzik? Pedig van ilyen.

A tapasztaltabbak legalábbis tudják, hogy ilyenkor valójában a nőnek sokszor csak arra van szüksége, hogy megélhesse magában a gyenge nőt és aztán az erős férfi megnyugtassa. Emellett a hiszti lehet még szexuális feszültség keltő eszköz is, ezt azonban csak az önismeret magasabb fokán álló nők ismerik be, és ők is csak speciális körülmények között. Így ránk, férfiakra van bízva, hogy összeáll-e bennünk az aktuális kép, hogy vesszük-e a nők apróbb jelzéseit.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy az, hogy egy nő adott esetben, az ágyban épp keményebb bánásmódra vágyik, még nem jelenti azt, hogy a nyílt utcán is szívesen kapna egy sallert… Szóval férfiként is érdemes fejlesztenünk magukban a 'megkülönböztető bölcsesség' képességét. J)

Na, de bocs a kis kanyarért, térjünk vissza az előbbi témánkhoz! Itt az ideje, hogy a fentiekből levonjunk némi konklúziót. Az érettebb és egészségesebb személyiségű férfiak vonzereje elsőre ugyan kisebb lehet, viszont jóval stabilabb, mint a kultuszfilmekből meritkező társaiké.

Nem rég egy családállítás alkalmával egy nárcisztikus férfi szerepébe kerültem. Meglepő volt átélni, mennyire kicsi és gyámoltalan volt valójában. A szerepben megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem a nő érdekelt, hanem a nő önbizalom hiánya, a nő saját szerethetőségében való kételye. E mögé bújtam el, ebbe kapaszkodtam, mert a későbbiekben erre lehet felépíteni azt a fajta manipulatív tevékenységet, melyen keresztül az áldozat energiája megszerezhető.

Beszélnünk kell még a másik végletről is. Az önmagában teljesen bizonytalan férfi, aki nem képes a saját vonzerejét kiengedni, feszeng és kínoskodik nők társaságában. Ez a működés szintén lehet a kudarc és a gyenge önbizalom melegágya. Ez, igazából egy ördögi kör. Minél gyengébb az önbizalma, annál határozatlanabb, ezért annál kevésbé vonzó a nők számára, így kevés vagy sokszor nulla pozitív megerősítés éri. Minél kevesebb a pozitív megerősítés, a sikerélmény, annál gyengébb az önbizalma és az önbecsülése. Az a férfi pedig, aki saját magát sz@rba sem veszi, a nők számára egyáltalán nem célcsoport.  

Ezért aztán, a csalódottság és a kultuszfilmek táplálta félreértés az ilyen férfit is a szexuális zaklatók táborába sodorhatja, főleg, ha a saját frusztrációja a nőkön való bosszúállás vágyát ébreszti fel benne.

A nőknek általában véve finomabb szenzoraik vannak, mint a férfiaknak. Azt kell megértenünk, hogy míg minket ösztönösen a Dns-ünk szanaszét szórása vezérel, addig őket a családalapítás mélyről jövő késztetése hajtja. Azért, hogy az utód erős legyen és egészséges, először ösztönösen a jó genetikát sugalló férfihoz kezdenek vonzódni. A következő vonzalmi kapcsoló a biztonság megadásának képessége.

Ha belegondolok, egyáltalán nincs könnyű dolguk. Lehet, hogy megtalálják a kellően magabiztosnak tűnő férfit, mondjuk egy vállalati felső vezető személyében, aki a kellő biztonságot is képes megadni, ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy meg is akarja azt adni, illetve, hogy nem csak egy korlátozott időre tervezi a párkapcsolatot. Még, ha meg is van a jó szándék, akkor is bele lehet futni olyan lelki megoldatlanságokba, melyek később bonyolult játszmák kialakulásához vezethetnek.

A pár nőnemű tagjának emellett számolnia kell, adott esetben a saját lelki megdolgozatlanságával is. Ha a kellő érzelmi intelligencia nem tudott még kialakulni akár csak az egyik oldalról is, az már eléggé megnehezítheti a párkapcsolatot, arról nem is beszélve, ha egyik fél sem áll a helyzet magaslatán ezen a téren.

Amint beindul a játszmázás, érzelmi zsarolás, („nem vagy elég jó – nem vagyok elég jó, stb.”) a párkapcsolat az idilliből pillanat alatt a pokoliba tud váltani. Beindul az adok-kapok, ami lelki-verbális vagy akár tettleges bántalmazásig fajulhat mindkét részről.

Szóval lehet, hogy látszólag minden megvan a tökéletes párkapcsolathoz, mégis előfordulhat, hogy nem az történik, amit szeretnél, ami miatt annak idején az egészbe belementél.

Az is nehéz helyzet lehet, ha a férfi már az érzelmi intelligencia egy fejlettebb szintjén áll, élettapasztalata, önbizalma is van. Jó abban, amit csinál, de ez még nem elég ahhoz, hogy anyagi téren is megadja a kívánt biztonságot vagy előkészítsen egy életminőségbeli ugrást, mely a családalapítás előfeltétele lehet egy mélyebb biztonságra vágyó nőnél. Ez a hiányosság, a nőben – főleg, ha ez az állapot huzamosabb ideig fennáll, - felébresztheti a bizonytalanság démonát, így a férfi vonzerejének egy részét könnyen elveszíti.

A párja bizonytalanságát megérezve meginog az önbizalma, ami további vonzerő eséshez vezethet. Ebben a helyzetben, ha szeretné megtartani a párkapcsolatát, és megérzi, hogy az elkezdett kicsúszni a kezéből, különösen akkor, ha veszített már el párkapcsolatot hasonló szituáció következtében, az ijedség és a korábbi, fájdalmas emlékek hatására, még fejlettebb érzelmi intelligencia esetén is könnyen játszmázásba csúszhat át a történet.

Igen, jól látod, egy férfi lehet piszkosul sérülékeny és esendő…

Hogy innét fel tudnak-e állni, az nagyban múlik azon, hogy fel akarnak-e állni belőle. Ezeken az érzelmi viharokon is átlehet menni, ha kialakult az a nagyon finom kötődés, mely egy párkapcsolatot képes a legnagyobb apokalipszis közepén is egyben tartani. Mindenesetre akárhogy is alakul, mindkét fél számára embert próbáló feladat helyt állni egy ilyen nehezített pályán.  

Kicsit elkalandoztunk a szexuális zaklatás témájától a bántalmazás, játszmázás, érzelmi zsarolás irányába, de azt gondolom, fontos volt megtennünk ezt a kitérőt, ha meg akarjuk érteni a zaklatás mögötti rejtett mozgató rugókat.

Mielőtt még visszatérnénk kezdeti témánkhoz, felmerül a jogos kérdés: Mi hát a megoldás?

Mit tennék én, ha nő lennék? Amennyiben kizárólag a leendő partnerre összpontosítanék, célcsoportnak olyan 40 feletti férfiakat tennék meg, akik amellett, hogy igényesek és energikusak, társadalmilag és anyagilag egyaránt jól megbecsültek. Emellett fontos, hogy túl vannak egy vagy két váláson, ami érzelmileg annyira megdolgozta őket, hogy kénytelenek voltak elindulni egy érzelmi intelligencia fejlesztő, önismereti úton. Az is fontos, hogy a saját belső folyamatukban már tartanak azon a szinten, hogy számukra is fontos a biztonság és ezért tudnak és akarnak is tenni.

Nem is rossz, mi? Akár társkereső oldalra is fel lehetne tenni. J

Na, de félre a tréfát! Nem elég, hogy valaki számodra jó parti legyen. Neked is annak kell lenned, így az önismereti és belső, lelki munkát Neked is el kell, végezned önmagadon. Egy jó, valóban teljes értékű párkapcsolat egyrészt pozitív visszaigazolás lehet az Élettől, hogy jó irányba haladsz, ugyanakkor folyamatos belső munkát is igényel mindkettőtök részéről. Az, hogy ajándékba kapod, és aztán csak úgy beleülsz a jóba, mert neked ez jár, óriási illúzió! Lehet, hogy most jó, de, ha nem teszel érte, hogy az is maradjon, előbb-utóbb elromlik.

Térjünk most vissza az eredeti témánkhoz!

Azt már látjuk, hogy a férfiak egy része, a kultusz filmeken keresztül programozva van az erőszakra, mert elhiszi azt, amit a vásznon lát. Ezt viszonozzák azok a nők, akik szintén elhiszik ezt, azaz összekeverik a határozottságot az erőszakkal, és mire felocsúdnak, kész a baj.

Ezt fokozza még a tény, hogy akit gyerekkorában bántalmaztak, az a bántáson keresztül érzékeli a szeretetet, a törődést, így a szexuális zaklatásnak is jobban ki lehet téve. Beindul egy ördögi kör, ami már a gyermekkori bántalmazásnál elkezdődött.   

Azok, akiknek a bántalmazottság teljesen kimaradt az életükből, el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen ember lelkileg mit él át és milyen érzelmi viharokon megy keresztül.

Talán tudattalanul, de érzi a saját részét, a saját felelősségét is a dologban, miszerint az Élet folyamatosan próbál belőle kiprovokálni valamit, ami őt a gyógyulás felé vinné, viszont ezek a lépések rendkívül embert próbálóak és fájdalmasak. Ezért a bántalmazottak, még, ha látják is, mit kellene tenniük, sokszor élnek át tehetetlenséget, amit a kívülállók ’birkaságként’ definiálnak. Egy kívülálló számára ez a jelenség rendkívül bosszantó lehet: „Meddig tűrőd még, hogy ez az állat kihasználjon?! Miért nem lépsz már ki ebből a párkapcsolatból? Miért nem hagyod ott ezt a munkahelyet, stb.”

Külső szemlélőként, mi is az ő tehetetlenségüket éljük át, csak a saját részünkről, hisz ösztönösen segíteni akarunk, de nincs hozzá eszközünk és hozzáférésünk.

Engem is nagyon tud zavarni, amikor valaki elmeséli, hogy milyen nehéz helyzetben van, és az erre beinduló összes megoldási javaslatomra intelligens, jól megmagyarázott kifogással válaszol. Időbe telt, mire megértettem, hogy különbséget kell, tegyek panaszkodás és segítség kérés között...

Amikor valaki panaszkodik, igazából csak arra van szüksége, hogy meghallgassák. A Te felelősséged ilyenkor, hogy meghallgatod-e vagy sem. Ha felismered, hogy erről van szó, simán dönthetsz úgy, hogy nem hallgatod meg, mert nincs hozzá lelkierőd, ezt azonban fel is kell, vállalnod.

Ha ennek ellenére úgy döntesz, meghallgatod, nincs jogod őt leb@szni azért, amiért nem képes kimászni abból a lehetetlen helyzetből, amibe került. Nem kell, megoldanod a problémáját, nem tart még ott, hogy segítséget kérjen (ehhez is rohadt nagy erő kell) csak könnyíteni szeretne magán.

Érdekes kérdés az, hogy adott esetben őszintén felvállalod-e, hogy nem hallgatod meg, és ezzel akár fájdalmat, csalódást is okozol neki, vagy a saját bűntudatod miatt, belemész egy ’lelki szemetesláda’ szerepbe. Ha a bűntudattól vezérelve cselekszel, könnyen lehet, hogy Neked is van még dolgod a ’bántalmazottsággal’…

Furcsán fog hangzani, de nem vagy köteles meghallgatni még a legjobb barátod panaszáradatát sem. A lényeg nem az, hogy kegyetlennek kell, lenned, hanem az, hogy nem kötelességből, hanem szabad akaratból cselekszel, akárhogy is döntesz, és ennek vállalod a felelősségét is.

A másik súlyos és fájdalmas érzés, mely az áldozatokat sújtja, az a bántalmazottság szégyene és az ezzel társuló bűntudat. Komoly lelki munka kell ahhoz, hogy felismerje, nem vele van a baj. Nem azért bántják, mert rossz, hanem azért, mert a bántalmazó, ’bántalmazó szerepben’ van. Ami vele történt gyerekként és aztán később, felnőtt korban, az igenis igazságtalan és jogtalan volt. Óriási fejlődés, és a gyógyulás biztos jele, ha végre mer haragot érezni a bántalmazója felé, még akkor is, ha egyik-másik szülője volt az elkövető.      

Gyerekként sokkal könnyebb magadat hibásnak, rossznak, bűnösnek érezned, mint azt felfognod, hogy az a személy, akitől a biztonságot szeretnéd megkapni, ki van szolgáltatva a saját démonainak, és a nevelési eszközként feltüntetett lelki-verbális és fizikai terror valójában a szülő fájdalomtól eltorzult lelkének a terméke, ilyen formán, semmilyen összefüggésben nem állt a gyermek viselkedésével.   

Gyerekként ezt megérteni egyenértékű a halállal, így ez nem is elvárható. Felnőttként jön el az a pont (ha eljön), amikor a saját bántalmazottságának szép lassan minden vetületével szembe tud nézni, és képes egy stabil önbecsülést, egy egészséges énképpel együtt felépíteni.

Ez tehát a bántalmazott, szexuális zaklatásnak fokozottan kitett személy saját része, a vele történő fájdalmas eseményekben. Az, hogy kimondjuk, neki is van felelőssége a dologban, valójában nem áldozat-hibáztatás, hanem a gyógyulás lehetősége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki valaha bántalmazásnak és/vagy szexuális zaklatásnak volt kitéve, kényszeresen bele kellene nyomni a fejét ebbe a ténybe.

Mivel a bántalmazottság óriási bizalomvesztéssel jár, első körben a bizalom visszaépítésén érdemes munkálkodni, ez meg egy biztonságos, ítéletmentes közeg megteremtésével kezdődik. Más valakit azzal csesztetni, hogy felelős a saját kiszolgáltatottságáért, és más az, ha megértik és elfogadják őt úgy, ahogy van, a saját fájdalmával és tehetetlenségével együtt, majd, amikor a feltétel nélküli együttérzés légkörében lassan-lassan kiengedve szembenéz mindazzal, ami vele történt, ő maga lesz az, aki felismeri a saját sorsában való felelősségét. 

Amikor ez megtörténik, és motiválttá válik abban, hogy valóban meg merje élni az addig elfojtott összes dühét és fájdalmát, akkor jelenik meg előtte a lehetőség, hogy végre teljes és felszabadult életet éljen.

A bántalmazott részéről az első és talán legfontosabb lépés, hogy, amikor itt az ideje, merjen segítséget kérni. Nagyon fontos ilyenkor az is, hogy a megfelelő személyt találja meg. Van nekem is olyan ismerősöm, aki 'BÁNTALMAZOTTAKAT SEGÍTŐ' csoportot vezet és akiért tűzbe tenném a kezem. Ha úgy érzed, itt az ideje, hogy segítséget kérj, bátran írj rám privátban (tas.g79@gmail.com) és elküldöm az elérhetőségét. 

Ebben a folyamatban valakit végig kísérni szintén nem egy sétagalopp. Amikor azonban látod, hogy az a rég óta tetszhalott állapotban szunnyadó erő, melynek bebetonozottsága addig benne tartotta a bántalmazott szerepben, végre elkezd megjelenni és feltörni, segítőként is olyan katarzist élsz át, amelyben biztosan nem lenne részed, ha te is ítélkezéssel tekintettél volna rá.

Ez tehát a bántalmazott saját része az életében visszatérő, ártalmas eseményekben, mely magyarázza a mélyen belül őt emésztő bűntudatot és értéktelenség érzést is.

De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Pontosabban három, mert a bántalmazott és a bántalmazó mellett ott van a megmentő szerep is, mely főleg a kívülállók számára tartogat különböző csapda helyzeteket.

A társadalom fenti témához való viszonyulását, megfoghatjuk olyan szempontból is, hogy mindenki érintett valamilyen módon. A saját érintettséged és az abban való megdolgozottságod szintje fogja eldönteni, hogy ki mellé állsz oda.

A ’metoo’ jelenségnél is megfigyelhetted, hogy a kívülállók közül volt, aki az áldozatokat támogatta, volt, aki a tetteseket mentette fel és az áldozatokat támadta, míg mások a semleges kívülállás biztonságosnak tűnő pozíciójából szemlélték az eseményeket.

Azok, akikben megjelent az indulat, a saját rejtett vagy felvállalt érintettségük révén bevonódtak. Bevallom, velem is megtörtént nem egyszer. A bevonódásnak ezeket a fajtáit sikerült eddig megfigyelnem. (Persze ennél lehet jóval többféle lehetőség.)

·        Külső szemlélőként feszült lehet egy másik áldozat, aki azt érezheti, hogy a helyzet belőle is hasonló színvallást próbál kiprovokálni, de ő még nem tart ott a saját folyamatában. Adott esetben akár irigy is lehet a másikra, hogy az ilyen bátran tud viselkedni.

·        Amennyiben már tart a saját folyamatában a harag megélésénél, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki az elkövetőre lesz dühös, és támogatni fogja az áldozatot a megnyilatkozásban.

·        Dühös lehet egy tettes-bántalmazó szerepben lévő személy is, mert az esemény a saját bűntudatát kezdi birizgálni, ugyanakkor megjelenhet a félelem is, hogy adott esetben akár őt is néven nevezhetik.    

·        Aki megmentő szerepben van, az is rendesen bevonódott már. Ha az áldozat csak önsajnáló stádiumban van, valószínűleg ő is az áldozatra vagy mindkét szereplőre lesz dühös („Jól megérdemlitek egymást…”). Ha az áldozat már a felvállalt segítségkérés állapotában van és kezdi megélni az elfojtott dühét, a megmentő őt fogja támogatni, míg a tettest legszívesebben élve eltemetné.

Ezekkel az emberi tényezőkkel mindenképp kell számolni, mikor a ’szexuális zaklatás’, mint téma előkerül. Az ezzel kapcsolatos hallgatás leginkább az indulatok féken tartását célozza.

Mielőtt tovább lépnénk az intézményesített zaklatás-bántalmazás témakörére, mindenképp érdemes még megkülönböztetni azt a szituációt, amikor egy pár, szexuális együttléte alkalmával a hölgy egy adott ponton behúzza a féket, és azt, amikor szó sem volt együttlétről, hanem a tettes él vissza az áldozat kiszolgáltatott helyzetével.

Az előbbi eset létrejöhet, talán mert korábbi, kellemetlen élmény aktiválódott a nőben vagy a partnere nem volt elég figyelmes, véletlenül olyan szó, mondat hangzott el, ami blokkolta benne a vágyat. Szintén nem mindegy, hogy az együttlét mely szakaszában történik a blokkolódás, és az, hogy a pár férfi tagja észleli-e, és figyelembe veszi-e azt.

Azt is hozzá kell, tenni, hogy fordítva is történhet a dolog, a pár női tagjának is lehet olyan megnyilvánulása, ami a férfiben azonnal agyoncsapja a harci kedvet, és nagyon sokat számít, hogy a nő ilyenkor hogyan reagál a helyzetre.

Maradjunk most azonban az előbbi szituációnál. Kevésbé tapasztalt, fejletlenebb érzelmi intelligencia esetén, - ami fiatalabb férfiaknál nagyobb eséllyel, de akár később is előfordulhat, - a férfi, a nő viszonylag korai ellenállása ellenére is lehet, hogy tovább erőlteti az együttlétet. Ezzel szemben, egy érzékenyebb, megdolgozottabb férfi, az együttlétnek akár egy előrehaladottabb szakaszában is képes lehet megállni, ha a partnere lefagyását észleli.

Az ilyen szituációnak számtalan formája és fajtája létrejöhet, és akár megállnak, akár nem, nagyon fontos, hogy tudjanak beszélni róla. Ha a férfi részéről jelen van és ki is fejeződik a jóvátételi szándék, az sokkal, nagyobb eséllyel oldja vagy akár előzi meg a trauma kialakulását, mintha a férfi nem reagál, vagy észre sem veszi, hogy mi történt.

Ezek után végre elérkeztünk az intézményesített, társadalmilag némiképp determinált bántalmazáshoz, szexuális zaklatáshoz.

Bár a nők felszabadítása sok tekintetben megtörtént, még mindig egy alapvetően férfiuralmi rendszerben vagyunk. Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, de emellett számos olyan tényező is jelen van, mely a nőket általában véve kiszolgáltatottabbá teszi.

Számomra rendkívül furcsa, hogy a nőgyógyászok és a szülésorvosok nagy része férfi nemű. Sem szülni, sem menstruálni nem tudunk. Miért mi mondjuk meg, hogyan viszonyuljon egy nő a saját női szerveihez és, hogy hogyan hordjon ki és hozzon világra egy gyereket?

Az, hogy valaki hatalmi és tekintély szerepbe kerül, jobb esetben megkövetel egy szakmai rátermettséget (nem minden esetben), magasabb emberi minőséget azonban nem. A pozícióba kerüléshez, korrupciótól erősen fertőzött világunkban inkább a jól helyezkedés tudományára, és a megfelelő kapcsolatok építésének készségére van szükség. Emellett, mivel a magas pozíció nagy hatalommal és a kiapaszthatatlan anyagi források elérhetőségével jár, az ilyen pozíciók felé elsősorban az elszabadult hatalom és pénzsóvárság vezeti az embert.

Sajnos ki kell, mondjuk, a politika elsősorban biznisz. Egy politikus-üzletember, ha jól helyezkedik, akár félisteni státuszba is kerülhet, ami józanabb emberek számára is részegítően hat. Egy politikus nem fog a saját személyiség fejlődésével törődni, mert az teljesen ellentétes irányba vinné. Úgy is mondhatnám, normális, egészséges lelkületű ember szinte biztos, hogy nem fog politikai pályára lépni.

Egy színház igazgató, filmrendező vagy egyetemi rektor, de még egy kórházi orvos vagy nőgyógyász is hatalmi helyzetben van. Ilyen pozícióban fokozott kísértéssel kell számolni. Ha jó kapcsolataid vannak – kéz, kezet mos – szinte bármit megtehetsz. Nincs külső kontroll. Ha a személyiség nem fejlődik a hatalommal együtt, a tekintély személy előbb-utóbb menthetetlenül vissza fog élni a hatalmával. Az egó és az ösztön-én túlburjánzik, így együtt már könnyedén elnyomják a felettes-ént, a lelki ismeretet meg ügyesen elaltatják.

A hatalom és férfiasság ösztönszintű megéléséhez pedig hozzátartozik, hogy az illető bármely nőt megkaphat, akit megkíván, még akkor is, ha a nő mindehhez nem adja beleegyezését. Mert a férfi ösztön azt duruzsolja a füledbe, hogy minél nagyobb kan vagy, annál több nőt birtokolsz. (Pl, az ókori és középkori hódítók a feleségeiket és ágyasaikat.) Megint a hatalom-leigázás témakörénél vagyunk. Más a lehetőség fennállása, és más az, ha az illető él is vele. Ehhez azonban meg kell haladnia az ösztön késztetésektől motiváltság szintjét.

Az akar másokon uralkodni, aki önmagán nem tud…

Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, a tekintély személyben a felelősség vállalásnak és a megfelelően edzett, belső önkontrollnak is ki kell, fejlődnie. Ez pedig sajnos magától nem indul el, hisz a hatalommal való visszaélés számos világi élvezettel és előnnyel jár.

A megoldás így inkább egy külső kontroll kialakítása lehetne. Ezen a téren nehezítő tényező, hogy nőként sokaknak rendelkezésre áll a nőiség bevetése is, ami alkalmat adhat a nők tárgyiasítására, hisz, ha ők is ilyen manipulatív eszközzel élnek, miért kellene őket tisztelni, ember számba venni?   

Ez a helyzet hátrányosan hat azokra a nőkre is, akik ezt az eszközt semmi pénzért nem használnák. Mivel vannak nők, akik a női vonzerejük áruba bocsájtása révén érik el a céljukat és kerülnek pozícióba, kialakulhat az a hiedelem, miszerint, ha egy nő érvényesülni szeretne, nincs is más választása.

Ha netán mégis sikerült önerőből megvalósítania az álmait, fennáll a veszélye annak, hogy az előbbi eszközök latba vetésével gyanúsítják majd. A nők hátrányos helyzetéért tehát nem csak a hatalmi pozícióban lévő férfiak, hanem a nőiséget szintén árucikként használó nők is felelősek.

Nagyon sok egyéb tényező is szerepet játszik még a történetben, melyekről köteteket lehetne írni. Pl:

·        Hogyan lúgozták ki a nőiséget a Bibliából és számos más szentiratból?

·        Hogyan váltották egymást az egyes korszakok, és melyikben milyen volt a férfiak és nők egymáshoz való viszonya?

·        Miért volt törvényszerű, hogy az istennőket istenek váltsák fel a különböző kultuszokban, és aztán hogyan jelentek meg újra az istennők, akár egy szublimáltabb formában, stb.

Amiről azonban szeretnék még írni, mielőtt végére érek ennek az igen csak hosszúra nyúlt bejegyzésnek, az a magyar történelmi múltba kódolt bántalmazás és megaláztatás tényezője.

Ezt az országot szó szerint és képletesen egyaránt számtalanszor megerőszakolták. Elmúlt rendszereken keresztül és a jelen rendszerben is azt szoktuk meg, hogy felülről mondják meg, mit lehet, mit nem. Tekintélyuralmi módon kontrolállnak szabályoznak olyan intézmények, melyek büntetésre, megfélemlítésre, bizalmatlanságra, ellenőrzésre és megalázásra épülnek.

Mindezt olyan személyek tartják kézben, akik tevékenysége felett látszólag senkinek nincs semmilyen korlátozó hatása.

Tetszik vagy sem, de a bántalmazottság és az ezzel járó kiszolgáltatottság a vérünkben van. A magyar néplélek megőrzött minden egyes fájdalmas eseményt.

Az a kérdés, hogy ezt egyéni és kollektív szinten mikor ismerjük fel. Mikor indul el az a terápiás folyamat, melynek eredménye képen végre egyénileg és közösségileg is kiemeljük a fejünket a homokból?

A vezetők a nép (alattvalók) számára általában szülő helyzetben vannak (pl: Cár Atyuska, stb.), és amíg ez fennáll, egyenrangú, felnőtt-felnőtt kommunikáció nem is jöhet létre közöttük. Amíg a nép gyermek pozícióban van, két lehetősége van. Vagy behódol, vagy fellázad. Egy lázadó gyermek azonban még mindig csak gyermek marad...

   

A felnőttség, egyéni és kollektív szinten egyaránt akkor indul el, ha a saját felelősségünket is felismerjük. A határainkat higgadtan, de határozottan kell kijelölnünk. A ’metoo’ jelenség valójában erre is egy rendkívüli lehetőség.

Ha érintett vagy, most felkérdez az élet, felvállalod-e vállalva ennek a kellemetlen következményeit is, vagy sem. Ha vállalod és beleállsz a támadások kereszt tüzébe, azzal példát is mutatsz és inspirálod azokat, akik még az erőt gyűjtik mindehhez.

Ha szembe jön veled egy ilyen témájú poszt, rajtad áll, hogy hogyan reagálsz rá. Lehet, hogy téged is beránt az ekörül kialakult érzelmi vihar, de tudd, ha odaállsz az áldozat mellé higgadtan, de ellentmondást nem tűrő módon, az sokak számára reményt keltő, megerősítő és példaértékű lesz.

Nem kell, hogy végignézd, ahogy fényes nappal kirabolnak vagy megaláznak valakit. 

Ha férfi vagy, felkérdez az élet, hogy odaállsz-e a nő mellé, akit szexuálisan zaklatnak. Persze, jobb a békesség, mondhatod teljes joggal, de vajon tükörbe tudsz-e nézni, ha előtte, mikor lehetőséged lett volna közbe lépni, inkább az ablakon néztél ki?

Persze vannak olyan helyzetek, ahol nem látszik tisztán, hogy mi is történik, és valószínűleg a rendőrnek is hiába szólsz ilyenkor. Ha például két részeg hajléktalan verekszik az utcán, könnyen lehet, hogy nincs értelme közbe szólnod.

Ahhoz azonban, hogy egy buszon, egy teljesen nyilvánvaló bántalmazás, rablás vagy megalázás alkalmával az utazó közönség egy emberként odaálljon az áldozat mellé és megvédje, az kell, hogy valaki először elindítsa ezt a folyamatot.

Vajon hányan vannak, akik csak arra várnak, hogy valaki felálljon végre és kézbe vegye a helyzetet? Elismerem, rendkívül kockázatos lépés ez ilyenkor, hisz lehet, hogy semmilyen megerősítés nem érkezik kívülről, sőt még akár te is bajba kerülhetsz, ha közbeszólsz. Ilyenkor érdemes feltenned magadnak a kérdést, hogy valóban nincs dolgod az orrod előtt kibontakozó szituációval, vagy félelemtől vezérelve nem teszed meg azt, ami tőled telik. 

Akárhogy is cselekszel azonban, ez a közbeszólás már elindult. A ’metoo’ kapcsán többen felbátorodtak az áldozatok közül, és szint vallottak, ami olyan szintű felháborodást idézett elő, hogy ennek következtében több érintett tekintély személy is elveszítette a tekintélyét, azaz a hatalmi pozícióját (gyakorlatilag kirúgatták őket).

A hallgatás és vele a jég megtört, az üzenet pedig egyértelmű. Aki visszaél a hatalmával, az elveszítheti azt. Nem tehetsz meg bármit, mert, még ha csak kialakulóban is, de van külső kontroll.     

Ez most még elvétve és kicsiben történik, de legalább már van rá példa.

Ha az élet egy helyzetben felnőtt válaszokat vár tőled, azt nyugodtan veheted elismerésnek. Itt a lehetőség, hogy kibújj a csigaházból. Sokkal több dolog múlik rajtad, mint gondolod, sokkal több eszközöd és lehetőséged van, mint eddig bármikor. Az eddigi családállítások abban erősítettek meg, hogy MINDEN SEB GYÓGYULNI AKAR.  

A 'me too' jelenség és ennek utórengései kis hazánkban azt is mutatják, hogy a közös, nemzeti sérüléseink, traumáink is, gyógyulásnak indultak. Az igazságtalan élethelyzeteket többé nem kell feltétlen eltűrnöd, a bántást megalázást nem kell zokszó nélkül lenyelned.  

   

Gyakorolhatsz kicsiben is, mikor igazságtalan helyzet van kialakulóban. Ha például nem azt a kaját kapod az étteremben, amit rendeltél. Elfogadod és megeszed, vagy jelzed, hogy nem ezt az ételt kérted? Hogy mi történik, ha beleállsz a helyzetben, azt sosem tudhatod biztosan. Valószínűleg visszaviszik a kihozott kaját és megkapod, amit eredetileg rendeltél, de az is lehet, hogy kidobnak. 

Ha szólsz, kiderül. Ezt hívják kockázat vállalásnak. El kell, ismerjem, sokszor én sem mertem ringbe szállni az igazamért, de mostanában egyre többször teszem meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy megéri. Amellett, hogy a kiállás erősíti az önbizalmat és önbecsülést, egyfajta felsőbb támogatást is érzékelek nem egyszer.

Mindezek után, ha egy mondatban akarnám az egész blog tanulságát összefoglalni, az így hangzana: Ha odaállsz az Élet mellé, az Élet is odaáll Melléd.

Most Rajtad a sor.

Van remény?

Tiszta pillanataidban láthatod magad erényeiddel, értékeiddel és hibáiddal, emberi gyarlóságaiddal együtt. Talán látod az utat is, amin jársz, ami tényleg a Te utad, és amelyen járva, minden nehézség ellenére pozitív megerősítések érkeznek. Ez a Te utad, és ezen az úton jó járni. Szereted, elfogadod és tiszteled magad, értékeled azt, amid van és azt, amit eddig sikerült elérned. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. A Te helyeden, a legtökéletesebb pillanatban. Ez a pillanat örökké tart, ezért a pillanatért érdemes élni, érdemes dolgozni. Ó, mily idilli!

Milyen kár, hogy ez a pillanat menthetetlenül tovaszáll, és hamarosan újból kételyek, bizonytalanság, félelmek és önbizalom hiány vesz körül. Megjelenik a harag és az irigység. Félted a nehezen kivívott pozíciódat, látod, hogy mások a nyomodban vannak, hamarosan és könnyedén elérik azt, ami neked sok éves, kemény munkádba került.

Az ő fényük mellett a tiéd már halványabbnak tűnik. Ők az új csillagok, és erőteljes ragyogásuk tükrében egyszer csak azon kapod magad, hogy a saját értékeidet kezded el megkérdőjelezni. Mihez kezdesz ezekben a nehéz pillanatokban?

Kiteszed másokra a csalódottságodat, másokat terhelsz a fájdalmaddal, vagy inkább magadba fojtod, és szomatizálsz egyet, betegséggel vívod ki mások törődését és figyelmét. Ha ezek a lehetőségek egyáltalán nem vonzanak, mit gondolsz, lehet, hogy van más választásod is? 

Sokat dolgozom mostanában a saját dühömmel, és a bennem időnként megjelenő, zavaró érzelmekkel. Emellett egyre többször jön szembe az a rendkívül fájdalmas, kishazánkra igen csak jellemző sztereotípia is, miszerint a magyar legnagyobb ellensége a magyar. Gyűlöljük egymást és gyűlöljük magunkat. Fúrunk-faragunk, taposunk a munkahelyen, még a saját kárunkon is, de elérjük, hogy a másiknak rossz legyen, mert ha nekem szar, legyen neki is az. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Mi lehet e mögött a működés mögött? Elsőre azt gondolnám, hogy az irigység, de ez önmagában kevés. Az irigység egy igen kellemetlen, de bizonyos helyzetekben teljesen természetes érzelmi reakció. Ebből még nem következik, hogy ténylegesen ártsunk is egymásnak. Ehhez kell még egy nagy adag bosszúszomj, rosszindulat és pont annyi gátlástalanság, ami már elég ahhoz, hogy a tettet átvigye a lelkiismeret egyre vékonyodó falán keresztül.

Mikor gyerekkoromban hittanra jártam, azt tanultam, hogy az embernek bűnre hajló alaptermészete van. Ez nem hangzik túl jól.

Egy ismerősömmel beszélgettem a világ jelenlegi helyzetéről. Mindenkinek megvannak a maga jóslatai elképzelései arról, hogy hogyan lesz majd. Van, aki az eddigi tapasztalataiból indul ki, van, aki a félelmeiből és szorongásaiból, van, aki próbál bizakodni. Ismerősöm szerint akárhogy is alakul majd, az biztos, hogy újabb háborúk lesznek. Vagy sok kisebb, vagy egy mindent elsöprő, de az is lehet, hogy pont ebben a sorrendben. Amit mond, az teljesen logikus. Ez jön a filmekből is. Az ember mindent elpusztít maga körül, és amikor már nem lesz elég ivóvíz és élelem, földrészek sivatagosodnak el, másokat meg elönt a tenger, iszonyatos küzdelem indul majd el a még lakható helyekért. Gyanús, hogy már el is indult ez a folyamat...

Aztán, mivel az ember még a saját pusztulásából sem tanul, a túlélők azt a keveset is tönkre teszik majd, ami maradt. Az utolsó idők ennek megfelelően teljesen embertelenek lesznek. Kannibál hordák járják majd a kihalt, elnéptelenedett földeket, míg végül egymást is fölfalják. Boldog, aki még a nagy háborúban pusztul el és nem éri meg a rettegés és lealjasodás eme legmélyebb fokát…

Persze-persze, logikus, értem én, de akkor sem esik jól így gondolkodni. Hiába mondják, hogy így lesz, nekem valahol nem stimmel ez a történet.

Ha vallásosan teszem fel a kérdést, azt nem értem, hogy Isten miért teremt olyan lényt, melynek alaptermészete a bűn. Ezzel a felfogással tényleg nincs más forgatókönyv. Ha Te Isten lennél, teremtenél olyan lényt, ami borítékolhatóan elpusztítja majd önmagát és a teljes földi életet?

Ha vallásosan nézzük, vagy Isten nem stimmel, nem jó, nem mindenható és még csak nem is előre látó, hanem ugyanolyan gyarló, mint a saját képmására alkotott, teremtménye, vagy pedig az ember valódi alaptermészete mégsem a kapzsiság, irigység és pusztítás. Ebbe az irányba valahogy szívesebben megyek.

Nézzünk azonban meg egy nem vallásos megközelítést is!

Itt van például a migráció. Ember tömegek indultak el háború, éhínség és nyomor elől. Egy kérdés foglalkoztat szinte mindenkit, ezen az egy kérdésen vagyunk képesek akár ölre menni: befogadjuk-e őket vagy se? Mindkettő mellett és ellen számtalan érv szól.

Azt a kérdést azonban csak kevesen teszik fel, miért is kell ezeknek az embereknek menekülni. Ha mégis felmerül a kérdés, a válasz szimplán ennyi: „Azért, mert háború van.” Itt a téma le is van zárva. Háború van. Pont. Mit lehet ezen nem érteni? Persze, hogy háború van. Mindig is háború volt. Amióta ember van a földön, háborúk is van. Mindig lesznek helyek, ahol éppen ölik egymást. A háború egyidős az emberiséggel...

Már-már kezd olyan érzésem lenni, mintha a háború előbb lett volna, mint a béke. A háborút természetes dolognak tartjuk, míg a békéről úgy gondoljuk, természetellenes jelenség, hisz az, az ember valódi természete ellen van. Ezt mondja a pszichológia is. A ’megdugni vagy megenni’ elvet követő ösztön-én előbb volt, mint a felettes-én, ami csak azért alakult ki, hogy legyen egy biztonságos keret rendszer, melyet a többség elfogad a túlélés és a viszonylagos biztonság érdekében. Még a felettes-én előtt alakul ki az érdekérvényesítési funkciókat betöltő egó, mely igazából folyamatosan azon munkálkodik, hogy a felettes-én által létrehozott határokat hogyan lehet büntetés nélkül átlépni, azaz, az ösztön-én útjait egyengeti.   

Kettő az egy ellen, ráadásul az ösztön-én és az egó gyakran kerül belső konfliktusba a felettes-én-nel, így, ha kívül épp béke van, belül akkor is háború dúlhat bennünk. 

Amikor a háború létjogosultságát megkérdőjelezem, rendszerint kétfajta választ kapok. Meglepően sokszor hivatkoznak még ateisták is a Bibliára:

„-Hiszen Káin is megölte Ábelt. Már a Biblia is azt üzeni, hogy bármit is teszünk, a pusztítás a génjeinkben van.” A másik, gyakran előforduló válasz őszintébb, átgondoltabb és racionálisabb. „-A háborút mindig a kevesek csinálják, és a tömegek szenvedik el. A háború mindig a kevesek érdekét szolgálja. Ők azok, akik elhitetik a többséggel, hogy a háborúra szükség van.”

Amit látatlanban is elfogad még az emberiség tisztábban látó fele is, hogy bármi történhet, olyan nincs, hogy a háborúból profitálók ne kapják meg az őket megillető irracionálisan és aránytalanul nagymértékű hasznot.

Emberek milliói pusztulhatnak el, vagy dőlhetnek nyomorba, de az ő hasznuk az alap, az meg kell, hogy legyen. ("két dolog biztos: a halál és az adók...") Minden másról ezután beszélhetünk.

Neked ez a dolog teljesen rendben van? Bevallom őszintén, engem egy pöttynyit mardos a kétely. 

Miért van bizonyos embereknek több joguk a profitra, mint másoknak a békéhez és a saját életükhöz?

Befogadjuk-e a menekülteket vagy sem, a kérdés még mindig a betegség lehetséges, tüneti kezeléseit járja körül. A valódi ok a háború. Ez pedig valamiért tabu, ehhez nem merünk nyúlni.

Ezoterikus körökben gyakran hallom, hogy a Lélek bizonyos vállalásokkal, küldetéssel vagy csak szimplán tanulni, fejlődni érkezik a Földre. Ha ez így van, milyen jó lenne tudni, annak idején mit is vállaltunk.

Az ajurvédában és a családállításban egyaránt van egy visszatérő gondolat, ami az ember egyéni és kollektív gyógyulásának a záloga. Nagyjából azt fogalmazzák meg, hogy van a Léleknek egy sérthetetlen része, amely minden helyzetben megőrzi tisztaságát és az ehhez kapcsolódó minőségeit. Aki valódi gyógyulást szeretne, annak ide kell, valahogy visszatalálnia. Ezzel kapcsolatban leírom, hogy számomra hogy állt össze a kép.

A Léleknek ezt a belső, sérthetetlen magját a jógában is ismerik, úgy gondolom, hogy, ideális esetben innen indulnak ki az igazán letisztult mozdulatok, és sejtszintű tapasztaláson alapuló, önismereti folyamatok. Ennek a sérthetetlen magnak három minősége van: „Szat, Csit és Ánanda”. Általában úgy fordítják: „Igaz/Tiszta, Tudatos(ság), Öröm/Üdv.

Akár úgy is felfoghatjuk, hogy ez maga a Lélek, minden más, a személyiség különböző részei és az ezekhez tapadó működések, sérülések és berögzültségek folyamatosan változó, alakuló halmaza.

Ebben a felfogásban a Léleknek nem kell, sem tisztulnia, sem gyógyulnia. Ezekre a különböző személyiség részeknek van inkább szüksége. A fejlődés sem azt jelenti, hogy a Lélek fejlődik, hanem azt, hogy minden tettünk, gondolatunk, érzésünk mögött el kezdjük egyre inkább meglátni a Lélek tiszta ragyogását.

Valódi természetünk tehát nem a hatalom és a pusztítás, hanem pont ez a végtelen tudatosság és az ebből fakadó öröm. Tiszta pillanatainkban ez köszön vissza. Olyan ez, mint hosszan tartó nyirkos, borongós idő után egyszer csak meglátni a ragyogó kék eget. Tibeti meditációs útmutatókban sokszor ezt a ragyogó, tiszta égszín kéket írják le annak a színnek, mely a Tudat ideális hangoltságát jellemzi.

Amikor ebben az állapotban vagy, minden zavaró érzelem feloldódik.

Nincs félelem, harag, irigység, féltékenység, és nincs semmi ezekhez hasonló. Helyette végtelen Lét-Bizalom van. Az életednek értelme és célja van. Ott vagy, ahol lenned kell, pont akkor, amikor. Minden pillanatnak megvan a maga jelentősége. Ahogy átragyog a saját személyiséged sérülésein keresztül a Lélek legyőzhetetlen tisztasága, elkezded ezt másokban is meglátni, megérezni.

A valódi béke, nem bárgyú birkák békés egymás mellett legelészése. A birkák nem gondolkodnak, és nem ismerik a valódi természetüket, ezért nagyon is uszíthatóak. Számukra a béke csak ideiglenes állapot, mely kívül-belül bármikor felborulhat. Valódi béke, csak valódi Tudatosságban jöhet létre. Sőt. Ha Tudatosság van, nem is lehet más benned és körülötted, mint Béke.

Eszembe jut Osho megfogalmazása bűnről és jótettről. Azt mondja, bűn az, amit tudatosan nem tudsz elkövetni, míg a valódi jótett az, amit csak tudatosan tudsz megvalósítani. Bár Oshoval szemben vannak fenntartásaim, ezek a gondolatok eléggé betaláltak.

Kicsit visszatérek a magyar ember saját fajtája felé való legendás rosszindulatához. Azt ki kell, mondjam, hogy én ezzel a jelenséggel mindig csak közvetve találkoztam. Olyanról, hogy engem egy pozícióból kifúrtak volna, hogy mások előtt befeketítettek volna, hogy a szemembe mosolyogva, a hátam mögött szart kavartak volna, vagy nem történt, vagy legalábbis nem tudok róla. Lényeg, hogy ez a működés mindig csak mások történetei formájában érkezett el hozzám. 

Az aljasság sokak szemében az egyik legundorítóbb tulajdonság. Egy olyan nép, akinek ez a legfőbb jellemzője, megérett a pusztulásra, de legalábbis megérdemli az elnyomást, a megalázást, az alacsony pozíciót, és azt, hogy a mindenkori kormánya épp úgy bánjon vele, ahogy ők egymással. Ha tehát a mindenkori hatalom eléri, hogy az emberek megosztottak legyenek, bűntudatuk legyen, utálják önmagukat és egymást, gyakorlatilag bármit megtehetnek velük.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a közös a rendszerváltás óta (és valószínűleg már jóval korábban) egymást váltó kormányok és rendszerek között, azt mondanám, az, hogy az emberek önbecsülését tudatosan és folyamatosan igyekeznek alacsony szinten tartani. Ez minden természetellenes rendszer egyik legfontosabb alappillére.

Innentől kezdve számomra az a legfontosabb kérdés, hogy a magyar ember valóban, génjeiben hordozza-e az aljasságra való hajlamot, vagy ezt inkább - az elnyomás eszközeként, - külső körülményeken keresztül próbálják erősíteni bennünk.

Az, hogy tőlünk nyugatra ugyanannak a munkának az értéke az 5x-6x annyit ér, mint nálunk, azt eredményezi, hogy aki itt marad, az vagy kevesebbel is beéri, tehát nincs elég önbecsülése vagy nem elég bátor ahhoz, hogy ismeretlen körülmények között kezdjen új életet. Az is lehet, hogy számára az a saját misszió, hogy itthon szolgálja a hazáját és az embereket, önerőből próbál hozzájárulni a szétesés szélén álló oktatás és egészségügy egyben tartásához.

Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek itthon is sikerült megteremteni egy élhetőbb életet, sikeres vállalkozóként. Most azokról nem beszélek, akik jól helyezkedtek, és tisztességtelen eszközöket latba vetve kerültek pozícióba, mások kárán nyerészkednek és mások pénzét sikkasztva építik a saját birodalmukat.

A lényeg, hogy az itt élők számára sok esetben az értéktelenség, a csalódottság és frusztráció lesznek az alapérzelmek. Ebben a helyzetben már nem olyan nagy művészet felkelteni az irigység és rosszindulat démonát. Ettől persze még mindenkinek megvan a maga felelőssége, azt azonban simán el tudom képzelni, hogy azok az emberek, akik nálunk csak a saját sérelmeikről tudnak beszélni, akik lépten-nyomon panaszkodnak és, akik troll hozzászólásokkal szennyezik a közösségi oldalakat, szerencsésebb körülmények között kevésbé destruktív módon működnének.

Egyéni szinten sokaknak elege van már az állandó létbizonytalanságból, a folyamatos félelem és gyűlöletkeltésből. Bőven elég lenne a saját lelki folyamatainkat vinni. Az önmagad felé vezető úton járás elég kemény vállalás, külső nehezítő tényezők nélkül is.

Az, hogy a hatalom természete megváltozik-e valaha, jó kérdés. Többen gondolják úgy, hogy a természetellenes rendszerekből, a természetes Rendbe való visszatérés ideje eljött.

Amit addig is megtehetsz, hogy egyre többször fordulsz a Benned ragyogó, tiszta Fény felé, és másokban is ezt a ragyogást keresed.

Ha érzed, hogy zavaró érzelmek dúlnak benned, vedd észre és inkább állj meg egy kicsit, mert van választásod. Ha viszket az ujjbegyed egy destruktív megjegyzés bepötyögéséhez, még mindig visszafoghatod a benned mocorgó trollt. 

Legutóbb 2 posztomat is leszedtem, amit akkor jó ötletnek tűnt kirakni. Egy jó poénért cserébe megsértettem mások érzéseit, ezzel sajnos nem a humorérzék kollektív fejlődéséhez, hanem nemzeti megosztottsághoz sikerült hozzájárulnom.

Van úgy, hogy célt téveszt az ember, de az utólagos korrekció jógát fenntarthatod. Szeresd magad akkor is, ha hibát követsz el. Sőt, ez ilyenkor különösen fontos, mert az önmagad felé való szeretet képes felébreszteni benned azt a fajta tudatosságot, mely segít az elrontott dolgokat helyrehozni. Sokkal több lehetőséged van, mint gondolnád.