Sérülés és Gyógyulás - Elvárások vs Belső Hang

Pár hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy intenzív testmozgással foglalkozó ismerőseim nagy része, magamat is beleszámolva, különböző vállsérülésekkel és a belőlük fakadó, váll fájdalmakkal küzd.

A sérülés a nem megfelelő irányba való hirtelen, vagy folyamatos terhelésből fakad. Akkor történik ez, mikor nem veszed figyelembe az éppen aktuális határaidat, és nem szabsz gátat a terhelésnek. A sérülés szempontjából mindegy, hogy Te terheled magad, vagy csak hagyod, hogy mások terheljenek.

Több ilyen kört futottam már én is a vállaimmal, és ilyenkor, a gyógyulás folyamata alatt mindig újabb és újabb tanulságok, értékes felismerések jönnek.

A sérülés tanít, rajtad múlik, hogy tanulsz-e belőle.

Megfelelési kényszer, túlzott elvárások, türelmetlenség, többnyire ezek vannak a háttérben. Ahhoz, hogy nagy legyen a teherbírásod nem feltétlen erősnek, inkább rugalmasnak kell lenned.

„Ami nem hajlik, az törik…” Ahogy a mondás tartja.

A kérdés az, mi lehet benned, ami merev, rideg és törékeny. Mi az, ami nem tud elég rugalmas lenni, mert eleve túl van feszítve?

Amikor megsérülsz, biztos lehetsz benne, hogy valahol erőszakot követtél el magaddal szemben. A sérülés nem büntetés, hanem következmény. A magaddal szembeni erőszak nagyon sokféle formát ölthet egy sérülés esetén. Lehet, hogy túlzottan akarsz egy mozdulatot, egy élményt. Meg akarod mutatni, hogy képes vagy rá, akkor is, ha a tested már jelzett, hogy sok neki, amit csinálsz vele.

A kérdés: kinek akarod megmutatni, kinek akarsz bizonyítani?

Az is lehet, hogy a környezetedre tolod az agresszor szerepét. A főnököd túlóráztat, neked kell a béna kollégáid munkáit javítgatni, az edződ túlhajt, a családod kihasznál, stb. Ez annyiból veszélyesebb az előzőnél, hogy itt a valódi történet könnyebben el tud bújni az álltörténet mögött, hisz Te csak alkalmazkodni akarsz a helyzethez. A környezeted nem veszi észre, hogy nem bírsz el többet. Látszólag a környezeted a hibás azért, ha belerokkansz egy ilyen szituációba. 

Amikor alkalmazkodsz, könnyen azt gondolhatod magadról, hogy nagyon is rugalmas vagy. Képes vagy a háttérbe szorítani önmagadat azért, hogy másoknak segíts. Mi ez, ha nem rugalmasság? Ami neked lenne fontos, az majd ráér később.

Hoppá, mekkora csapda!

Később? Mikor? A később, soha nem jön el. Ez egy időben meghatározhatatlan fogalom. Nem azt mondom, hogy másokon átgázolva mindig magadat kellene előtérbe tolnod. Nem azt mondom, hogy soha senkinek ne segíts, ha segíthetsz. A valódi rugalmasság nem azt jelenti, hogy képes vagy magadat elnyomva alkalmazkodni minden helyzetben, hanem azt, hogy Te döntöd el, mikor, melyik helyzethez alkalmazkodsz és melyikhez nem.

Lehetsz jófej és segítőkész, de, mivel ismered, tiszteled és kijelölöd a határaidat, nem kell attól tartanod, hogy mások ezzel visszaélnek.

Fontos, hogy tudj nemet mondani és tudj időt kérni, hogy átgondolhasd a választ. Amikor valaki azonnali választ követel tőled, lehet, hogy azért teszi, mert attól fél, ha belegondolsz, mit is kér tőled, nem fogod vállalni.

Nemet mondani valójában rendkívül könnyű dolog. Akkor válik nehézzé, ha megfelelési kényszerben vagy.

Vizsgáld meg magadban, mitől félsz. Áss le magadban mélyre, hogy megtaláld azt a pontot az életedben, amikor először akartál megfelelni. „Ha nem-et mondasz, nem kellesz. Ha nem-et mondasz, nem szeretlek, nem figyelnek rád, nem kapsz tőlem biztató, támogató szavakat.” Lehet, hogy semmi olyat nem kapsz meg, amit kívülről lehet megkapni.

Ezt a gondolatkört egészen odáig lehet vinni, hogy, ha önmagad mersz lenni, azaz nem azonosulsz tökéletesen azzal a képpel, amit látni akarnak rólad, akkor akár azt is kockáztathatod, hogy kitagadnak a családból.

Vajon meddig lehet ezt csinálni?

Nem rég láttam egy filmet, ahol a katonatiszt apa, hősi halált szánt fiának! Mikor a fiú ezt megtagadta, mert a saját életét akarta élni, az apja többé nem volt hajlandó felismerni a fiát. Így aztán a fiú mégis „összeszedte magát”, és kiszökött a frontra. Látszólag a bátorságról szólt a film, valójában azonban egy belső vívódásról, egy mélységes útkeresésről. Az alapkérdés az: ki vagyok én. 

A srác annyira el volt veszve az elvárások süllyesztőjében, hogy nem is látott ki onnan. A pokol összes bugyrát meg kellett járja, hogy végül tisztába kerüljön önmagával. Mire hazatért, fiúból férfivá érett. Otthon a halálhírét keltették és az apja végre megértette, hogy az ő lelkén szárad a fia halála. Mindent megadott volna érte, hogy újra láthassa. Kukába tette az elvárásait, és a fiú, mikor hazatért, szinte rá sem ismert hajdan oly szigorú és merev apjára.

A film tehát happy end-el végződött, és számos kérdést hagyott maga után.

·        Mit tehetsz, ha elvárások hálójában vergődsz?

·        Hogyan tudod mások hangját lehalkítani magadban, hogy végre meghalld a saját belső hangodat?  

·        Megteheted-e, hogy szembeszállsz a környezeted elvárásaival, ha ezek nem egyeznek a saját céljaiddal, a magaddal való terveiddel?

·        Hogyan időzíts, ha ki akarsz szállni egy idejét múlt élethelyzetből?

Sorolhatnánk még a kérdéseket, de nézzük meg közelebbről az egész folyamatot inkább.

Tudd, hogy egyáltalán nincs könnyű dolgod. Nyugalomra és türelemre van szükséged. Időt kérsz magadtól magadnak. Ha ezt valóban megteszed, olyan határozottságot árasztasz majd, hogy azt, a környezetednek is, - legyen az család, párkapcsolat vagy munkahely - muszáj lesz tudomásul vennie.

Fordítsd befelé a figyelmedet és csak figyeld az elvárások zaját. Próbáld felismerni a hangokat, melyik, kitől származik. 

Akár ősrégi, családi hiedelmeket is felismerhetsz. Meghallhatod a csalódottság, a magány, a düh és a fájdalom hangját. Az első lépés, hogy ezeket meghallod és felismered. Óriási megkönnyebbülés lesz, mikor megérted, hogy ezek a hangok valójában nem a Te saját hangjaid. A saját hangod ilyenkor még nagyon, nagyon halk, túl nagy az alapzaj ahhoz, hogy észleld.

Ahogy azonban gyengül a velük való azonosulás, sokat veszítenek erejükből. A családi hiedelmekkel nem akkor kell szembeszállnod, mikor azok a leghangosabban kiabálnak, mert az egy családon belüli háborúhoz vezetne. Várd meg, míg elcsitulnak. Engedd, hogy bizonytalanság férkőzzön közéjük. Szép csendben kérdőjelezd meg a valóságukat.

Itt van néhány klasszikus, családi hiedelem, mely útjában állhat az önmegvalósításnak, a boldogulásnak és az anyagi biztonságnak:

·         „A pénzt csak véres veríték árán lehet megkeresni.”

·        „Minden gazdag mások kihasználásával és elnyomásával szedte meg magát.”

·        „Csak az jut előrébb, aki lefekszik másoknak.”

·        „Nem élhetsz meg abból, amit szeretsz csinálni.”

·        „Ha nem szülsz gyereket, értéktelen vagy.”

·        „Amelyik nő élvezi a szexet, az kúrva...”

·        „Ha kimutatod az érzelmeidet, bántani fognak.

·        „A családodért fel kell, áldozd minden ambíciódat.”

„Az élet csupa lemondás…” Stb. 

Ezek a hangok egy egész társadalmat meg tudnak fertőzni, olyannyira, hogy képesek társadalmi elvárásoknak álcázni magukat. Azt kell, megértsd, hogy a hangerőt Te is szabályozhatod.

Olyan ez, mint amikor kigyomlálod a földet egy fiatal, gyenge növényke körül. Elsőre nem tűnik túl életképesnek. Amíg el nem kezded a gyomlálást, nem is látszik. Úgy kell a hangerőt csökkentened, hogy közben a saját hangodat még lehet, hogy egyáltalán nem is hallod.

Mi van, ha nincs is belső hangod? Ott maradsz egyedül, elvárások nélkül. Mi lesz így veled? Ezeken a félelmeken végig kell, menj, és közben nem húzhatod be a féket.

Valójában semmi mást nem csinálsz, mint figyelsz és bízol. 

Nem tudom, van-e sorsom, van-e feladatom. Nem tudom van-e utam, és vannak-e nekem rendelt boldog pillanatok. Ha jól bele gondolok, azt sem tudom, vagyok-e egyáltalán és azt végképp nem tudom, miben bízom, miközben a biztonságot jelentő elvárásokról készülök leválni. Mégis bízom kitartóan, mert nem tehetek mást.

Én magam vagyok a Bizalom. Eddig nem voltam, de bízom benne, hogy mostantól leszek, és jó lesz létezni.

Ez egy születés. Meghozod a döntést arra, hogy világra jössz, bármilyen is legyen az a világ.

Az imént még oly aktív kifogások elnémulnak, ahogy csökken benned az ellenállás a saját létezésed felé. Többé nem akarsz mások mögé elbújni, hanem vállalod azt, aki, és ami vagy. Vállalod azt a pici, törékeny növényt, ami épp csak most bújt ki a földből.

Ennek a gyenge kis hajtásnak hihetetlen ereje van. Meghajlik előtte a rideg vas. Meghajlik előtte a gépezet minden fogaskerekével. A vállalat, az állam, a bürokrácia kínos feszengésbe kezd, mikor meglátja, hogy talpa alól kibújtál, kicsiny, zöld lélek-palánta.

Mert van benned valami, ami bennük nincs. Élet.

Amikor újszülött lényedet felvállalod, bármilyen gyenge lehetsz, valójában erős vagy, mert nem különülsz el az egésztől. Erről szól a Tao Te King. „A gyenge legyőzi az erőset.” A szelídség valójában az erő jele. Itt már nem kell ordítva védekezned, mert csendből fakadó, belső tekintélyed van.

Ez a belső alkímia a figyelemmel kezdődik. Ebben a figyelemben tudod lerakni azokat az elvárásokat, melyek eddig a magaddal szembeni erőszak felé hajtottak.

Elvárásokkal manipulálni, szeretet-megvonással zsarolni csak addig lehet, amíg nem vagy tisztában önmagaddal, és azzal, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Amint meghallod a belső hangodat, többé nem kell a könyöradomány, mert senki sem tud számodra önmagadnál jobbat kínálni.

Nem gondoltam volna, hogy a vállsérülésektől végül ide fogok eljutni.

A konklúzió minden esetre összeállt: A sérülés rugalmatlanságból, azaz a magadon végrehajtott erőszakból fakad, míg a valódi rugalmasság az elvárások helyett az élethez való alkalmazkodásban rejlik.

Mindehhez pedig a belső hangod lesz segítségedre.