A ’Belső Gyermek’ és a Félelmen Túli Birodalom

Sok mindennek kell találkoznia most ebben a blogban. Fel van adva a lecke. Legyen benne játékos félelemoszlatás, egy kis kézenállással, elengedéssel és a ’belső gyermek’ felébresztésével.

Ám legyen, úgyis mindig kényszeresen átkötök, ha kell, ha nem, mindent, mindennel összehozok…

Lássuk csak! A ’belső gyermek’ egy manapság, igen divatos kifejezés. „-Találd meg magadban a belső gyermeket!” Van ’belső gyermek meditáció’, a Tarot és az angyal kártyák mellett, ma már ’belső gyermek kártyát’ is lehet kapni.

Ha épp nincs jobb dolgod, elmehetsz egy jós/jósnőhöz, aki távolba révedő tekintettel, a misztikus homályt fürkészve beszámol majd róla, hol van, mit csinál és legfőképp, hogy érzi magát a belső gyermeked. Mintha ezt bárki is jobban tudhatná Nálad.

Mikor játszottál utoljára? Mikor játszottál a játék öröméért?

A szerencsejátékot beszennyezi a függés, az iszonyatos önsors rontás és az ostobaság. Beszennyezi a tévhit, hogy ennek a tevékenységnek bármi köze is van a szerencséhez, és hogy a játéknak többről kell szólnia, mint magáról a játékról és a benne rejlő örömről.

Az ’olimpiai játékok’ -nak semmi közük nincs a játékhoz. 

Az igazi játékban nincs vesztes, ott csak győztes van. Megszülettél, világra jöttél, sok millió spermium közül pont a tiéd ért be elsőnek. Kell ennél nagyobb győzelem?!

Az igazi játék mentes az elvárástól, a teljesítménykényszertől és a félelemtől, hogy beégsz, megszégyenülsz és egy életre lejáratod magadat komoly embertársaid előtt. A helyzet komikumát az adja, hogy még az úgy nevezett ’komoly emberek’ is Isten gyermekei, így hiába is komolykodnak, játékra épp úgy szükségük van, mint bohókásabb kollégáiknak.

Adott egy végzetes tévhitekre épült társadalom, ahol a puszta túlélésedet megpróbálják életidegen feltételekhez kötni.

Azt mondják, farkas törvények vannak, azt mondják, verseny van, azt mondják, vállalj felelősséget mások döntéséért, és, hogy napi 8-10-16 óra munkával sem adhatsz anyagi biztonságot a családodnak…

Munkahely, bürokrácia, intézni valók. Értelmetlen tevékenységüket, kötelesség tudóan végző, fontoskodó arcok. Ezek vesznek körül.

Szeretned kell, akikkel együtt vagy, ahelyett, hogy együtt lennél azokkal, akiket szeretsz…

Jöhet a jól ismert frázis: „A világ ilyen, és mi tettük ilyenné…”

Szerencsére mégis sok az optimista ember. Keresik a kiutat, és hisznek is benne, hiszen, ha nem hinnének, a keresés is értelmetlen volna.

Az első lépés, hogy tanulj meg újra játszani. 

A társadalom legfőbb ellensége, a játékos gyerek, hisz, aki játszik, az nem fél, aki pedig nem fél, az nem veszi komolyan a társadalom félelemre épülő törvényeit sem. Annyi a szerencséje, hogy őt sem veszik komolyan. Azt mondják, majd kinövi, és sokszor sajnos igazuk is van… 

A játékhoz az kell, hogy biztonságban érezd magad. Amíg félsz, az egó irányítása alatt állsz. Az egód próbál megvédeni attól, hogy beégesd magad. A ’Jobb félni, mint megijedni.’ mondat, a félelemmel teli egó találmánya. Valójában pont fordítva van. Ha megijedsz, elfeledkezel magadról. Kiesel abból a rutinból, ami közted és a valóság elevensége között áll, így képes vagy spontán módon cselekedni. Az improvizáció felszabadít. Ha állandóan a következményeket mérlegeled, képtelen vagy improvizálni, és nem lesz egy hiteles mozdulatod sem az életben.

-Jó, jó, de hogy engedjem el a félelmeimet?

Figyelj, ez most hülyeségnek tűnik, de pont ettől zseniális. Ki az, a személy egy királyságban, aki a legszabadabb, a legbefolyásosabb és mégis a legnagyobb biztonságot élvezi? Eltaláltad, az udvari bolond. Ha bolondnak hisznek, nem bántanak, hisz csak egy bolond vagy…

Leonardo Da Vincit ki akarták végezni, mert Húsvétkor sem evett húst (Képzeld, volt a hatalomnak arra embere, aki ezt figyelte…). Botrány, micsoda eretnekség! A máglya elkerülhetetlennek tűnt. Leonardo válasza, azonban - hogy csak azért nem eszik húst, mert nem akar ’ártatlan állatok temetőjévé válni’ – megnyugtatta az inkvizíciót, hogy csak egy ártalmatlan bolonddal van dolguk. Így hát a hírhedt polihisztor megúszta a kalandot, mert a bolondokkal nem lehet mit csinálni.

A bolond olyan, mint a játékos gyermek. Nincs mit vesztenie, nem vezetik hatalmi ambíciók, mégis minden tette, mozdulata végtelenül komoly, hisz a jelen pillanat szentségében időzik, ahol mindennek súlya van.

Hol érezhetnéd magad nagyobb biztonságban, mint a jelen pillanat megszállottai között?!

Mostanában, a kézenállás órákon óriási fittness labdákat is használunk a gyakorláshoz. Már a méretéből is adódik, hogy mindenki gyereknek tűnik mellettük. A velük való, játékos gyakorlatok ki is hozzák mindenkiből a gyereket, miközben észrevétlenül fejlődnek, erősödnek is általa.

Ha megkérdeznéd, mire jó a kézenállás, azt mondanám: arra, hogy rajta keresztül átmenj a félelmeiden túli birodalomba, ahol végre játékba vihet a saját, belső gyermeked. Ezt megélni rendkívül felszabadító élmény, mely felfrissíti a testet, lelket, szellemet egyaránt.

Amikor valakivel spontán módon megtörténik ez a beavatás szerű mozzanat, megváltozik a tekintete és a tartása. Már önmagáért, ezért a pillanatért is megéri dolgozni.

Mi van akkor, ha egyáltalán nem félsz a kézenállástól? A kézenállás egy eszköz. Ebben az esetben előhúzunk egy másikat. Mit szólsz például az improvizációs színjátszáshoz?

Itt aztán lehet rettegni a beégéstől, pont ezért óriási a benne rejlő lehetőség. A legfontosabb itt is az, hogy biztonságban érezd magad. Nem kell különféle túlélési stratégiákon törnöd a fejed, hogy hogyan őrizd meg a tekintélyedet, és hogy, hogyan ne legyél ciki. Itt ugyanis nincs, olyan, hogy ciki. Ide mindenki azért jön, hogy improvizáljon, és, hogy ebben a tevékenységben egymást segítse.

Lazulj, hát le, és engedd el a szorongásodat. Itt biztonságban vagy. Ez a fajta színjátszás a legalkalmasabb arra, hogy hiteles pillanatokat élj meg, és hogy őszinte légy magadhoz. Nem kell mást mutatnod, mint ami van. Ha épp szorongsz, vállald fel és vidd be a térbe.

Éld meg, hogy elengedhesd!

Ha fájdalmad van, ha dühös, vagy, ha félsz, öleld magadhoz az érzést. Éld át, olvadj össze vele. Nem azért, hogy úgy maradj, hanem pont azért, hogy elengedhesd.

Sokszor hallom ezt a mondatot: „el kell, engedjem ezt vagy azt a személyt/érzelmet/problémát/stb-t, de képtelen vagyok rá. Nem tudom, hogyan kell…” 

A nehézség éppen ebben a fura kényszerben rejlik.

Hogyan is engedhetnéd el a fájdalmat, amíg azt sem hagytad, hogy fájjon?!

Van, hogy valami annyira fáj, hogy inkább nem is érzed. Letagadod, lehazudod, mélyen magadba elásod.

Én azt mondom, ha hazudsz, ne hazudj tovább. Ha elástad, hozd föl, és nézz rá. Tudom, ehhez rohadt nagy bátorság kell, de hidd el, megéri. Kell egy hely, ahol biztonságban érzed magad, ahol meg mered engedni magadnak az érzelmeidet, ahol bármit kimondhatsz.

Ha nem tudod, hogy kell fájni, olvasd el József Attila ’Nagyon fáj!’ című versét. Az segíteni fog.

A felnőtté válással kapcsolatban van egy érdekes paradoxon.

Amíg nem férsz hozzá a belső gyermekedhez, valójában felnőni sem tudsz.

Gyerekkorban számtalan olyan dolog történhet, ami nehezen feldolgozható traumát okoz. Az élet sokszor nem is ad lehetőséget ezek feldolgozására, így jobb híján legtöbben megpróbálunk túllépni rajta, több, kevesebb sikerrel.

A ’legsikeresebbek’ ezen a téren azok, akiknek sikerül mélyen a tudattalanba száműzni a feldolgozatlan fájdalmat. Látszólag felnőnek, felelősségteljes családapák, családanyák, vagy épp dörzsölt, rafkós üzletemberek lesznek. Senki sem mondaná róluk, hogy nem nőttek fel, de a lelkük egy darabja ott maradt, az eltemetett fájdalom idejében, és nem engedi teljesen felnőni őket.

A fájdalom csendben rohadni kezd, és észrevétlen megmérgezi a lelket.

Ez a működés pedig menthetetlenül elválaszt a belső gyermektől.  

Jó esetben, egy idő után történik valami, ami felnyitja hősünk szemét, hogy most már muszáj tennie valamit a lelkével, még, ha nem is hisz ennek létezésében.

Ilyenkor jönnek a különböző ezoterikus trükkök, jósok, léleklátók, boszorkányok, asztrológusok és más, ilyen esetekre szakosodott specialisták, akik között akadnak megbízható, hiteles szakemberek is. Segítségre legtöbbször valóban szükség van, de ahhoz, hogy emberünk, az ezoterikus káoszban igazi segítőre találjon, nem szerencse kell, hanem sokkal inkább józan ész és tiszta szív.

Tegyük fel, hogy ez is meg van, a piszkos munkát azonban Neked kell elvégezned…

Ők csak a kezedbe adják a seprűt, de a lelkedet Neked kell kitisztogatnod. Áss, hát le olyan mélyre, amennyire csak szükséges, és találd meg jól eltemette fájdalmadat. Nézz rá alaposan, bátran és kitartóan, majd öleld magadhoz. Sirasd meg, gyászold meg és éld át mélyen, velőig hatóan. 

Ezután, mikor úgy érzed, eljött a pillanat, köszönd meg, hogy végig, kitartóan itt volt Veled, és engedd el. Már nincs rá szükséged, és ezt Ő is tudja. 

Ekkor Ő távozik, Te pedig visszakapod a lelked elveszített darabját, és – mint a mesében – hétszer szebb és hétszer erősebb leszel, mint voltál.

Az ég kitisztul, s mikor tükörbe nézel, a belső gyermeked mosolyog vissza rád. Most már fel lehet nőni. 

Halál

A Halál szép. Béke és nyugalom, többé nem fáj semmi. Kész idill. Nincs is kellemesebb hely a temetőnél, ahol langyos melankóliában elmélkedhetünk az elmúlás szépségéről, szükségszerűségéről, és az elengedés adta finom megkönnyebbülésről….

Ennyire azért talán mégsem egyszerű a dolog. Győzködheted magad arról, „hogy ennek így kellett lennie…”, „hogy ez Isten akarata…”, de ettől még rohadtul fáj, amikor elveszítesz valakit, akihez egy minimális kötődésed is volt, akihez emlékek fűznek.

„Légy erős, lépj túl rajta!” Ahogy azt hallhatod időnként okoskodó ezoterikus hozzáértőktől. Ebben a témában a minden-tudó, kívülálló kibiceknek inkább nem osztok lapot. „-Még mindig nem dolgoztad fel?” „-Még mindig nem.”

Wass Albert egyik írásában arról számol be, hogy még gyerek korában, mindig, amikor valamelyik családtagja meghalt, azt volt szokás mondani: „-Törődjünk bele, ez Isten akarata…” „Mintha Isten, mindig csak rosszat akart volna nekünk….”

Valójában a Halál mindenhol ott van. Annak idején ezt a Buddhista Főiskolán annyit mondogatták, hogy szinte közhely lett belőle. Biztosan én is sokat koptattam ezt a mondatot, pedig azt, hogy ez mit is jelent valójában, akkor még föl sem fogtam. Évekkel később értettem csak meg ennek a mélységét. Akkor, amikor felismertem, hogy vannak dolgok, melyek már nem jönnek vissza, és, hogy én is halandó vagyok.

Amikor nem tudod, mitől félsz, akkor a haláltól félsz. Attól, hogy valamit végérvényesen és jóvátehetetlenül elrontasz. Ma már azt is tudom, hogy ez törvényszerű. A hiba elkerülhetetlen.

Minden szakítás, egy halál. Egy sérülés, egy hosszabb lefolyású betegség, halál. Különösen akkor, ha nem múló szövődményei vannak.

Sokáig azt gondoltam, mivel minden betegség lelki alapú, egyszerűen csak helyre kell állítani a lelki gubancot, és máris minden rendben van. Ma már látom, hogy ezt a kis ’lelki gubancot’ helyre állítani, a legnagyobb feladat...

A ’rossz szokás’ azt jelenti, ártalmas szokás. Sokféle módon elindulhatsz a lejtőn. Lehetsz alkohol, vagy/és nikotinfüggő. Hajthatod a szexet, bulizhatsz, drogozhatsz, égetheted a két végén a gyertyát.

Ezek közül azonban egyik sem annyira ártalmas, mint mérgező gondolatokat engedni a saját, meztelen lelkedbe, vagy akár másokéba. 

Ha ez a tevékenység szokásoddá válik, eheted a legegészségesebb ételeket, jógázhatsz, szívhatsz tisztított levegőt, valójában halálra ítélted magad, és ettől senki sem tud megmenteni. 

Mindig érdekelt, hogy azok az emberek, akik halálos betegségből gyógyulnak meg, azaz gyógyítják meg magukat, mit csinálnak másként, mint azok, akik ugyanabban a betegségben meghalnak.

Ha kicsit utána nézel valószínűleg Te is azokra az okokra bukkansz, amelyekre én.

Egy betegség mindig tanítani akar. Fel akarja hívni a figyelmedet arra, hogy valamit rosszul csinálsz, valamit nem értesz, nem látsz, valamit, ami nagyon fontos, ami életbevágó…

Aki meggyógyítja magát, az megérti ezt az üzenetet, és felhagy az ártalmas cselekvéssel, bármi legyen is az. Az is lehet, hogy elsőre nem érti, de nyitott és bátor szívvel keresi az okot, és kész elengedni ragaszkodásait.

A másik ok a gyógyulásra, hogy az illető megbarátkozik a halál gondolatával, hisz lehet, hogy már késő. Biztos, ami biztos, felkészül a halálra. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy minden világi ambícióját, földi vágyát elengedi, és csak a végtelenre összpontosít.

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb és mégis legizgalmasabb könyv ’A Köztes Lét Könyve’, azaz a Tibeti Halottas Könyv. Ebből kiderül, hogy a halál, valójában életünk legnagyobb lehetősége, és, hogy nem csak élni, de meghalni is tudni kell. Furcsán hangozhat, de a jó halál, tanulható…

A 3. jelentős váltás pedig a határtalan optimizmus. Innentől kezdve, aki a gyógyulás útjára lép, többé egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem enged meg magának. Ez első látásra ellent mondhat az előző pontnak, de amikor itt tartunk, a saját halálunk gondolata már nem riadalommal, hanem nyugalommal, izgalommal és határtalan derűvel tölt fel.

Ez is egyfajta, nagyon pozitív halál.

Egy addig aggodalmakkal, elfojtásokkal, rosszindulattal és mérgező gondolatokkal teli élet hal meg, és a poraiból megszületik egy bátor és bizakodó, szeretettel és tudatossággal teli másik. Akik ezt a váltást megcsinálják, azoknak tulajdonképpen mindegy, hogy meggyógyulnak vagy meghalnak-e.

Akiknek nem mindegy, azok mi vagyunk, a hozzátartozók.

Még egy nagy mester halála is megrázó lehet, aki az elmúlásra derűs szívvel tekint. Az életébe görcsösen kapaszkodó, halálfélelemmel teli szerettünk haldoklásának tanújának lenni, borzasztóan fájdalmas dolog. 

Lehetnek pontok, ahol a mi fájdalmunk még erősebb, mint az övé.

Egyszer egy tibeti mester, aki éppen haldoklott, szétnézett tanítványainak szenvedést tükröző arcán, és így szólt: „-De rossz lehet nektek! Rettenetesen néztek ki… Én békében vagyok.”

Nem rég, a Holdvilágárokban kirándultunk. Már hazafelé tartottunk, mikor a lábunk előtt, egy pici, összekuporodott, kölyök pelét vettünk észre. A pici rágcsáló várta a halált. Kieshetett a fészekből, és most ott ült az úton, nyakán egy hatalmas, ronda dögléggyel.

Elkergettük a legyet és elkezdtük megtisztogatni a légy petéktől. A riadt kis jószág, csak tűrte a bonyolult procedúrát, míg végül elkezdett megelevenedni, mocorogni. Úgy tűnt, nincs komoly baja, csak lesokkolta a nagy esés, viszont a fészkébe már akkor sem rakhattuk volna vissza, ha tudjuk, hol van.

Meghoztuk hát a döntést, hazavisszük, hogy kapjon még egy esélyt a túlélésre. Izgalmas utunk volt hazáig, ahol komfortos cipős dobozt rendeztünk be neki, forgáccsal kényelmesen beszórva. A kis jövevény egészen hozzánk szokott. Még az úton kapott egy kis vizet, otthon meg tejet is. A szőlő nem ízlett neki, de a fügébe úgy fúrta bele magát, mint egy kis rakéta. Kétség nem fért hozzá, új barátunk megmarad.

Felneveljük, és szép, erős pele lesz belőle. Az éjjel nem sok alvást engedett. Körbe, körbe rohangált a cipős dobozban, és keservesen vinnyogott. Csak a kezemben nyugodott meg. Odút formáltam a tenyeremből, ahol elaludt, de mikor visszatettem a dobozba, kezdődött előröl az egész. Hajnaltájban már nagyon fáradt voltam, így kivittem a konyhába a lakosztályával együtt.

Reggel nagy megkönnyebbülésemre láttam, hogy él, és jóízűen alszik. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van, elláttuk munícióval, és magára hagytuk, hogy pihenjen. A dolgok eléggé elhúzódtak, és jó néhány óra eltelt, mire vissza értünk. Akkorra már neve is volt. Pukkának hívtuk. Nagyon megszerettük, fel akartuk nevelni, de Pukka nem várt meg minket…

Teste mozdulatlanul hevert az almon, nem szaladgált, nem is lélegzett többé. Talán nem volt jogunk beleavatkozni az erdő farkas törvényeibe, talán hibát követtünk el azzal, hogy magára hagytuk, de mindenképpen békésebben távozott így, mintha kíméletlenül bedarálja az erdő, anélkül, hogy még egy kis szeretetet kaphatna valakitől.

Végül kinn, a telken hamvasztottuk el, a dobozkájával együtt.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy ennyire tud hiányozni.

Az együtt töltött nehéz éjszaka ellenére, jól esik most meggyászolni ezt a kedves kis lényt.

Úgy érzem, hogy ő választott minket, és igyekszem ajándéknak tekinteni, hogy, ha rövid ideig is, de részt vehettem az életében.