Me too... Me never?

A ’metoo’ jelenség talán már lecsengőben van, de a téma ettől még megingathatatlan hegyként tornyosul előttünk. Azt gondolom, két választásunk van. Vagy felvesszük a szemellenzőt és olyan irányba nézünk, ahol nem trollkodik bele az arcunkba a látvány vagy vesszük a bátorságot és végre szembenézünk azzal, amire az egész történet szeretné felhívni a figyelmünket.

Az áldozatságnak elképesztően sok vetülete van, nem is hiszem, hogy az összes nézőpont belefér ebbe a kis blogba. Szerencsére elég sokan írtak és írnak róla, így együtt talán jobban összeáll a teljes kép.

Amikor a ’metoo’ megjelent, ez elsősorban a szexuális zaklatásról és az e köré épített masszív hallgatásból álló falról szólt. Az, hogy végre beszélünk egy ilyen tabunak számító témáról, az azt jelenti, hogy, ha lassan is, de kezdünk, megéri a változásra.

Ahogy a témát ízlelgettem, feltettem magamnak a kérdést: „me never?” Ha igazán őszinte vagyok, nem tudom a választ.

Az egész elkezdett kiszélesedni és rá kellett jöjjek, hogy már bőven a bántalmazás témakörében vagyunk. Bántalmazni pedig nagyon sokféle képen lehet. Akarattal vagy akaratlanul, szavakkal és tettlegességgel, a szeretet és kölcsönös tisztelet megtagadásával, nézéssel, hallgatással. Szinte biztos, hogy mindannyian belecsúszunk időnként egyikbe, másikba.

Már maga, a bántalmazás is tabunak számít, a szexuális zaklatás azonban még kényesebb téma. Hol van a határa? Mi számít annak és mi az, ami még belefér? Melyik félnek hol van, és meddig terjed a felelőssége? Ha 100 nőből 100-nak volt már ilyen élménye, vajon mi a helyzet a férfiakkal. Lehet, hogy mind elkövetők, zaklatók vagyunk? Vagy egy másik nézőpontból szemlélve akár lehetünk áldozatok elkövetőként is?

Mi a helyzet az intézményes zaklatással, amikor egy (vagy több) tekintély személy él vissza a hatalmával? És mi ez a kitudja mióta tartó hallgatás, ami most egy-egy kósza pillanatra megtörni látszik? Vajon milyen mélyen gyökerezik ez a dolog a társadalmunkban, a kultúránkban, a történelmünkben és ez vajon mennyire határoz meg vagy befolyásol minket, akár tudattalan szinten is?

Ha ez a blog csak kérdésekből állna, akkor is elég hosszúra nyúlna. Most megpróbálom a számomra legérdekesebb nézőpontokat kicsit közelebbről szemügyre venni.

A legtanulságosabb számomra a reakciók megfigyelése volt. Először is, meglepően sok ismerősöm vállalta fel az érintettségét, másodszor, szinte minden egyes színvallást követtek támadó hangvételű hozzászólások. Mintha azt, hogy az illető is szexuális zaklatás áldozata, mások személyes sértésnek vennék.

Ki lesz ettől ingerült és miért az áldozatra haragszik? Egyik-másik kommentnél szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mások higgadt, tárgyilagossággal, érzelem mentesen, a kívülállók bölcsességével fejtették ki, hogy mit és hogyan kellett volna vagy kellene tennie az áldozatnak, hogy helyreálljon az Univerzum harmóniája…

Akár indulattal, akár anélkül, de ezek az üzenetek mind-mind az áldozat hibáztatása felé viszik a témát. Ez van mélyen belénk kódolva: „A gyengébb elpusztul. Aki áldozat, magának köszönheti, amit kapott, jól megérdemelte…”

Belül, a kívülálló számára teljesen érthetetlen bűntudat, kívül az áldozat hibáztatása zajlik. Nem csoda, hogy sokan nem merték bevállalni az érintettségüket, illetve, ha mégis, azzal troll hozzászólások és a verbális bántalmazás legkülönbözőbb fajtáit rántotta magára az illető. Ez akár egyfajta próbája is lehetett az őt ért traumának. Ha a saját fájdalmát sikerült hosszú évek kőkemény lelki munkája révén kellő képen megdolgozni, az illető könnyebben dönthetett úgy, hogy beleáll a ráváró támadásokba.

Olyat is láttam, ahol az érintett mesteri módon hárította és kezelte a beszólásokat és okoskodó hozzászólásokat vagy, ha úgy érezte, ideje kijelölni a saját személyes határait, egyszerűen törölte a hozzászólát, vagy akár le is tiltotta a hozzászólót.

Idáig azonban hosszú és rögös út vezet. Ahhoz, hogy valaki bántalmazott létére beleálljon a társadalom mélytudatában hordozott, áldozathibáztató megnyilvánulások áradatába, először le kell, számoljon a saját bűntudatával.

Ami számomra az egész téma kulcs kérdése, az épp ezen a ’bűntudat-áldozat hibáztatás’ tengelyen helyezkedik el.

·        Miért az áldozatnak kell, szégyellnie magát? (társadalmilag determinált alapvető felfogás)

·        Miért mentik fel olyan sokan (az áldozatok is a gyógyulási folyamat elején) a tettest? („Nem haragszom rá, ő már csak ilyen…”)

·        Miért számít tabunak a téma?

·        Miért vált ki annyi emberből az áldozat felé való indulatokat?

·        Miért olyan nehéz sokak számára az áldozat felé együttérzést táplálni?

Van egy nagyon fontos, figyelemre méltó gondolatkör is a témában, amit érdemes még körüljárni, mielőtt a fenti kérdések megválaszolásba belemegyünk. Nem rég elém került egy cikk, mely a társadalmilag legnagyobbvonzerővel bíró alfa hímek működésétírja le. Nagyon sok filmben megfigyelhetjük, ahogy a férfi főhős, a nő akaratát megtörve, gyakorlatilag erőszakkal teszi magáévá őt, mire a nő hamarosan beleszeret az erőszaktevőbe.

Ezek a filmek gyakorlatilag szexuális zaklatásra buzdítják a férfiakat, sőt. Azt üzenik, hogy, ha nem akarsz puhapöcsű balf@sznak tűnni, akkor bizony neked is hasonlóan kell, cselekedned. A könnyen megkapható nőket fogd fel ujjgyakorlatnak, és, ha kellően begyakoroltad az erőszak tevést, keress magadnak nehezebb prédát. Mert az igazi vadász a nagyvadakra utazik… Minél erősebb a nő ellenállása, annál nagyobb a kihívás…

Ha ez valóban így van, ha valóban az erőszak a nő elsődleges vonzalmi kapcsolója, akkor most mi ez a sok ’metoo-zás’? Ha az ellene elkövetett erőszak valójában jó a nőnek, akkor miért okoz a nemi erőszak és a szexuális zaklatás lelki traumát? Valami itt nem stimmel.

Az egyik klasszikus félreértés az, hogy a kultusz filmeket készpénznek elfogadó férfiak sokszor összekeverik a határozottságot az erőszakkal, a magabiztosságot a bunkósággal, az erőt a lelki terrorral és manipulációval. („Mert a nőnek az kell, hogy végre emberére akadjon. Az asszony verve jó, stb…”) Úgy is mondhatnám, az erő nem abban van, ha a nőben lakó sárkányt legyőzöd, elpusztítod, hanem abban, ha tudod kezelni, vagy akár meg is szelidíted, ha a helyzet úgy kívánja. 

A való élet történeteiből számomra az jön le, hogy sokszor a nők egy jelentős része is belefut a fenti félreértésbe. A kultusz filmek férfi ideál alakjai nem valósak, hanem sajátos keverékei egy félistennek és egy erősen nárcisztikus személyiségnek, aki elsőre kissé nyersnek tűnhet, de a durva külső ugyebár nemes lelket takar…

Az ideális férfiról festett, fenti kép többszörösen ellentmondásos. Hasonlítani lehet rá, olyanná válni nem.

Ami ebből megvalósítható egy férfi számára, az a félisteni (társadalom feletti) attitűd látszata mögé bújtatott nárcisztikus, belül mélyen szorongó személyiség, sokszor igen komoly sérülésekkel, akár borderline személyiség zavarral.

Az ilyen személy valóban nagyvadakra utazik, viszont nem azért, mert csak ezek méltóak hozzá, hanem azért, mert belül nagyon picinek érzi magát, és az önbizalmának állandó támogatásra van szüksége. „Lám, mekkora király vagyok, ezt a nőt is megszereztem, megtörtem, leigáztam…” Hogy kinek is akar bizonyítani, megfelelni, kinek az elismerésére van igazából szüksége, az egy terápiában valószínűleg kiderülne, de az ilyen személyiségek helyett, terápiába inkább az áldozataik járnak el.

Ez a férfi egy hódító, gyarmatosító, konkvisztádor, aki, miután megszerzett egy földrészt, egyből megy tovább a következőre. Csak addig van melletted, amíg meg nem szerzett. Ez a működése. Utána maximum azért tart meg, hogy használjon, hogy gyarapítsd az udvartartását.

Látod, hogy így működik, és megérzed a kihívás illatát. Eddig senkinek nem sikerült megállítania, megtartania. Itt az ideje, hogy megmutasd, micsoda nő vagy. Majd te meggyógyítod, megváltoztatod, nálad majd megnyugszik. Nem, nem fog. Ha belemész, a saját csapdádba esel és áldozat leszel.

A nők számára oly vonzó erőt és határozottságot egészséges lelkületű férfiak is képesek hozni, csak sokszor finomabban, kevésbé látványos módon, mert egészséges az önbizalmuk és nincs szükségük, rá, hogy lufit fújjanak maguk köré a férfiasságukból. Rád is kíváncsiak, nincsenek kész, megváltoztathatatlan véleményeik olyan témákban, melyekhez nem értenek, és adott esetben felvállalják a gyengeségeiket, hiányosságaikat, sőt, még az érzékenységüket is. Emellett az sem kizárt, hogy a hisztiket, csajos kiborulásokat is anélkül tudják kezelni, hogy közben bántanának vagy megaláznának. Túl szépen hangzik? Pedig van ilyen.

A tapasztaltabbak legalábbis tudják, hogy ilyenkor valójában a nőnek sokszor csak arra van szüksége, hogy megélhesse magában a gyenge nőt és aztán az erős férfi megnyugtassa. Emellett a hiszti lehet még szexuális feszültség keltő eszköz is, ezt azonban csak az önismeret magasabb fokán álló nők ismerik be, és ők is csak speciális körülmények között. Így ránk, férfiakra van bízva, hogy összeáll-e bennünk az aktuális kép, hogy vesszük-e a nők apróbb jelzéseit.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy az, hogy egy nő adott esetben, az ágyban épp keményebb bánásmódra vágyik, még nem jelenti azt, hogy a nyílt utcán is szívesen kapna egy sallert… Szóval férfiként is érdemes fejlesztenünk magukban a 'megkülönböztető bölcsesség' képességét. J)

Na, de bocs a kis kanyarért, térjünk vissza az előbbi témánkhoz! Itt az ideje, hogy a fentiekből levonjunk némi konklúziót. Az érettebb és egészségesebb személyiségű férfiak vonzereje elsőre ugyan kisebb lehet, viszont jóval stabilabb, mint a kultuszfilmekből meritkező társaiké.

Nem rég egy családállítás alkalmával egy nárcisztikus férfi szerepébe kerültem. Meglepő volt átélni, mennyire kicsi és gyámoltalan volt valójában. A szerepben megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem a nő érdekelt, hanem a nő önbizalom hiánya, a nő saját szerethetőségében való kételye. E mögé bújtam el, ebbe kapaszkodtam, mert a későbbiekben erre lehet felépíteni azt a fajta manipulatív tevékenységet, melyen keresztül az áldozat energiája megszerezhető.

Beszélnünk kell még a másik végletről is. Az önmagában teljesen bizonytalan férfi, aki nem képes a saját vonzerejét kiengedni, feszeng és kínoskodik nők társaságában. Ez a működés szintén lehet a kudarc és a gyenge önbizalom melegágya. Ez, igazából egy ördögi kör. Minél gyengébb az önbizalma, annál határozatlanabb, ezért annál kevésbé vonzó a nők számára, így kevés vagy sokszor nulla pozitív megerősítés éri. Minél kevesebb a pozitív megerősítés, a sikerélmény, annál gyengébb az önbizalma és az önbecsülése. Az a férfi pedig, aki saját magát sz@rba sem veszi, a nők számára egyáltalán nem célcsoport.  

Ezért aztán, a csalódottság és a kultuszfilmek táplálta félreértés az ilyen férfit is a szexuális zaklatók táborába sodorhatja, főleg, ha a saját frusztrációja a nőkön való bosszúállás vágyát ébreszti fel benne.

A nőknek általában véve finomabb szenzoraik vannak, mint a férfiaknak. Azt kell megértenünk, hogy míg minket ösztönösen a Dns-ünk szanaszét szórása vezérel, addig őket a családalapítás mélyről jövő késztetése hajtja. Azért, hogy az utód erős legyen és egészséges, először ösztönösen a jó genetikát sugalló férfihoz kezdenek vonzódni. A következő vonzalmi kapcsoló a biztonság megadásának képessége.

Ha belegondolok, egyáltalán nincs könnyű dolguk. Lehet, hogy megtalálják a kellően magabiztosnak tűnő férfit, mondjuk egy vállalati felső vezető személyében, aki a kellő biztonságot is képes megadni, ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy meg is akarja azt adni, illetve, hogy nem csak egy korlátozott időre tervezi a párkapcsolatot. Még, ha meg is van a jó szándék, akkor is bele lehet futni olyan lelki megoldatlanságokba, melyek később bonyolult játszmák kialakulásához vezethetnek.

A pár nőnemű tagjának emellett számolnia kell, adott esetben a saját lelki megdolgozatlanságával is. Ha a kellő érzelmi intelligencia nem tudott még kialakulni akár csak az egyik oldalról is, az már eléggé megnehezítheti a párkapcsolatot, arról nem is beszélve, ha egyik fél sem áll a helyzet magaslatán ezen a téren.

Amint beindul a játszmázás, érzelmi zsarolás, („nem vagy elég jó – nem vagyok elég jó, stb.”) a párkapcsolat az idilliből pillanat alatt a pokoliba tud váltani. Beindul az adok-kapok, ami lelki-verbális vagy akár tettleges bántalmazásig fajulhat mindkét részről.

Szóval lehet, hogy látszólag minden megvan a tökéletes párkapcsolathoz, mégis előfordulhat, hogy nem az történik, amit szeretnél, ami miatt annak idején az egészbe belementél.

Az is nehéz helyzet lehet, ha a férfi már az érzelmi intelligencia egy fejlettebb szintjén áll, élettapasztalata, önbizalma is van. Jó abban, amit csinál, de ez még nem elég ahhoz, hogy anyagi téren is megadja a kívánt biztonságot vagy előkészítsen egy életminőségbeli ugrást, mely a családalapítás előfeltétele lehet egy mélyebb biztonságra vágyó nőnél. Ez a hiányosság, a nőben – főleg, ha ez az állapot huzamosabb ideig fennáll, - felébresztheti a bizonytalanság démonát, így a férfi vonzerejének egy részét könnyen elveszíti.

A párja bizonytalanságát megérezve meginog az önbizalma, ami további vonzerő eséshez vezethet. Ebben a helyzetben, ha szeretné megtartani a párkapcsolatát, és megérzi, hogy az elkezdett kicsúszni a kezéből, különösen akkor, ha veszített már el párkapcsolatot hasonló szituáció következtében, az ijedség és a korábbi, fájdalmas emlékek hatására, még fejlettebb érzelmi intelligencia esetén is könnyen játszmázásba csúszhat át a történet.

Igen, jól látod, egy férfi lehet piszkosul sérülékeny és esendő…

Hogy innét fel tudnak-e állni, az nagyban múlik azon, hogy fel akarnak-e állni belőle. Ezeken az érzelmi viharokon is átlehet menni, ha kialakult az a nagyon finom kötődés, mely egy párkapcsolatot képes a legnagyobb apokalipszis közepén is egyben tartani. Mindenesetre akárhogy is alakul, mindkét fél számára embert próbáló feladat helyt állni egy ilyen nehezített pályán.  

Kicsit elkalandoztunk a szexuális zaklatás témájától a bántalmazás, játszmázás, érzelmi zsarolás irányába, de azt gondolom, fontos volt megtennünk ezt a kitérőt, ha meg akarjuk érteni a zaklatás mögötti rejtett mozgató rugókat.

Mielőtt még visszatérnénk kezdeti témánkhoz, felmerül a jogos kérdés: Mi hát a megoldás?

Mit tennék én, ha nő lennék? Amennyiben kizárólag a leendő partnerre összpontosítanék, célcsoportnak olyan 40 feletti férfiakat tennék meg, akik amellett, hogy igényesek és energikusak, társadalmilag és anyagilag egyaránt jól megbecsültek. Emellett fontos, hogy túl vannak egy vagy két váláson, ami érzelmileg annyira megdolgozta őket, hogy kénytelenek voltak elindulni egy érzelmi intelligencia fejlesztő, önismereti úton. Az is fontos, hogy a saját belső folyamatukban már tartanak azon a szinten, hogy számukra is fontos a biztonság és ezért tudnak és akarnak is tenni.

Nem is rossz, mi? Akár társkereső oldalra is fel lehetne tenni. J

Na, de félre a tréfát! Nem elég, hogy valaki számodra jó parti legyen. Neked is annak kell lenned, így az önismereti és belső, lelki munkát Neked is el kell, végezned önmagadon. Egy jó, valóban teljes értékű párkapcsolat egyrészt pozitív visszaigazolás lehet az Élettől, hogy jó irányba haladsz, ugyanakkor folyamatos belső munkát is igényel mindkettőtök részéről. Az, hogy ajándékba kapod, és aztán csak úgy beleülsz a jóba, mert neked ez jár, óriási illúzió! Lehet, hogy most jó, de, ha nem teszel érte, hogy az is maradjon, előbb-utóbb elromlik.

Térjünk most vissza az eredeti témánkhoz!

Azt már látjuk, hogy a férfiak egy része, a kultusz filmeken keresztül programozva van az erőszakra, mert elhiszi azt, amit a vásznon lát. Ezt viszonozzák azok a nők, akik szintén elhiszik ezt, azaz összekeverik a határozottságot az erőszakkal, és mire felocsúdnak, kész a baj.

Ezt fokozza még a tény, hogy akit gyerekkorában bántalmaztak, az a bántáson keresztül érzékeli a szeretetet, a törődést, így a szexuális zaklatásnak is jobban ki lehet téve. Beindul egy ördögi kör, ami már a gyermekkori bántalmazásnál elkezdődött.   

Azok, akiknek a bántalmazottság teljesen kimaradt az életükből, el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen ember lelkileg mit él át és milyen érzelmi viharokon megy keresztül.

Talán tudattalanul, de érzi a saját részét, a saját felelősségét is a dologban, miszerint az Élet folyamatosan próbál belőle kiprovokálni valamit, ami őt a gyógyulás felé vinné, viszont ezek a lépések rendkívül embert próbálóak és fájdalmasak. Ezért a bántalmazottak, még, ha látják is, mit kellene tenniük, sokszor élnek át tehetetlenséget, amit a kívülállók ’birkaságként’ definiálnak. Egy kívülálló számára ez a jelenség rendkívül bosszantó lehet: „Meddig tűrőd még, hogy ez az állat kihasználjon?! Miért nem lépsz már ki ebből a párkapcsolatból? Miért nem hagyod ott ezt a munkahelyet, stb.”

Külső szemlélőként, mi is az ő tehetetlenségüket éljük át, csak a saját részünkről, hisz ösztönösen segíteni akarunk, de nincs hozzá eszközünk és hozzáférésünk.

Engem is nagyon tud zavarni, amikor valaki elmeséli, hogy milyen nehéz helyzetben van, és az erre beinduló összes megoldási javaslatomra intelligens, jól megmagyarázott kifogással válaszol. Időbe telt, mire megértettem, hogy különbséget kell, tegyek panaszkodás és segítség kérés között...

Amikor valaki panaszkodik, igazából csak arra van szüksége, hogy meghallgassák. A Te felelősséged ilyenkor, hogy meghallgatod-e vagy sem. Ha felismered, hogy erről van szó, simán dönthetsz úgy, hogy nem hallgatod meg, mert nincs hozzá lelkierőd, ezt azonban fel is kell, vállalnod.

Ha ennek ellenére úgy döntesz, meghallgatod, nincs jogod őt leb@szni azért, amiért nem képes kimászni abból a lehetetlen helyzetből, amibe került. Nem kell, megoldanod a problémáját, nem tart még ott, hogy segítséget kérjen (ehhez is rohadt nagy erő kell) csak könnyíteni szeretne magán.

Érdekes kérdés az, hogy adott esetben őszintén felvállalod-e, hogy nem hallgatod meg, és ezzel akár fájdalmat, csalódást is okozol neki, vagy a saját bűntudatod miatt, belemész egy ’lelki szemetesláda’ szerepbe. Ha a bűntudattól vezérelve cselekszel, könnyen lehet, hogy Neked is van még dolgod a ’bántalmazottsággal’…

Furcsán fog hangzani, de nem vagy köteles meghallgatni még a legjobb barátod panaszáradatát sem. A lényeg nem az, hogy kegyetlennek kell, lenned, hanem az, hogy nem kötelességből, hanem szabad akaratból cselekszel, akárhogy is döntesz, és ennek vállalod a felelősségét is.

A másik súlyos és fájdalmas érzés, mely az áldozatokat sújtja, az a bántalmazottság szégyene és az ezzel társuló bűntudat. Komoly lelki munka kell ahhoz, hogy felismerje, nem vele van a baj. Nem azért bántják, mert rossz, hanem azért, mert a bántalmazó, ’bántalmazó szerepben’ van. Ami vele történt gyerekként és aztán később, felnőtt korban, az igenis igazságtalan és jogtalan volt. Óriási fejlődés, és a gyógyulás biztos jele, ha végre mer haragot érezni a bántalmazója felé, még akkor is, ha egyik-másik szülője volt az elkövető.      

Gyerekként sokkal könnyebb magadat hibásnak, rossznak, bűnösnek érezned, mint azt felfognod, hogy az a személy, akitől a biztonságot szeretnéd megkapni, ki van szolgáltatva a saját démonainak, és a nevelési eszközként feltüntetett lelki-verbális és fizikai terror valójában a szülő fájdalomtól eltorzult lelkének a terméke, ilyen formán, semmilyen összefüggésben nem állt a gyermek viselkedésével.   

Gyerekként ezt megérteni egyenértékű a halállal, így ez nem is elvárható. Felnőttként jön el az a pont (ha eljön), amikor a saját bántalmazottságának szép lassan minden vetületével szembe tud nézni, és képes egy stabil önbecsülést, egy egészséges énképpel együtt felépíteni.

Ez tehát a bántalmazott, szexuális zaklatásnak fokozottan kitett személy saját része, a vele történő fájdalmas eseményekben. Az, hogy kimondjuk, neki is van felelőssége a dologban, valójában nem áldozat-hibáztatás, hanem a gyógyulás lehetősége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki valaha bántalmazásnak és/vagy szexuális zaklatásnak volt kitéve, kényszeresen bele kellene nyomni a fejét ebbe a ténybe.

Mivel a bántalmazottság óriási bizalomvesztéssel jár, első körben a bizalom visszaépítésén érdemes munkálkodni, ez meg egy biztonságos, ítéletmentes közeg megteremtésével kezdődik. Más valakit azzal csesztetni, hogy felelős a saját kiszolgáltatottságáért, és más az, ha megértik és elfogadják őt úgy, ahogy van, a saját fájdalmával és tehetetlenségével együtt, majd, amikor a feltétel nélküli együttérzés légkörében lassan-lassan kiengedve szembenéz mindazzal, ami vele történt, ő maga lesz az, aki felismeri a saját sorsában való felelősségét. 

Amikor ez megtörténik, és motiválttá válik abban, hogy valóban meg merje élni az addig elfojtott összes dühét és fájdalmát, akkor jelenik meg előtte a lehetőség, hogy végre teljes és felszabadult életet éljen.

A bántalmazott részéről az első és talán legfontosabb lépés, hogy, amikor itt az ideje, merjen segítséget kérni. Nagyon fontos ilyenkor az is, hogy a megfelelő személyt találja meg. Van nekem is olyan ismerősöm, aki 'BÁNTALMAZOTTAKAT SEGÍTŐ' csoportot vezet és akiért tűzbe tenném a kezem. Ha úgy érzed, itt az ideje, hogy segítséget kérj, bátran írj rám privátban (tas.g79@gmail.com) és elküldöm az elérhetőségét. 

Ebben a folyamatban valakit végig kísérni szintén nem egy sétagalopp. Amikor azonban látod, hogy az a rég óta tetszhalott állapotban szunnyadó erő, melynek bebetonozottsága addig benne tartotta a bántalmazott szerepben, végre elkezd megjelenni és feltörni, segítőként is olyan katarzist élsz át, amelyben biztosan nem lenne részed, ha te is ítélkezéssel tekintettél volna rá.

Ez tehát a bántalmazott saját része az életében visszatérő, ártalmas eseményekben, mely magyarázza a mélyen belül őt emésztő bűntudatot és értéktelenség érzést is.

De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Pontosabban három, mert a bántalmazott és a bántalmazó mellett ott van a megmentő szerep is, mely főleg a kívülállók számára tartogat különböző csapda helyzeteket.

A társadalom fenti témához való viszonyulását, megfoghatjuk olyan szempontból is, hogy mindenki érintett valamilyen módon. A saját érintettséged és az abban való megdolgozottságod szintje fogja eldönteni, hogy ki mellé állsz oda.

A ’metoo’ jelenségnél is megfigyelhetted, hogy a kívülállók közül volt, aki az áldozatokat támogatta, volt, aki a tetteseket mentette fel és az áldozatokat támadta, míg mások a semleges kívülállás biztonságosnak tűnő pozíciójából szemlélték az eseményeket.

Azok, akikben megjelent az indulat, a saját rejtett vagy felvállalt érintettségük révén bevonódtak. Bevallom, velem is megtörtént nem egyszer. A bevonódásnak ezeket a fajtáit sikerült eddig megfigyelnem. (Persze ennél lehet jóval többféle lehetőség.)

·        Külső szemlélőként feszült lehet egy másik áldozat, aki azt érezheti, hogy a helyzet belőle is hasonló színvallást próbál kiprovokálni, de ő még nem tart ott a saját folyamatában. Adott esetben akár irigy is lehet a másikra, hogy az ilyen bátran tud viselkedni.

·        Amennyiben már tart a saját folyamatában a harag megélésénél, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki az elkövetőre lesz dühös, és támogatni fogja az áldozatot a megnyilatkozásban.

·        Dühös lehet egy tettes-bántalmazó szerepben lévő személy is, mert az esemény a saját bűntudatát kezdi birizgálni, ugyanakkor megjelenhet a félelem is, hogy adott esetben akár őt is néven nevezhetik.    

·        Aki megmentő szerepben van, az is rendesen bevonódott már. Ha az áldozat csak önsajnáló stádiumban van, valószínűleg ő is az áldozatra vagy mindkét szereplőre lesz dühös („Jól megérdemlitek egymást…”). Ha az áldozat már a felvállalt segítségkérés állapotában van és kezdi megélni az elfojtott dühét, a megmentő őt fogja támogatni, míg a tettest legszívesebben élve eltemetné.

Ezekkel az emberi tényezőkkel mindenképp kell számolni, mikor a ’szexuális zaklatás’, mint téma előkerül. Az ezzel kapcsolatos hallgatás leginkább az indulatok féken tartását célozza.

Mielőtt tovább lépnénk az intézményesített zaklatás-bántalmazás témakörére, mindenképp érdemes még megkülönböztetni azt a szituációt, amikor egy pár, szexuális együttléte alkalmával a hölgy egy adott ponton behúzza a féket, és azt, amikor szó sem volt együttlétről, hanem a tettes él vissza az áldozat kiszolgáltatott helyzetével.

Az előbbi eset létrejöhet, talán mert korábbi, kellemetlen élmény aktiválódott a nőben vagy a partnere nem volt elég figyelmes, véletlenül olyan szó, mondat hangzott el, ami blokkolta benne a vágyat. Szintén nem mindegy, hogy az együttlét mely szakaszában történik a blokkolódás, és az, hogy a pár férfi tagja észleli-e, és figyelembe veszi-e azt.

Azt is hozzá kell, tenni, hogy fordítva is történhet a dolog, a pár női tagjának is lehet olyan megnyilvánulása, ami a férfiben azonnal agyoncsapja a harci kedvet, és nagyon sokat számít, hogy a nő ilyenkor hogyan reagál a helyzetre.

Maradjunk most azonban az előbbi szituációnál. Kevésbé tapasztalt, fejletlenebb érzelmi intelligencia esetén, - ami fiatalabb férfiaknál nagyobb eséllyel, de akár később is előfordulhat, - a férfi, a nő viszonylag korai ellenállása ellenére is lehet, hogy tovább erőlteti az együttlétet. Ezzel szemben, egy érzékenyebb, megdolgozottabb férfi, az együttlétnek akár egy előrehaladottabb szakaszában is képes lehet megállni, ha a partnere lefagyását észleli.

Az ilyen szituációnak számtalan formája és fajtája létrejöhet, és akár megállnak, akár nem, nagyon fontos, hogy tudjanak beszélni róla. Ha a férfi részéről jelen van és ki is fejeződik a jóvátételi szándék, az sokkal, nagyobb eséllyel oldja vagy akár előzi meg a trauma kialakulását, mintha a férfi nem reagál, vagy észre sem veszi, hogy mi történt.

Ezek után végre elérkeztünk az intézményesített, társadalmilag némiképp determinált bántalmazáshoz, szexuális zaklatáshoz.

Bár a nők felszabadítása sok tekintetben megtörtént, még mindig egy alapvetően férfiuralmi rendszerben vagyunk. Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, de emellett számos olyan tényező is jelen van, mely a nőket általában véve kiszolgáltatottabbá teszi.

Számomra rendkívül furcsa, hogy a nőgyógyászok és a szülésorvosok nagy része férfi nemű. Sem szülni, sem menstruálni nem tudunk. Miért mi mondjuk meg, hogyan viszonyuljon egy nő a saját női szerveihez és, hogy hogyan hordjon ki és hozzon világra egy gyereket?

Az, hogy valaki hatalmi és tekintély szerepbe kerül, jobb esetben megkövetel egy szakmai rátermettséget (nem minden esetben), magasabb emberi minőséget azonban nem. A pozícióba kerüléshez, korrupciótól erősen fertőzött világunkban inkább a jól helyezkedés tudományára, és a megfelelő kapcsolatok építésének készségére van szükség. Emellett, mivel a magas pozíció nagy hatalommal és a kiapaszthatatlan anyagi források elérhetőségével jár, az ilyen pozíciók felé elsősorban az elszabadult hatalom és pénzsóvárság vezeti az embert.

Sajnos ki kell, mondjuk, a politika elsősorban biznisz. Egy politikus-üzletember, ha jól helyezkedik, akár félisteni státuszba is kerülhet, ami józanabb emberek számára is részegítően hat. Egy politikus nem fog a saját személyiség fejlődésével törődni, mert az teljesen ellentétes irányba vinné. Úgy is mondhatnám, normális, egészséges lelkületű ember szinte biztos, hogy nem fog politikai pályára lépni.

Egy színház igazgató, filmrendező vagy egyetemi rektor, de még egy kórházi orvos vagy nőgyógyász is hatalmi helyzetben van. Ilyen pozícióban fokozott kísértéssel kell számolni. Ha jó kapcsolataid vannak – kéz, kezet mos – szinte bármit megtehetsz. Nincs külső kontroll. Ha a személyiség nem fejlődik a hatalommal együtt, a tekintély személy előbb-utóbb menthetetlenül vissza fog élni a hatalmával. Az egó és az ösztön-én túlburjánzik, így együtt már könnyedén elnyomják a felettes-ént, a lelki ismeretet meg ügyesen elaltatják.

A hatalom és férfiasság ösztönszintű megéléséhez pedig hozzátartozik, hogy az illető bármely nőt megkaphat, akit megkíván, még akkor is, ha a nő mindehhez nem adja beleegyezését. Mert a férfi ösztön azt duruzsolja a füledbe, hogy minél nagyobb kan vagy, annál több nőt birtokolsz. (Pl, az ókori és középkori hódítók a feleségeiket és ágyasaikat.) Megint a hatalom-leigázás témakörénél vagyunk. Más a lehetőség fennállása, és más az, ha az illető él is vele. Ehhez azonban meg kell haladnia az ösztön késztetésektől motiváltság szintjét.

Az akar másokon uralkodni, aki önmagán nem tud…

Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, a tekintély személyben a felelősség vállalásnak és a megfelelően edzett, belső önkontrollnak is ki kell, fejlődnie. Ez pedig sajnos magától nem indul el, hisz a hatalommal való visszaélés számos világi élvezettel és előnnyel jár.

A megoldás így inkább egy külső kontroll kialakítása lehetne. Ezen a téren nehezítő tényező, hogy nőként sokaknak rendelkezésre áll a nőiség bevetése is, ami alkalmat adhat a nők tárgyiasítására, hisz, ha ők is ilyen manipulatív eszközzel élnek, miért kellene őket tisztelni, ember számba venni?   

Ez a helyzet hátrányosan hat azokra a nőkre is, akik ezt az eszközt semmi pénzért nem használnák. Mivel vannak nők, akik a női vonzerejük áruba bocsájtása révén érik el a céljukat és kerülnek pozícióba, kialakulhat az a hiedelem, miszerint, ha egy nő érvényesülni szeretne, nincs is más választása.

Ha netán mégis sikerült önerőből megvalósítania az álmait, fennáll a veszélye annak, hogy az előbbi eszközök latba vetésével gyanúsítják majd. A nők hátrányos helyzetéért tehát nem csak a hatalmi pozícióban lévő férfiak, hanem a nőiséget szintén árucikként használó nők is felelősek.

Nagyon sok egyéb tényező is szerepet játszik még a történetben, melyekről köteteket lehetne írni. Pl:

·        Hogyan lúgozták ki a nőiséget a Bibliából és számos más szentiratból?

·        Hogyan váltották egymást az egyes korszakok, és melyikben milyen volt a férfiak és nők egymáshoz való viszonya?

·        Miért volt törvényszerű, hogy az istennőket istenek váltsák fel a különböző kultuszokban, és aztán hogyan jelentek meg újra az istennők, akár egy szublimáltabb formában, stb.

Amiről azonban szeretnék még írni, mielőtt végére érek ennek az igen csak hosszúra nyúlt bejegyzésnek, az a magyar történelmi múltba kódolt bántalmazás és megaláztatás tényezője.

Ezt az országot szó szerint és képletesen egyaránt számtalanszor megerőszakolták. Elmúlt rendszereken keresztül és a jelen rendszerben is azt szoktuk meg, hogy felülről mondják meg, mit lehet, mit nem. Tekintélyuralmi módon kontrolállnak szabályoznak olyan intézmények, melyek büntetésre, megfélemlítésre, bizalmatlanságra, ellenőrzésre és megalázásra épülnek.

Mindezt olyan személyek tartják kézben, akik tevékenysége felett látszólag senkinek nincs semmilyen korlátozó hatása.

Tetszik vagy sem, de a bántalmazottság és az ezzel járó kiszolgáltatottság a vérünkben van. A magyar néplélek megőrzött minden egyes fájdalmas eseményt.

Az a kérdés, hogy ezt egyéni és kollektív szinten mikor ismerjük fel. Mikor indul el az a terápiás folyamat, melynek eredménye képen végre egyénileg és közösségileg is kiemeljük a fejünket a homokból?

A vezetők a nép (alattvalók) számára általában szülő helyzetben vannak (pl: Cár Atyuska, stb.), és amíg ez fennáll, egyenrangú, felnőtt-felnőtt kommunikáció nem is jöhet létre közöttük. Amíg a nép gyermek pozícióban van, két lehetősége van. Vagy behódol, vagy fellázad. Egy lázadó gyermek azonban még mindig csak gyermek marad...

   

A felnőttség, egyéni és kollektív szinten egyaránt akkor indul el, ha a saját felelősségünket is felismerjük. A határainkat higgadtan, de határozottan kell kijelölnünk. A ’metoo’ jelenség valójában erre is egy rendkívüli lehetőség.

Ha érintett vagy, most felkérdez az élet, felvállalod-e vállalva ennek a kellemetlen következményeit is, vagy sem. Ha vállalod és beleállsz a támadások kereszt tüzébe, azzal példát is mutatsz és inspirálod azokat, akik még az erőt gyűjtik mindehhez.

Ha szembe jön veled egy ilyen témájú poszt, rajtad áll, hogy hogyan reagálsz rá. Lehet, hogy téged is beránt az ekörül kialakult érzelmi vihar, de tudd, ha odaállsz az áldozat mellé higgadtan, de ellentmondást nem tűrő módon, az sokak számára reményt keltő, megerősítő és példaértékű lesz.

Nem kell, hogy végignézd, ahogy fényes nappal kirabolnak vagy megaláznak valakit. 

Ha férfi vagy, felkérdez az élet, hogy odaállsz-e a nő mellé, akit szexuálisan zaklatnak. Persze, jobb a békesség, mondhatod teljes joggal, de vajon tükörbe tudsz-e nézni, ha előtte, mikor lehetőséged lett volna közbe lépni, inkább az ablakon néztél ki?

Persze vannak olyan helyzetek, ahol nem látszik tisztán, hogy mi is történik, és valószínűleg a rendőrnek is hiába szólsz ilyenkor. Ha például két részeg hajléktalan verekszik az utcán, könnyen lehet, hogy nincs értelme közbe szólnod.

Ahhoz azonban, hogy egy buszon, egy teljesen nyilvánvaló bántalmazás, rablás vagy megalázás alkalmával az utazó közönség egy emberként odaálljon az áldozat mellé és megvédje, az kell, hogy valaki először elindítsa ezt a folyamatot.

Vajon hányan vannak, akik csak arra várnak, hogy valaki felálljon végre és kézbe vegye a helyzetet? Elismerem, rendkívül kockázatos lépés ez ilyenkor, hisz lehet, hogy semmilyen megerősítés nem érkezik kívülről, sőt még akár te is bajba kerülhetsz, ha közbeszólsz. Ilyenkor érdemes feltenned magadnak a kérdést, hogy valóban nincs dolgod az orrod előtt kibontakozó szituációval, vagy félelemtől vezérelve nem teszed meg azt, ami tőled telik. 

Akárhogy is cselekszel azonban, ez a közbeszólás már elindult. A ’metoo’ kapcsán többen felbátorodtak az áldozatok közül, és szint vallottak, ami olyan szintű felháborodást idézett elő, hogy ennek következtében több érintett tekintély személy is elveszítette a tekintélyét, azaz a hatalmi pozícióját (gyakorlatilag kirúgatták őket).

A hallgatás és vele a jég megtört, az üzenet pedig egyértelmű. Aki visszaél a hatalmával, az elveszítheti azt. Nem tehetsz meg bármit, mert, még ha csak kialakulóban is, de van külső kontroll.     

Ez most még elvétve és kicsiben történik, de legalább már van rá példa.

Ha az élet egy helyzetben felnőtt válaszokat vár tőled, azt nyugodtan veheted elismerésnek. Itt a lehetőség, hogy kibújj a csigaházból. Sokkal több dolog múlik rajtad, mint gondolod, sokkal több eszközöd és lehetőséged van, mint eddig bármikor. Az eddigi családállítások abban erősítettek meg, hogy MINDEN SEB GYÓGYULNI AKAR.  

A 'me too' jelenség és ennek utórengései kis hazánkban azt is mutatják, hogy a közös, nemzeti sérüléseink, traumáink is, gyógyulásnak indultak. Az igazságtalan élethelyzeteket többé nem kell feltétlen eltűrnöd, a bántást megalázást nem kell zokszó nélkül lenyelned.  

   

Gyakorolhatsz kicsiben is, mikor igazságtalan helyzet van kialakulóban. Ha például nem azt a kaját kapod az étteremben, amit rendeltél. Elfogadod és megeszed, vagy jelzed, hogy nem ezt az ételt kérted? Hogy mi történik, ha beleállsz a helyzetben, azt sosem tudhatod biztosan. Valószínűleg visszaviszik a kihozott kaját és megkapod, amit eredetileg rendeltél, de az is lehet, hogy kidobnak. 

Ha szólsz, kiderül. Ezt hívják kockázat vállalásnak. El kell, ismerjem, sokszor én sem mertem ringbe szállni az igazamért, de mostanában egyre többször teszem meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy megéri. Amellett, hogy a kiállás erősíti az önbizalmat és önbecsülést, egyfajta felsőbb támogatást is érzékelek nem egyszer.

Mindezek után, ha egy mondatban akarnám az egész blog tanulságát összefoglalni, az így hangzana: Ha odaállsz az Élet mellé, az Élet is odaáll Melléd.

Most Rajtad a sor.