Felvállalás

Tegyük fel, hogy mindennek, ami a fizikai térben megjelenik, nem csak oka, de valamilyen módon értelme is van, melyet, ha megfejtesz, életre szóló és élet minőség javító tanításokkal leszel gazdagabb.

Vannak kisebb, jelentéktelenebb dolgok is, arról azonban, ami folyamatosan jelen van az életedben és hívja fel magára a figyelmet, sejteni lehet, hogy valami nagyon fontos üzenetet hordoz. Ezek a jelenségek többnyire fájdalmasak, bosszantóak, frusztrálóak és zavarnak, különben nem foglalkoznál velük. Először leginkább szabadulni próbálsz tőlük, csak a sokadik körben ismered fel, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, melyet nem lehet csak úgy félresöpörni, eltüntetni az életedből.

Kapod a pofonokat, egyiket a másik után, mígnem végül időt kérsz, és ténylegesen el kezdesz gondolkodni, el kezded keresni az összefüggéseket, melyek egy része, ha kellő képen nyitott vagy, akár meg is mutatja magát, a többi azonban rejtve marad, várva a kellő pillanatra, amikor tényleg készen állsz a megértésre.

Mondok egy példát, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

8 éves lehettem, mikor felfedezték a gerincferdülésemet. Anyám szerint ajánló levél nélkül mehettem volna toronyőrnek a Notre Dame-ba… Nehéz, fájdalmas és megalázó időszak vette kezdetét.

Mindig is második, harmadik legmagasabb srác voltam az osztályban és azokat irigyeltem, akik közepes magasságukkal könnyedén el tudtak tűnni a tömegben. Az iskolában ahová akkoriban jártam, az agresszió volt a leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköz. Mivel én alapvetően békésebb gyerek voltam, a tanárok meg nem igazán álltak a helyzet magaslatán, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Hamar célpontjává váltam agresszívebb társaimnak, ezért tudat alatt a beolvadást, összehúzódást, láthatatlanná válást választottam túlélési stratégiának. A magasságom miatt ezt csak görnyedéssel tudtam összehozni, ami csak még jobban felerősítette a gerincferdülést. Egy görnyedő, magát összehúzó gyerek meg szinte kéri a verést, így a helyzet hamarosan még rosszabbá vált.

A helytelen tartás, a púp és az ellene folytatott harc hosszú évekre meghatározta az életemet.

Először nem voltam túl aktív, tudatos meg főleg nem. Inkább anyám harcolt, én meg csak úsztam az árral. Úgy gondoltam, ha kihúzom magam, észre vesznek, ami veszélyes. Az, hogy akár meg is védhetném magam a támadásokkal szemben, fel sem merült.

Akkoriban kifejezetten gyenge önbecsülésem volt. Gerinc egyenesítő fűzőt kellett hordanom, napi szinten gyógytornáztam, belül szkanderezett bennem a púp miatti szégyen és az elbújás kényszere. A meg nem fogalmazott fő kérdés az volt, hogyan tudnék anélkül kiegyenesedni, hogy észrevennének.

Az első komolyabb fordulópont akkor következett be, mikor egy vándortáborban észrevettem, hogy a gerincferdülés ellenére sokkal jobban bírom a gyaloglást a majdnem saját súlyomnak megfelelő hátizsákkal, mint a nálam jóval szerencsésebb alkatú, izmosabb és népszerűbb srácok.   

  

Ez másoknak is feltűnt és a szemekben végre felfedezhettem az elismerést is. Apámmal eljártam futni a Margitszigetre, a gyógytorna mellett pedig elkezdtem fekvőtámaszokat is nyomni. Szinte észrevétlenül erősödtem és a védőnők nyomásának ellenállva, csak-azért-is részt vettem a tornaórákon.

Az osztályból többen boldogan felmentették magukat, és nem értették, én miért nem élek a lehetőséggel. A védőnők tették a dolgukat, azaz felébresztették bennem a dac hajtóerejét.

Ennek az erőnek később is elég sokat köszönhettem. Mikor középiskolás koromban az osztályfőnök kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas felsőoktatásban való tovább tanulásra, már tudtam, hogy muszáj lesz tovább tanulnom.

Így sikerült később egy 10 napos vipasszaná elvonulás első 6 napját végigcsinálnom. A dac azonban csak egy darabig képes elvinni. Egy idő után kell valami más, ami átveszi a helyét.

El kezdett érdekelni a dolgok és különösen az élet értelme. Így kerültem a Buddhista Főiskolára és ez az érdeklődés billentett át a vipasszaná elvonulás holtpontján is, ahol a dac keltette feszültség már inkább akadály volt.

Bizonyítási kényszer, helyett megjelent a kihívás, az öröm és a kíváncsiság. A púp azonban most is sokszor belerondított a képbe. Még mindig sokkal inkább szabadulni akartam tőle, mint megérteni.

A teve púpjában táplálék van, muníció, amelyből hihetetlen kitartását és szívósságát nyeri. Az enyémben is egyfajta hajtóerő volt, hogy menjek tovább a megszabadulás irányába.

Közben, az Alternatív Cirkusziskola tanulójává váltam, ahol a partner-akrobatika, mások emelése és megtartása lett a fő profil. Itt vált világossá, hogy én is örököltem anyám teherhordó hátát. ’Vajon milyen terheket cipelek?’ Ez a kérdés később, családállítások alkalmával is sokszor felmerült.

Lassan életem részévé vált a rendszeres jóga gyakorlás, melynek segítségével izomzatom egyre hajlékonyabbá és rugalmasabbá vált.

Sok mindent sikerült megértenem az életemmel kapcsolatban. Rejtett motivációim is felszínre kerültek, a tartásom is rengeteget javult, a púp azonban változatlanul ott éktelenkedett a hátamon, amint picit elengedtem magam.

Hosszú évek teltek így el, míg egy idő után rájöttem, hogy önerőből már nem tudok tovább menni. Vagy elfogadom, hogy a púp ott marad egy életen át, vagy külső segítséget kell, kérjek. Így kerültem el egy test-szobrászhoz, aki a különböző izomcsoportok és szövetek nyújtása és az azoknak adott impulzusok révén olyan fajta mozgásra késztette a csigolyáimat, melyet még kamaszkori növekedésem alatt élhettem át.      

Ekkor már éreztem, hogy kezdek közeledni egy újabb, nagyon fontos fordulóponthoz.

Szüleim remek emberek, akiknek sokat köszönhetek. Sok mindenhez jó érzékük van, a határok kijelölése és a konfliktusok felvállalása azonban nem volt igazán az erősségük. Az ő példájukon tanultam meg, hogy a határaimat nem elég kijelölni, de meg is kell, védeni és a konfliktusokba jobb időben belemenni, különben nagyon előnytelen helyzetekbe kerülök, melyek az önbecsülésre nézve rendkívül károsak.

Ezzel együtt azonban nem volt könnyű dolgom. Alapvetően békésebb természetű emberként kellett megfelelő szintű határozottságot fejlesztenem és azt az önérvényesítés érdekében tudatosan használnom, ha a helyzet úgy kívánta.

A testszobrász egyik első mondata, miután végig nézett rajtam, ez volt: „Csináljunk neked több sarkat!” Visszanézve az akkoriban készült fotókat, valóban kicsit előre dőlve álltam, mintha nem mertem volna a sarkamra több súlyt tenni. A kezelés alatt ez látványosan megváltozott. El kezdtem szó szerint és átvitt értelemben is a 'sarkamra állni'. A konfliktusokba való beleállás egyfajta kihívássá  vált számomra.

A púp is mintha lazulásnak indult volna. A csigolyák közti tér fellélegzett és lassan kiengedte magából azt, amit kőbe zárt, érinthetetlen titokként őrzött korábban.

Egy este, mikor épp a párom dolgozott a hátamon, feltettem magamnak a kérdést: „Mire jó nekem ez a púp?” Először nem jött válasz, a kérdés viszont elkezdett alakulni bennem. „Mit nyerek a púp által?” Közben az átalakulás fájdalmát fizikai és lelki szinten egyszerre éltem át. Éreztem, hogy valamit – amihez addig görcsösen ragaszkodtam – el kell, engednem.

A kérdés tovább alakult és még mélyebbre hatolt a lelkemben. „Mit úszok meg a púp által?” „Mi történik, ha elveszítem a púpot?”

Ekkor megjelent bennem a felismerés, hogy a test-szobrász kezelés előtt hogyan dolgoztam a púppal, és utána mi volt az alapvető különbség. Azelőtt a hátam olyan volt számomra, mint egy elferdült szög, amit egy üllőre rakva kalapáccsal egyenesre lehet verni. Ez meglehetősen erőszakos módszer, mely egyáltalán nem törődik a púp üzenetével. Ebben nincs semmilyen, önmagam felé való szeretet, elfogadás, de még egy halovány együttérzés sem. Más felé bármikor, de magam felé?

Az én hátam, az én púpom, az én fájdalmam azonban nem egy elferdült szög. Hiába sújtottam le rá számtalanszor a szégyen, szorongás és megalázás kalapácsával, lényem ellenállt az erőszakos terápiának.

Ehhez képest most az történt, hogy a púpot a két végénél fogva elkezdtük széthúzni. Ez egy jóval finomabb és lassabb folyamat, viszont hatékonyabb is, mivel alapvetően harmóniában van a lélek természetével. Vissza kellett térjek a gondtalan növekedéshez, eljutni a törésből a jóleső nyújtózás alapélményéig.

Aki a lövészárokban gubbaszt, az nem fog nyújtózkodni, mert amit kiemelkedik az árokból, lelövik. Úgy tűnik, ennyi időbe telt a lelkemnek, míg végre elkezdte biztonságban érezni magát. Most értettem meg, hogy a háborúnak vége és én már régen kint vagyok a lövészárokból.

-         Hogy mit nyerek a púppal?

-         Azt hogy elbújhatok, hogy kevésbé látszom, hogy elvegyülhetek a tömegben.

-         Mi történik, ha elveszítem a púpot?

-         Magasabb leszek pár centivel, egyenesebb lesz a tartásom és látszani fogok, mint ahogy az is látszani fog, amit csinálok ennek minden előnyével és hátrányával együtt. 

Többé nem lehet elbújni. Látszik minden, ami szép és jó, és látszanak a hibák is. Azt teszem, ami a dolgom. Követek el hibákat, de alapvetően jól csinálom. Amit eddig megúsztam, az ennek a tevékenységnek a teljes felvállalása volt. Mindig volt valami, ami mögé kicsit el lehetett bújni, és lehetett a bennem lévő értékeket csak háromnegyed részben átadni.

Egy idő után, az önmagad felé vezető úton eljön az a pont, amikor a benned lévő értékek teljes erejükkel felszínre akarnak törni. Aki itt tart és ennek ellenáll, megbetegszik vagy akár meg is hal. Jobban teszed hát, ha kilépsz a fényre és megmutatod magad a világnak.

Ahogy a ’Békés harcos útja’ című filmben is elhangzik: „Egy harcos nem tökéletes. Nagyon is sérülékeny. Ez teszi igazán bátorrá…”

Ha van egy testi hibád, ami nem hagy nyugodni, ne szabadulni próbálj tőle, hanem megérteni, mert mondanivalója van a számodra. Olyan dolgot szeretne átadni neked, melytől egészebbnek érzed majd magad. Addig azonban, amíg ténylegesen meg mered hallani ezt az üzenetet, könnyen lehet, hogy hosszú és rögös út vezet.

Jó utat Barátom, bármerre jársz is.