A jó párkapcsolat titka/ritka

Imádom ezt a témát! Mielőtt azonban fejest ugranánk a jó párkapcsolat kifejtésébe, nézzünk rá a nemrég nagy port kavaró, Ákos interjú egyik sarkalatos pontjára. (Érdemes az egészet végig nézni, de ha csak a 'botrányos' kijelentés érdekel, azt 9.20 környékén találod.)

(Ákosra alaposan rávetette magát a média, pedig az interjú egyáltalán nem arról szólt, mint az a kb. fél perces bejátszás, amit kiragadtak belőle. Ez egy vélemény, amivel lehet egyet érteni és egyet nem érteni. Én most a felvetésnek nem annyira az elvi, mint inkább a praktikus részét szeretném nagy vonalakban megvizsgálni.) 

Az, hogy a nő térjen vissza a ’Hagyományos’ női szerepekhez, nem új felvetés. Időről, időre felmerül az ötlet, mert napjaink rohanó világában, az 'Anya', mint női archetípus, méltatlanul mellőzött szerepbe került és ezért érthető, ha sokaknak hiány érzete támad. A baj nem ezzel van, hisz a szülés még a legfelvilágosultabb és legliberálisabb helyeken is a nők privilégiuma.

Szüléshez való joga persze lehet a férfiaknak is… ;)

Nem könnyű ítélet mentesnek maradni, mikor híres, népszerű és befolyásos emberek szájából felkavaró dolgok hangzanak el. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, vannak hagyományosan férfi és hagyományosan női szerepek, melyek mellett vannak olyan szerepek, is melyek mindkét nemhez tartozhatnak.

Az, hogy egy nő kizárólagos dolga a szülés, épp olyan szűk látókörű feltételezés, mint az, hogy egy elfoglalt, magas pozícióban lévő nő gyerekeit elég, ha a férje vagy a bébiszitter neveli.

Az ilyen kijelentések összemossák az ideálist a reálissal.

Támadhatod például a 2 keresős családmodellt, de jelen pillanatban egy átlag fizetésből élő férfi még mindig nem keres annyit, amiből a feleségét és a gyerekeit el tudná tartani. Ha a nők hirtelen abbahagynának minden munkát a házimunkán kívül, azt hiszem, nagy bajban lennénk.

Ezen kívül, tetszik vagy nem, de a meddőség, mint jelenség férfiak és nők körében egyaránt jelen van. Bármennyire is ez az elvárás, és, bár a meddőség ma már részben orvosolható, nem minden férfinak és nőnek lehet gyereke. Sokaknak párkapcsolat sem jut, nem hogy gyerek vagy család. Ha egy ember értékének ez a legfőbb meghatározója, nagyon sok emberre rányomhatjuk az értéktelenség bélyegét, pedig simán lehet hogy egyébként rendkívül értékes munkát végeznek.

Az általános tendencia azt mutatja, hogy a legszegényebb családokba születik a legtöbb gyerek világszerte, míg nagyon sok, jó körülmények között élő párhoz nem tud gyerek születni. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, de sejtek benne valami sors-szerűséget.

Szeretnék már a boldog, ideális párkapcsolatnál tartani, de a realitás még mindig nagyon követeli magának a figyelmet.

Vegyünk előbb inkább simán, egy átlag párkapcsolatot. Ott kezdődik, hogy egy nő és egy férfi teljesen más csomaggal érkezik a világra. Legtöbben nagyon szeretnénk, hogy a nő, nő, a férfi pedig férfi legyen, ezt a törekvést azonban rögtön az elején megtorpedózza a (bús-magyar) valóság.

Egy nő nagyon sokszor azzal indít, hogy ellentétes elvárások kereszttüzébe kerül. Miközben az ösztönei keresik az archetipikus női szerepeket, hogy biztosítsa gyermekei számára a biztonságos családi fészket és férjének a békés hátországot, édesanyjától és a női ágú felmenőktől megkapja a programot, hogy „a férfi mind szemét, alkalmatlan alak”, aki vagy lelép, mielőtt a porontyok világra jönnének, vagy bántalmazó, alkoholista despotaként biztosítja a kellő mennyiségű lelki sérülést az egész család számára… Ebben az alap felállásban az archetipikus 'Férfi' csupán mítosz.

Szóval a nő csak magára számíthat. Mivel a társadalom még mindig nem biztosít egyenlő esélyeket férfiaknak és nőknek, azt is megtanulja, hogy ugyanazért a sikerért, amit egy férfi elérhet a munkájában, neki legalább kétszer annyira meg kell dolgoznia és sokkal nagyobb ellenálláson kell magát átverekednie.

Végül létrejön egy olyan, sokak által ismert konstrukció, hogy a nő, miközben önállóan felépíti magának a biztos anyagi hátteret, mikor bekapcsol a baba program, kerít magának egy alkalmas ’donort’, akit, ha a gyerek összejön, gyorsan ki is rúg, mielőtt még ő kerülne lapátra.

Így aztán gyerek is kipipálva és az elhagyás kontra bántalmazás-lelki terror is megúszva...

Vessünk most egy pillantást ehhez képest egy klasszikus férfi, induló csomagra. Legkényesebb pont az apa-minta. Vagy egyáltalán nincs, vagy ő is megkapta a főnyeremény terroristát, aki gondoskodik róla, hogy garantáltan lelki-sérültként induljon az élet vértől ázott harcmezeire. (Természetesen vannak kivételek, viszont sajnos nagyon gyakori az itt leírt példa is.) A nem-létező vagy épp degenerált apaképhez kapcsolódik egy anya is, aki minden csalódottságáért a fián fog bosszút állni („Épp olyan szar, szemét alak vagy, mint az a mocskos apád!”).

Dupla pofon, a fal adja a másikat. Megkaptad a programot, hogy „sosem lesz ember belőled”, míg a kőkeményre edzett nők meg sorban húznak el melletted…

Ilyen körülmények között rendkívül nehéz férfivé válni, már pedig, ha nem tudod ennek legalább a látszatát kelteni ideig-óráig, nem sok esélyed lesz vonzalmat kelteni a gyengébbik nem képviselőiben.

Sokan itt el is véreznek, és pár éven belül egy olyan érzelmi süllyesztőben találják magukat, ahonnan már szinte egyáltalán nincs kiút. Emberünk azonban nem adja fel.

Tele görccsel, frusztrációval és kudarccal megpróbál valamire jutni az életben. Kapni egy akármilyen állást, elszakadni a vámpír anyjától és lehetőleg megértő, támogató társra találni egy számára vonzó nőben.

Témánál is vagyunk, hisz a zsák a foltját keresi, és rendszerint meg is találja…

Az alacsony önbecsülésű, gyenge és fantáziátlan hím találkozik az erős, karrierista, önmegvalósító nővel. Jogos a kérdés, mi hozza őket össze, hisz egy fent leírt személyiség nem sok vonzalmat vált ki egy olyan nőben, aki még a jég hátán is megél. Ne lássuk azonban ennyire sötéten a helyzetet, legyen a srác tehetséges informatikus, aki némi protekció segítségével bekerül egy multiba, így, biztos állással a háta mögött szépít valamit a nem túl rózsás alaphelyzetén. Alapvetően jó lelkű figuráról van szó, aki vágyik a kölcsönös szeretetre, és, ha végre párra talál, tőle telhetően mindent megtesz, hogy meg is tudja őt tartani. 

Most már aztán szabad a tánc. A nő már tapasztalt, volt dolga nárcisztikus vezetőkkel, egoista, piperkőc alakokkal, akik ideig, óráig le tudták nyűgözni, de végül, alapvetően 'hisztis' természetük győzött, így a nő inkább úgy döntött, kiszáll a buliból, amíg nem késő. Bár emberünk sem épp egy randi guru, mivel a nő sem a herceget várja már, valahogy sikerül összekeveredniük, mondjuk egy céges partin.

Ne felejtsük el, milyen sokféle program fejti ki hatását, mikor párt választunk magunknak. A srác a vámpír anyját fogja keresni (hisz nincs más mintája), a nő pedig a bántalmazóját, hisz egy bántalmazó családban a bántás egyenlő a szeretettel. Kapcsolatuk már az elején sem volt épp ideális, ez azonban koránt sem jelenti, hogy ne lehetne rosszabb…

A srác egy percig sem tud igazán férfi lenni, miközben a lányban ’az erős férfit kereső’ ösztön lép működésbe. Hamar észreveszi, hogy párja képtelen hozni az elvárt szintet, de ezt az észrevételt elnyomja magában és megpróbál erőnek erejével férfit faragni az erélytelen cyber-bajnokból. Ez a törekvés azonban végképp nem a nő feladata, így kettőjük kapcsolata rohamos tempóban megindul a lejtőn.

Emberünk nem bírja a nyomást és a kettőjük közötti, megalázó különbséget. Szégyenében inni kezd, és kihasználja az egyetlen megmaradt fölényét, a testi erejét. Így valósul meg zseniálisan a kettőjük közös, családi mintája...

A lányból bántalmazott lesz, bár apja munkássága révén mindig is az volt, míg a srác megvalósítja a bántalmazó, alkoholista archetípust, pedig kezdetben talán pont egy mélyen izzó szerelem hidalta át a kettőjük között feszülő távolságot.

Elég kényelmetlen, hogy a ’jó párkapcsolat titkáról’ akartál olvasni, és most ehhez képest a realitást kaptad az arcodba... Jól lépre mentél, elismerem, szemét húzás volt részemről.

De egyet se aggódj, nem hagylak így lesavazva. A valóság sokszor abból lesz, amit egyszer bátor emberek meg mertek álmodni, a realitás pedig az irrealitásból születik. Ha tényleg ennyire reménytelen lenne jó párkapcsolatot kialakítani, miért tolna az élet mindig ebbe az irányba?

Mindkét félnél eljöhet a pont, mikor – egy tiszta pillanatban – felismeri, hogy minden eddigi kapcsolata ugyanazt a forgatókönyvet követve ment tönkre.

Ha Benned is megtörténik ez a felismerés, három választásod van:

1.      Elaltatod magadban az érzést és halmozhatod továbbra is a boldogtalan párkapcsolatokat.

2.      Soha többé nem hozol létre párkapcsolatot.

3.      El kezded mélyebben megismerni a hibás mintázat gyökereit és elindulsz a feloldás felé vezető úton.

Az első két verzióról szerencsére nincs kedvem írni.

Lássuk hát, a harmadik verziót! Ez a történet azzal indul, hogy szembesülsz a saját felelősségeddel. Ez könnyen lehet, hogy hideg zuhanyként ér, ami rendkívül kellemetlen, viszont áldásos hatása, hogy garantáltan felébredsz tőle... Felismered, hogy a hiba a Te készülékedben van. Nem a másikat kell megszerelned, hanem saját magadat. 

Ekkor indul el az a folyamat, mikor elkezded magadat és a benned dúló erőket feltérképezni. Ez az út sokszor sorsszerűen alakul, találkozol olyan emberekkel, akikkel valamiért dolgod van. Jönnek a hamis guruk és sarlatánok, ezoterikus, magasan képzett okj-s mágus-boszorkányok, akik csak a pénzedet akarják és megpróbálnak mindenféle módon kihasználni.

Ők, az önmagad felé vezető úton edző partnerek, olyanok, akár a mesebeli boszorkányok, óriások és sárkányok, akikkel meg kell, küzdj, hogy felszínre hozd a saját belső erődet. (A népmesék nem csak gyerekeknek szólnak. Valójában gyógyító erejű történetek, melyekben tudat alatt kódolható, ősi tudás és a beragadt élethelyzetekre való megoldás található.) Később ugyanolyan hálás leszel nekik, mint az összes elrontott párkapcsolatodnak.

Szellemi érettségedet jelzi, hogy ezek az alakok mennyi ideig és milyen intenzíven vesznek részt az életedben. Egy adott ponton azonban betelik a pohár és megérted, hogy ők még mindig ugyanannak a mintának a részei, melyet addig a párkapcsolataidban működtettél.

Az igazi szintlépés akkor történik meg, mikor a benned feszülő erő, hit és bátorság eléri azt a kritikus tömeget, amellyel a hátad mögött már rá tudsz nézni arra a mérhetetlen fájdalomra, mely az önsors-rontó mintázatok mögött rejlik.

Sokszor ezen a ponton jelennek meg életedben azok a segítők, akik már ténylegesen és közvetlenül is a fejlődésedet szolgálják.

Az a fájdalom, amellyel itt kezdesz el szembe nézni, nem csak a Te fájdalmad. Ezt a fájdalmat hordozták magukban az őseid is hosszú életeken keresztül. Ezt a fájdalmat kaptad tőlük örökül és most van itt az alkalom, hogy magadhoz öleld és a benned felébredt belső forróság segítségével felolvaszd a körülötte lévő jeges burkot.

Ha ezt megteszed, Te már nem ezt az örökséget fogod továbbadni a gyerekeidnek. Tőled már egy sokkal egészségesebb, élhetőbb, szeretet teljesebb, tudatosabb örökséget kaphatnak, amiért érdemes a végsőkig elmenni.

Lépésről, lépésre, rétegről, rétegre haladsz egyre mélyebbre. A fájdalom, kezdetben, mint egy alaktalan tömeg jelenik meg és kúszik fel a tudattalanodból. Ahogy ránézel és engeded, hogy fájjon, kezdi megmutatni magát előtted. Az őseid fájdalma számtalanféle formát ölthet.

A folyamat szépsége, hogy, amint egyre finomabban lépkedve haladsz ebben az örökségül kapott, elhanyagolt, belső, családi kertben, a fájdalom lassan kezdi visszanyerni a feléd való bizalmát. Már nem kell attól tartania, hogy tövestül ki akarod tépni, mert megérted, hogy ő is hozzád tartozik. Már tudsz vele egy Térben időzni, és engeded neki, hogy szép lassan átalakuljon.

Mert a fájdalom nem akar fájdalom maradni. Olyan, mint egy elátkozott királylány vagy herceg, aki alig várja, hogy visszakaphassa eredeti, gyönyörűséges alakját, de lehet akár egy öreg, csontos gebe is, aki, ha parazsat eszik, erőtől duzzadó, táltos paripává válik.   

   

Ebben a folyamatban nincs helye türelmetlenségnek és agressziónak. Most nem a párkapcsolat a fontos, hanem Te magad. Tudod, vagy legalább is bízol benne, hogy, amikor készen állsz rá, a társ is megjelenik majd az életedben.

Ehhez azonban az kell, hogy felold a régi önsors-rontó mintákat és helyettük visszakapd azokat az elvesztett részeidet, melyek ahhoz kellenek, hogy végre teljesen önmagad légy, hogy végre a saját életedet élhesd.

Egy éretlen párkapcsolatban azt keresed a másikban, ami belőled hiányzik. Amíg Te magad csak egy fél ember vagy, csak egy másik fél embert fogsz bevonzani, azokkal a belső rendezetlenségekkel, melyek a tiéidre rímelnek. Ezzel az alap felállással esélytelen igazán boldog, érett párkapcsolatot kialakítani.

Kezdetben talán azért kezdtél el dolgozni magadon, mert egyedül nem bírtad, mert akartál valakit, akire támaszkodhatsz. A belső munka eredményeképpen eléred azt az állapotot, amikor már nem kínoz a magány. Egyedül vagy, de jó társaságban, hisz most ismerkedsz frissen visszaszerzett lélek-részeiddel.

Elkezded érezni és elismerni a saját belső értékeidet. Ennek következtében a környezeted is ennek megfelelően alakul. Olyan emberek jelennek meg az életed különböző területein, akik ugyanúgy látják és értékelik a Te értékeidet, mint a sajátjaikat. Így teremted meg szépen lassan az egyenrangú társulások alapját.

Vannak vágyaid, törekvéseid, de karrier helyett itt már a hivatásodon dolgozol. Társaság helyett társaid lesznek, akikkel közös ügyért tudtok dolgozni. A párkapcsolat pedig két egész-séges ember társulása lesz. Itt is előfordulnak feszültségek, konfliktusok, de már nincsenek játszmák, már nem egymás lenyomása árán akartok magasabbra emelkedni.   

Nagyon fontos szintlépés, amikor kialakul egy mélyebb fajta bizalom, nem csak a párod felé, hanem a kettőtök közti kapcsolat felé is. Hogy ez mikor történik meg, azt utólag nem is biztos, hogy vissza tudjátok követni. Egyszer csak ott van és érzitek, hogy áldás van rajtatok.

A kívülről jövő elvárások erejüket veszítik. Az értékedet már nem az határozza meg, hogy mennyit keresel, vagy, hogy tudtál-e elég gyereket szülni.

Itt már nem az a kérdés, hogy mit vársz az Élettől, hanem az, hogy az Élet mit vár Tőled, illetve Tőletek. Valamiért együtt vagytok, dolgotok, feladatotok van együtt. Az ambíció törekvéssé, a vágy kívánsággá, az egymáshoz való ragaszkodás pedig kötődéssé finomul.

Mennyire jó lehet ilyen légkörbe megszületni!

Mi, hát a jó párkapcsolat titka?

Sokan és sokfélék vagyunk. Én csak leírtam a tapasztalataimat, de ettől még biztosan létezik számtalan különböző megélés is.

Amit eddigi párkapcsolataimból és mások példájából sikerült megtanulnom, az, az, hogy a jó párkapcsolatért nem tehetsz semmit. Minden, amit teszel érte, azt valójában önmagadért teszed és végső soron egy szabadabb és gazdagabb Univerzumért, amihez Te is hozzá teszed a részedet.

A jó párkapcsolat a magadon való, intenzív és kitartó munka áldásos mellékhatásaként jelenik meg az életedben. 

Az első lépés, hogy elengedd a görcsös akarást és alaposan átállítsd magadban a fókuszt. Szép lassan pályára állsz. Megtanulsz bánni a fájdalommal, engeded, hogy a feltörő, eleven érzések átmossanak, akár egy újszülött lelket a zokogás. Azt a helyet, ahol a legértékesebb vagy, nem Te találod meg, hanem a hely talál meg Téged. 

Ezen az önmagad felé vezető úton neveled fel magadban azt az embert, aki végül el tudja foglalni az őt megillető helyet egy boldog, egészséges párkapcsolatban.

Híradó

Kedves Barátom! Mivel ebben a szeretetteljes, karácsonyi időszakban nem biztos, hogy nyitott vagy egy tömény, negatív fröcsögésre, előre bocsájtom ennek a röpke irománynak a végső konklúzióját, egyben jelezvén azok felé, akik végigolvassák, tartsanak ki, pozitív lesz a végkicsengés.

A végső konklúzió így hangzik: Létre kellene hozni a ’Pozitív Híradót’, ahol a nézők szükségtelenül ártalmas információáradat helyett, valami lélekmelengetőt kapnak, melynek segítségével könnyebben megküzdenek egy nehéz nap kihívásaival, és képesek lesznek észre venni azokat az élet adta lehetőségeket, melyek mellett máskor talán elmennének.

Ezzel kapcsolatban máris itt egy jó hír, miszerint van Pozitív Híradó, még, ha nem is főadásban, de akinek erre van igénye, legalább megtalálhatja magának az interneten. J

Visszatérve eredeti témánkhoz, rég óta nem nézek már tévét, a Híradót pedig különösen kerülöm. Pár napja azonban mégis muszáj volt néznem, mert ahol voltam, ott ez volt a háttérzaj. Érdekes szembesülni azzal, amit amúgy is tudsz, csak épp nem foglalkozol vele.

Mindenki tudja, hogy ami Mc Donald’s-ban van, az mérgező, mégis sokan, az egyszerűség kedvéért ott dobnak be pár falatot. Ugyanígy számtalan dologról tudjuk, hogy ártalmas az egészségre (dohányzás, alkohol, drogok, finomított ételek, mértéktelen zabálás, horror, pornó, stb.), mégis részei az életünknek, talán azért, mert egyfajta űrt töltünk ki velük, tereljük a figyelmünket olyan dolgokról, melyekkel nem akarunk szembenézni.

A Híradó az egyik legkollektívebb és egyben legveszélyesebb méreg. Mikor annak idején bevallottam a nagyanyámnak, hogy én nem nézek tévét, az első kérdése az volt: „normális vagy?” A második pedig így hangzott: „Híradót sem?" Mikor elmondtam neki, hogy „Híradót meg főleg nem nézek”, úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, aki komoly segítségre szorul. „Akkor hogyan értesülsz a világ dolgairól, honnan tudod, hogy mi a fontos, hogy mit kell tudni?”

Azóta is azt érzem, azok az emberek, akik tévét néznek, különösen Híradót, sokkal könnyebben manipulálhatóak, mint azok, akik tudatosan kizárják azt.

Tudom, semmi újat nem mondok ezzel, hisz ezt is mindenki tudja, ez azonban nem csorbítja ennek az igazságát, sőt. Ha mindenki tudja, hogy így van, az ország túlnyomó többsége mégis figyelmen kívül hagyja, az óriási felkiáltó jel a mondat végén.

A tévében különböző tévéprogramok mennek. Onnét kapjuk a Programot…

Ha nem tudod, mit kell, érezz, mit kell, gondolj, hogyan kell, élj, csak nézz bele a tévébe, és tudni fogod. Megint nagyanyámat kell idéznem. Mikor megkérdeztem, ő miért is nézi a Híradót, így szólt: „Azért, hogy tudjam, kit kell utálni…” Érzed ennek a mondatnak az őszinte zsenialitását?

Egy eszköz, amelynek segítségével egy egész országnyi embert álomba lehet ringatni. A reklámiparban persze nagy konkurencia lett az internet, a legdrágább reklámok azonban mégis a tévében, főműsor időben, a legnézettebb műsorok közti szünetekben vannak.

Mivel elszoktam a tévétől, a reklámok is eléggé kiakasztanak, az igazi övön aluli ütés viszont a Híradó volt.

Lássuk csak. Mitől hír a hír? Attól, hogy a hallgatója számára értékes vagy egyenesen nélkülözhetetlen információt tartalmaz. (Ezt gondolom én.) Egy Híradó durván fél óra, ebből az értékes információ nem egész másfél perc volt, a végén. Útlezárások, terelések, mikor, hol túrnak, továbbá az aktuális benzin és élelmiszer áremelkedések kerültek szóba ebben a rövidke időben. Ahhoz, hogy ezekhez az információkhoz hozzájuss, végig kell szenvedned az előtte lévő 28 percet.

Figyeltem az érzelmi reakcióimat közben, és – bár ezt is mindenki tudja, - az egymás után jövő érzelmek meglepően pontos koreográfiát követtek, mintha előre meg lett volna írva, mikor, mit kell éreznie annak, aki nézi a műsort.

Először jöttek a bankrablók. Egymás után 3-4 darab, ebből egy lett különösen kiemelve. Az elkövetőt 7 éve próbálták elkapni (sikertelenül), míg végül a helyszínen egy harciasabb nő addig püfölte a táskájával, míg leszakadt róla a maszk, így a biztonsági kamera által készített felvétel, végül nyomra vezette a rendőröket. Az elkövetőről rendkívül fontos információ derült ki: Még a családja sem tudott tevékenységéről, azt hazudta nekik, hogy laptopokkal kereskedik, ezért utazgat szerte az országban. A 7 év alatt összesen 55 milliót rabolt, és rendszerint akkor ment mindig újra rabolni, mikor elfogyott a lóvé.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, én minden esetre végeztem egy gyors számítást. A csávó 7 éven keresztül, cirka 650.000 forintos havi bevételt biztosított magának és kedves családjának. Ez azért hazai viszonylatban nem olyan rossz, ugye? (Főleg, ha az asszonynak is van némi bevétele.) Ebből a pénzből már azért lehetne félretenni is valamennyit, nem? A zseton azonban csúnyán elfogyott mindig, így a derék jó ember kénytelen volt újra, meg újra a bűn útjára lépni.

Hát akkor jöhet a jogos kérdés: Mi a búbánatos lóhímtagra verte el emberünk az igen csak busás összeget?!

Most mit érzel drága barátom? Én dühös vagyok, most is, ahogy ezt írom, és pontosan ez volt a cél. Legyél dühös, amiért valaki 650.000 forintot rabol havonta (mások nyilván ennek a többszörösét, csak más formában), míg Te kemény munkával és véres verítékkel sem keresel talán fele ennyit sem.

Érezd, hogy szar a közbiztonság, hogy már a bankokban sem bízhatsz, mert bármikor kirabolhatják, viszont jogos a megemelkedett, rendőri jelenlét (amitől egyébként nem biztonságban érzed magad, hanem azon kezdesz agyalni, ha esetleg találnának valamilyen okot, hogy megbüntessenek, van-e nálad elég pénz, hogy kifizesd).

Düh, frusztráció, bizonytalanság, félelem… Mindez egyetlen egy hír eredménye. Ezután jött a gondosan válogatott többi.

(Egy Isten háta mögötti faluban) egy férfi baltával támadott ember társára, és kevés híján meg is ölte, ’szerencsére’ csak a kezét vágta le félig, így, miután kórházba került, a dokik, ügyesen vissza tudták varrni.

Ember! Nem vagy biztonságban, érzed? Bármikor jöhet valaki baltával, és vagy agyon csap, vagy az orvosokat állítod kihívás elé. Ez ma Magyarország kérem… Igaz, hogy ez nem egy gyakori eset, igaz, hogy nem a szomszédban történt, igaz, hogy nem is egészen így történt, igaz, hogy talán meg sem történt, de azért féljél, parázzál, hátha elpatkolsz rákban, mielőtt megéled a nyugdíjas kort!

Témánál is vagyunk. Csúnyán beszopjuk a programot, pedig lehet, hogy a fele sem igaz. Ki ellenőrzi, hogy a Híradóban közölt hírek, valósak-e? Vagy Te ellenőrzöd Barátom, vagy senki… Mindenki azt hazudik, amit akar. Miért pont a Híradóban mondanának igazat?

A baltás gyilkos után jött a ’Szomorú Karácsony’ című történet.

Egy igazán szorgalmas hazánk fia, éjt nappallá téve dolgozott Németországban, hogy elég pénzt keressen felesége és 3 gyereke számára. Sajnos a kimerültségtől elaludt a volán mellett, és neki hajtott egy fának. Az orvosok már nem tudták megmenteni. A szegény család, hiába várja, pedig a karácsonyfát még együtt választották ki, mikor pár napja itthon volt az apa.

Szakadjon meg szíved drága, szép testvírem!!! Ja, és örüljél, hogy mindez nem Veled történt (persze Veled is megtörténhet), örülj, hogy élsz! Nem baj, hogy fillérekért gürizel, még mindig ez a biztonságos, hisz Nyugaton halálos balesetet szenvedhetsz. Maradj inkább kicsi rabszolga! Keress annyit, hogy csak a túlélésen járjon az eszed… Meg persze lásd a két mintát magad előtt: az egyik éveken keresztül fosztogat, a másik éjt nappallá téve dolgozik és a családját is alig látja. Az egyiket 7 év után kapják el (ha a 6. évben leáll, talán meg is ússza) és (gondolom) kap néhány évet, míg a másik szörnyet hal és 3 árvát hagy maga után. Hát hol itt az igazság? Látod, megint dühös vagy és csalódott, pedig még akár álhír is lehet mind a kettő…

Miután kidühöngted, kirettegted, kiszomorkodtad és kiszorongtad magad, jöhet egy elsőre pozitívnak tűnő hír.

Megválasztották az ’Év Szociális Munkását’! 

Nevezhetjük őt akár a ’Hajléktalanok Védőszentjének’ is, hisz amit tesz értük, az valóban rendkívül hasznos és emberfeletti. Szállást, ételt és kisebb munkákat ad nekik, cserébe le kell tenniük az alkoholt. Az általa segített hajléktalanok nagyon hálásak, Te is megnyugodhatsz végre. Hisz, ha egyszer úgy alakul, hogy az utcára kerülsz (bárkivel megtörténhet), ott lesz Neked Marika Néni, aki majd megpróbál kilapátolni a szarból. Még akár sikerülhet is, bár Marika Néniből egy van, hajléktalanból meg több százezer és csak egyre több lesz évről évre.

Olyan ez, mint egy rendkívül nyomasztó film, aminek a végén is hiába várod a feloldását. Kapsz néhány praktikus információt (juti falat, amiért kibírtad idáig), aztán mehetsz szépen aludni.

Ezek után felmerül bennem néhány kérdés, amelyeket talán Te is felteszel magadnak időnként.

1.     Vesztek-e bármit is, ha nem nézek Híradót?

2.     Mennyire valósak a Híradóban közölt hírek?

3.     Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy nem vonhatom ki magam a hatása alól, mivel tudom az ártalmas hatásokat közömbösíteni?

4.     Ha Negatív információáradattal érzelmi nyomorban lehet tartani egy egész országrésznyi embert, vajon mi történne, ha hirtelen, pozitív, lelkileg is támogató hatású hírekkel töltenék meg a Híradó értékes perceit?

Még lehetne sok más kérdést is feltenni a témával kapcsolatban, az utolsó kérdésen azonban jól esik elidőznöm egy kicsit hosszabb ideig.

Ha tetszik, ha nem, nevelve vagyunk. Nagy kérdés, hogy ki és mi nevel minket. A döntéshozók arra szeretnek hivatkozni, hogy 'sajnos' ez az igény. Mert az ember természetes igénye ugye az, hogy primitív, alacsony színvonalú műsorokat nézhessen, hogy sokkoló hírekkel mosódjon az agya, hogy tudatilag minél mélyebb szinten időzhessen, lehetőleg tökéletesen vegetatív állapotban... Nem lehet, hogy a ezek inkább mesterségesen generált igények?

Tényleg erre vágyunk, vagy nem is kapunk mást, így ennél magasabb szintű igény nem is tud fejlődni? Mikor Steve Jobs-ot kérdezték arról, mi a véleménye a közvélemény kutatásról, azt mondta: "A közvéleményt nem kutatni, hanem formálni kell." Milyen igaza volt. 

Mostanra a történelem és a média megtanított olyan szinten rettegni, hogy szinte már fel sem tűnik. Annyira rettegünk, hogy inkább nem is érezzük, hanem szépen letoljuk az egészet a tudattalanba. Ez a túlélésünk érdekében jogos, viszont rendkívül veszélyes is, mert így a félelem ott fejti ki hatását, ahol nem férsz hozzá. A tudattalanba száműzött félelem felett semmilyen befolyásod nincs, ráadásul még el is magányosít, mert az öntudatlan félelem elszeparál mindentől, ami oldhatná azt.

Mi lenne, ha szépen felépítenénk újra a saját belső védelmi falainkat, kifejlesztenénk egy olyan szűrő berendezést, mely megszűri a nap, mint nap ránk zúdított szart? Ez alatt a belső védelem alatt, szépen felszínre hozhatnánk a mélyen őrzött félelmeinket. Biztonságos körülmények mellett szembenéznénk velük és hagynánk, hogy a tudatosság fényében erejüket veszítsék.

Vajon a félelem (különösen a mesterségesen generált félelem) mivé alakul át, amikor teljes valójában megmutatkozik előttünk? Az a tapasztalat, hogy átváltozhat erővé, bátorsággá, tisztán látássá is akár.

Ha megvizsgálod, mitől félsz nap, mint nap, könnyen rájöhetsz, hogy legnagyobb részt teljesen irreális dolgok tartanak rettegésben. Mennyire fellélegezne az ország, ha mindez a mérhetetlen, irreális félelem eltűnne?

Mihez kezdenénk az így felszabaduló energiával? Hová fejlődhetne ez az ország, ha a médián keresztül a bennünk rejlő, végtelen kreativitás felébresztése lenne a cél? Mi történne velünk, ha a legfőbb cél az lenne, hogy kivétel nélkül mindenki önmagára találjon, hogy mindenki megtalálja a saját hivatását, azt, amit igazán szeret és igazán jól tud csinálni?

A kérdés talán költői, viszont észre kell, vegyük, hogy micsoda eszköz/fegyver a média.

Még ebben az országban is vannak sikeres önmegvalósítók, olyan, sikeres üzletemberek, akik nem csak a profitot hajtják, hanem a közösség érdekeket is szolgálják. Be lehetne mutatni számtalan, hazai és külföldi, civil kezdeményezést, olyan siker történekeket, melyek azt bizonyítják, hogy igenis van rá esély, hogy az álmaidat megvalósítsd, hogy valami igazán értékeset adj magadból.

Ott vannak a Cserdi cigányok, akik szembe mennek a sztereotípiával és annyi zöldséget termelnek, hogy még adományba is jut,szegénysorban élő budapesti családoknak. 

Új, környezetbarát energia forrásokat fedezünk fel, már nem csak passzív (nulla rezsivel működő) házak, de aktív (még pluszt is termelő) házak is vannak.

Fel lehetne hívni a figyelmet olyan pályázati lehetőségekre,mely kiugrási lehetőséget biztosítanak tehetséges, de hátrányos helyzetűfiataloknak, meg lehetne mutatni azokat az önellátó módon működő falvakat,melyek a különböző, energiaszolgáltatóktól teljesen függetlenül tudnak létezni.

Ha kicsit utána nézünk, kiderül, hogy rengeteg biztató, lelkesítő dolog is történik napi szinten ország és világ szerte.

Nem csak az ártalmas érzelmeknek van létjogosultsága ezen a bolygón!

Egy teljesen pozitív világ lefestése nyilván hazugság lenne, de ettől még a törekvés, hogy azt csináljuk, amiben igazán jók vagyunk és ez másoknak is a javára váljon, egyáltalán nem irreális.

Valójában, sokkal nagyobb a szabadságunk, mint azt valaha is gondoltuk.

Amikor valamit meg akarsz tanulni, Te sem arra keresel példákat, hogy kinek nem sikerült, hanem azt próbálod megérteni, hogy akinek összejött, hogyan csinálta. Annak persze, aki beletörődött a saját sikertelenségébe, megnyugtató lehet azt látni, hogy nincs egyedül, ha viszont egyszer kiemelted a fejedet a homokból, többé már nem akarod oda visszadugni.

Rajtad múlik, hogy milyen programot engedsz az életedbe. 

Gyújtsd be a rakétákat!

Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak, de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak majd.

A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy harcra kész vagy.

Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene gondolni.

·        A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.

Na jó, de ’bakászanában’ is csak két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz azonban erre is logikus:

·        Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik, a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban és a súlypont is jóval alacsonyabban van.

Most nézzük meg mi az, az ok, amely, bár ugyanilyen logikus, mégsem ennyire magától értetődő.

·        Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt, csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be kell, gyújtanod a rakétáidat.

Számos olyan pont van a fejlődésed folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell. Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz, mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló mozdulatok is sikerülhetnek.

Az egyik mostanában tartott kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2 másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.

Figyeltem magamat és a reakciómat. Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…

Ha mögéjük álltam, hogy segítsek kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt. Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek, ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.

Ezen a ponton rendszerint nehéz átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.

Hányszor csináljuk ugyanezt más élethelyzetekben is!

Mikor megjelenik egy hozzáértő segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.

Egy adott helyzetet nem csak kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig. 

A saját, ösztönös kényelem szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.

Először fáradt lettem. Unatkoztam, és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.

Arra volt szükség, hogy a fejükben valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.

Végül eszembe jutott egy régi történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem, elmondom nekik.

Még serdülő koromban egy ifjúsági képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése, hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki láttunk a megvalósításhoz.

Akkoriban a téma épp a ’Káosz’ volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…

Mondanom sem kell, ezt anno, 14 évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már, festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’ helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…

Szóval bajban voltunk. Fejünket vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig, ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell, mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg tudjátok-e csinálni.”

Csak álltunk ott, minden ötletből kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.

A következő pillanatban aztán valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk. Transzban voltunk.

Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és zihálva néztük a nagy művet.

A kép lüktetett. Annyira magába szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk, ezt megcsináltátok.”

Azóta tudom, hogy amikor közel vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat. 

Ha elmész a végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.

Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.

Miután elmondtam ezt a kis történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.

Ha valakinek komoly áttöréses sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul. Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az elhatározást.

Az, hogy új dolgokat próbálsz ki, és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.

Vedd észre, mikor elkezdesz belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az életteli elevenség.

Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.

Az egészben a legszebb az, hogy a baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.

Valójában olyan mozdulatokat csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek voltak.

Felfedezhetsz minden mozdulatot újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat találni.

Egy helyen a következő feliratot láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”

Mikor gyerekként járni tanulsz, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.

Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.