Tegnap nem
bírtam már ellenállni a verőfényes jó időnek, és kijöttem a telekre, hogy egy
kis Hamvas Bélai magányban rendezzem
kusza gondolataimat.
Telkiig
kaptam egy stoppot, onnét meg gyalog vágtam neki a maradék útnak.
Közben, az
ilyenkor kedvenc időtöltésemnek hódolva, a házakat nézegettem, melyek mellett
elmentem. Érdekes dolog az, amikor nincsenek anyagi korlátai annak, hogy az
ember milyen házat épít/tet magának. Ilyenkor igazán őszinték vagyunk. Mindent
megmutathatunk, azaz inkább azt mutatunk, amit akarunk. Ilyenkor derül ki, mi az,
ami fontos.
Azon már túl
vagyok, hogy az anyagi bázis és a jó ízlés nem feltétlen járnak kéz, a kézben.
Az viszont egy nagyon érdekes megfigyelés, hogy egy ház, miként tükrözi a gazdája
személyiségét.
A legtöbben kacsalábon forgó kulipintyót építenek.
Meg kell mutatnod, hogy ez mind a tiéd. Az Akropoliszt idéző oszlopoknak,
a márvány medencének jól kell látszania. A kertben csak különleges növények
lehetnek, de ezek semmilyen lényeges dolgot nem takarhatnak el. Különösen
fontos, hogy a szomszéd is jól lássa, hogy a Tiéd még drágább, még előkelőbb.
Látszódjon mind a két luxusautó, még a hiper-szuper garázsban, kocsi beállóban
is. Különösen szórakoztató, amikor a szomszéd ugyan erre utazik… Folyamatosan megy a licit, kié a drágább, a jobb, a nagyobb.
Borzasztóan
kimerítő lehet ez az életforma. Ha valami ennyire fontos, az csak a többi rovására
mehet. Itt minden figyelmet a látszat fenntartása köt le. Mindennek látszania kell. Az egészet belül, az intimitás
teljes hiánya jellemzi.
Akad néhány beton bunker is. Az ilyen ház rendkívül
alacsony, szinte alig emelkedik ki a földből. Kőkerítés és apró, lőrésszerű
ablakok jellemzik. Ez az otthon a
tökéletes bizalmatlanság mintaképe. Az előzővel ellentétben, itt nem látod, mi
van bent, csak sejted, hogy a pince nagyobb, mint az egész ház.
Ezek az
emberek a világvégét várják. Jöhet az
atomcsapás, ők lesznek az egyedüli, büszke túlélők…
A következő
egy népies stílusban épült ház, faragott székely kapuval, bozontos kuvasszal.
Itt sem bíztak semmit a véletlenre. Az ablakban kalocsai paprika füzér és
magyar zászló. Nekem egyébként tetszik az összhatás, de azért itt is
elgondolkodom egy picit. Kívül-belül magyaros szimbólumok tömkelege. „Igen, mi
felvállaljuk.” Ez fontos, ezt éljük, ezt mutatjuk kifelé, befelé. Én akkor
szoktam a saját teremben lépten, nyomon felhívni valamire a figyelmemet, ha
attól félek, hogy elfelejtem. Ha valami igazán természetes, vajon kell-e, hogy
ennyire töményen legyen jelen? Persze ez az ő dolguk, ők így szeretik, és ez
így rendben is van.
Itt gyerekek
laknak és ők a legfontosabbak. Az udvaron kosárlabda palánk, a kertben játszó
tér hintával, mászókával, hátul, a rézsű tetején, fára épített magasles, melyre nem csak létrával,
de kötéllel is fel lehet mászni. Jó lehet itt gyereknek lenni! Mindez takarva is
van meg nem is. Inkább érzem, mint látom, hogy a kertnek vannak intimebb,
eldugott részei is. Ezeknek az embereknek a család az életük. Erről szól
minden. Ezért dolgoznak, ezért hoznak áldozatot. A hatalmas kocsi inkább
gyerekszállító kisbusznak tűnik. Szinte látod, ahogy nyáron a család robog le
Horvátországba, a várva várt közös nyaralásra.
Tovább menvén egy sor apartman házat látok. Na,
itt vajon kik laknak? Minden ház ugyanolyan, még a pici, mikro kertben is ugyanúgy áll a sövény. A tervező megtervezte, a
kivitelező megépíttette, majd eladta az új tulajdonosnak, aki csak beköltözött.
Először furcsa ellentmondásnak tűnik, hogy bár semmilyen, személyességre való
utalás nincs kinn, mégis minden ház falán, biztonsági kamerákra, komoly riasztó
berendezésre hívja fel a figyelmet egy jól látható tábla. Az üzenet egyértelmű: „Tudjuk ám, hogy be
akarsz törni, de ne is próbálkozz, mert jól fel vagyunk készülve…”
Ezek az
emberek megvették, de nem tették magukévá a házat. Ez a ház nem otthon. Nem
tették személyessé, mert nem akarnak kockáztatni. Mi van, ha jön egy válás,
vagy egy újabb válság?! Valójában bármikor elvehetik tőlük ezt a házat, és ezt
ők tudják a legjobban. Az egész, az ideiglenességről szól.
Most egy
eldugottabb utcácskába térek be. Híd vezet keresztül a patakon. Kidőlt, bedőlt
fakerítést látok, mögötte vadregényes kerttel. Gondozva is van, meg nem is… Ennek
a kertnek önálló élete van. A növekedés itt szeretetet és odafigyelést kap, nem
irányítást. A kert mögött fölsejlik egy pici parasztház. Hátsó része belesimul
a rézsűbe. Az udvaron borostyánnal és muskátlival befuttatott szekér, a rézsű
tetején szőlő. Semmi kétség, itt egy taoista
nagymama lakik, aki mellékállásban boszorkány és javasasszony. A zegzugos
kertbe lépve pedig egy másik világba kerülsz. Itt a varázslat a
legfontosabb.
Mennyiféle
ember, mennyiféle ház!
Lassan én is
megérkezem.
Már a nyaraló övezetben vagyok. Itt legalább 20 éve semmi sem
változott. Kőből vagy fából épült vikkend házak, asztalka, szék, óriási
veteményes kert, és az ablakból szól egy özönvíz előtti rádió. Ez a kertészkedő
nyugdíjasok birodalma. Épp felém tart egy idős pár. Látszik, hogy, ha csak
lehet, kinn vannak a kertben. Nap barnította, ráncos arcok és mosolygós szemek
néznek rám. Néma fejbiccentéssel egymásra köszönünk. Egy végig harcolt élet van
mögöttük, és, ahogy ma nem szokás, kitartottak egymás mellett. Most szó szerint
a munkájuk gyümölcsét élvezik. Azt eszik, amit megtermelnek.
Ahogy az
úton lefelé baktatok, eszembe jut az a kifejezés, amit kezdetben a buddhista
szerzetesekre használtak, mikor azok szerzetesnek álltak és otthagyták a világi
életet. Azt mondták, „az otthonból, az otthontalanságba távoznak”. Stílusos
mondat lenne ma ez egy hajléktalan számára, de akkoriban ez egészen mást
jelentett. Még nem voltak kolostorok. Erdőkben, ligetekben laktak, ott
folytatták szellemi gyakorlataikat és azt ették, amit alamizsnagyűjtő útjuk
során, a helyi lakósságtól kaptak. Otthonukat elhagyták, de nem azért, hogy ne
legyen otthonuk, hanem azért, hogy az egész világ otthonuk legyen. Előfordult,
hogy, ha a helyi lakósságtól túl sokat kaptak, vagy már régóta időztek egy
helyen, szedték a sátorfájukat, és a lakósság nagy fájdalmára odébb álltak.
Teljesen
felszámolták magukban az elkülönülést. Nem csak az otthonuk, de a tudatuk
határait is lebontották, hogy minden ragaszkodást, sóvárgást, haragot és
nem-tudást kiégessenek magukból. Az így megnyitott végtelen térben kap helyet a Nagy Együttérzés és a tökéletes szellemi uralom. Ez a Tudat Jógája. Nem rossz törekvés.
Egy időben
volt az erdőben egy helyem, ahová időnként kijártam. 4 fa között volt, egy
vízmosás fölött. Valamennyire körbe kerítettem, kövekkel, gallyakkal,
készítettem avarral puhított fekhelyet meg egy kis tűzrakó helyet is hozzá. Egy
sombokor ágai pont úgy hajlottak a hely fölé, hogy kisebb zápor esetén még az
eső nagy részét fel tudta fogni.
Azt a helyet még éjszaka is képes voltam
megtalálni. Raktam egy kis tüzet, hallgattam az esti erdő hangjait, a bagoly
vészjósló, mégis megnyugtató kiáltásait. Majd lassan, gondolataimba mélyedve
elaludtam. Az erdőben mindig korán ébredsz, még napkelte előtt nem sokkal.
Föléleszted a szunnyadó parazsat, hogy kicsit megmelegedj, miközben az ébredő
erdő hangja és illata vesz körül, némi füstszaggal keveredve. Egyszer, egy
ilyen reggel, éppen nyársonsült almát eszegettem, mikor hirtelen, az egyik fa
mögül, egy kíváncsi, háromszögforma fej tekintett rám. Egy fiatal kamasz róka volt. Hosszú pillanatokig néztük egymást. Végül megszólaltam: „Éhes vagy,
koma?” Erre kilőtte magát, mintha álomból ébredne, és villám gyorsan átnyargalt
a vízmosás túloldalára. Ott, egy másik fa mögül még visszanézett, majd eltűnt a
sűrűben.
Mikor pár
éve visszamentem, már nem találtam meg a helyet. Ifjítás lehetett. Az erdészet
kivágta az ottani fák nagy részét, hogy helyet és fényt kapjanak a fiatalabb
növények. Ez a korszak, úgy tűnik lezárult.
Nekem is az
új ötletek, az új gondolatok felé kellett nyitnom. Szép időszak volt, de nem
bánom, hogy véget ért. Tovább kellett mennem. Most itt vagyok kinn, a
telken, a birtokon. Idén először ilyen jó időben. Kezdődhet a munka.