Kontroll és Egyensúly

Ismersz kontroll-freak személyiséget? Tudod, amikor valaki semmi másban nem tud bízni, csak az általa tökéletesen ellenőrzés alatt álló folyamatokban. Ha kiveszed a kezéből az irányítást, vége a világnak. Nem is hagyja…

Csalódások, pofonok, kiszolgáltatottság és külső-belső bizonytalanság vezet idáig. Ez a túlélés, ráadásul nem is akármilyen! Mindent ural, minden a kezében van, nincsenek meglepetések, minden kiszámítható. Ez a biztonság.

Odakint, a kiszámíthatatlan és sokszor kaotikusnak tűnő világban azonban nem csak a veszélyes és ártalmas dolgok vannak, hanem az élet is, a maga szépségével, fájdalmaival, szabadságával és minden szeszélyével, melyekhez képest kicsik és gyámoltalanok vagyunk mindannyian.

Bármennyit sérültél is ebben a gonosz és ellenséges világban, egy idő után be kell, lásd, hogy bizalom nélkül egyszerűen nem tudsz létezni. A gyógyulás a tudatos kockázatvállaláson keresztül vezet. Ki kell, lépj a komfort zónádból, el kell hagy a biztonságos ketrecet és vállalni azt, hogy lehet, hogy pofára esel.

Lehet, hogy újra sérülsz, de ez az egyetlen esélyed arra, hogy beengedd a hétköznapjaid közé az életet. Engedd az Istent teremteni, engedd, hogy a dolgok alakuljanak körülötted. Lehetsz végre résztvevő is, nem csak rendező. Folyton rendezőnek lenni iszonyú fárasztó. Ezt akkor látod be igazán, mikor végre sikerül átadnod a gyeplőt legalább néhány pillanat erejéig.

A Bizalom egy sokkal komplexebb dolog, mint, amilyennek elsőre tűnik. Amikor mondjuk, egy párkapcsolatban érzelmi kockázatot vállalsz, azt nem a szerencsejátékosok vakmerőségével teszed. Arra belső bizalomra van szükséged, hogy bármi is történik, még, ha sérülsz is a folyamat alatt, túl fogod élni, fel fogsz állni belőle, mert a lelked sérthetetlen része begyógyítja majd a sebeidet.

Ez bátorság, ez valódi kockázat és felelősség vállalás.

Azt kérdezed, jönnek-e kézenállást tanulni kontroll-freak személyiségek? Attól függ, milyen súlyos a helyzet. Extrém súlyos esetben biztos nem, mert ahhoz, hogy valakitől tanulni tudj, el kell, tudnod időnként engedned a kontrollt, és meg kell bíznod a tanárban, meg kell bíznod a társaidban. Egy kézenállás órán, workshopon, tanfolyamon nem tudsz mindent uralni, kiszámítani. Tanárként én is így érkezem az órára. Vannak terveim, vannak ’b’ tervek is, de az óra mégis sokszor magától alakul és valahogy mindig jó irányba. Ha ebben nem tudnék bízni, nem tudnék tanítani.

Valahogy olyan, mintha ez a fajta felvállalt kockázat és felelősség vállalás a felnőttséggel függene össze. Gyerekként is eljön az a pont, amikor az egyedül való játékot felváltja az együtt játék. Itt lépsz ki a társas szocializáció egy tágasabb és egyben veszélyesebb szintjére.

Ahhoz, hogy tanulni tudj, befogadóvá kell válnod, meg kell bíznod abban, akitől tanulsz, legalább arra az időre, amíg a tanulás zajlik. Ez a fajta bizalom azonban nem automatikus. Van, akitől könnyebben tanulsz, van, akitől nehezebben. Tanár-tanítvány viszonyban is van kémia. Ahol nincs, ott nem fogsz megmaradni. Szükség van rá, hogy értsétek egymást, hogy kölcsönösen biztonságban és jól érezzétek magatokat, szükség van rá, hogy beszéljétek egymás nyelvét. Ezért jó, hogy többféle tanár van, és többféle személyiség. Nem lehet mindenki mindenkivel kompatibilis.

     

Más azonban tanulni valakitől és más tanítvánnyá válni. Ha tanítasz, ezt a különbséget valószínűleg te is érzed. Nem mindenki lesz a tanítványod, akit tanítasz. A tudásodat bárkinek átadhatod, aki arra nyitott és befogadó, de a tanítványság az ennél több. Itt nem csak a tudásodat adod át, hanem valamit még magadból, ami csak különleges kapcsolatokban tud megtörténni.

A szemléletmód, mely mellett elkötelezted magad, átsugárzik rajtad és ez lesz az, amit a tanítvány magába szív. Ettől még ember maradsz, gyengeségeiddel és gyarlóságaiddal együtt, de a tanítványodnak igyekszel önmagadat és azon belül a legjobbat adni.

Elsőre talán nem gondolnád, de ezzel te is legalább akkora kockázatot vállalsz, mint az, aki tanítványként teszi egész lényét befogadóvá.

Ez egy gyönyörű, nehéz és tanulságos folyamat. Tanárként ugyanúgy tanulsz és fejlődsz, mint tanítványként. Kíséred az útját és tanulod azt, hogy hogyan tudod leginkább személyre szabni azt, amit átadsz.

Ideális esetben ez a közös út kölcsönös felelősség vállalásban és bármilyen furcsán is hangzik, de egyenrangúságban vagy még inkább felnőtt-felnőtt kapcsolatban zajlik.

Az ideális helyzet persze meglehetősen ritka és nagyon meg kell érte dolgozni mindkét félnek. Végig kell járniuk a tanárrá és a tanítvánnyá válás rögös útjait, és ez sajnos sok esetben nincs teljesen szinkronban. A tanár sosem feledkezhetne meg a saját felelősségéről és sosem vehetné át a tanítványa felelősségét.

Ha a közös útjuk alatt bármelyik elveszíti a felnőtt szerepet, az könnyen fájdalmas játszmákhoz vezethet. Tanárként az egyik legfájdalmasabb rész, amikor el kell, engedd a tanítványodat, mert átadtad azt, amire szerződtetek. Innentől ő egy új úton halad tovább, ahová már Te nem kísérheted el. Ezen a ponton bármelyikükből előtörhet a ragaszkodás, amin egyáltalán nem könnyű túl jutni. Ha a tanár küld el, lehet, hogy megsértődsz, ha magadtól mész, talán ő sértődik meg.

Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Hol vagyunk még az elengedéstől!

Előbb szembe kell nézni, a tanítványságot nehezítő, két leggyakoribb működéssel. Az egyik, a fentebb bemutatott, bizalomvesztésből fakadó, kontroll-freak üzemmód. A másik épp ennek ellentéte. A vak bizalom és rajongás, mely szintén egy gyermeki állapotból táplálkozik. Az sem kizárt, hogy valaki pont az előbbi működésbe belefáradva vált hirtelen át a másik végletbe.

A legtöbbünk számára ismerős oktatási rendszer egyébként, a maga autoriter működésével inkább a második verzió kialakulását segíti elő. A tanárnak mindig igaza van, a tanár, a diák felett áll, megkérdőjelezhetetlen, jutalmaz és büntet, ítél és elítél, szeretetét ugyanúgy feltételekhez köti, mint azok a szülők, akik nem mentek végig a saját önismereti folyamatukon.

A gyerek a szülő szeretetéért küzd. A fiú azért, hogy az apja elismerje és büszke legyen rá, de a fiú is, a lány is küzdhet bármelyik szülő figyelméért, ha máshogy nem, akár viselkedési zavarokon, betegségeken keresztül.

Amikor eljössz kézenállást tanulni, a két, szélsőséges működés közti egyensúlyt is tanulod.

El kell, engedd a kontroll, engedned kell a testednek, hogy felfedezze a mozdulatot. Hátra lépsz és figyelsz, ha agyalni kezdesz, pillanat alatt szét esik az izomstruktúra, amit felépítettél.

Ha viszont azt várod, hogy én várjam el tőled a gyakorlást, alám rendelődsz és elveszíted a felelősségedet. Én nem várok el tőled semmit. Nem ellenőrzöm a házi feladatodat. Ott vagyok, segítek és támogatlak a legjobb tudásom szerint, de, hogy otthon mennyit gyakorolsz, hogy kihasználod-e a bérlet adta lehetőséget vagy hagyod kárba veszni, az a te felelősséged, senki másé.

Sokszor megfigyelem, hogy egyik másik tanítvány hogyan lendül fal mellett, hogyan, ha ott állok mögötte és tudja, hogy elkapom, túllendülés esetén, és hogyan lendül akkor, ha tér van körülötte minden irányban.

Nehéz és embert próbáló része ez a fejlődésnek. Akkor is tartsd a koncentrációdat, ha tudod, hogy túl lendülés esetén megfog a tanár vagy a fal. Nem engedheted át a kontrollt teljesen a tanárnak, mert így nem tudsz tovább fejlődni.

A fal nélkül lendülésnél, vállalnod kell a túlbillenés kockázatát, ahhoz, hogy dolgozhass az egyensúllyal. Ha a cigánykerékbe kifordulás megvan, ez egy teljesen biztonságos gyakorlási mód.

Azért megy a közös munka, hogy a túlzott kontrollt elengedd, de közben kialakítsd a saját kereteidet is, melyeken belül a saját, belső egyensúlyodra rá tudsz találni.   

Az agyalás kihoz a testedből és bezár a fejedbe. Próbálod összerakni a mozdulatot, de valójában elveszíted a kapcsolatot a testeddel. Ez kívülről is jól látható. Ilyenkor szokott teljesen széthullani a már félig meddig összeállt mozdulat.

A test intelligenciájára jó építeni, de ehhez előbb kapcsolatba kell, kerülj a testeddel. Ez egyszerűbb vagy jól begyakorolt mozdulatok esetén természetesen megtörténik. Ha azonban nem szoktad a fejjel lefelé testhelyzeteket és főleg nem a kézenállást, ez a kapcsolat nem jön automatikusan. A test és a Szellem közti kapcsolatot ilyenkor a képzelet teremti meg. Az agyalás elszakít, a képzelet összekapcsol.

Amikor elképzelsz egy mozdulatot, akár csukott szemmel, a tested izomzata, legjobb tudása szerint leköveti azt. Ennek a fajta, fejben gyakorlásnak a hatékonyságát már nagyon sok kísérlet bizonyítja. Ha sérülés miatt vagy épp idő és hely hiányában nem tudsz rendesen gyakorolni, a képzelet útján, fejben végzett gyakorlás sokat segíthet, hogy ne ess ki teljesen a rutinból a felépülés alatt.

A fejben gyakorlás tehát nem agyalást jelent, hanem képzelet útján való megértést. Tanárként ezért nagyon fontos, hogy, mikor a tanítvány kezdi elveszíteni a fonalat, megtaláld azokat a képeket, melyeken keresztül meg tudja teremteni a test és a mozdulat közti kapcsolatot.

Ilyenkor egymás nyelvét tanuljátok.

Szeretek a természetből hozni képeket. A kézenállásban való nyújtózkodáshoz például a törzsével felfelé, gyökereivel lefelé nyújtózó, jegenyefa képét használom. A lendület nélküli kiemeléshez pedig a karok lefelé való tolását egy időben a medence emelésével, jól példázza a páternoszter emelkedő és alászálló fülkéje.

Tanítványként először nyitott kell, legyél a tanár instrukcióira, ami egy passzív, befogadó folyamat, aztán viszont mindezt magadévá kell, tenned, megtalálva a saját képeidet és a saját megértésedhez vezető utat, ami pedig egy jóval aktívabb működést igényel.

A valódi megértéshez és ahhoz, hogy egyik, másik mozdulatot magadévá tedd, mindkettőre szükséged van.

Ha túl kicsi a lendület, vagy félsz a fellendüléstől vagy túl erős a belső kontroll. Ha túlméretezett lendülettel hátracsapódsz és a fal vagy a tanár fog meg, túlságosan elengedted a kontrollt és valószínűleg a figyelmet is. Kell, hogy legyen bizalom, de vigyáznod kell, hogy ez ne tegyen kényelmessé. A bizalom arra kell, hogy újból és újból ki merészkedj, a komfort zónádon túlra, ahol a valódi fejlődés történik.

Ennek a középútnak a megtalálása kitartást igénylő, embert próbáló folyamat. A figyelem legyen folyamatos, a koncentráció erős, de ne túl görcsös. A dinamikus fejlődéshez szükséged van kellő mennyiségű és minőségű sikerélményre, de kell a kihívás is, hogy fenn tudd tartani a motivációdat és a lelkesedésedet.

Egy felnőtt ember felelősség vállalásával kell, újra felfedezd magadban a játékosan tanuló gyereket.

Olyan nincs, hogy egy járni tanuló gyerek, a sok esés hatására feladja, és úgy marad. Ösztönösen megy az egyre nagyobb stabilitás felé, miközben nem az internetről leszedett tutorial videókat tanulmányozza, csak engedi a testének megtalálni az új működéshez vezető utat.

Gyerekként ez még magától jött, az életedben később bekapott pofonok azonban bizalmatlanná és gyanakvóvá tettek. Páncélt építettél a szíved köré és visszább vettél az elvárásaidból, hogy megúszd a csalódást.

Amikor azonban tanulni kezdesz valamit, ami tényleg érdekel, az összes eddigi, fájdalmas tapasztalást, ami az önbizalmadat aláásta, félre kell tenned. Mikor kézen állást tanulsz, az olyan, mint amikor a lábon állást tanultad, csak épp akkor még nem ismerted a kudarc fogalmát.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy nincs kudarc, csak késleltetett siker.

Amikor járni tanulsz, a túlélés a tét, most a felnőtté válás. A kudarc nem az, ha nem sikerül, hanem az, ha feladod.   

Nagyon könnyű egyik végletből a másikba esni. Vigyázz azzal, aki rajong érted, mert a következő pillanatban csalódik és meggyűlöl. Ha játszod a gurut, és hamis erényekből építesz magad köré légvárat, lehet, hogy van, aki beveszi, de később súlyos árat fizetsz ezért.

Neked is jobb érzés, ha olyanokkal veszed magad körül, akik mellett önmagad lehetsz, akik úgy szeretnek, ahogy vagy, erényeiddel és hibáiddal, erősségeiddel és hiányosságaiddal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene dolgoznod a hibák javításán, de nagyobb esélyed van a sikerre egy elfogadóbb környezetben, mint olyanok közt, akik szemében bármikor kegyvesztetté válhatsz.

A középút állandó egyensúlyra törekvést jelent. Először azon dolgozol, hogy felépítsd, aztán azon, hogy megőrizd, időnként meg azon, hogy vissza szerezd.

Ha nem vagy teljesen jelen, könnyen kizökkensz. Ilyenkor, ha elég rutinos vagy, még visszahozhatod, de, ha folyton tüzet oltasz, az nagyon viszi az energiádat. Éberség, jelenlét és stabil koncentráció kell ahhoz, hogy billenés nélkül benne tudj maradni az egyensúlyban.

Ilyenkor tiéd a kontroll, sokszor már a tanár jelenléte is zavaróvá válik. Uralod a tested, ha mégis kibillensz, inkább lejössz, pihensz és elölről kezded, minthogy a tanár javítsa ki a hibádat. Ez a kontroll már nem a bizalmatlanságból és bezárkózásból fakad. Ez az a kontroll, amivel a szörfös fenn marad a deszkán. Nem uralja, csak meglovagolja a hullámot. Nyitott az új helyzetekre, egyé válik a pillanattal.

Kézenállásban is ez történik, mikor lehorgonyzod a tekintetedet, koncentrálsz, lélegzel és átadod magad az egyensúlynak, miközben hagyod, hogy a tested magától korrigálja az esetleges kimozdulásokat.

Ugyanezt a folyamatot viszed tovább, mikor a különböző, kézenállásban való mozdulatok összekötésén dolgozol.

A jó tanár ilyenkor nem kiveszi az irányítást a kezedből, csak inspirál és új utakat, új lehetőségeket mutat, melyeket Te fedezel fel és teszel magadévá a saját tempódban. Tiszteled, de nem sztárolod a tanárodat, mert, akit sztárolsz, azt valójában nem tiszteled. Olyan szemüvegen át nézed, mely csak az érdemeit, értékeit, képességeit mutatja, a hibát eltakarja, lehazudja. Ha valóban tiszteled, nem helyezed magad fölé, csak annyira, hogy tudj tőle tanulni, de látod benne az esendő embert is, és képes vagy őt tisztelni a hiányosságaival együtt.

Ehhez pedig nagy bátorság kell, mert ki kell, gyere a gyerek szerepből és el kell engedned a hamis ideáljaidat. Ha mindig isteneket keresel, és hozzájuk akarsz hasonlítani, sosem találkozol igazán a felnőtt részeddel és nem fogsz tudni egyenrangú kapcsolatokat építeni.

Amikor szembenézel a saját esendőségeddel és elfogadod azt, akkor nyílik meg a lehetőség rá, hogy ember feletti dolgokat tudj véghez vinni, mert itt már tiszteled a saját emberi részedet. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint azt elsőre gondolnád. Ez valójában egy evolúciós ugrás, mely a hazugságok és illúziók világából vezet ki egy tágasabb, egészségesebb és igazabb valóságba.

Számos más út mellett, a kézenállás is elvezethet ebbe az irányba, ha felébreszted magadban az ehhez szükséges nyitottságot.

Bármerre tartasz is, bármilyen ösvényt követsz is, jó utat Barátom.