Mindenki?

A ’Mindenki’ című film Oscar Díjat nyert. Ennek sokan örülnek, mások nem értik, miért olyan nagy szám a film. Sokakat mélyen érintett, mások fikázzák vagy épp a film hibáira próbálják felhívni a figyelmet. Biztosan olyan is akad, aki film elkészítése és az Oscar mögött is politikai szándékokat sejt.

Bár a film társadalmi összhatásáról még korai lenne következtetéseket levonni, az viszont egyértelműen látszik, hogy valami megmozdult.

Attól függetlenül, hogy a mostani 30-as, 40-es generációnak milyen gyerek kora volt, az oktatási rendszert, mely lényegében nem sokat változott, végre kezdik egyre több szempontból megkérdőjelezni.

Lehet támadni a hatékonyságot, a tananyagot praktikus szempontból és lehet abból a szempontból is, hogy milyen emberek nevelődnek ki a több sebből vérző rendszer berkein belül.

Szinte már közhely, hogy a Pitagorasz tételt mindenki tudja, de azt, hogy

·        hogyan kezeljük hatékonyan a pénzügyeinket,

·        hogyan indítsunk be egy vállalkozást,

·        hogyan találjunk megfelelő szakembereket és hogyan készítsünk költségvetést, ha házat szeretnénk építeni, 

·        hogyan táplálkozzunk egészségesen,

·        hogyan osszuk be az időnket, hogy mindenre jusson, ami fontos,

·        hogyan vezessünk és tartsunk fent egy autót,

·        hogyan védjük meg magunkat,

·        hogyan készítsünk saját weblapot, mindenki az iskolarendszeren kívül kell, hogy megtanulja.

Sokáig lehetne még sorolni a hasonló horderejű kérdéseket és az oktatásra nagyon is érdemes témákat. Vannak azonban morális jellegű kérdések is, melyek szintén felmerülnek az iskolában töltött évek alatt. Ezekre pedig a szülőknek és a tanároknak egyaránt adniuk kell valamilyen választ. Itt jön be a képbe a használhatatlan tananyag mellett a két szélsőséges, iskolákban tapasztalható etikai felfogás.

Az egyik tökéletesen tekintélyelvű, a másik maximálisan liberális. Az egyik kiszolgáltatja a diákot, a másik elvesz tőle minden kapaszkodót és követhető mintát.

Mindkét felfogásról köteteket lehetne írni. A másodikról én most csak pár általános tapasztalatot írok le. Óriási károkat okoz az, ha a diák csak a jogaival van tisztában, a kötelességeivel nem. Egészséges határok nélkül a személyiség is szétfolyik. Ha nincsenek példaképek, ha nincs mire törekedni, nincs motiváció, az ember elveszik, és belefullad a nihilbe.

Nem terrorra van szükség, csak következetességre, hiteles útmutatásra és arra a biztonságra, hogy, ami ma igaz, az holnap sem válik hazugsággá.

A Mindenki című film valahol – a maga hibáival együtt vagy talán épp azoknak köszönhetően – mindkét végletet megfogta. Itt azonban még volt, aki fel mert lázadni a hazugság ellen. Ettől lesz a film kissé meseszerű. A valóságban, egy valódi tekintélyuralmi közegben egy ilyen lázadás vagy fel sem merül, vagy csírájában fojtják el.

A film sok vitát kavart és sokakat megihletett. Az egyik, ennek hatására írt blogban például régi, iskolai élmények vannak leírva. Olyanok, melyek több, mint 10 évvel ezelőtt történtek és, melyek valószínűleg eddig érintetlenül hevertek a szerző lelkének egyik mélyre temetett bugyrában.

Az írás, a legkülönbözőbb tanári visszaéléseket tárja elénk, melyben bőven akad szexuális zaklatás, etikátlan és sportszerűtlen anyagi nyerészkedés, időben és energiában való kihasználás és természetesen az elmaradhatatlan skatulyázások és megaláztatások széles tárháza.

A blog hatására azóta egyre többen osztották meg hasonló élményeiket. Úgy tűnik, mázlim van, hogy engem mindez jórészt elkerült. Nem mondom, hogy minden tanárommal felhőtlen volt a viszony, de összességében egyértelműen pozitív a mérleg. Mivel eddig a saját iskolai élményeimből indultam ki, azt gondoltam, a fenti, horrorfilmbe illő szituációkat csak egy elenyésző kisebbségnek kellett átélnie. A blogból és az arra érkező reakciókból viszont arra kellett, következtessek, hogy több olyan iskola is van, ahol a hasonló atrocitások teljesen általánosak voltak, sőt, van, ahol mind a mai napig azok.

A legszomorúbb, hogy sok esetben a szülők sem tudják, vagy akarják megvédeni a gyereküket, mondván, a szexuális bántalmazás sajnos az életre nevel! Ezen a ponton dobta le az agyam az ékszíjat.

Hú bazmeg!

A bántalmazáshoz három fél kell: A bántalmazó, a bántalmazott és az, aki a homokba dugja a fejét. Azt gondolom, hogy a harmadik szereplő a kulcsfigura a történetben. Megint ott tartunk, hogy egy bántalmazott országban a szülő sokszor nem tudja, hogyan védje meg a gyerekét, hisz sem őt, sem az ő szüleit, sem mindannyiunk szülejét, a magyar anyaföldet nem sikerült megvédeni már évszázadok óta. Honnan a fenéből kellene tudnunk így, hogyan védjük meg magunkat és azokat, akiknek a védelme rajtunk múlik?

Értem én a problémát, csak elfogadni nem tudom. „Ez van, ezt kell szeretni. Ha nem tetszik, el lehet innen menni…” Egy kedves ismerősöm elmesélte milyen leveleket és benne milyen ajánlatokat kapnak többen is a lánya osztálytársai közül az egyik tanárától. Amikor egy szülői értekezleten felemelte a hangját a zaklatás ellen, két jellegzetes dolog történt.

1.     Az igazgató felajánlotta, hogy elmehetnek az iskolából, és, hogy nem érdemes nagy port kavarni, mert egyrészt hitelrontásért beperelhetik, másrészt, lesznek még hasonló dolgok, amikhez jobb is hozzászokni, hisz az életben is előfordul ilyesmi. Szóval, ha már a tananyag nem az életre nevel, majd a szexuálisan zaklató tanár megteszi azt a maga módján, mindezt az igazgató és a rendszer védelme alatt…

2.     A többi szülő, akik pontosan tudták, mi zajlik, lapítottak. Még azok is, akiknek a lánya a zaklatást átélte. Egy sem állt fel, egy sem kelt a szülőtársuk és a gyerekeik védelmére.

Vajon mi történt volna, ha az összes szülő feláll? El lehet menni? Hát jó, akkor elmegyünk mind. Az egész osztály. Emellett esetleg elmeséljük még itt, ott, hadd menjen csak az iskola híre! Na, ezt is lazán bevállalja kedves igazgató úr?

Feljelent hitelrontásért, becsületsértésért egy egész osztálynyi szülőt? Kíváncsi vagyok, meg lehet-e nyerni ma, a 21. században egy ilyen pert. Lehet, hogy megint én vagyok a naiv, és tényleg nem tehetünk semmit. Nincs gyerekem, engem nem zaklatnak, lehet, hogy éppen más f@szával verem a csalánt, lehet, hogy csak egy felpaprikázott kibic vagyok. Nekem nincs veszteni valóm…

Valahogy mégis az, az érzésem, hogy ez már tényleg az a pont, ahol nem szabad mérlegelni. Vagy, ha mégis, akkor nézd meg, mi van a mérleg két serpenyőjében!

Az egyik oldalon egy megalkuvó szülő van, aki koncként odaveti a gyermekét egy rothadó rendszer hiénáinak. Egy szülő, aki képtelen megvédeni a saját vérét, aki békésen végignézi, hogyan nyomorítják meg lelkileg a gyerekét. Egy szülő, aki az utolsó pillanatban sem képes kiemelni a fejét a homokból, aki nem képes kockázatot vállalni, és ehhez mérten úgy fogja leélni az életét, hogy a saját gyereke is leköpi és mélységesen megveti. 

Ez a szülő még akár ’jó’ ember is lehet, csak épp tartása nincs, mert a gerince menet közben sajnos elkopott. Ennek a szülőnek a gyereke minden éjjel úgy fekszik le, hogy azért imádkozik, nehogy olyan ne legyen, mint a szülei...

A másik serpenyőben egy olyan szülő van, aki vállalja annak a kockázatát annak, hogy lehet, hogy másik iskolát kell, keressen a gyerekének. Ez a szülő fontosnak tartja, hogy tudjon tükörbe nézni, hogy igenis megtegye azt, ami rajta múlik, ha a gyermeke védelméről van szó. Ez a szülő, ha kell, elhagyja a komfortzónáját, ha kell, felvállalja a konfliktust akár tekintélyszemélyekkel szemben is, ha kell, akár kényelmetlen helyzetbe is belemegy, de nem tűri el, hogy a gyerekét tönkre tegyék.

Mindkét szülőmet súlyosan bántalmazták gyerek korában. Ennek ellenére azt kell, mondjam, volt és van is vér a pucájukban. Az én esetemben nem a tanárok éltek vissza a helyzetükkel, egyszerűen csak nem tudták megvédeni a diákokat agresszívebb társaikkal és azok szüleivel és rokonaival szemben. Mivel nem voltam egy beszédes gyerek, és inkább magamba temettem, ha fájt valami, elég hosszú időbe telt, mire a szüleimnek leesett, mi is a helyzet. Amikor teljesen egyértelművé vált, hogy még a tanárok is be vannak fenyítve, azonnal kivettek a suliból és átvittek egy másikba.

Mindeközben a munkahelyükön ők is megélték az elnyomás egy formáját, ami ellen nem igazán tudtak mit tenni.

Ha magukat nem is tudták megvédeni, engem valahogy mégiscsak sikerült. Hálás vagyok ezért nekik.

Egy munkahelyen a vezetőség olyan mértékben zsigerelheti ki az alkalmazottakat, amilyen mértékben azok hagyják. Kirúgják azt, aki ért hozzá és jól végezte a munkáját, azt, aki jól kijött a többiekkel, hogy a helyébe ültessék a csókost, akinek fogalma nincs a legalapvetőbb emberi működésekről, szükségletekről. Kommunikáció: zéró, együttérzés: zéró, szakmai tudás: zéró, lojalitás, következetesség, felelősség vállalás: zéró, de… Ő lett a kisfőnök, mert jól tudott helyezkedni...

Mostantól állandó feszültség lesz, állandó kiszolgáltatottság, az emberek lebetegszenek, a cég hatékonysága visszaesik, de, hát, mit lessen tenni? Most már ez van. Pont. Ha nem tetszik, el lehet menni...

Beiratkozol egy Okj-s képzésre. Az elején megvan, hogy milyen tematikában, milyen ütemezésben, milyen tananyag lesz leadva. Az is benne van a kedvcsinálóban, hogy mikor, milyen vizsgák lesznek, és azok hogyan fognak zajlani. Minden frankó, beiratkozol és befizeted a tandíjat. Aztán elindul a képzés és egyszer csak rájössz, hogy egy pszichopata tartja az órákat, aki leüvölti a fejedet, ha fél információkból nem rakod össze a lényeget, és, aki az óra 2/3-ában nem az anyagot tanítja, hanem a saját személyes problémáival és frusztrációjával terhel. Ezután kifejti, hogy a vizsga nem úgy, és nem akkor lesz, és nem is csak abból, amit leadott, hanem az anyag másik feléből is, amit találj meg a neten, légy szíves. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, és ne szólj be bazmeg, mert nem mész át a vizsgán!

Wtf?!

Felnőtt emberek drága pénzen beiratkoznak egy szakképzésre, és teljesen nyíltan alázzák, átverik, lenyomják őket?!

Hát sajnos ez ma Magyarország. Jobb inkább csendben kussolni. Ha eléggé össze tudsz menni és meg tudsz hunyászkodni, talán nem veszted el a pénzed. (Pótvizsgadíj: 100.000,-, a francba is, muszáj megbuktatni pár tanulót, hogy felújíthassák a lakást..) Ha éjt nappallá téve meg tudod tanulni a le sem adott tananyagot és még a tanár sem pikkel rád, vagy épp nincs olyan napja, talán át is mész.

Hát igen. Így kell eztet csinálni kérem. Eltűnni, megszűnni, összemenni picikére, akkor hátha megkímélnek. Ez van Drága Barátom… Sajnos, sajnos… Szánalmas férgek vagyunk, de hát mit lehessen tenni…

Amikor a munkahelyen vagy a képzésen az egyetlen bátor ember feláll, és elmondja a véleményét kulturáltan, de határozottan, amikor az, az egy kezébe veszi a többiek érdekeit és próbál egy értelmesebb helyzetet kialakítani, mi a válasz? El lehet innét menni kérem…

A többiek pedig lapítanak, kummantanak, mert féltik a tyúkszaros állásukat, féltik azt a helyet, ahol minden nap megalázzák és leszívják őket, ahol minden nap egymásnak ellentmondó elvárásoknak kellene megfelelniük, ahol önállóságot várnak tőlük, mi közben az első önálló gondolatért kirúgják őket.

Az egy szem bátor ember pedig rájön, hogy igazából nem is a főnökkel van a baj, hanem a sok megalkuvó szarházival, akik a saját anyjukat is eladnák, csak hogy megússzák a konfrontációt. Rájön, hogy egész eddig bizony, gyöngyöt szórt a disznók elé. Ezek az emberek pontosan azt kapják, amit érdemelnek. Az életen át tartó szívást.

Ezután szépen feláll, és otthagyja az egész csürhét a szarban, mert van önbecsülése, és van kiállása. Tudja, hogy ő nem ezt érdemli.

A sors iróniája, hogy ezek az emberek általában, hamarosan a fontos lépésük után megtalálják a szerencséjüket, a cég pedig tovább süllyed, vagy akár össze is omlik, hisz pont az egyetlen tartó pillér lépett ki, az, az ember, akinek volt gerince.

Na, hát azt hiszem meg is van a válasz: Ezért tart itt ez a k..rva ország…

Térjünk még vissza egy kicsit az oktatási rendszerre. Tegyük fel, hogy nincsenek a suliban pederaszta tanárok, mindenki a tőle telhető legjobb tudása szerint teszi a dolgát. Csak a skatulyázást hagyjuk benne a rendszerben.

Vegyünk egy kicsit sutább, de legalábbis későn érő, alacsony önbizalmú gyerkőcöt. Te ismersz ilyet? Én igen. Sokat. Egyet egészen közelről…

A gyerkőc bontakozó kézügyessége elég lassan bontakozik, így hát a rajztanár elkönyveli fakezűnek, a technika tanár csakúgy. Bontakozó hallása és ritmusérzéke lassabban bontakozik, az ének tanár el is könyveli botfülűnek. Ő kezeli a magnót, addig sem énekel... Végül jöjjön a tornaóra. Történetesen a lurkó itt sem teljesít valami fényesen. Csapjunk hozzá egy jó kis gerincferdülést és barátunkat már fel is mentették testnevelésből.

Nekem itt is mázlim volt, hisz az új iskolában tiszta lappal kezdhettem és a fenti készségek hamarosan fejlődésnek indultak. Vigyük azonban tovább egy kicsit kevésbé szerencsés barátunk történetét!

A megbélyegzés és a kudarcok ellenére lehet, hogy próbálkozik még némi kreativitással, de tanárai (a szülők beleegyezésével és részvételével) azt is hamarosan elfojtják. Marad az ész nélküli magolás, és a teljes behódolás, ami droiddá tesz vagy épp az ellenkezője, a lázadás, ami rossz társaságba és drogok közé taszítja a delikvenst.

Nem túl szép perspektíva… Maradjunk most minden esetre az első esetnél. Persze nehéz összehozni, hogy valaki tényleg semmiben ne legyen tehetséges, az viszont simán kijöhet, hogy szunnyadó tehetségét nem jól kezelik, így az tovább szunnyad. Valahogy, nagy nehezen leérettségizik, a szülők meg egy, az egyben beszopják, hogy a gyerekük egy született lúzer.

„-Hülye vagy fiam/lányom, meg béna is, de hát mit lehet tenni…”

Emberünk tehát tele van frusztrációval, teljesen negatív önkép alakul ki benne, személyiségét pedig kudarcaiból építi fel. Mit várunk ettől az embertől?

Letiltották a zenéről, a mozgásról és mindenfajta kreatív, önkifejezésről, viszont a nemi erőszak az nem is olyan nagy gáz... Az belefér, már, ha elég csókos vagy. Mert ha csókos vagy, akkor akár még lúzer is lehetsz. Ahogy a mondás tartja: „Aki jól tud nyalni, annak nem kell szopni…”

A túlélés itt a sunyiság, a gyávaság, a megalkuvás lesz. „Fel felé nyalni, lefelé rúgni”.

Úgy tűnik, ennek a rendszernek a célja pontosan az, hogy minél több ilyen embert termeljen ki.

Ha nem tetszik, el lehet innen menni… El is megy, aki teheti. Van, aki az országból is, és egy szavunk sem lehet.

Mi hát a megoldás? A legrosszabbon talán már túl vagyunk. Azon, hogy úgy aláznak meg és tesznek tönkre már egész kora gyerekkorunktól kezdve, hogy még csak nem is beszélhetünk róla.

El lehet kezdeni akár kicsiben is. Minden nap beleállni egy konfliktusba. Ha nem állsz bele, magaddal lesz konfliktusod!

Mondok egy saját példát.

Pár nappal ezelőtt betértem egy török büfébe, hogy betoljam a szokásos kis gyros tálamat. Tisztán elmondtam, hogy szószok nélkül kérem. Aztán egyszer csak ott állt előttem a tál jól nyakon öntve szósszal. „Végül is, nem olyan rossz az a szósz.” Gondoltam, és már indultam volna el a tányérral, de egy hang megszólalt bennem: „Én szósz nélkül kértem.” Végül hallgattam a hangra, mert ismerem magam, és tudom, hogy nem tenném zsebre azt, amit akkor kapnék magamtól, ha elfogadnám így.

„-Elnézést, én szósz nélkül kértem.” 

„-Miért nem mondta?” 

„-De mondtam. Tisztán, érthetően.”

Erre az eladó kicsit pufogva épp készült a kukába önteni a tálat, mire a mellettem álló idősebb hölgy szólt, hogy neki jó lesz így.

Probléma megoldva. Azt kapom, amit kértem, a hús meg nem veszik kárba, ha már meghalt érte egy csirke.

Magammal veszekedni, a saját feszültségemmel összezárva lenni nem igazán jó. Én hosszú távon nem tudom elviselni ezt az állapotot. Ha kompromisszumot kötök, azt viszonylag jól viselem, hisz a másik fél is engedett és én is megtarthattam azt, ami igazán fontos. Ha megalkuvásba megyek bele, én vagyok a legrosszabb társaság magam számára. Talán ez az én nagy szerencsém.

Lehet, hogy nem Te vagy az, aki feláll egy adott helyzetben, hogy kimondja azt, ami a lelkét nyomja, de, ha ez a dolog a Te lelkedet is nyomja, jobban jársz, ha Te is felállsz. Hátha lesz más is, aki feláll, és az sem kizárt, hogy sikerül változást elérnetek. Ha meg emiatt elveszítenéd az állásodat, akkor egyrészt hálás lehetsz, hogy nem kell egy szemét helyen vesztegetned a drága idődet és nyertél egy barátot, meg egy tiszta lelkiismeretet. Néha tudni kell, kockázatot vállalni.

Azt gondolom, hogy, a változás az itt kezdődik.