Tan mese 'Szárnyas Ormányocskáról'...

Ez a mese egy elvonuláson született és mivel tanulságosnak tartom, úgy döntöttem megosztom azokkal, akik rátalálnak. Jó olvasást kívánok hozzá.

Szárnyas Ormányocska az erdő szélén lakik egy kényelmes, hangulatos házikóban, és, mint boldog, megvilágosodott lény, éli szerény mindennapjait, de nem volt ez mindig így.

Szárnyas Ormányocska sötét múltja messzi ködök homályába nyúlik vissza, és csak a vének tudják, hogy sok, sok évvel ezelőtt barátai, mint Agresszív Kismalacot, ismerték, és, hogy szárnyait, szárnyaló személyiségfejlődésének következtében nyerte el pókerban, egy részeg jó tündértől….

Agresszív Kismalacunk már régóta a neki fizetett anti mese/vicc hősi jogdíjakból tengette egyhangú életét. A róla szóló történetekből, az agressziót leszámítva, szinte semmi nem volt igaz, azt is többnyire inkább befelé fordította.

Eredetileg, hátrányos helyzetű, mély szegénységben élő családba született, és egy isten háta mögötti falucska koszos, kis házikójában látta meg a napvilágot nyolcadik gyerekként, szülei nagy örömére…

Anyja brazil, szappanopera függő volt, apja lóganyézó az ügető mellett. Mindketten sokat papoltak neki a tisztességes munkáról, de ő inkább az erdei csavargást választotta.

Kiugrási lehetőséget az jelentett, mikor egy viccíró felfedezte, amint az erdő szélén kötözködött egy légyölő galócával…

Ritka pillanat volt ez, mikor Ormi (mert a haverok csak így nevezték) agresszióját elfojtás helyett képes volt kifelé megélni, még ha ez nem is volt vigasz a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes pöttyös gomba számára.

A viccíró akkoriban alkotói válságban szenvedett, és a súlyos szakmai krízis már a karrierét kezdte fenyegetni, mikor úgy döntött, szabadságot vesz ki, és egy isten háta mögött falucska groteszk lakóiból merít ihletet.

Találkozásuk katartikus volt. Az író egyből meglátta Ormiban az x-faktort, vagy, ahogy ő mondta, a vicc-faktort.

Először megittak egy sört a ’Sárga Halál’ Presszóban, ahol Ormi beszámolt eddigi életének ügyes, bajos dolgairól. Bár önbizalma nem volt igazán stabil, a viccíró bátorítására derék malacunk újabb és újabb kihívásokat keresett magának. 

Ezek a tettek nagy bátorságot és önátadást igényeltek, minek következtében Ormi egyre nyitottabbá vált és belső korlátai is egymás után oldódtak fel.

Bár Ormi tettei nem voltak különösebben viccesek, írónk, kellő megvilágításba helyezve mindig megtalálta bennük a humor forrását, így alkotói válságából is rövid úton sikerült kikecmeregnie. Az általa írt viccek széles körben elterjedtek, és az író, cserébe, hogy hamis képet fest malacunkról, megosztotta vele a viccekből befolyó jogdíjat. Így aztán Ormi egzisztenciális nehézségei is egy csapásra megoldódtak.

Ormi takaros kis házikót épített az erdő szélén, ahová barátait, ismerőseit is meghívta. Mivel megtanult alkalmazkodni a róla festett képhez, az ’agresszív kismalac’ imidzs lassanként beépült a személyiségébe. Időnként vadparaszt módon viselkedett, és jól időzített disznóviccekkel szórakoztatta közönségét. Mindenki szerette és elfogadta őt így, hisz tudták, hogy ő az agresszív kismalac.

Belül azonban egyre nőtt a feszültség és a szorongás, aminek először még csak nem is sejtette az okát. Később, ahogy szorongásának mélyére kukkantott egy kíváncsibb pillanatában, rájött, hogy valódi énjét, eddig senkinek nem merte megmutatni. Félő volt, hogy így is marad minden, hisz az író segítségével fejlesztett ’álszemélyiség’ kényelmes volt és biztonságos, és megvédte minden komolyabb lelki átéléstől és érzelmi vihartól.

Félt, hogy örökre így marad, önmagába zárva, de félt az ismeretlentől is és attól, hogy, ha kiderül, hogy valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató figura, mint gondolják, elveszíti barátait, kapcsolatait, sőt, még az egzisztenciáját is.

Saját érzékenységének felvállalása egyszerre ijesztette és vonzotta.

Az író egy alkalommal észrevette ezt, és rákérdezett a szorongás okára, de mikor Ormi beszámolt neki érzéseiről és, hogy kipróbálná, milyen lehet igazán önmagának lenni, az író kerek perec elutasította a felvetést. Félt, hogy egy ilyen erős váltás újabb krízisbe sodorhatja a karrierét.

Malacunk azonban nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy baráti sörözés alkalmával, mikor az író épp nem volt jelen, elmondta barátainak, hogyan érez, és életében először felfedte előttük valódi énjét. Bátorságát az író ébresztette fel, most mégis úgy tűnt, ő lesz a további fejlődés akadálya.

Legnagyobb megdöbbenésére a jelenlévők nagy örömkitöréssel fogadták Ormi személyiségfejlődésének tanúbizonyságát. Ormi erősebb, mégis felvállaltan érzékenyebb, határozottabb, bátrabb, kreatívabb, sőt, férfiasabb lett. Személyes szabadsága kibontakoztatásának több támogatója is lett.

Egy nap, a ’Hiper intelligens Baszk Bagoly’, a ’Radai Rosseb’ és a ’Szőke Rendőrnő’ egybehangzóan kijelentették, hogy az ’Új Orminak’ repülnie kellene, hogy elérkezhessen személyiségfejlődésének új állomásához.

Írónk közben egyre mélyebb szorongásba zuhant, ahogy érezte, hogy pártfogoltja kezd kicsúszni az ellenőrzése alól. Eleinte még erős volt a kontroll, de az utóbbi időben sokat veszekedtek és szinte állandósult köztük a feszültség. Az író minden eszközzel próbálta lebeszélni Ormit barátairól, különösen a repüléspártiakról.

Egy különösen feszült nap, mikor épp együtt teáztak, az író kétségbe vonta Ormi életre valóságát, és felvetette a jogdíj megvonás lehetőségét is.

Ormi belül tombolt, de haragját nem akarta egészen kiengedni, hisz tudta mennyi mindent köszönhet az írónak. Hálás volt neki, mindazonáltal érezte, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ormi repülni akart.

Az író végül azt vágta a fejéhez, hogy a repüléshez szárnyakra van szüksége, de ő nem segít neki, szerezze meg maga, így bizonyítván, hogy méltó az önállóságra.

Ekkor jött szembe vele egy alkotói válságban szenvedő jótündér, aki hús-vér testre és az abban való pajzán tapasztalásokra vágyott. Megittak egy sört a ’Sárga Halálban’, és spontán beszélgetésbe kezdtek, amiből kiderült, hogy a jótündért éppen a szárnyai akadályozzák a hús-vér tapasztalásokban. Így arra volt szüksége, hogy találjon valakit, akinek áthagyományozhatja azokat. Ormi készséggel jelentkezett is erre a posztra, de előbb bizonyítania kellett rátermettségét, mert a szárnyak viselése nagy felelősséggel járt, amelyet csak magas szintű tudatossággal lehet vállalni.

Így hát pókerezni kezdtek, és derék malacunknak bizony latba kellett vetnie minden tudását és tapasztalatát.

Egy darabig fej, fej mellett haladtak, az írótól tanult, hamiskártyás trükköknek köszönhetően. Eljött azonban a pillanat, mikor mindez kevésnek bizonyult a jótündér varázs erejével szemben.

Ebben a pillanatban Ormi átengedte magát végtelen létbizalmának, és rájött, szárnyak nélkül is lehet teljesen boldog és szabad. Lelkét hála töltötte el, amiért szerető barátok veszik körül, és, hogy bármilyen lehet, ők mindig szeretni fogják. Végül megértette, hogy a barátaiért a legtöbb, amit tehet, hogy teljesen felvállalja önmagát.

A következő pillanatban Ormi kinyitotta a szemét és a kezében egy Jolly Joker kártyát vett észre, a következő felirattal: „Értetek vagyok önmagam.”

Ezzel a meccs eldőlt, és Ormi megkapta a jótündér szárnyait, a vele járó felelősséggel és szabadsággal együtt.

Itt a történet akár véget is érhetne, több fontos epizód azonban csak ezek után bontakozik ki igazán. A szárny nem működött magától, először be kellett járatni.

A következő hetek tehát bősz szárnypróbálgatásokkal teltek. Az író egyszer maga is szemtanúja volt Ormi repülési kísérleteinek, melyekben ugyan érezhetően benne volt a lehetőség, de még nem voltak igazán sikeresek. Meg is jegyezte, hogy Ormi teste túl nagy a szárnyaihoz képest, így hiába tett szert szárnyakra, a próbálkozások szánalmasak és csak még nagyobb csalódás várható.

Szavai célba is találtak, és Ormi az egész napos sikertelen gyakorlatozás után kedvetlenül rogyott a földre. Ingadozott a hite, bár azt nem tudta elképzelni, hogy értelmetlenül kapott volna szárnyakat. Kellett, hogy legyen valami megoldás.

Ekkor hirtelen mély zümmögésre figyelt fel, s mikor felemelte a fejét, egy jó nagydarab dongót vett észre, amint flegma arckifejezéssel, hanyagul szállt virágról, virágra, a legkisebb erőkifejtés nélkül.

Orminak leesett az álla, hisz arányában a dongó teste még az övénél is nagyobb volt a szárnyaihoz képest.

Meg is kérdezte tőle: „Hé, Dongó, te hogy a fenébe tudsz repülni azokkal a pici szárnyakkal?”

„Mit tudom én.” Felelte a dongó. „A tudósok szerint sehogy, de engem nem érdekel a véleményük.”

„Ennyi lenne az egész?” Kérdezte magában Ormi. Most értette meg, hogy még mindig van benne egy kis megfelelési kényszer az író felé, és az ő iránti tiszteletből fogja magát vissza a repülésben. Nem elég tehát szárnyakat kapni, szárnyra is kell kapni!

„Na, nekem mennem kell, vár az asszony.” Vetette oda még egyszer a dongó.

„Ha rám hallgatsz, azt teszel, amit akarsz, azaz, ha repülni akarsz barátom, akkor repülj! A kétkedők meg majd megküzdenek a korlátaikkal.” Azzal lomha testét kecsesen tovalibbentette, átható, virágpor illatot hagyva maga után.

„Ha a dongónak megy, nekem is sikerülni fog.” Mondta Ormi, azzal elrugaszkodott a talajtól, és a levegőbe emelkedett. Kényelmes szárnycsapásokkal hamar a fák fölé került, és még épp elkapta a lenyugvó nap utolsó sugarait.

Ezután, a legendás eset után terjedt el hamarosan a ’Mire a nap lenyugszik, repülni fogsz komám…’ Kezdető dal, melyet a híres erdei reggie csapat játszott, és, ami aztán még hónapokig a slágerlisták élén táncolt.

Ormi sikere hamar az író fülébe jutott, akit mélyen lesújtottak a hallottak. Már látta előre, amint újabb alkotói válságba, majd onnét a nyomorba zuhan. Bánatában egy este betévedt a Sárga Halál Presszóba, ahol hónapokkal azelőtt Ormival való közös kalandjaik kezdődtek.

Lemondó sóhajjal legurított egy jó erős boróka pálinkát, majd egyszer csak erotikusan búgó női hangra lett figyelmes. „A szárnyaimat ugyan elajándékoztam, de egy szomorú férfiszívet talán még fel tudok vidítani…”

Az írót hirtelen izgalom járta át tetőtől talpig. „Hát ez meg ki az ördög lehet? Valahonnan ismerősnek tűnik.”

A most már csak simán tündér megérezte a kérdést az író szemében, és kacéran rákacsintott, majd így szólt: „Írtál egyszer egy viccet, ahol nekem kellett kihúzni a kihúzhatatlan szöget a fából, emlékszel?”

„Úgy hangzik, mint valami zen feladvány.” Szólt az író, és érezte, ahogy lehelet finoman tér vissza szellemébe az ihlet.

„Lehet, de te azért ne add fel Hemingway.” Csapta le a magas labdát a tündér, és cicásan az íróhoz bújt.

A flört kezdett egyre forróbbá válni. „Leszel a múzsám, bébi?” Kérdezte az író, azzal meglazította a nyakkendőjét.

A többit a kedves olvasó már könnyedén el tudja képzelni. Szót, szót követett, és végül az író lakásán kötöttek ki, ahol hamarosan megkezdődött a nagy sikerű, ’Buja históriák’ című 3 kötetes regény alkotói folyamata, de ez már egy másik történet…

Ormi eközben már Szárnyas Ormányocskaként tevékenykedett, mint erdei szuperhős, akinek legfőbb missziója az volt, hogy páratlan humorával, együttérzésével és kreativitással vezesse önmaguk felé az eltévedt lelkeket, megmutatván nekik saját nagyszerűségüket és egyszeri, megismételhetetlen természetüket.

Az erdő felvirágzott, lakói boldog önmegvalósításban éltek, és máig is élnek, ha meg nem haltak, és újjá nem születtek egy másik galaxisban, ahol kezdték az egészet elölről. J

Itt a vége, fuss el véle!