Önbizalom

Biztos, hogy nekem erről kell írnom? Talán igen. Pont azért, mert tudom, milyen nehéz felépíteni és milyen könnyű elveszíteni. Rendkívül fontos dologról van, szó, mely nélkül az első sarokig is nehéz eljutni, ha meg rendelkezel vele, szinte semmi sem lehet akadály.

Olyan, mintha nálunk pár dolog összecsúszott volna. Összemostuk a szerénységet az önbizalomhiánnyal, a valódi önbizalmat a bizonytalanságból fakadó arroganciával. Kérdés, hogy ebből mi hasznunk van.

Mit úszol meg azzal, ha nem hiszel önmagadban és a saját képességeidben? Mi az, a rendkívül nehéz döntés, amelybe nem kell beleállnod, ha nem hiszel abban, hogy ha a helyeden vagy és a dolgodat teszed, a legnehezebb pillanatokban valamilyen rejtélyes módon kapod a támogatást egy magasabb Erőtől?

A csigaház megvéd. Számtalan olyan pozíció és lehetőség van, ahol nem kell igazán megmutatkoznod, ahol nem kell önmagad legyél, mert lecserélhető, pótolható vagy és nem kíváncsi rád igazából a kutya sem.

Nincs is ennél ’biztonságosabb’ helyzet. Semmi kockázat, hisz nem szúrsz szemet, jóformán a létezésedről sem tudnak, nem tekintenek veszélyes vetélytársnak. Emellett az életedért való felelősség vállalás sincs, mivel annak irányítása a főnökeid és nem a saját kezedben van. Ettől még persze lehet csúnyán pofára esni, mert a helyzeted valójában végtelenül kiszolgáltatott, ezen a ponton azonban gyorsan segítségedre siet a jól-bevált áldozat szerep és az önsajnálat. Olyan ez, mint valami szánalmas vigaszdíj, este meg lehet berúgni, lehet sebet nyalogatni és haragudni másokra, akik így elbántak veled.

Ez az állapot azonban nem túl vonzó és sehova sem vezet. Ha bármit az életben el szeretnél érni, párkapcsolat, munka vagy épp önmegvalósítás terén, szükséged lesz önbizalomra. Ki akarna együtt lenni valakivel, aki mindig csak elnyeli a belé fektetett energiákat, aki folyamatosan támogatásra szorul? Komolyabb munkákat sem szokás ilyen személyekre bízni, ehelyett inkább a magabiztosabb kisugárzásúaknak kedveznek, akik döntési helyzetben vannak, nem véletlenül.

Ez a megfigyelés annyira erős, hogy többen – a nemes cél érdekében – megtanulták ’eljátszani’, hogy rendelkeznek vele, mert így egyszerűbb és gyorsabb, mintha beleállnának abba a rendkívül kemény és embert próbáló munkába, mellyel a valódi önbizalmat ki lehet építeni.

Hogy mi volt előbb, az önbizalom körüli félreértések vagy a hamis önbizalom mögé bújva karriert építők tömkelege, azt nehéz lenne megítélni, de talán ennek nincs is igazán jelentősége. Lényeg, hogy lásd a kettő közti hatalmas különbséget.

Honnan tudod, hogy valakinek van-e vagy csak úgy tesz, mintha lenne? Akinek valódi önbizalma van, az teszi a dolgát akkor is, ha az épp rendkívül nehéz és fájdalmas, illetve ki is tud lépni az adott helyzetből, ha az ellentétbe ütközik az értékrendjével. Mer segítséget kérni, de soha nem tolja át másra a saját felelősségét és végül a döntéseit is ő hozza meg, vállalva azok következményét. Ebben kockázat vállalás is van, ám ez nem a szerencsejátékosok kockázatvállalása, hanem azé, aki bízik a képességeiben és abban, hogy helyesen cselekszik.

Ezzel szemben, aki csak megjátssza az önbizalmat, az valójában félreérti a szerepét. Folyamatosan bizonygatja, hogy mennyire jó abban, amit csinál, ami már önmagában gyanút kelt, mert ha tényleg annyira jó, miért van szüksége bizonygatásra? Belül mélységes bizonytalanság és talajt vesztettség van, önmagát győzködi, de nem túl hatékonyan, és mikor ténylegesen lépnie kellene, gyakran meghátrál, összeomlik a felelősség súlya alatt.

Ezt a két működést könnyen fel lehet ismerni és könnyen meg lehet egymástól különböztetni. Az egyik a szavaival akarja eladni magát, a másik helyett a tettei és a kisugárzása beszélnek.

Legalábbis ez az ideális kép. A valóság azonban ennél lehet jóval összetettebb. Attól, mert valakit emészt a bizonytalanság, még lehet benne egy halványan pislákoló hit, és mikor lépni kell, lehet, hogy összeszedi magát és megteszi, amit tennie kell, míg valaki más töretlen lendülettel és magabiztossággal halad előre, aztán egy ponton mégis elveszíti az erejét és elbukik.

Mindannyiunk életében jönnek krízis helyzetek, bárki elveszítheti időnként az élete irányítását vagy akár az önmagába és a Gondviselésbe vetett hitét is. Az összeomlás nem szégyen, sőt, van, amikor szinte törvényszerű, és nem az önbizalommal függ össze, hanem az Élet hozza eléd, mint egyfajta kötelező olvasmányt.

Valójában ez egy esély és egy óriási nagy lehetőség, hogy egy magasabb szintre emeld magad. Levedled a kinőtt kígyóbőrt, és nem véded tovább azt, ami már nem működik. Hagyod leomlani azokat a falakat, melyek egy hamis önképet védtek. A régi már nem tartható, az új, még nincs kész. Ez az átmeneti időszak a krízis. Ilyenkor keresed meg a romok alatt a megmaradt értékeidet, melyekre majd önmagadat, az önbizalmadat és önbecsülésedet újra felépítheted.

Az, hogy stabil önbizalmad van, nem jelenti azt, hogy megingathatatlan vagy, hogy soha nem fog rajtad a kétely. Az önbizalom attól stabil, hogy mélységes, tapasztalaton alapuló Hit és Bátorság támogatják két oldalról. Ettől még lehet, hogy félsz, lehet, hogy hatalmas feszültségek dúlnak benned, de ezzel együtt is mész tovább, és az Élet előbb-utóbb sikerrel jutalmazza a bátorságodat, kitartásodat.

A valódi önbizalom tehát nem alaptalan öntömjénezés, hanem tapasztalaton alapuló hit és bizonyosság abban, hogy képes vagy végig csinálni azt, amit bevállaltál. Teszed a dolgodat és az évek alatt egyre többször éled meg azt, hogy az Univerzum meghajlik az akaratod előtt. Óriási erő ez, melynek segítségével tényleg csodákra vagy képes, de ehhez meg kell járd a saját belső poklodat.

Azt mondják, „minden vállalkozás átlag 4-5x bukik meg, mire sikeressé válik.” Nem ragaszkodnék ezekhez a számokhoz, de az tuti, hogy össze kell omlanod párszor, újból és újból szembesülnöd kell a gyengeségeiddel és hiányosságaiddal, mire az Élet pofonjaiból felállva a lelked tűzben edzett acéllá válik.

Nem vassá, ami kemény ugyan, de törékeny, hanem acéllá, ami rugalmas is egyben. Hiába küzdesz, az ideál képeid egymás után dőlnek össze. Próbálod újra építeni őket, próbálsz hasonlóvá válni hozzájuk, és az Élet egymás után hozza eléd azokat, akikkel folytathatod a teljesen reménytelen megfelelési kényszeres játszmáidat. Végül belefáradsz, és megunod ezt az értelmetlen kapálózást. Megérted, hogy sosem leszel olyan, amilyennek kitaláltad magad, viszont ez megnyitja a lehetőséget arra, hogy olyan legyél, amilyen természetednél fogva mindig is voltál.

A valódi értékeid nem hagynak el. Ott maradnak melletted akkor is, mikor mindent elengedsz, és mikor végül talpra állsz, a legélesebb fegyverként csillognak a kezedben. Végre elkezdheted a saját harcodat, felnőtt módra beleállva a konfliktusokba, konfrontációkba, hogy végig vidd azt a jó értelembe vett önérvényesítést, mellyel a valódi énednek szerzel létjogosultságot. Ez a harc már cseppet sem olyan reménytelen és elkeseredett, mint, mikor még egy hamis én képet akartál védelmezni. Már nem vagy egyedül, mert melléd állnak mindazok, akik megérzik a valódiságodból fakadó Erőt.

Aztán jön még egy érdekes, misztikus alkímia. A lélek acél természetéhez lassan hozzá kapcsolódik a türelem, a bölcsesség és a derű. Kellett az acél, hogy átvágd az előtted tornyosuló akadályokat. Megvívtad a magad csatáit, folytatod a munkát, de nem harcolsz tovább. Kezded felvenni az élet lüktetését, a hullámok ritmusát. Rásimulsz arra a mindent átható légzésre, mely a dolgok keletkezése és megszűnése mögött van.

Az acél szép lassan bambusszá alakul. Addig hajlasz, ameddig az élet hajlít, de végül a hó elolvad, és a földig ereszkedett bambusz újra kiegyenesedik. A meghajlás az alázat, a kiegyenesedés a méltóság. Amikor ez a két minőség találkozik Benned, a környezeted kezdi vissza sugározni a belőled áradó tiszteletet, és ez olyan kapukat nyit meg előtted, melyeken korábban hiába is dörömböltél volna.

Érzik ezt azok is, akik az önbizalmat csak hazudni, a magabiztosságot csak eljátszani tudják. Irigylik tőled ezt a sikert, ezt az érzést, de közben rettegnek attól a mélységtől, melyet bejártál ezért az állapotért.

Próbálsz nem szemet szúrni, mert ebben az állapotban veszélyes vagy. Veszélyes vagy, mert elkezdesz látni, és a belőled áradó spontán természetes bölcsesség lassan és észrevétlen ’megfertőzi’ a környezetedet. Közelébe kerülsz a valódi hatalomnak, mely egy kegyelmi állapot, ezzel együtt óriási felelősség is. Érdekes paradoxon ez. Végtelen szabadságot tapasztalsz meg, de nem tehetsz már meg bármit. Abban a pillanatban, hogy méltatlanná válsz ehhez az Erőhöz, elveszítesz mindent, és mélyebbre zuhansz vissza, mint ahonnan elindultál.

Erre is van számtalan példa a történelemben…

Ez a valódi hatalom teljesen más természetű, mint, amire a hatalomvágytól mérgezett lelkűek sóvárognak. A hatalomvágy egy hiány állapotból jön létre. A valódi önbizalom és a hozzá kapcsolódó alázat és méltóság hiányából. Mivel azonban az ezekhez szükséges mélység bejárása rettenetesen riasztja őket, inkább egy jóval felszínesebb utat választanak. A felelősség nélküli hatalom gyakorlásának vágya jelenik meg, és olyan rögeszmésen uralja el a megdolgozatlan lelket, mint a drogosokét a pillanatnyi kielégülést ígérő szer megkaparintásának vágya.

Olyanná válik a megfertőzött személy, akár az országúton a szél által forgatott nejlon zacskó vagy a pók mérgétől lebénított légy. Ahogy a belső alkatrészei feloldódnak, úgy oldódik fel és válik egyre képlékenyebbé a személyiség is.

Ez a lélekben politikussá válás belső folyamata. Kezdetben lehettek még nemes célok, de végül a hatalomvágy elural mindent, különösen, ha az illető pozícióba kerül. Villámgyorsan megtanul azt mondani, amit a mögötte állók adnak a szájába. Megtanul érthetetlen kitérő válaszokat adni, időnként nagy szavakat durrogtatni, és mindenek előtt, angolna módra cikázva, jól helyezkedni, hogy mindig ott legyen, ahol a vágyott pozíciókat osztogatják. Érdek-emberré válik, mert mindennél jobban meghatározza a saját érdeke.

Ha mérhetetlen pénzügyi hatalom birtokába kerül, az élete egyre inkább e körül kezd forogni. Végül pénz-emberré válik, akit az általa birtokolt pénzügyi birodalom határoz meg, azzal a különbséggel, hogy ez a birtokviszony előbb utóbb megfordul, és itt már őt fogja birtokolni, rángatni mindaz, amit létre hozott.

Ehhez a sajátos átalakuláshoz, a hatalomvágy által kontrollált állapothoz nem kell politikusnak vagy mágnásnak lenned. Lehetsz közös képviselő is vagy kórházigazgató, kis és nagyfőnök egy múltiban vagy bármi ezekhez hasonló. Lényeg, hogy legyen lehetőséged a felelősség vállalás nélküli hatalom gyakorlásra. Hisz egy multiban az alattad dolgozókra minden hibád következményét rátolhatod, míg az ő sikerükért járó elismerést és jutalmazást gond nélkül learathatod.

Miért írtam el ezeket ilyen részletességgel?

Azért, hogy tudj a kétféle jellem között különbséget tenni, és értsd, hogy az oktatásban (természetesen vannak kivételes tanárok, de ez nem az oktatási rendszer érdeme), egészségügyben közigazgatásban és általában a megdolgozatlanabb lelkek számára miért ismeretlen az, hogy a nekik kiszolgáltatott személyek önbizalmát építgessék, támogassák.

A valódi önbizalom számukra veszélyes, főleg azért, mert ők eleve nem rendelkeznek vele. Nem is igazán tudják, miért és hogyan lehet önbizalmat építeni. 

A helyzet nem mindig ennyire fekete-fehér. Lehet, hogy jó emberről beszélünk, aki végig járt egy önismereti utat, de végül egy ponton megrekedt és megkeserítette a fájdalom, a csalódottság. Lehet ő egy technikailag zseniális mester, képviselhet nagyon tiszta szemléletmódot, de nem fog tudni a saját elakadásánál tovább kísérni.

Mikor elérkeztek ehhez a ponthoz, ha képes a helyzetet felismerni és a sértett egóját hátrébb tolni, el fog engedni. Talán még el is küld valakihez, akiről tudja, hogy segítségedre lesz a további fejlődésedben. 

Sokszor azonban nem ez történik. Az illető beléd kapaszkodik, és próbál visszarántani maga mellé, ahol még befolyásolni tud, és minden eszközzel akadályozni fogja a további fejlődésedet, hisz az egyet jelentene azzal, hogy elveszít téged.

Ez a jelenség sajnos a párkapcsolatokban sem ritka. A párodnak lehet, hogy biztonságosabb a sebnyalogatás, ő nem akar kockáztatni és elhagyni jól bebetonozott pozícióját. Szüksége van a prekoncepcióira, szüksége van az önkorlátozó hiedelmeire, Te viszont lépnél már tovább egy valódibb élet felé.

Az ilyen helyzetekben előbb utóbb választás elé kerülsz. Nem ő fog dönteni, hanem Te, mert Te vagy döntési helyzetben. Sokan egy idő után inkább leállnak az önismereti úttal, mert fontosabb, hogy a párkapcsolatukat, házasságukat megőrizzék. Ezért nem esek hasra feltétlenül minden arany meg gyémántlakodalmas házaspár előtt. Lehet, hogy tényleg szépen haladnak egymás mellett a közös úton, de az is lehet, hogy egyikük megalkuvásban van, és a legfontosabbat áldozta be az együtt maradásba; önmagát…

Ezek persze döntések, és nem az én dolgom, hogy megítéljem őket.

Visszatérve az önbizalomhoz, akinek valódi – belső megdolgozottságon és önismereten alapuló önbizalma van, az nem fogja a sajátját félteni másokétól, sőt. A puszta jelenléte is inspiráló, örül, ha támogathatja a fejlődésedet.

A valódi önbizalom nem azt jelenti, hogy mindenhez a legmagasabb szinten értesz. Nagyon jól ismered a képességeid és a kompetenciád a határait, és ezzel teljesen rendben is vagy.

Tudod és el is fogadod, hogy vannak nálad jobbak és tehetségesebbek, ezzel együtt ez semmit sem vesz el az értékeidből. Mesterként nem félted a tudásod a tanítványaidtól, sőt, örülsz, ha hozzá segítheted őket, hogy tudásban túlnőjenek téged.

Kíséred őket az útjukon, hagyod, hogy megharcolják a maguk csatáit, együtt örülsz a győzelmeiknek és segítesz felállni nekik egy-egy vereség után.

Volt olyan tanárom, akinél másfél évig küzdöttem egy „na ez most jó volt”-ért. Addig csak negatív kritikákat kaptam, hogy mennyi hibát követek el, és mit, meg hogy kellene másként csinálnom. Komoly lelki felkészülésre volt szükségem minden óra előtt, hogy bírjam a rám váró érzelmi nyomást. Később kiderült, hogy ez is az ’elismerés és a törődés vagy akár a szeretet és megbecsülés’ egy formája volt. Vannak tanárok, akik így működnek, és ez teljesen rendben is van.

Azt azonban megfigyeltem magamon, hogy támogatóbb légkörben sokkal gyorsabb és hatékonyabb a fejlődésem. Ha csak negatív kritikát kapok, az frusztrál és visszahúz, olyan, mintha vízben futnék, míg a konstruktív, támogató kritika hatására szinte szárnyalok.

Ugyanezt figyeltem meg a tanítványaimon is. Emellett nekem is az esik jól, az az ön-azonos számomra, ha támogató figyelemmel kísérhetem a tanítványaimat. Ez nem azt jelenti, hogy jónak hazudom a szart. Ilyesmi párbeszédek tudnak nehezebb helyzetekben kialakulni:

„-Ma nem megy úgy.”

„-Látom, most ez van, de tök jó, hogy így is eljöttél. A kudarc is része a fejlődésnek, ebből is rengeteget lehet tanulni. Van benned erő még egy kézenállásra? Nincs elvárás, csak törekvés, hogy kihozd magadból azt, ami épp a legjobb.”

Vagy: 

„-Látom, hogy küzdesz magaddal. Szusszanj egyet és fussunk neki még egyszer! Tudom, hogy képes vagy rá.”   

  

Ha egy tanítvány sikerében, fejlődésében valamiért nem tudok hinni, akkor nem vállalom a tanítását, mert azzal mindkettőnket becsapnám.

Ha viszont hiszek benne, az gyógyító, az szárnyakat ad, azzal hozzá lehet segíteni egy másik embert ahhoz, hogy megkedvelje önmagát, hogy jobb társaság legyen önmaga és így mások számára is. A valódi önbizalom derűssé tesz és hitet ad az élethez, emellett egy idő után az Élet is melléd áll, hogy támogasson az önmagad felé vezető úton. 

Így leszel egyre bölcsebb és bátrabb, így ismered fel, hogy mi is az igazi küldetésed és válsz a legértékesebbé a világ számára.         

Csak előre Drága Barátom! :)