Kreativitás

Szerinted a kreativitás praktikus dolog? Jó az valamire, ha kreatív vagy? Egyáltalán, mit jelent kreatívnak lenni?

A legutóbbi, ’Kreativitás Fejlesztő Workshopom’ (legközelebb december 8-án lesz) kapcsán arra kellett rádöbbenjek, hogy sajnos nagyon sokan még a szó jelentésével sincsenek tisztában.

Egyszerűen nem tudják megfogni a lényegét annak, amit ez a szó jelent. Ami sokaknak eszébe juthat, az a jobb agyféltekés rajzolás, és általában valami művészi, tehát értelmetlen dologgal hozzák összefüggésbe.

Akik egy kicsit messzebb látnak, azt is tudják, hogy a különböző, technikai vívmányok feltalálásához is nagyfokú kreativitás kell, így ez a készség igenis tud hasznos lenni.

Ha azonban a kreativitás létjogosultságát csak ebben látjuk, akkor az csupán a Nobel díjas tudósok privilégiuma marad, azt meg ugye nem lehet elvárni, hogy mindenki feltaláló legyen.

Mert ugye, mire is menne ez a világ, ha senki sem dolgozna, mindenki csak halom számra ontaná magából az újabb és újabb technikai kütyüket?!

Valakinek a rabszolgamunkát is el kell végezni, nem? Te szoktál ’rabszolgamunkát’ végezni? Szereted csinálni? Akarsz róla beszélni?

Nem folytatom, mert még magamat is felidegesítem a végén…

Inkább nézzük meg, mi is az a 'kreativitás' egy kicsit tágabb értelemben.

A ’kreativitás’ a kreációra, azaz a teremtésre való képesség. Mindenkibe gyárilag bele van kódolva, csak erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Kezdetben mindannyian teremtünk. A gyerek folyamatosan és kényszeresen alkot. Ha kell, ha nem, ha van értelme, haszna, ha nincs. Komoly erőfeszítésbe telik, mire végre el tudja annyira nyomni ezt a törekvést, hogy képessé váljon rabszolgamunka végzésére.

Egy problémát megoldhatsz egyféle módon, és megoldhatsz ezerféle módon. Hallottam egy felmérésről, ami azt mutatta ki, hogy míg egy átlag óvodás korú gyermek több tucatféle megoldást talál arra, hogy egy gémkapcsot mire és hogyan lehet használni, addig ugyanaz a gyerek, 10 éves korára már csak fele ennyi lehetőséget talál, 15 éves korára pedig, kisgyermekkori ötletgazdagságának durván 75 százalékát elveszíti.

Ebben a tárgyi tudásközpontú oktatási rendszerben ez nem is lehet másként. 

Kemény ezt így kimondani, de ez azt jelenti, hogy a begyöpösödés már gyerekkorban elkezdődik…

Te mit teremtettél legutóbb?

Tanultam nem rég egy kifejezést. Úgy hangzik, ’neuroplaszticitás’. Hallottad már? Tudod, mit jelent? 

Ez az a képessége az agynak, hogy folyamatosan újabb és újabb, idegi összeköttetéseket hozzon létre, hogy az ingerületeket más és más pályákon keresztül tudja szállítani. Ez azt jelenti, hogy az agy folyamatos tanulásra és változásra van programozva. Ha ezt a képességet nem nyomod el magadban, vagy nem hagyod, hogy mások elnyomják, bármilyen szembejövő, kicsit is kihívást jelentő élethelyzetre, gondolkodás nélkül ezerféle megoldást kell, hogy találj.

Mikor az Egis gyógyszergyárban dolgoztam, a karbantartók között, először azt gondoltam, itt majd profi ’rabszolgákat’ találok, akik, mint gyári munkások, utasítások végrehajtására szakosodtak. Nagyot néztem, mikor megértettem, mi is a dolga ezeknek az embereknek.

Legtöbbször különböző méretű és formájú fém, vagy műanyag csöveket kellett összekötniük. A dolog ’hogyanját’ egy az egyben rájuk hagyták a főnökök. Mire kettőt pislogtam, legalább 3-4 féle megoldással jöttek elő, és a legfrappánsabb, legkreatívabb ötletek rendszerint akkor születtek, mikor egy szükséges eszköz véletlenül a műhelyben maradt. A kollégák meg ugye lusták voltak visszamenni, hát megoldották anélkül...

Közben, hogy a nap vidáman teljen, folyamatosan osztották egymást olyan szövegekkel, hogy végül már jegyzeteltem. 

Sosem kellett gondolkodniuk, ezek mindig csak úgy jöttek belőlük, és nem fogytak el. 

Mikor egy alkalommal egy iszonyú nagy tartájjal küzdöttünk, annyira elfáradtunk, hogy le kellett üjjünk.

Egyikük belátta, hogy: „kevesek vagyunk, mint lepkefingban a kálcium…”, mire egy másik csípőből tolta rá, hogy: „mit akarsz, olyan öreg vagyok, hogy mán a szar is mankós bottal gyün ki belőlem…”

Jól szórakoztak és nem volt olyan meló, amit ügyesen, okosan meg ne oldottak volna valahogy. A nagy öregek 2-3 házat is felépítettek, miközben 20-30 évet húztak le ugyanabban a gyárban. Se világtól elrugaszkodott művészek, se feltalálók nem voltak. Egyszerű munkásként, praktikusan használták a kreativitásukat.

Tök mindegy, mi a munkád, milyen a családi háttered, a teremtésen, a kreatív alkotási folyamaton keresztül tudod megvalósítani azt, amire születtél.

Rengeteg olyan tévhit kering szerte a világban, mely csak arra jó, hogy felmentést adjon a középszerűségre. Ezek a legalattomosabb kifogásaink, melyekkel az önmegvalósítás felé vezető útról igyekszünk eltéríteni magunkat.

Ne dőlj be nekik! A ritmusérzék, a hallás, az ügyesség (kézügyesség, reflexek) és a kreativitás igenis fejleszthetőek. Ugyanez igaz nem mellesleg, a spirituális nyitottságra és az érzelmi intelligenciára.

Sokan küzdenek azzal, hogy a kreativitásukat hogyan hozzák át a praktikus élet szintjére. 

Origami bajnok. Nem tudsz olyan dolgot mondani, amit ne tudna 2 perc alatt meghajtogatni papírból vagy bármi másból, és éjszakai árufeltöltő egy vidéki Tescoban... Fantasztikus zenészek, táncosok, írók és képzőművészek vannak az utcán vagy dolgoznak olyan területen, ahol nem tudják hasznosítani a kreativitásukat. 

Azokat a munkákat nevezem ’rabszolgamunkának’, ahol nem kell (sőt, nem szabad) gondolkodni, nem szabad ötletelni, új megoldásokat keresni, csak mechanikusan utasítást végrehajtani és szabályt betartani.

Egy kanadai fatelepen, a fafeldolgozás közben keletkező forgács elszállíttatása óriási összegeket emésztett fel, egészen addig a pillanatig, amíg egy kreatív ember össze nem keverte enyvvel és táblákba nem préselte az egészet. Egy próbát megért. Ma ez a bútorgyártás egyik legfontosabb alapanyaga. 

A feltalálója új lehetőséget adott az emberiségnek, és rendesen meg is gazdagodott az ötletéből. Pontosabban abból, hogy az ötletét meg is valósította. Csak föltette a kérdést, hogy miként lehetne hasznosítani azt a rengeteg fűrészport, hogy az ne vigye, hanem hozza a pénzt. A megoldás pedig jött, mert az agy keresi a megoldásokat, hacsak nincs elnyomva, valami önpusztító programmal.

Gyerekkorban még mérlegelés nélkül merünk játszani, mert a valódi életre készülünk. Az Univerzum érdekes módon nem tesz különbséget kicsi és nagy között. Ez a különbségtétel az elménkben van, és ez az önkorlátozásunk egyik alapja.

Aki kicsit tud teremteni, az nagyot is. Aki szépet tud teremteni, az hasznosat is.

Csak egy kicsit ki kellene engedni már azt a féket.

Amikor belépsz az izzasztó kunyhóba, azzal a mondattal köszöntöd társaidat, hogy „minden a rokonom.” Sőt, újabban a „minden a testvérem” mondatot használjuk. Hiszen a kunyhó maga, egy anyaméhet szimbolizál, így akik oda belépnek, azok arra az időre (vagy talán azon túl is) egymás testvéreivé válnak.

A mondat azonban nem áll meg a kunyhóban ülő társaidnál. Nem ’mindenki a testvérem’, hanem ’minden a testvérem’. Minden teremtett dolog. Márpedig, ami a testvéred, az él. Isten nem teremtett ’halott dolgot’, élettelen anyagot.

Az evolúció tudatosan, vagy öntudatlanul, de megy tovább, folytatódik még a legparányibb atomban is.

Érdemes ennek ellenállni?

A tudós mikroszkóp alatt nézi a virágot, ha meg akarja érteni. Ugyanezt a zen mester úgy éri el, hogy meditációba merül, és virággá válik. Számtalanféle úton juthatsz el ugyanoda.

Emlékszem egy napra, mikor Mindentudó Nagyanyám, önfeledten bohóckodó kutyánkat, Pletykát nézegette. Sóhajtott egyet, majd így szólt: „Ezt a jószágot az Isten is jókedvében teremtette.”

Téged milyen kedvében teremtett az Isten? Ugye nem épp unatkozott? Nem, Isten soha nem unatkozik. Erre mi is csak akkor vagyunk képesek, mikor megfeledkezünk arról, hogy teremtésre születtünk, kreatív, véget nem érő alkotási folyamatra.

Valójában folyamatos megújulásra, új képességek fejlesztésére, folyamatos tanulásra, izzásra, megvilágosodásra vagyunk teremtve mindannyian.

Ebben a témában nem lehet eleget írni. Én is írtam már erről korábban, és most így visszaolvasva, azt látom, hogy szilárdan őrzi az aktualitását. Ha szeretnéd azt is elolvasni, ide kattintva megteheted.

Gyönyörű, kreatív, teremtésben gazdag napot kívánok Neked! :) 

Nők

A ’Hová lettek a férfiak?’ című blog után többen követelték a nőkről szóló verziót is. Összeszedtem hát magam, hogy megírjam, bár ez az eddigi legkényesebb téma. Gyűjtöm is hozzá az elszántságot hetek óta. Stílusosan szólva igyekszem finom lenni és nőies ezen a téren…

Hol is kezdjem? Mondjuk a közepén, úgy izgalmasabb.

2 világháború értelmetlen mészárlása nem múlik el csak úgy, észrevétlenül. Ahogy nyomot hagyott a férfiakban, nyomot hagyott a nőkben is. Ahogy a ’férfi blogból’ kiderült, a férfi minta vállalhatatlanná torzult a háborúkban átélt és megtett borzalmak miatt. Így inkább tudatunk mélyére száműztük, és átmeneti, túlélő stratégiaként létrehoztuk a jóval könnyebben viselhető pasit. Ez a minta tökéletesen alkalmas az életben maradásra, a férfi szerepeit azonban csak elvétve és megbízhatatlanul tudja hozni.

Törvényszerű volt, hogy ennek következtében a nő, saját túlélési stratégiájaként önmagában kezdte el kinöveszteni a férfit. Így, most egyre inkább ő az, aki viszi a férfi szerepeit, és ezt a mintát adja tovább lányainak is, hisz a férfiak eltűntek, a pasikra meg nem lehet számítani.

Egy pusztító, hímsovén kultúra, először évszázadokon keresztül elnyomja a nőt, majd megöli a férfit, mire az megjelenik a nőkben. Innentől kezdve az sem kérdés, hogy mitől is virágzik úgy, a feminista mozgalom…

Olyan területeken is megjelenik a nő, ahol azelőtt ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Vállalatok felső és középvezetői közt, a politikában, még akár miniszterelnökként is találhatsz nőket. Ügyvédek, jogászok, közgazdászok, építészek és mérnökök közt, sőt még a katonák és a harcművész mesterek között is jelen vannak. Szinte nincs már olyan ’klasszikus’ férfi szerep, melyet a nő ne hódított volna meg magának.

Folyamatosan bizonyítja, hogy mindenhol megállja a helyét. Ha így folytatjuk, úgy járunk majd, mintha egy méhkasban lennénk. Lesz majd egy ’anya királynő’, lesznek a ’dolgozó nők’ és lesznek a hasznavehetetlen ’herék’, akik csak a fajfenntartásra valók.

Bizony, jaj nekünk, ha csinálunk még egy háborút… Hát kellett ez nekünk?!

Ami történik, az törvényszerű. Kibillent az egyensúly és most, hogy helyre álljon, kibillent a másik irányba is...

Ha ez a nőknek jó lenne, az a világ végét jelentené minden pasi számára.

Az a nagy szerencsénk, hogy ettől a helyzettől a nők épp úgy szenvednek, mint mi.

Bepasizni, gyereket szülni, egyedül nevelni, közben háztartást vezetni, sok diplomát szerezni, karriert építeni, pasizgatni, végül pedig a terhek alatt összeroskadva tönkre menni és meghalni.

Nem hiszem, hogy egy nőnek ez lenne az álma, a valóság ebben a pillanatban mégis így fest.

Ezt a mintát átírni nem kis feladat.

Létezik azonban egy sokkal ősíbb minta is, mely szerint a teljesség, a nő és a férfi egyesüléséből születik meg. A nő és a férfi most is egymás kiegészítésére törekszik.

Valahol mindenki a párját keresi, akármelyik nemhez tartozzon is. Persze el is lehet ezt az ösztönt fojtani, de az előbb, utóbb a teljes megkeseredéshez vezet.

A nő bizonyított, hogy erős és mindenhol megállja a helyét, de a férfi mégis hiányzik neki.

Ez hajtja bele egyre újabb és újabb párkapcsolatokba, vagy – ami ugyanaz – emiatt ad esélyt újra és újra ugyanannak a pasinak. Megtanulta, jól bírni a csalódást, és, mivel a sok pofontól megerősödött, újra és újra talpra áll.

Vannak, akik az alfák alfáját keresik, vannak, akik pasikból próbálnak férfit faragni. Sajnos egyik út sem vezet célra.

A nőben lakó férfi minden alkalommal ölre megy a pasival. Addig szkanderoznak, míg dűlőre nem jutnak. Ha a nőben lakó férfi lenyomja a pasit, a pasi jobb, ha magától kereket old, amíg lapátra nem kerül.

Az is lehet azonban, hogy egy pasi sok erős nő közé születik, mondjuk, mint legkisebb öcs. Apja vagy nincs, vagy nem mutat férfi mintát. Ő kell, hogy legyen a férfi, de a nővéreiben lakó férfiak túlerőben vannak. Hősiesen küzd, győzni nem tud, de nagyon megerősödik, és végül egy nőgyűlölő alfa hím lesz belőle.

Egyik nőtől a másikig megy, és sorban nyomja le bennük a férfit. A nő ennek a lelke mélyén örül, de a várva várt kapcsolat nem tud elindulni, mert a sérült férfi számára csak addig volt érdekes a nő, amíg ’bosszút nem állt’ rajta. Ezután persze keres magának egy még erősebb nőt, aki még nagyobb kihívás lesz számára.

Ha a nő elég erős, ez a furcsa, csihi-puhi kapcsolat eltarthat egy darabig, de a vége mindig ugyanaz.

Azt kérdezed, mi lehet a megoldás? Hát, ez engem is érdekel. A pontos megoldást nem tudom, csak érzékelek néhány fontos irányelvet, melyek segíthetnek az egyensúly helyreállításában.

Minden nőben lakik egy férfi és minden férfiban lakik egy nő. Ez mindig is így volt, csak időközben az arányok kissé felborultak.

Egy biztos. Lehet női és férfiköröket szervezni, de magukban, egyik nem képviselői sem tudják ezt a helyzetet a másik nélkül megoldani.

Ha nő vagy, a legnagyobb bátorság az, ha mersz gyenge lenni. Az igazi bátorság az, ha lejjebb mered venni magadban a férfit, és mersz helyet engedni magadban annak férfinak, aki a társad, a párod, aki a gyermekeid apja.

Ha férfi vagy, az a legnagyobb erő, ha kiérdemled a nő bizalmát, és segítesz neki megnyílni, segítesz neki a ’gyenge nőt’ megélni, hisz erre vágyik oly hosszú ideje, generációk óta.

Nőként nagy hiba, ha azt hiszed, neked kell a pasiból férfit faragni… Ez nem a te dolgod, bármennyire is érzed rá a késztetést. Férfit csak egy másik férfi faraghat a pasiból, többnyire az apja, vagy a mestere, tanítója. Mindezt nem egyéb módon teszi, mint saját példáján keresztül. Ha ilyen széles távol nincs a közelben, és a pasi mégis motivált az ügyben, kénytelen lesz a saját belső mesteréhez fordulni nagy bizalommal. 

Nőként ezt a folyamatot úgy támogathatod a legjobban, ha megmaradsz nőnek, és nem veszed át tőle a férfi szerepeket. Tedd csak le őket bátran, neked lesz könnyebb. Hagyd, hogy észrevegye, hagyd, hogy megtalálja és végre felvállalja őket, a saját méltóságával együtt. (A kettő összetartozik. Méltóság nélkül nincs felelősség.)

Pasiként a férfihoz vezető úton nagy hiba, ha, a hímsovén macsó szerepét veszed magadra. Amíg a nőt nem tiszteled a nőben, mindig csak a férfias arcát fogja feléd mutatni. Egy nőnek kell a biztonság. Egy pasi csajozik, a férfi a nőt keresi, és, ha egyszer megtalálta, nem tágít mellőle.

Mindkét félnek kockáztatnia kell az újabb fájdalmat. Amíg biztonsági játékosok vagyunk, semmi nem fog megváltozni.   

Nem rég egy ’Nők több szerepben’ című HVG konferencián volt szerencsém részt venni. Elképesztő karrierek siker történetek kerültek bemutatásra. Voltak ott nők, akik megtalálták magukat az életükben, a munkájukban. Voltak, akik parádésan hozták az összes férfi és női szerepet egyben. Azok, aki nem csak sikeresnek, hanem boldognak is tűntek (ők jóval kevesebben voltak), megtanulták, hogyan engedjenek teret a férfinak az életükben.   

Olyanok is akadtak szép számmal, akiknek az volt a fő problémájuk, hogy miért nincs több nő a Műszaki Egyetemen, a természettudományban, a politikában és a Nobel díjasok között. Közülük többen abban a hitben vannak, hogy ha még több nő kerül felső vezetői pozícióba, az azért lesz jó, mert akkor végre női energiákat tudnak vinni oda, ahol az azelőtt ez nem volt lehetséges.

Nem kérdezem meg, miért nincs több férfi az óvónők között, és, hogy miért nem szülhetnek a férfiak, mert ilyen kérdés fel sem merül bennem. 

Inkább azt kérdezem meg, vajon a felső vezetésben lévő nők tényleg női energiákat visznek-e az általuk kontrollál területekre, vagy csak a bennük lévő megerősödött férfit használva veszik fel a harcot a férfi kollégákkal?

Amennyire én látom, a nőnek nem a férfi, hanem a női oldalát érdemes erősítenie, ha esélyt akar adni magának a boldogságra. Ebben a törekvésében bátran segítségül hívhatja női ágú őseit, készséggel segíteni fognak. Őket is az menti meg, ha akad egy nő a családban, aki visszatalál önmagához.

A férfiakra természetesen ugyanez vonatkozik férfiágon.

Ha boldog, beteljesült párkapcsolatot akarsz, vállald a kockázatot. Tedd meg Te az első lépést, ne várj a másikra. Kérd magad mögé őseidet, és bízz bennük.

A hasonló a hasonlót vonzza. Ha elkezded, és belevágsz, megjelennek majd, azok, akik vágyadban együtt rezdülnek Veled. Nem is gondolnád, hányan vannak már most is, akik ezen munkálkodnak.

Ebben a törekvésben szükségünk van egymásra.

Aki magában a férfit keresi, sötét, mély kútba kell, leereszkedjen, mert amit keres, azt ott lenn, az alsó világban találhatja csak meg. Ha eközben a kút szélénél ott áll a nő, aki visszavárja, a férfi mindent megtesz majd, hogy vissza is jöjjön, még, ha saját húsával kell is közben a Griffmadarat táplálja, hisz tudja jól, hogy odafönt a boldogság várja. 

  

Ha ezt megtesszük, talán azoknak a lelke is megnyugszik, akik hosszú ideje, a háborúban eltűnt férjüket várják haza. Ha sikerül rehabilitálni a nőt és a férfit, a családokat is megmenthetjük.

Nem rég egy izzasztó kunyhó szertartáson vettem részt. Az ott elhangzó imákból egybehangzóan kiderült, hogy ez a téma minden résztvevőt érint, és, hogy milyen nagy szükség van az Ősök támogatására. A kunyhó közepén lévő katlanba vörösen izzó kövek kerülnek, akik az Ősapákat és Ősanyákat jelenítik meg. Ők segítik azt, hogy az imák minél jobban célba találjanak.

A kunyhóból négykézláb jössz ki, és szó szerint örülsz, hogy élsz... 

A forróság és a gőz mindent kivesz belőled. Lassan, zsibbadó végtagokkal vonszolod magadat, az előre odakészített matracra, takaróra, hogy elterülhess, és a friss, hideg levegőn visszanyerd az erődet. Én is pont ebben az állapotban kerestem a helyemet, mikor észrevettem, hogy a takaró, amit jó előre odakészítettem, foglalt…

Egy hölgy feküdt rajta a résztvevők közül, teljes kábulatban. Jól esett volna ledőlnöm, de örültem a látványnak. Jelet láttam benne. A gyengébbik nem képviselőiből valaki, végre mer gyenge lenni. Nem tudott róla, de hozzá segített egy felismeréshez, egy élményhez.

Sokunk imája meghallgatásra talált. Megnyílt az út, már csak járnunk kell rajta.

Tisztelet

„A mai fiatalok nem tudják, mi a tisztelet…” Ezt a mondatot körülbelül 10 éve hallottam utoljára. Úgy látszik, már a nyugdíjas sem a régi…

Ha ez a mondat ma elhangzana a 4-es 6-oson, talán pont egy bölcs nyugdíjas válaszolna rá: „Honnan is tudnák?!”

És a költői kérdés jogos lenne. Ha van is tisztelet, többnyire kimerül üres formaságokban, a valódi, belülről fakadó érzést pedig eltakarja az a rengeteg szemét, ami játszmákból, félreértésekből, komplexusokból és megfelelési kényszerből fakad.

Neked mi a tisztelet? Ismered a velejáró érzést? Ismered az ízét?

Mi a tisztelet? Ki tudja? Hol találjuk? Hova tettük, hová rejtettük?

Amióta Hellinger féle ’Családállítás’ tanulmányozására adtam a fejem, ezek a kérdések gyakran visszatérnek. Többen megkaptuk nem is egyszer, hogy „tiszteletlenül beszélünk a szüleinkről”. Mikor megkérdeztem, miért nem az ellenkezőjével, a tisztelettel foglalkozunk inkább, elgondolkodtató választ kaptam. Megtudtam, hogy valójában a tisztelet ellentéte nem a tiszteletlenség, hanem az ítélkezés. 

Az is kiderült, hogy a tiszteletlenség ellentéte pedig az alázat.

Úgy döntöttem elfogadom ezeket a válaszokat, s így, az egész téma új megvilágításba került.

A tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem lehet létrehozni, mert már eleve van. Csak benne lenni lehet, és - ezek szerint – belőle kiesni az ítélkezésen keresztül. Ha tehát megítélsz valakit, mondjuk a szüleidet, amíg az ítéleteidet fenntartod, elválasztod magadat attól a lehetőségtől, hogy tiszteld őket.

-Na, és akkor mi van? Kérdezhetnéd jogosan, hisz mi bajod is származhatna neked vagy a szüleidnek abból, ha nem tiszteled őket? Látszólag semmi.

Azok a láthatatlan szálak azonban, melyek a különböző, egymáshoz való viszonyulásokból fakadnak, mélyen a tudattalanban találkoznak és szövődnek össze sajátos törvényszerűségek szerint.

Ráadásul nem csak a Te viszonyulásaidról van szó, hanem minden olyan személyéről, akikkel közös ’családi rendszerben’ vagy. Mindenki, aki erős lenyomatot hagyott a családi tudattalanban (legyen az élő, vagy már elhunyt személy), ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódik Hozzád, és befolyásolja a viszonyulásaid minőségét is.

A családi rendszerben ideális esetben egyfajta természetes rend uralkodik, ez azonban tudatlanságunk és gyarlóságunk következtében felborult. Valójában, mire erre a világra megérkezünk, már bőven van mit helyreállítani abban a közös családi tudattalanban, amelyet az őseink hagytak ránk.

Tisztelni azt lehet, aki tiszteletre méltó módon viselkedik. A tiszteletre méltó viselkedés itt nem morális, etikai kategóriát jelent, hanem elsősorban azt, hogy a ’családi hierarchiával’ összhangban cselekszik. Ez pedig sokszor szöges ellentétben áll a közmegegyezésen alapuló 'tiszteletre méltósággal'.

Itt a történet rendkívül izgalmassá válik.

Ezt a családi hierarchiát ugyanis a lehető legnagyobb jóindulattal is súlyosan meg lehet sérteni.

Az, hogy egy házasságban az egyik fél megcsalja a másikat, még önmagában nem sérti meg a hierarchiát. (Etikailag persze ez egészen más kérdés.) Ha ezt elmondja a saját szüleinek, az sokféle következménnyel járhat, de a hierarchia még ettől sem sérül. Ha azonban minderről valamelyik gyerekének is beszámol, a hierarchia menthetetlenül felborul!

Lehet, hogy csak őszinte akart lenni a szülő, valójában azonban nem bírta a nyomást, a felelősséget, és mindezt a gyermekére rakta.

Egy válás nagy fájdalommal jár, de a hierarchia nem ekkor sérül, hanem akkor, mikor például megkérdezik a szülők a gyermeket (csupán demokratikus indíttatásból), hogy melyikükkel szeretne élni. A választás felelősségének terhét a gyermekükre rakják. (Ezek után a gyerek, nagy valószínűséggel azt fogja majd gondolni, hogy ő a válás oka, és, hogy a szülők azért váltak el, hogy őt büntessék, mivel ő rossz volt.)

Ugyanez történik, ha egy szülő állandóan a gyermekének panaszkodik az anyagi helyzetéről. (Mivel a gyerek azt gondolja, ő a családi csóróság oka, később könnyen lehet, hogy neki is anyagi nehézségei lesznek…)

Még bőven nem tartunk ott, hogy a szülő bármilyen módon bántalmazná a gyermekét. Olyan, mindennapos dolgokról beszélek, melyekről legtöbben nem tudnak, észre sem veszik. Talán jót akarnak, talán csak gyengék és gyarlók, talán nehéz, viselhetetlen élethelyzetben vannak. A végeredmény azonban rendkívül súlyos.

Sérül a családi hierarchia, és a gyermek többé nem képes tisztelni szüleit.

Ha Te sem tudod tisztelni a szüleidet, tudd, hogy nem a Te hibád.

 -Akkor mi is ezzel a probléma?

-Az, hogy a balhét mindezért mégis Neked kell elvinned! Kudarcra ítélt párkapcsolatok, bizonytalanságra kárhoztatott egzisztencia, sorozatos karriertörések, élhetetlenség, identitás zavar, alacsony önbecsülés, depresszió és más hasonló tényezők jelenléte utalhat erre, melyek mind, mind a Te életedet teszik pokollá…

Az IGAZSÁG, sajnos cseppet sem igazságos…

Ami mégis jó hír, az, az, hogy éppen ezért az is Te vagy, aki kemény munkával ugyan, de helyre állíthatja a hierarchiát. Ha felismered, hogy Te is ebben a helyzetben vagy, talán eljött az idő, hogy dolgozz is mindezen.

Lépjünk hát vissza a kezdőpontra. A tisztelet ellentéte az ítélkezés.

Amikor valakit megítélsz, vagy akár minősítesz, amikor úgy gondolod, rosszul kezel az életében bizonyos eseményeket, ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz, mint az egyetlen mérvadóhoz. Az első lépés, hogy lazítasz egy kicsit, és megengeded neki, hogy olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem, de nincs jogod hozzá, hogy megítéld, mert nem vagy abban a helyzetben. Valójában nem is a Te dolgod, hogy bármilyen ítéletet alkoss róla.  

Elég, ha megvéded a saját határaidat, azon túl ne harcolj, ne táplálj haragot.

-Jó, jó, könnyű azt mondani, de, hogy lehet valakire nem haragudni, aki arra durván rászolgált? Itt jön be a megértésre való törekvés. Ő azt teszi, amit tesz, és ez az ő felelőssége. Ha megpróbálod megváltoztatni, Isten akarsz lenni, vagyis nem bízol benne, hogy ’magától’, a Te segítséged nélkül is megváltozik. Akár úgy lesz, akár nem, Te ezért nem tehetsz semmit.

Ezt elfogadni, alázat.

Ugyanez történik akkor is, ha meg akarod menteni a szüleidet. Segíthetsz nekik, de ennél többet nem tehetsz értük. Úgyis azt fognak tenni és gondolni, érezni, amit akarnak, pontosabban, amit tudnak. Őket is az örökölt mintáik mozgatják.

Az egyetlen dolog, amivel őket gyógyíthatod, ha Te mersz végre boldog lenni. Ha Te vagy elég bátor, hogy leválj róluk, és visszaadd nekik, az őket megillető felelősséget.
  

Amikor ezt megteszed, óriási megkönnyebbülés lesz a jutalmad. Nem cipeled többé az őseid terhét.

Vannak azonban sokkal rejtettebb összefüggések is.

Amikor valaki, a szülei szeretetéért küzdve mindenáron meg akar felelni azok vélt vagy valós elvárásainak, valójában sem a szeretetnek, sem a tiszteletnek nem ad teret.

Szeretetért küzdeni, olyan, mint küzdeni a napfényért. Vagy épp süt a Nap, vagy nem, mindegy, mit csinálsz.

Még, ha sikerül is, a szüleid elvárásainak megfelelni, azzal sem oldasz meg semmit, mert minden ez irányba tett erőfeszítés csak elválaszt önmagadtól, és az áhított rendtől.   
  

A legnagyobb hűtlenség, ha magadat csalod meg.

Ha a szüleid szeretetéért küzdened kell, ha azért cserébe fel kell adnod önmagad, tudd, hogy nem éri meg. 

Nem azért nem szeretnek, mert nem tudsz nekik megfelelni, hanem azért, mert ők maguk sem tudnak szeretni. Nem tudják, hogyan kell, hisz valószínűleg ők sem kapták meg azt a biztonságot nyújtó elfogadást, amit most tőlük vársz.

Szinte már közhely, hogy a valódi szeretet nem függ feltételektől, mégis ez az igazság. A szeretet van, és lehet benne lenni. A szereteten kívüli szeretet nem létezik, illúzió csupán.

Amikor egy ilyen illúzióért küzdesz, akkor vagy a legcsalódottabb, ha végül megkapod. 

Üres, lélektelen formaság, mely annyira fáj, hogy már nem is érzed. Ezért küzdeni, ezért meghasonulni, ezért feladni az álmaidat, azt a személyt, aki valójában vagy, egyenes út a boldogtalansághoz.

Jobb, ha leállsz, és nem küzdesz tovább. Inkább küzdj magadért, és bízd rájuk, hogy szeretnek-e vagy sem. Te vagy az, aki esélyt adhat nekik a valódi szeretetre azzal, hogy nemet mondasz a hamisra.

Az első lépés itt is az, hogy Te elfogadod őket olyannak, amilyenek.

-Lehet-e valakit úgy szeretni, hogy tudod jól, ő nem képes azt viszonozni?

Itt jön be megint az alázat, mint a tiszteletlenség ellentéte. Nem tudom, miért van így, de így van, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem őt.

Valóban szeretni valakit, aki nem szeret viszont annyira fájdalmas, hogy hosszú távon nem lehet túlélni. Hogyha valakinek ’megszakad a szíve’, sokszor arról van szó, hogy túl sokat időzött a szeretet terében, miközben az, akit szeretett (ezek lehetnek a szülei is vagy a szerelme), nem tudott ebbe a térbe belépni. Az ember lelke elfárad, és a túlélés érdekében inkább magunk is kilépünk ebből a szent térből.

A szeretet ilyenkor elalszik bennünk. Hibernáljuk az érzést, és nem marad más, mint az elfogadás. Jó esetben megértjük, miért van így, de, ha nem értjük, akkor is őrá bízzuk a döntést. Nekünk csendes, de élhető szomorúság marad, és, ha tényleg sikerül elengednünk a vágyat, nagy megkönnyebbülés lesz a jutalmunk.

Rábízzuk az ő lelkére, hogy meglépi-e a szeretethez vezető lépéseket, és, ha igen, mikor. A leghatékonyabb sürgetés, a nem sürgetés.

Mindezek a lépések leírva könnyűnek tűnnek, sokan értik is az összefüggéseket, ezeket megtenni azonban mégis hihetetlenül nehéz.

A lelkünk nagyon lassan mozog. Óriási türelemre van szükségünk önmagunkhoz. A lélek döntései valójában téren és időn túl születnek. Tiszteletre és alázatra nem másoknak, hanem neked van szükséged. Ha igazán erős vagy, azt onnan tudod, hogy tiszteled a gyengét, hisz a saját, belső folyamataidhoz képest Te is gyenge vagy.

Számos, lélekmozgásos családállításon vagyok túl, és úgy érzem, sosem lesz vége. A láthatatlan szálak a messzi múltban gyökereznek, és minden alkalommal csak egy pici bepillantást enged a tér. Néha még annyit sem.

Ezeknek a mélyben gyökerező összefüggéseknek a meglátása a megértés kulcsa, mely segíti az értelmetlen törekvések elengedését. Ez segít abban, hogy a családi rendszerben és hierarchiában Te is megtaláld a saját helyedet.

Ha egyszer elkezded, tudd, hogy innentől a fájdalom útján fogsz járni.

Azt is tudd azonban, hogy így is, úgy is ezt az utat járod, csak így mindezt tudatosan teheted. Panaszkodás és nyavalygás helyett a kezedbe veszed és méltósággal viseled a sorsod, vállalva ennek valódi felelősségét.

Ami nem a tied, azt leteszed, s innentől kezdve esélyt kapsz, hogy végre a saját életedet éld.    

Hova lettek a férfiak?

Te ismersz férfiakat?

Ez előtt 100 évvel, ezt a kérdést még nem értették volna. Mostanában azonban még a ’férfi’ szó is mintha kiveszett volna a nyelvünkből. Helyettük inkább pasik vannak, és a legmagasabb kiosztható minősítés is ezen belül található. Mi, a hajdani férfiak kései fiai, legjobb esetben is csak ’jó pasik’ lehetünk…

A kérdés tehát kínosan aktuális. Hova lettek a férfiak?

Érdemes ezt a kérdést több oldalról is körüljárni. Mikor tavaly februárban Valentin napi, párkapcsolat tuningoló, jóga workshopot tartottunk, a szinglik közül többen szóvá tették, hogy ezzel erősen diszkrimináljuk az egyedülállókat, ami meg ugye nem szép dolog.

Megmondom őszintén, szívesen tartanék ’férfiakat nőkkel összehozó’ párkapcsolatok kialakulását elősegítő jóga workshopot is, hisz állítólag kerítőnek sem vagyok utolsó, csak hát van egy aprócska probléma. 

Honnan szerzünk férfiakat?

Ha a ’joga’ szót kivesszük a történetből, néhány szingli pasit, még csak, csak belevihetünk a jóba, de férfit? No way… 

Vissza is jutottunk hát a kezdeti kérdésünkhöz.

Mielőtt azonban az eltűnt férfiak nyomába eredünk, nézzük meg mi fán is terem a férfi.

Neked mitől férfi a férfi? Te hogyan teszel különbséget pasi és férfi között? Ugye nem is olyan egyszerű a kérdés.

Nem csupán az ellangyosodó férfidivatról van szó. Nézd meg egy múlt századi parasztember fényképét. Milyen tekintete van? Nézd meg az egyik leghírhedtebb betyárunk, Rózsa Sándor portréját. 

A papír felgyullad a tekintetétől. Ilyeneket bizony nem látsz a négyes-hatoson…

Nézz körül egy harcművészeti edzésen. Mit látsz? Olyan pasikat, akik a férfit keresik önmagukban és olyan nőket, akik a férfit keresik a pasikban. Vannak szép szál legények, keményre kigyúrt kisfiúk, nyálas hernyó emberek, és utcán bunyózó, agresszív, komplexus bajnokok, de a férfi, az ritka jelenség.

Neked mitől férfi a férfi? Odaadó, hűséges férj, erős, mégis gyöngéd társ, jó apa, aki tud példát és tekintélyt is mutatni? 

Ezek mind, mind számítanak, de a lényeg, hogy a férfi minden tettéért vállalja a felelősséget, és ez olyan tartást ad neki, ami a fentieket is már alapból hozza magával. 

A másik nélkülözhetetlen összetevő, hogy a férfi a világ számára áldásos módon használja mágikus, teremtő erejét! 

Ez, a teremtő erő olyan képesség, mely egy pasinak is rendelkezésére áll, de csak a férfi tud igazán bánni vele, mert ennek az erőnek az uralása misztikus összefüggésben áll a felelősség vállalásával.

Férfinak lenni, tehát egyszerre óriási lehetőség az önmegvalósításra és óriási teher is, amit bírni kell viselni.

Pasinak lenni ehhez képest jóval kényelmesebb üzemmód. Nincs felelősség, se teher, csak szabadság és élvezkedés. Életeket lehet így leélni, kellemesen, gondtalanul, anélkül, hogy bármilyen valódi dolgot leraknánk az asztalra. Ha semmit sem teszünk, ez vár ránk is, mert senki sem válik magától férfivá.

Két dolgot kell tisztán látnunk.

Először is, ha megnézed a természeti és archaikus népeket, ott mindig volt egy nagyon erős szelekció. Az, hogy egy fiúból lesz-e férfi, a férfivá avatási szertartáson dőlt el. Ha sikerült, férfivá lett, és onnantól úgy is viselkedett, ha nem, meghalt. Ilyenkor legtöbbször a fiút halálos veszélynek tették ki, például vadásznia kellett nagy és veszélyes vadra. Akár hetekre is távol lehetett a falujától, de mikor végül hazatért az elejtett tigrissel, medvével vagy más tekintélyes vaddal, az élete gyökeresen megváltozott. Ezek a kultúrák nem ismerték a pasit, csak a férfit.

Ma akkora a jólét, hogy akkor is simán életben maradsz, ha sosem nősz fel, ha sosem leszel férfi. Nincsenek ilyen kaliberű beavatásaink, mert ennek a társadalomnak erre nincs szüksége.

Ez azonban még önmagában kevés ahhoz, hogy a férfi minőség szinte teljesen kivesszen egy kultúrából. Ehhez olyan kollektív törés kell, ami a férfi minőséget és a hozzá tapadó fájdalmat, hosszú generációkon keresztül egy nép vagy embercsoport mély tudatába száműzi.

És itt lesz rendkívül izgalmas a dolog. Mi, a fene történt velünk?

Amit magamban érzek, az, az, hogy ehhez a minőséghez olyan súlyos felelősség tapad, ami szinte vállalhatatlan. Régóta agyaltam már ezen a kérdésen, mikor egy nap kezembe került Bert Hellingernek, a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának egy rendkívül gondolatébresztő írása.

Az írás pont ezt a kérdéskört járta végig egy teljesen egyedi szempontból. 

Hellinger szerint a férfit hazavágó, globális törés okát az elmúlt 2, világháborúban találjuk. Az emberiség régen is háborúzott, de régen az emberek tudták, miért harcolnak. Területfoglalás, zsákmányszerzés, hódítás, vagy épp a szülőföld, a család megvédelmezése voltak a fő mozgatórugók. Véres és kegyetlen háborúk voltak, de siker esetén a harcos egész családja jól járt.

Az utóbbi két világháború azonban minden eddiginél embertelenebb és legfőképpen teljességgel ÉRTELMETLEN volt. Senki sem tudja igazából, miért volt rá szükség. A férfiak pedig mentek, mert menniük kellett, bele az értelmetlenségbe, parancsra ölni, parancsra halni.  

Végül vagy nem tértek haza, vagy csak csonkán, bénán, összetörve, esetleg egyben, de súlyos lelki terheket cipelve, tele a háború borzalmainak emlékeivel. Nem a zsákmányért ölt, csak azért, hogy hazajöhessen a családjához.

Az otthon maradt nők viszont megtanultak egyedül túlélni. Akár hazajött a férfi, akár nem, nem volt már rá szükség, mert a nő dolgozik, gyereket nevel, karriert épít és elvégzi a házimunkát. Megerősödött és mindent megcsinál. Megtanulta, hogy a férfira nem számíthat. Megtanulta, hogy egyszerre legyen férfi és nő. 

A megcsonkult, tehetetlen férfi, itt már nem több, mint egy újabb, éhes száj, egy használhatatlan here. Otthon ül és marja a szégyen, amíg el nem pusztul. Ezt a férfimintát hagyta ránk az elmúlt 2 világháború…

Ez dolgozik bennünk, ezzel harcolunk, miközben önálló, erős, ’elférfiasodott’ nők vesznek körül, akik a jég hátán is megélnek. 

Egyszerűbb, hát nem szembenézni ezzel a lehetetlen sorssal, és inkább a könnyedebb, felelősség mentesebb, ’pasi’ létformát választani.

Ha tényleg csak a felmentést keresném magam és minden pasi számára, most ez a blog itt, véget is érne.

A ’pasi létforma’ azonban senkinek sem jó. Kényelmes ugyan, de üres így az életünk. Érezzük, hogy valami hiányzik és mikor látszólag minden renden, van, furcsa, nyomasztó erő kezdi rágni a lelkünket.  

A tönkre ment férfi mintája akkor is dolgozik bennünk, ha nem vagyunk hajlandóak azzal szembenézni. A lelke mélyén minden nő vágyik rá, hogy végre megélhesse magában a ’gyenge nőt’ is, minden nő vágyik rá, hogy egy erős férfi legyen mellette, akire lehet támaszkodni. A fiú vágyik az erős férfimintára, hogy ő is erős férfi lehessen. A lánynak is kell az erős apa, hogy biztonságban érezze magát és képes legyen felismerni később azt a férfit, akit élete párjának szeretne. Még a társadalomnak is kell az erős férfi, hogy újra legyen az emberekben tartás. Minden fiú, minden srác, minden pasi keresi magában a férfit, mert azt a szeretetet, amit egy nő adhat a férfinek, semmivel sem lehet pótolni.

Értsük meg végre, hogy a nő párja nem a pasi, hanem a férfi. Kölcsönösen szükségünk van egymásra. Egyik sem teljes a másik nélkül.

Mi hát a megoldás? Az, hogy egyáltalán foglalkozunk a témával, és tudatosítjuk a helyzetet, már nagyon jó kiinduló pont. Vissza kell nyernünk a nők bizalmát, de ehhez Ők is kellenek. Nem lesz könnyű, arra mérget vehetsz, de ha elkezded, lesznek, akik melléd szegődnek az úton.

A férfi és a nő között most hatalmas kietlen pusztaság van. Aknamező, mely tele van csalódással, félelemmel és mérhetetlen fájdalommal. Ott van minden, amit az Őseink ott hagytak. A mi dolgunk, hogy szembenézzünk ezzel az örökséggel, kimenjünk a fájdalom pusztaságába és szépen megtisztogassuk azt. Hadd lélegezzen fel a föld, hadd nőjön ki újra a fű.

A pusztaságot virágos mezővé varázsolhatjuk, de az ide vezető út a fájdalmon visz keresztül.

Most az a dolgunk, hogy felismerjük és megértsük ezt a helyzetet. Vértezzük fel magunkat szeretettel és bizalommal, mert csak így szülhetjük meg azt a bátorságot, amivel képesek vagyunk kilépni a Fájdalom Mezejére. Keressünk társakat, mert egyedül nem megy.

Az Ősök Fájdalmához csak nagy, nagy türelemmel és éber tudatossággal érdemes közelíteni.

Egymás kezét fogva gyengéd szeretettel és elfogadással vezesse egymást a nő és a férfi. Légy nagyon hálás, ha olyan társra találsz, aki segít ebben. Becsüld meg nagyon, mert ez egy nagyon ritka és törékeny állapot. Nehéz létrehozni, és könnyű kiesni belőle, mégis megéri dolgozni rajta, mert nincs más lehetőségünk.

Csak így lehet újra, a maga teljességében férfi a férfi és nő, a nő.