Olimpia-Nolimpia

Mostanában időről időre megjelennek azok a mindenkit érintő, társadalmi kérdés felvetések, melyek sokszor egyáltalán nem arról szólnak, amiről látszólag, vagy legjobb esetben is csak a jéghegy csúcsa látszik a felszínes szemlélő számára.

Ebben a világban, ahol a korlátlan szabadság illúziója szinte mindenhol szétverte az addig stabilnak tűnő értékrendeket, mindenkiben ott a kényszer, hogy találjon valami biztos fogódzkodót. Ilyen helyzetben újra erőre kapnak az ideológiák, politikai szlogenek, manipulatív törekvések, melyek mind-mind a tényleges helyzet elfedését szolgálják.

Ahhoz, hogy egy adott dolgot többféle nézőpontból is képes legyél elfogulatlanul szemlélni, nem kis bátorságra és kifinomult éberségre van szükséged.

-         Létezik-e politikamentes politika?

-         Létezik-e olyan közös érdek, mely összhangban van az egyén érdekeivel?

-         Lehet-e bármilyen, kis vagy épp nagy horderejű kérdésben érzelem mentes döntéseket hozni?

-         Van-e szükség egyáltalán érzelem mentes döntésre, és, ha igen, milyen egy érzelem mentes döntés?

-         Milyen belső biztonságérzet és stabilitás kell ahhoz, hogy el tudd engedni a sajátnak hitt nézőpontokat és ránézz egy helyzetre más, addig ismeretlen vagy akár letagadott nézőpontból is?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések pörögnek bennem, miközben a 2024-es olimpia körüli kialakult vitát próbálom megérteni.

Abba a generációba tartozom, akik gyerek fejjel élték meg a Rendszerváltást. Az előtte lévő rendszer véget ért, mire bármilyen benyomást szerezhettem volna róla. Kisdobos még voltam, de ez különösebb nyomot nem hagyott az identitásomon. Leginkább nem értettem az egészet. Azt sem tudtam, hogy akarok-e úttörő lenni és, hogy jó-e nekem valamire, hogy kisdobos vagyok, vagy sem. 

Utólag az derült ki számomra, hogy az a rendszer nem igazán kedvezett az önálló kezdeményezéseknek és a világmegváltó gondolatoknak, viszont azok, akiket kielégít egy normál, középszerű élet és a vegetatív szükségletek kielégítése, örömmel választanák most is az akkor felkínált életet.

Azóta lett egy rendszerváltás, ami sok mindent megváltoztatott és sok mindent változatlanul hagyott. Most látszólag van beleszólási lehetőséged abba, hogy merre menjen az ország szekere. Kevesebb a gátló tényező, ha az önmegvalósítási törekvéseiddel nem zavarod hatalmi helyzetben lévő embertársaid üzelmeit.

Akárki, akármit mond, most nagyobb a szabadságod, mint akkor. Ha nincs munkahelyed, amit elveszíthetsz, ha nincs hely, ahonnan kirúghatnak, nincsenek gyerekeid, akiknek a sorsáért esetleg aggódhatsz, és a másként gondolkodásoddal sem befolyásolod veszélyesebb számú ember gondolkodását, azt írsz, mondasz és csinálsz, amit akarsz.

Ez a helyzet azonban jelenleg keveseknek adatik meg, ők meg sokszor a tágasabb lehetőségek reményében külföldre helyezik át székhelyüket. Ebben az országban jelenleg a legtöbb embernek bizony van mit félteni, és ez a tény már önmagában véve óriási aduász a mindenkori hatalom kezében. Nem véletlenül nevezik a Rendszerváltást ’Gengszter váltásnak’.

Ha kicsit leegyszerűsítem a helyzetet, nem abba szólsz bele, hogy merre menjen az ország, hisz nincs most olyan erő, ami rákényszerítené bármelyik hatalmi pártot, hogy teljesítse a kampányában megígérteket. Amikor szavazni mész, arról döntesz, hogy a befizetett adódból melyik politikai csoport tagjai építsenek maguknak villákat, vagy költsék bármi másra, amire Te valószínűleg nem költötted volna (pl. a stadion, kisvasút, 100 milliós rezsijű irodaházak, stb.).

Ami egyáltalán nem változott, az a mindenkori hatalom és az ország lakóinak, választó polgárainak kapcsolata, ez pedig nem más, mint a büntető-jutalmazó (inkább büntető) felnőtt és az engedelmeskedő, vagy épp lázadó gyermek, alá-fölérendeltségi viszonya. A gyermek nem dönt a saját sorsát is nagyban érintő és befolyásoló helyzetekben. Lemond a szabad döntés előnyeiről, cserébe nem terheli a felelősség, hisz azt átengedte a szülőnek.

Ez a felállás teljesen természetes egy családban, ahol a szülő ténylegesen vállalja a gyermekéért a felelősséget, tartja a hátát, ha kell, elviszi a balhét rakoncátlan gyermekéért. Még, ha időnként el is csattan egy-egy pofon, az inkább a gyermek nevelésének vitatott hatékonyságú része, mintsem a saját feszültségének rendszeres és kiszámíthatatlan, bántalmazó jellegű levezetése.

Egy ország választó polgárai azonban elvileg felnőtt emberek, így nem mondhatnának le a saját életüket is érintő döntések felelősségéről. Közöttük és az ország vezetősége között felnőtt-felnőtt viszony kellene, hogy legyen. Ez praktikusan abban tudna megnyilvánulni, hogy a hosszútávon vitatott, nagyobb horderejű kérdéseknek legalább egy részéről népszavazást írnak ki. Így a választó polgárnak tényleges beleszólása és ennél fogva felelőssége is van abban a döntésben, mely végül megszületik.

Ehhez képest azonban a felállás változatlanul a felnőtt-gyerek viszony, annyi különbséggel, hogy itt a felnőtt sem vállalja a döntéseiért a felelősséget. Emellett gyermekeit leginkább büntetéssel, megfélemlítéssel és szándékos félrevezetéssel, butítással igyekszik kordában tartani, miközben természetesen nem bízik bennük, tevékenységüket rendszeresen – hol titokban, hogy felvállaltan – ellenőrzi.

Ez a szülő a család érdekeivel nincs is tisztában, így teljesen reménytelen, hogy azt méltó képen képviselje. A saját érdekeit és lehetőségeit viszont nagyon jól ismeri, és azokat képviseli is teljes mellszélességgel.

Előfordulhatnak még olyan helyzetek is, ahol már a csontvázak annyira kilógnak az ágy alól, hogy a félrevezetés önmagában nem elég a saját pozíció megszilárdítására. Ilyenkor dobnak be olyan ellenségképeket, melyekkel egyrészt hatékonyan lehet félelemben tartani a rakoncátlan lurkókat és, emellett akár egymás ellen is lehet őket fordítani. Ha a nemzet megosztott, ha az embereket félelem és az egymás iránti gyűlölet vezérli, a mindenkori kormány bármit megtehet.

Szép lassan csak megérkezünk az eredeti kérdés felvetéshez. Ki lehet írni nyugodt szívvel egy népszavazást, ha annak a meghozott döntésekre nincs tényleges hatása (pl: népszavazás a menekültekről), illetve, ha az ehhez szükséges kampány a fenti megosztottságot segíti. Nem volt olyan politikai csoport, aki ne foglalt volna állást a fenti témában. Tök mindegy, hogy mire, hogy érvényesen vagy érvénytelenül szavaztál menekült ügyben, valójában nem magadat, hanem egy pártot képviseltél. 

Normális estben a pártok az embereket képviselik. A helyzet sajnos rég óta fordítva van.

Az olimpia körül kialakult helyzet a menekült ügyi helyzethez hasonlóan megosztotta az embereket, viszont annyiban más, hogy itt a népszavazás indítványozása (amennyire én tudom) civil kezdeményezésre indult. Az eredeti felvetés nem az volt, hogy ne legyen 2024-ben Budapesten olimpia, hanem az, hogy legyen beleszólásunk, hogy legyen átláthatóság és tényleges párbeszéd az ügyben. A népszavazásról való indítványokat rendre elutasították, amit érdekes módon elfogadtak, az, az olimpia lefújásáért való aláírás gyűjtés volt.

Hogy ezt miért is, illetve miért pont ezt fogadták el, az nem teljesen tiszta, van, aki szerint ez egy előre nem látható, rendszerhiba következménye. Lényeg, hogy ez az aláírás gyűjtés nem vezethet népszavazáshoz, azaz tényleges beleszóláshoz, lopás-kontrollhoz, felnőtt-felnőtt kapcsolathoz, viszont kiválóan alkalmas arra, hogy azok a pártok, akik már rég óta nem rúgtak labdába, erre rárepülve, vélt vagy valós előnyhöz jussanak. 

Végül az olimpiát, párbeszéd és civil beleszólás nélkül a kormány fújta le, így az azt aláírók nem a döntésben csupán egy újabb politikai csatározásban vettek részt. Az olimpiát a kormány lefújta, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amúgy is vitatott meglétű (kölcsön?) pénzt, ezek után tényleges közfejlesztésekre (egészségügy, oktatás, vidék fejlesztés, stb.) költenék.  

Számomra az egész kérdés nem az olimpiáról szól. Az a kérdés, hogy van-e esély arra, hogy a kormány és a választó polgárok közötti felnőtt-gyerek kapcsolat, felnőtt-felnőtt kapcsolatra emelkedjen. Úgy tűnik, a kormány inkább lefújja az egészet, mintsem, hogy átláthatóságot és beleszólást engedne a megvalósulásba, míg az ellenzéknek csak az fontos, hogy a kormány minden tevékenységét akadályozza, még akkor is, ha az véletlenül a köz érdekével (van ilyen?) is egybe esik.  

A gyerek 4 évente új szülőt választ, de a szülők abban mindig megegyeznek, hogy akármelyikük is a szülő, a gyerek nem nőhet fel, mert onnantól vége a kizsákmányolásnak. Ha rajtuk múlik, soha nem növünk fel, és soha nem tanulunk meg igazán felelősség teljes döntéseket hozni. Milyen szerencse, hogy nem csak rajtuk múlik.

Mi az, amit itt és most megtehetsz? Feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben a helyzetben milyen lehetőségeim vannak. Számomra két dolog volt fontos. Az egyik, hogy legyen beleszólásom, a másik, hogy a döntésemben a szívemre és ne a félelmeimre hallgassak.

Azt, hogy akarok-e olimpiát 2024-ben Budapesten, nem tudtam pontosan, hisz a várható következmények teljesen ellentmondásosak. Ha lenne népszavazás, lehet, hogy igennel szavaznék, de ehhez kell népszavazás. Ha aláírom a kezdeményezést, azzal az ellenzék (?) szekerét tolom, meg azokét, akik nem akarnak olimpiát. Ha nem írom alá, esélyem sincs, hogy hozzájáruljak a döntési helyzet kialakulásához.

Végül felfedeztem magamban a félelem csíráját. „Mi van akkor, ha azokat, akik aláírják a kezdeményezést, a kormány megbünteti, ellehetetleníti, hogy példát statuáljon és a megfélemlítés révén erősebb stabilitást nyerjen?” Ez volt az a pont, ahol megszületett bennem a döntés. 

Hogy a lázadó gyerek vagy a félelmeivel küzdő felnőtt férfi, esetleg a kettő valamiféle kombinációja győzött-e azt nem tudom, azt sem tudom, hogy jól tettem-e, de aláírtam.

Annyit tudtam biztosan, hogy azzal nem tudnék együtt élni, hogy félelemből kifolyólag nem tettem meg valamit, amivel, ha nem is értek egyet teljesen, de pillanatnyilag az tűnt a legvállalhatóbbnak. 

Ez én vagyok, ez az én döntésem, az én történetem. Lehet, hogy egy életen át lelkifurdalásom lesz, hogy az én kezem is benne van egy óriási lehetőség elszalasztásában, az is lehet, hogy belátom, ezen a szintem csak politikai döntés létezik, és, hogy az olimpia megrendezését az én döntésem ugyanúgy nem befolyásolta, ahogyan a Tiéd sem. 

Hogy Te aláírtad-e vagy sem és, hogy a döntésedben mi motivált, az a Te dolgod. Akárhogy is döntöttél, nem ítéllek el, és nem is magasztallak fel érte. Éljük az életünket, és közben különböző tudatos, és tudattalan motivációk vezérelnek minket.

Van, aki lehülyézi, legengszterezi az olimpia támogatóit, van, aki törli az ismerősei közül azokat, akik aláírták a petíciót. Van, aki szerint az igazi magyar nem írja alá, van, aki szerint azzal, ha nem írod alá, a közpénzek korlátlan lenyúlását támogatod. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó az erről való döntésükkel azonosítani és ez alapján szelektálni az embereket magam körül. 

Amikor valódi döntést hozol, annak érzed a súlyát. Tudod, hogy felelősséged van, tudod, hogy vállalnod kell a következményeket, akármik legyenek is azok.

Éppen ezért, amikor valódi döntést hozol, nem létezik jó vagy rossz döntés.

Csak a döntés van.