„Ezoterikus bullshit ws Új Évi Fogadalom”

Ne cifrázzuk, csapjunk szépen a közepébe!

Régen az embereknek vallása volt, még régebben meg hite. Mostanában ezek már egyre ritkábban fordulnak elő. A vallásokban sokan csalódtak, mások cikinek érzik, hogy bármilyen vallást gyakoroljanak a mai, modern, felvilágosult világban. A hitről pedig már azt sem tudjuk mit is jelent igazán.

Hogy még se legyen olyan sivár és egyhangú az élet, maradnak a jól-bevált, mindenféle pótszerek. Legnépszerűbbek azok az új-keresztény szekták és ezoterikus irányzatok, akik instant megszabadulást és azonnali boldogságot, de legalábbis fájdalom csillapítást kínálnak arra a mélyen őrzött halálfélelemre, melyet emellett még tévé műsorokkal, filmekkel, politikával, meg persze alkohollal és más drogokkal is kiválóan el lehet nyomni.

A lényeg, hogy ne fájjon. Így vált a spiritualitás árucikké...

Olyan, mintha meg akarnánk úszni az egésznek a lényegét; azt a belső munkát, amelyen keresztül igazán közel kerülhetünk önmagunkhoz. Ez ugyanis időbe és energiába telik, emellett csöppet sem fájdalommentes.

Legtöbben tele vagyunk félelemmel, szorongással. Ebből a szempontból kétféle ember létezik. Az egyik, aki ezt észreveszi, a másik, aki nem. Azok, akik észreveszik, hogy milyen elsöprő erejű félelmek dúlnak bennük, még mindig elfojthatják a fent említett eszközök valamelyikével.

Különösen feltűnő ez Szilveszterkor, mikor szembesülsz vele, hogy megint eltelt egy év, még kevesebb van hátra az életedből, és még kevesebb időd maradt azokra a dolgokra, amelyek igazán értékesek számodra. Ehhez képest megnézheted milyen volt ez az év, mit valósítottál meg az álmaidból, mit tettél le az asztalra, azon az úton jársz-e, amelyen valóban járni szeretnél, vagy épp ellenkezőleg, az életed csupa kompromisszum, megalkuvás, és egy egyre kifinomultabb hazugság-rendszer segítségével próbálod megmagyarázni magadnak, miért nem azt teszed, amit szíved szerint tennél.

Ez az egy életed van, és bizony vészesen fogy. Ma még 2015 van, de pár óra múlva már 2016 lesz. Az előző Szilveszter, mintha csak tegnap lett volna, nem igaz?

Így folynak el az évek, így peregnek le életed percei, a félelem pedig ott dörömböl a tudatod kapuján. Ez az egyik oka annak a mérhetetlen buli kényszernek, ami ilyenkor úrrá lesz az emberek többségén.

Sokáig nem értettem, miért jó az, amikor valaki január elsején émelyegve, a saját hányásában fekve ébred úgy, hogy nem is emlékszik azoknak az egzotikus piakölteményeknek az ízére, amelyekkel előző éjjel kiütötte magát. Valójában, lehet, hogy az egész eseményből semmire nem emlékszik, annak a tudata viszont szép lassan visszakúszik, hogy ez a Szilveszter is elvitt egy fél havi fizetést.

Így indítani az évet, maga a pokol, sokak számára mégis ez a masszív öntompítás a túlélés. Így lehet, ha nem is elkerülni, de legalább is a végsőkig húzni a szembesülést.

Tompítás megy kívül belül. A kérdés csak az, Benned mi megy. Vállalod-e a felismerés fájdalmát, beleállsz-e a valóság józanító hideg zuhanyába, vagy inkább homokba dugod a fejed és újra álomba szenderülsz.

Ha egyszer kinyitod a szemed, nem fog tetszeni, amit látsz. Döntened kell, hogy gyermek maradsz örökre, és az életednek csak elszenvedője leszel, vagy elindulsz a felnőtté válás felé. Azt hisszük, mindenki felnő előbb utóbb, ez azonban súlyos tévedés.  

A reklámipar, a média, a politika és még a spiri biznisz is mind, mind arra épít, hogy soha nem fogsz felnőni, mert a gyermeki állapot egyszerűen kényelmesebb.

Hívtál fel valaha olyan állás hirdetést, amely ’kevés munka, sok pénz’ jeligével hirdette magát? ’Szavazz rám, és felemeljük a munkabéredet!’ ’Vedd be ezt a gyógyszert, és elmúlik minden fájdalmad!’ ’Karma levétel percenként 30.000 forint + áfa'. Témánál is vagyunk. Az, hogy a politika és a média arra épít, hogy ’hülye voltál és az is maradsz’, egyre kevesebbeket lep meg.

Van azonban egy olyan jelenség, ami mostanában még ezt is túlszárnyalja. Kinyitod a facebook-ot, és tonna számra érkezik Feléd az ’ezoterikus csodavárás’ mindenféle megnyilvánulása. Már neve is van a gyereknek; ’Ezoterikus Bullshit’-nek nevezik...

Szeretünk elhinni mindent, ami leveszi a saját életük felelősségének terhét a vállunkról. Ilyenek vagyunk. A hiszékenységnek persze különböző szintjei vannak. Hogy a dolog mérhető is legyen, létrehozták az ’Ezoterikus Bullshit Generátort’, azok számára, akiknek akkor kerek a világ, ha minden napra sikerül legalább egy Coelho vagy Deepak Chopra idézetet kiposztolni az oldalukra. 

Tesztelték a szoftvert és az eredmény pontosan az lett, amire számítottak. A mesterségesen, mindenféle értelem nélkül összedobált,ezoterikus köntösbe bugyolált szavakból kreált mondatok ugyanolyan népszerűek voltak, mint a valódi idézetek… 

Így csinálnak nyilvánosan hülyét magukból, akik a facebook oldalukat spirituális pózerkedésre használják. 

Ez azonban csak egy része a történetnek. A másik, legalább ilyen feltűnő jelenség a Vonzás Törvényének totális lebutítása.

’Teremts a gondolataiddal!’ ’Beszélgess angyalokkal!’ ’Vonz be az életedbe mindent, amire szükséged van és zárj ki mindent, ami zavar!’

Az az alattomos ezekben az üzenetekben, hogy megvan a maguk igazság tartalma, de a működésük koránt sem annyira egyszerű, mint ahogy azt ezoterikus körökben divatos gondolni.

Jönnek a körlevelek. ’Oszd meg, és megváltozik az életed!’ Azt hiszem mindannyian kaptunk már ilyeneket. Volt idő, mikor egyiket, másikat tovább is küldtem, mára viszont ez megváltozott bennem. Amelyik azzal fenyeget, hogy ’bajba kerülök, ha nem küldöm tovább’, azt azonnal törlöm. ’Lásd, a Béla sem küldte tovább és 3 napon belül halálos baleset érte…’

Állok elébe, engem ne fenyegessen senki! Ha tényleg így működne, már régen 6 láb mélyen feküdnék.

’Küldd tovább 10 ismerősödnek/barátodnak/akiket igazán szeretsz/értékelsz, stb., és 3 napon belül igazi csoda történik veled…’ Amikor nyitott vagyok a csodákra, történnek azok maguktól is. Semmi szükségem rá, hogy ilyen feltételekhez kössem őket.

’Küld tovább és megoldódik minden problémád, nehézséged az életben!’ Na, ez a legnagyobb átverés. Ez az üzenet nem más, mint a ’kevés munka, sok pénz’ üzenete. Neked nincs más dolgod, mint tovább küldeni, és máris érkezik az áldás. Befektetett munka nélkül…

Sokszor ez az üzenet olyan tekintély személyektől érkezik, akiktől hajlamosak vagyunk mindent elfogadni. A kedvenc, ezoterikus bullshit-em éppen ilyen. Könnyen lehet, hogy Te is találkoztál már vele. Úgy hívják: ’10 milliószoros nap’... (Állítólag tibeti lámák találmánya.) Felfedezték, hogy vannak olyan napok, amikor olyan bolygó együttállások vannak, melyek felerősítik a gondolataidat, így az azok által teremtett valóság, az év hátralévő részében 10 milliószoros erővel érvényesül majd.

Ezt a felvetést sokszor teszteltem már. Nekem egyáltalán nem jött be, de ezen nem is igazán vagyok meglepve. Az ilyen napokon rendszerint annyira destruktív gondolataim vannak, hogy, ha ezek teremtenék életem valóságát, már nem csak én, de az egész emberiség el lenne temetve. Ehhez képest, ami ezek után következik, az a számomra átlagos napok sorozata számottevő kilengések nélkül. 

Mert ’amire gondolsz, az valóra válik’, ugye? Te teremted a saját világodat, csak Rajtad múlik. Ártalmas gondolataidat cseréld áldásosakra és mindjárt minden megváltozik…

Ember, nem lehet ennyire egyszerű! Miért nem teremtesz magadnak milliókat, miért nem teremtesz magadnak kocsit, szerelmet, jó munkát, kirobbanó egészséget? Azért, mert amiért nem dolgoztál meg, azt nem érdemled meg, és ezzel, a lelked mélyén Te is tisztában vagy. El tudod egyáltalán képzelni azt az összeget, amire az álmaid megvalósításához szükséged van? El tudsz képzelni egy harmonikus párkapcsolatot, mikor az anyatejjel szívtad magadba a diszharmóniát?

Körbevesznek a saját gondolati, érzelmi mintáid. Valójában végtelenül kiszámítható vagy. Megvan, hogy milyen történésre, hogyan fogsz érzelmileg és gondolatilag reagálni. Amíg alszol, fogalmad sincs arról, hogy Te magad mit gondolsz saját magadról.

Az első lépés, hogy észre vedd és feltérképezd azokat a gondolati köröket, melyeket nap, mint nap futsz, mikor valamilyen sérelem vagy csalódás ér, mikor bántanak vagy bosszantó élet helyzetbe kerülsz. Mire gondolsz, mikor semmire sem gondolsz? Mi a pihentető program, mi a legtöbbet ismételt napi mantrád? Milyen programot futtatsz öntudatlanul az életedben?

Amíg ezekkel nem szembesülsz, semmi mást nem tudsz teremteni, bevonzani az életedbe, mint azt, amit eddig is bevonzottál.

Nincs pénz, szar a munka, nincs párkapcsolat, vagy van, de katasztrófa?

Ha ez a nagy helyzet, tudd, hogy mindezt Te teremted magadnak, és nincs az a mágus, varázsló, tisztánlátó-sámán-vajákos-jós-garabonciás-boszorkány, aki ki tudna rángatni ebből a valóságból.

Ha vállalod az oda vezető, igen csak kényelmetlen és fájdalmas utat, biztos lehetsz benne, hogy össze fogsz zavarodni és ki is borulsz majd nem egyszer, de lesz, aki melléd szegődik és ott lesz, mikor egy, egy pofon után talpra kell állnod.

Az utat, melyet Neked kell, megtenned, senki nem ismeri, mert mindenki csak a sajátját tudja végig járni. Nem is vezetőt kapsz majd, aki fogja a kezed, csak egy barátot, aki csendben kísér. Soha nem fogja megmondani, hogy mikor mit tegyél. Egyszerűen csak ott van és bízik Benned. Ez a bizalom lesz az, ami elindít a gyógyulás útján. 

Nem is érted, hogy miért, de hisz Benned akkor is, amikor mindenki más, Téged is beleértve, a bukásodat várja.

Ha nem a saját életedet éled, gyógyulásra van szükséged. A csóróság épp olyan betegség, mint a boldogtalan párkapcsolat, meg a lélektelen munkahelyen való robotolás. A betegséget először fel kell ismerni és tudatosítani.

Ha már fölteszed magadnak a kérdést, mit csinálsz rosszul, tudd, hogy jó úton jársz. Milyen gondolati mintákkal és érzelmi reakciókkal hozod létre és milyenekkel tartod fent a helyzetedet. Akár évekig nem tűnik föl, aztán egyszer csak elkezded írni a napi gondolataidat, és lassan kirajzolódik a kép.

’Ezt most elk..rtam.’ ’Már megint hülye voltam.’ ’Most aztán szarban vagyok.’ ’Ezt sem tudtam rendesen megcsinálni, nem vagyok jó semmire.’ Stb. Ismerős? Ezekre a gondolatokra rá lehet szokni. Megpróbálhatsz másként gondolkodni, de ugyanolyan kínszenvedés lesz, mint egy alkoholistának nem inni. Egyszer csak jön a kényszer, és Te visszacsúszol újra… Már megint egy ön-sors rontó gondolat. Lehet, hogy függő vagy?

Tudod, mekkora lelki erő kell már ahhoz is, hogy ezt felismerd?

Mi van az ilyen gondolatok mögött? Az is lehet, hogy nincs más mintád. Ez a túlélés. Megszoktad, hogy, ha bántanak, Te is bántod magad. Meg tudod magyarázni magadnak, miért vagy szerencsétlen, hisz, aki béna, lúzer, értéktelen selejt, az nem lehet sikeres, ugye? Fájdalmas, de legalább kényelmes álláspont. Előre lehúztad magad a vécén, nem kell, harcolnod, elég, ha békésen elszenveded azt, ami Veled történik.

Ha azt mondod, ’szarban vagy’, máris bemocskoltad magad. Ebben a mondatban nincs semmilyen, önmagad felé való tisztelet. Ha azt mondod, ’bajban vagy’, nem sokkal jobb a helyzeted, hisz még mindig csak megtörténik veled a dolog, de legalább már nem ítélted el, nem bántottad magad ezért.

Kifejezheted azonban úgy is magad, hogy ’nehézségekkel küzdesz’. Így mindjárt másként hangzik. Te vagy az aktív, aki küzd a nehézségekkel. Ebben a mondatban már nem elbújsz, nem menekülsz a problémák elől, hanem harcolsz velük. Ehhez pedig tartás kell, és akiben van tartás, akiben van bátorság ahhoz, hogy harcoljon, az megérdemli a tiszteletet. A sajátjáét és az ellenfelét/ellenségét egyaránt.

Ez már egy teljesen más létforma. Mindannyiunknak vannak tiszta pillanatai, mikor felismerjük, hogy egyszerűen nem mehet így tovább. Valamit változtatni kell, és ezt a változtatást csak Te tudod meglépni. Vége az ezoterikus csodavárásnak, innentől aktív résztvevőjévé válsz az életednek.

Ahogy végre elkezdesz döntéseket hozni, megérzed a saját erődet is.

Ez persze ahhoz még kevés, hogy felold az öntudatlanul futtatott, önsors-rontó mintázatokat, de legalább már megvan a harci kedv, és megjelenik Benned az önmagad felé való tisztelet csírája. Ez már önmagában pozitív változásokat indít el, mert aki önmagát tiszteli, azzal nem lehet bármit megcsinálni.

A mindenkori hatalom ezért igyekszik ennek még az írmagját is kiirtani belőlünk.

Az év első napja is sokszor tartogat ilyen tiszta pillanatokat számunkra. Végre lezárult egy kör és kezdődik az új. Lehet, hogy sok mindent elmulasztottál, elrontottál 2015-ben, de most, 2016 első napján tiszta lappal indulsz. Döntéseket hozol, meg van Benned az elhatározás, megvan a bátorság.

Ebben a felfokozott állapotban születnek az új évi fogadalmak.

Nem arról a fogadalomról van szó, mikor a vécén görnyedve megfogadod, hogy soha többé nem eszel chili paprikát tabasco szósszal. Itt arról a pillanatról van szó, mikor megérted, hogy egy bizonyos ponton az életedben, nem kell többet reflex-szerűen reagálnod, hanem új, eddig ismeretlen, sokkal tudatosabb módon is cselekedhetsz.

Azzal, hogy életed részévé teszed a rendszeres testmozgást, hogy feleleveníted egy régi hobbidat, hogy találkozol olyanokkal, akik tudásukkal, kisugárzásukkal inspirálóan hatnak Rád vagy egyszerűen beleásod magadat egy olyan témába, ami már rég óta érdekelt, csak eddig képtelen voltál rá időt szakítani, megismered egy olyan oldaladat, akit eddig elrejtettél önmagad elől.

Ő az önmegvalósító részed.

Nem elég letenni a cigarettát, befejezni az éjszakai zabálást, a tespedést, az örökös piálós bulizást. Kell valami, ami kitölti az ezek után maradt űrt. Lesz egy nap, mikor tévézés, videózás, fészbukozás helyett olvasol, zenélsz, tanulsz, festesz, alkotsz, vagy épp a saját vállalkozásod alapköveit rakod le.

Ilyenkor újult erővel támad fel Benned a kreativitás. Ezt a lendületet érdemes meglovagolni, mert sajnos nem szokott örökké tartani, de, ha táplálod magadban a tüzet, messzire juthatsz vele.

Minden csodavárással töltött pillanat kidobott idő. 

A csodákat valójában magadnak köszönheted. Ha aktívan élsz és részt veszel az életedben, könnyebben kiérdemled őket. Az Áldás, a Kegyelem is olyan pillanatokban érkezik, mikor az aktív és a befogadó állapot egyszerre van jelen Benned.

A vakhit és a pótcselekvések helyett, többet érsz az önmagadba vetett hittel és azzal a Lét-bizalommal, hogy, ha valóban a dolgodat teszed, a támogatás is megérkezik hozzá.   

Legyen Boldog Sikeres Önmegvalósításban Gazdag Új Éved. :)

A jó párkapcsolat titka/ritka

Imádom ezt a témát! Mielőtt azonban fejest ugranánk a jó párkapcsolat kifejtésébe, nézzünk rá a nemrég nagy port kavaró, Ákos interjú egyik sarkalatos pontjára. (Érdemes az egészet végig nézni, de ha csak a 'botrányos' kijelentés érdekel, azt 9.20 környékén találod.)

(Ákosra alaposan rávetette magát a média, pedig az interjú egyáltalán nem arról szólt, mint az a kb. fél perces bejátszás, amit kiragadtak belőle. Ez egy vélemény, amivel lehet egyet érteni és egyet nem érteni. Én most a felvetésnek nem annyira az elvi, mint inkább a praktikus részét szeretném nagy vonalakban megvizsgálni.) 

Az, hogy a nő térjen vissza a ’Hagyományos’ női szerepekhez, nem új felvetés. Időről, időre felmerül az ötlet, mert napjaink rohanó világában, az 'Anya', mint női archetípus, méltatlanul mellőzött szerepbe került és ezért érthető, ha sokaknak hiány érzete támad. A baj nem ezzel van, hisz a szülés még a legfelvilágosultabb és legliberálisabb helyeken is a nők privilégiuma.

Szüléshez való joga persze lehet a férfiaknak is… ;)

Nem könnyű ítélet mentesnek maradni, mikor híres, népszerű és befolyásos emberek szájából felkavaró dolgok hangzanak el. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, vannak hagyományosan férfi és hagyományosan női szerepek, melyek mellett vannak olyan szerepek, is melyek mindkét nemhez tartozhatnak.

Az, hogy egy nő kizárólagos dolga a szülés, épp olyan szűk látókörű feltételezés, mint az, hogy egy elfoglalt, magas pozícióban lévő nő gyerekeit elég, ha a férje vagy a bébiszitter neveli.

Az ilyen kijelentések összemossák az ideálist a reálissal.

Támadhatod például a 2 keresős családmodellt, de jelen pillanatban egy átlag fizetésből élő férfi még mindig nem keres annyit, amiből a feleségét és a gyerekeit el tudná tartani. Ha a nők hirtelen abbahagynának minden munkát a házimunkán kívül, azt hiszem, nagy bajban lennénk.

Ezen kívül, tetszik vagy nem, de a meddőség, mint jelenség férfiak és nők körében egyaránt jelen van. Bármennyire is ez az elvárás, és, bár a meddőség ma már részben orvosolható, nem minden férfinak és nőnek lehet gyereke. Sokaknak párkapcsolat sem jut, nem hogy gyerek vagy család. Ha egy ember értékének ez a legfőbb meghatározója, nagyon sok emberre rányomhatjuk az értéktelenség bélyegét, pedig simán lehet hogy egyébként rendkívül értékes munkát végeznek.

Az általános tendencia azt mutatja, hogy a legszegényebb családokba születik a legtöbb gyerek világszerte, míg nagyon sok, jó körülmények között élő párhoz nem tud gyerek születni. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, de sejtek benne valami sors-szerűséget.

Szeretnék már a boldog, ideális párkapcsolatnál tartani, de a realitás még mindig nagyon követeli magának a figyelmet.

Vegyünk előbb inkább simán, egy átlag párkapcsolatot. Ott kezdődik, hogy egy nő és egy férfi teljesen más csomaggal érkezik a világra. Legtöbben nagyon szeretnénk, hogy a nő, nő, a férfi pedig férfi legyen, ezt a törekvést azonban rögtön az elején megtorpedózza a (bús-magyar) valóság.

Egy nő nagyon sokszor azzal indít, hogy ellentétes elvárások kereszttüzébe kerül. Miközben az ösztönei keresik az archetipikus női szerepeket, hogy biztosítsa gyermekei számára a biztonságos családi fészket és férjének a békés hátországot, édesanyjától és a női ágú felmenőktől megkapja a programot, hogy „a férfi mind szemét, alkalmatlan alak”, aki vagy lelép, mielőtt a porontyok világra jönnének, vagy bántalmazó, alkoholista despotaként biztosítja a kellő mennyiségű lelki sérülést az egész család számára… Ebben az alap felállásban az archetipikus 'Férfi' csupán mítosz.

Szóval a nő csak magára számíthat. Mivel a társadalom még mindig nem biztosít egyenlő esélyeket férfiaknak és nőknek, azt is megtanulja, hogy ugyanazért a sikerért, amit egy férfi elérhet a munkájában, neki legalább kétszer annyira meg kell dolgoznia és sokkal nagyobb ellenálláson kell magát átverekednie.

Végül létrejön egy olyan, sokak által ismert konstrukció, hogy a nő, miközben önállóan felépíti magának a biztos anyagi hátteret, mikor bekapcsol a baba program, kerít magának egy alkalmas ’donort’, akit, ha a gyerek összejön, gyorsan ki is rúg, mielőtt még ő kerülne lapátra.

Így aztán gyerek is kipipálva és az elhagyás kontra bántalmazás-lelki terror is megúszva...

Vessünk most egy pillantást ehhez képest egy klasszikus férfi, induló csomagra. Legkényesebb pont az apa-minta. Vagy egyáltalán nincs, vagy ő is megkapta a főnyeremény terroristát, aki gondoskodik róla, hogy garantáltan lelki-sérültként induljon az élet vértől ázott harcmezeire. (Természetesen vannak kivételek, viszont sajnos nagyon gyakori az itt leírt példa is.) A nem-létező vagy épp degenerált apaképhez kapcsolódik egy anya is, aki minden csalódottságáért a fián fog bosszút állni („Épp olyan szar, szemét alak vagy, mint az a mocskos apád!”).

Dupla pofon, a fal adja a másikat. Megkaptad a programot, hogy „sosem lesz ember belőled”, míg a kőkeményre edzett nők meg sorban húznak el melletted…

Ilyen körülmények között rendkívül nehéz férfivé válni, már pedig, ha nem tudod ennek legalább a látszatát kelteni ideig-óráig, nem sok esélyed lesz vonzalmat kelteni a gyengébbik nem képviselőiben.

Sokan itt el is véreznek, és pár éven belül egy olyan érzelmi süllyesztőben találják magukat, ahonnan már szinte egyáltalán nincs kiút. Emberünk azonban nem adja fel.

Tele görccsel, frusztrációval és kudarccal megpróbál valamire jutni az életben. Kapni egy akármilyen állást, elszakadni a vámpír anyjától és lehetőleg megértő, támogató társra találni egy számára vonzó nőben.

Témánál is vagyunk, hisz a zsák a foltját keresi, és rendszerint meg is találja…

Az alacsony önbecsülésű, gyenge és fantáziátlan hím találkozik az erős, karrierista, önmegvalósító nővel. Jogos a kérdés, mi hozza őket össze, hisz egy fent leírt személyiség nem sok vonzalmat vált ki egy olyan nőben, aki még a jég hátán is megél. Ne lássuk azonban ennyire sötéten a helyzetet, legyen a srác tehetséges informatikus, aki némi protekció segítségével bekerül egy multiba, így, biztos állással a háta mögött szépít valamit a nem túl rózsás alaphelyzetén. Alapvetően jó lelkű figuráról van szó, aki vágyik a kölcsönös szeretetre, és, ha végre párra talál, tőle telhetően mindent megtesz, hogy meg is tudja őt tartani. 

Most már aztán szabad a tánc. A nő már tapasztalt, volt dolga nárcisztikus vezetőkkel, egoista, piperkőc alakokkal, akik ideig, óráig le tudták nyűgözni, de végül, alapvetően 'hisztis' természetük győzött, így a nő inkább úgy döntött, kiszáll a buliból, amíg nem késő. Bár emberünk sem épp egy randi guru, mivel a nő sem a herceget várja már, valahogy sikerül összekeveredniük, mondjuk egy céges partin.

Ne felejtsük el, milyen sokféle program fejti ki hatását, mikor párt választunk magunknak. A srác a vámpír anyját fogja keresni (hisz nincs más mintája), a nő pedig a bántalmazóját, hisz egy bántalmazó családban a bántás egyenlő a szeretettel. Kapcsolatuk már az elején sem volt épp ideális, ez azonban koránt sem jelenti, hogy ne lehetne rosszabb…

A srác egy percig sem tud igazán férfi lenni, miközben a lányban ’az erős férfit kereső’ ösztön lép működésbe. Hamar észreveszi, hogy párja képtelen hozni az elvárt szintet, de ezt az észrevételt elnyomja magában és megpróbál erőnek erejével férfit faragni az erélytelen cyber-bajnokból. Ez a törekvés azonban végképp nem a nő feladata, így kettőjük kapcsolata rohamos tempóban megindul a lejtőn.

Emberünk nem bírja a nyomást és a kettőjük közötti, megalázó különbséget. Szégyenében inni kezd, és kihasználja az egyetlen megmaradt fölényét, a testi erejét. Így valósul meg zseniálisan a kettőjük közös, családi mintája...

A lányból bántalmazott lesz, bár apja munkássága révén mindig is az volt, míg a srác megvalósítja a bántalmazó, alkoholista archetípust, pedig kezdetben talán pont egy mélyen izzó szerelem hidalta át a kettőjük között feszülő távolságot.

Elég kényelmetlen, hogy a ’jó párkapcsolat titkáról’ akartál olvasni, és most ehhez képest a realitást kaptad az arcodba... Jól lépre mentél, elismerem, szemét húzás volt részemről.

De egyet se aggódj, nem hagylak így lesavazva. A valóság sokszor abból lesz, amit egyszer bátor emberek meg mertek álmodni, a realitás pedig az irrealitásból születik. Ha tényleg ennyire reménytelen lenne jó párkapcsolatot kialakítani, miért tolna az élet mindig ebbe az irányba?

Mindkét félnél eljöhet a pont, mikor – egy tiszta pillanatban – felismeri, hogy minden eddigi kapcsolata ugyanazt a forgatókönyvet követve ment tönkre.

Ha Benned is megtörténik ez a felismerés, három választásod van:

1.      Elaltatod magadban az érzést és halmozhatod továbbra is a boldogtalan párkapcsolatokat.

2.      Soha többé nem hozol létre párkapcsolatot.

3.      El kezded mélyebben megismerni a hibás mintázat gyökereit és elindulsz a feloldás felé vezető úton.

Az első két verzióról szerencsére nincs kedvem írni.

Lássuk hát, a harmadik verziót! Ez a történet azzal indul, hogy szembesülsz a saját felelősségeddel. Ez könnyen lehet, hogy hideg zuhanyként ér, ami rendkívül kellemetlen, viszont áldásos hatása, hogy garantáltan felébredsz tőle... Felismered, hogy a hiba a Te készülékedben van. Nem a másikat kell megszerelned, hanem saját magadat. 

Ekkor indul el az a folyamat, mikor elkezded magadat és a benned dúló erőket feltérképezni. Ez az út sokszor sorsszerűen alakul, találkozol olyan emberekkel, akikkel valamiért dolgod van. Jönnek a hamis guruk és sarlatánok, ezoterikus, magasan képzett okj-s mágus-boszorkányok, akik csak a pénzedet akarják és megpróbálnak mindenféle módon kihasználni.

Ők, az önmagad felé vezető úton edző partnerek, olyanok, akár a mesebeli boszorkányok, óriások és sárkányok, akikkel meg kell, küzdj, hogy felszínre hozd a saját belső erődet. (A népmesék nem csak gyerekeknek szólnak. Valójában gyógyító erejű történetek, melyekben tudat alatt kódolható, ősi tudás és a beragadt élethelyzetekre való megoldás található.) Később ugyanolyan hálás leszel nekik, mint az összes elrontott párkapcsolatodnak.

Szellemi érettségedet jelzi, hogy ezek az alakok mennyi ideig és milyen intenzíven vesznek részt az életedben. Egy adott ponton azonban betelik a pohár és megérted, hogy ők még mindig ugyanannak a mintának a részei, melyet addig a párkapcsolataidban működtettél.

Az igazi szintlépés akkor történik meg, mikor a benned feszülő erő, hit és bátorság eléri azt a kritikus tömeget, amellyel a hátad mögött már rá tudsz nézni arra a mérhetetlen fájdalomra, mely az önsors-rontó mintázatok mögött rejlik.

Sokszor ezen a ponton jelennek meg életedben azok a segítők, akik már ténylegesen és közvetlenül is a fejlődésedet szolgálják.

Az a fájdalom, amellyel itt kezdesz el szembe nézni, nem csak a Te fájdalmad. Ezt a fájdalmat hordozták magukban az őseid is hosszú életeken keresztül. Ezt a fájdalmat kaptad tőlük örökül és most van itt az alkalom, hogy magadhoz öleld és a benned felébredt belső forróság segítségével felolvaszd a körülötte lévő jeges burkot.

Ha ezt megteszed, Te már nem ezt az örökséget fogod továbbadni a gyerekeidnek. Tőled már egy sokkal egészségesebb, élhetőbb, szeretet teljesebb, tudatosabb örökséget kaphatnak, amiért érdemes a végsőkig elmenni.

Lépésről, lépésre, rétegről, rétegre haladsz egyre mélyebbre. A fájdalom, kezdetben, mint egy alaktalan tömeg jelenik meg és kúszik fel a tudattalanodból. Ahogy ránézel és engeded, hogy fájjon, kezdi megmutatni magát előtted. Az őseid fájdalma számtalanféle formát ölthet.

A folyamat szépsége, hogy, amint egyre finomabban lépkedve haladsz ebben az örökségül kapott, elhanyagolt, belső, családi kertben, a fájdalom lassan kezdi visszanyerni a feléd való bizalmát. Már nem kell attól tartania, hogy tövestül ki akarod tépni, mert megérted, hogy ő is hozzád tartozik. Már tudsz vele egy Térben időzni, és engeded neki, hogy szép lassan átalakuljon.

Mert a fájdalom nem akar fájdalom maradni. Olyan, mint egy elátkozott királylány vagy herceg, aki alig várja, hogy visszakaphassa eredeti, gyönyörűséges alakját, de lehet akár egy öreg, csontos gebe is, aki, ha parazsat eszik, erőtől duzzadó, táltos paripává válik.   

   

Ebben a folyamatban nincs helye türelmetlenségnek és agressziónak. Most nem a párkapcsolat a fontos, hanem Te magad. Tudod, vagy legalább is bízol benne, hogy, amikor készen állsz rá, a társ is megjelenik majd az életedben.

Ehhez azonban az kell, hogy felold a régi önsors-rontó mintákat és helyettük visszakapd azokat az elvesztett részeidet, melyek ahhoz kellenek, hogy végre teljesen önmagad légy, hogy végre a saját életedet élhesd.

Egy éretlen párkapcsolatban azt keresed a másikban, ami belőled hiányzik. Amíg Te magad csak egy fél ember vagy, csak egy másik fél embert fogsz bevonzani, azokkal a belső rendezetlenségekkel, melyek a tiéidre rímelnek. Ezzel az alap felállással esélytelen igazán boldog, érett párkapcsolatot kialakítani.

Kezdetben talán azért kezdtél el dolgozni magadon, mert egyedül nem bírtad, mert akartál valakit, akire támaszkodhatsz. A belső munka eredményeképpen eléred azt az állapotot, amikor már nem kínoz a magány. Egyedül vagy, de jó társaságban, hisz most ismerkedsz frissen visszaszerzett lélek-részeiddel.

Elkezded érezni és elismerni a saját belső értékeidet. Ennek következtében a környezeted is ennek megfelelően alakul. Olyan emberek jelennek meg az életed különböző területein, akik ugyanúgy látják és értékelik a Te értékeidet, mint a sajátjaikat. Így teremted meg szépen lassan az egyenrangú társulások alapját.

Vannak vágyaid, törekvéseid, de karrier helyett itt már a hivatásodon dolgozol. Társaság helyett társaid lesznek, akikkel közös ügyért tudtok dolgozni. A párkapcsolat pedig két egész-séges ember társulása lesz. Itt is előfordulnak feszültségek, konfliktusok, de már nincsenek játszmák, már nem egymás lenyomása árán akartok magasabbra emelkedni.   

Nagyon fontos szintlépés, amikor kialakul egy mélyebb fajta bizalom, nem csak a párod felé, hanem a kettőtök közti kapcsolat felé is. Hogy ez mikor történik meg, azt utólag nem is biztos, hogy vissza tudjátok követni. Egyszer csak ott van és érzitek, hogy áldás van rajtatok.

A kívülről jövő elvárások erejüket veszítik. Az értékedet már nem az határozza meg, hogy mennyit keresel, vagy, hogy tudtál-e elég gyereket szülni.

Itt már nem az a kérdés, hogy mit vársz az Élettől, hanem az, hogy az Élet mit vár Tőled, illetve Tőletek. Valamiért együtt vagytok, dolgotok, feladatotok van együtt. Az ambíció törekvéssé, a vágy kívánsággá, az egymáshoz való ragaszkodás pedig kötődéssé finomul.

Mennyire jó lehet ilyen légkörbe megszületni!

Mi, hát a jó párkapcsolat titka?

Sokan és sokfélék vagyunk. Én csak leírtam a tapasztalataimat, de ettől még biztosan létezik számtalan különböző megélés is.

Amit eddigi párkapcsolataimból és mások példájából sikerült megtanulnom, az, az, hogy a jó párkapcsolatért nem tehetsz semmit. Minden, amit teszel érte, azt valójában önmagadért teszed és végső soron egy szabadabb és gazdagabb Univerzumért, amihez Te is hozzá teszed a részedet.

A jó párkapcsolat a magadon való, intenzív és kitartó munka áldásos mellékhatásaként jelenik meg az életedben. 

Az első lépés, hogy elengedd a görcsös akarást és alaposan átállítsd magadban a fókuszt. Szép lassan pályára állsz. Megtanulsz bánni a fájdalommal, engeded, hogy a feltörő, eleven érzések átmossanak, akár egy újszülött lelket a zokogás. Azt a helyet, ahol a legértékesebb vagy, nem Te találod meg, hanem a hely talál meg Téged. 

Ezen az önmagad felé vezető úton neveled fel magadban azt az embert, aki végül el tudja foglalni az őt megillető helyet egy boldog, egészséges párkapcsolatban.

Híradó

Kedves Barátom! Mivel ebben a szeretetteljes, karácsonyi időszakban nem biztos, hogy nyitott vagy egy tömény, negatív fröcsögésre, előre bocsájtom ennek a röpke irománynak a végső konklúzióját, egyben jelezvén azok felé, akik végigolvassák, tartsanak ki, pozitív lesz a végkicsengés.

A végső konklúzió így hangzik: Létre kellene hozni a ’Pozitív Híradót’, ahol a nézők szükségtelenül ártalmas információáradat helyett, valami lélekmelengetőt kapnak, melynek segítségével könnyebben megküzdenek egy nehéz nap kihívásaival, és képesek lesznek észre venni azokat az élet adta lehetőségeket, melyek mellett máskor talán elmennének.

Ezzel kapcsolatban máris itt egy jó hír, miszerint van Pozitív Híradó, még, ha nem is főadásban, de akinek erre van igénye, legalább megtalálhatja magának az interneten. J

Visszatérve eredeti témánkhoz, rég óta nem nézek már tévét, a Híradót pedig különösen kerülöm. Pár napja azonban mégis muszáj volt néznem, mert ahol voltam, ott ez volt a háttérzaj. Érdekes szembesülni azzal, amit amúgy is tudsz, csak épp nem foglalkozol vele.

Mindenki tudja, hogy ami Mc Donald’s-ban van, az mérgező, mégis sokan, az egyszerűség kedvéért ott dobnak be pár falatot. Ugyanígy számtalan dologról tudjuk, hogy ártalmas az egészségre (dohányzás, alkohol, drogok, finomított ételek, mértéktelen zabálás, horror, pornó, stb.), mégis részei az életünknek, talán azért, mert egyfajta űrt töltünk ki velük, tereljük a figyelmünket olyan dolgokról, melyekkel nem akarunk szembenézni.

A Híradó az egyik legkollektívebb és egyben legveszélyesebb méreg. Mikor annak idején bevallottam a nagyanyámnak, hogy én nem nézek tévét, az első kérdése az volt: „normális vagy?” A második pedig így hangzott: „Híradót sem?" Mikor elmondtam neki, hogy „Híradót meg főleg nem nézek”, úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, aki komoly segítségre szorul. „Akkor hogyan értesülsz a világ dolgairól, honnan tudod, hogy mi a fontos, hogy mit kell tudni?”

Azóta is azt érzem, azok az emberek, akik tévét néznek, különösen Híradót, sokkal könnyebben manipulálhatóak, mint azok, akik tudatosan kizárják azt.

Tudom, semmi újat nem mondok ezzel, hisz ezt is mindenki tudja, ez azonban nem csorbítja ennek az igazságát, sőt. Ha mindenki tudja, hogy így van, az ország túlnyomó többsége mégis figyelmen kívül hagyja, az óriási felkiáltó jel a mondat végén.

A tévében különböző tévéprogramok mennek. Onnét kapjuk a Programot…

Ha nem tudod, mit kell, érezz, mit kell, gondolj, hogyan kell, élj, csak nézz bele a tévébe, és tudni fogod. Megint nagyanyámat kell idéznem. Mikor megkérdeztem, ő miért is nézi a Híradót, így szólt: „Azért, hogy tudjam, kit kell utálni…” Érzed ennek a mondatnak az őszinte zsenialitását?

Egy eszköz, amelynek segítségével egy egész országnyi embert álomba lehet ringatni. A reklámiparban persze nagy konkurencia lett az internet, a legdrágább reklámok azonban mégis a tévében, főműsor időben, a legnézettebb műsorok közti szünetekben vannak.

Mivel elszoktam a tévétől, a reklámok is eléggé kiakasztanak, az igazi övön aluli ütés viszont a Híradó volt.

Lássuk csak. Mitől hír a hír? Attól, hogy a hallgatója számára értékes vagy egyenesen nélkülözhetetlen információt tartalmaz. (Ezt gondolom én.) Egy Híradó durván fél óra, ebből az értékes információ nem egész másfél perc volt, a végén. Útlezárások, terelések, mikor, hol túrnak, továbbá az aktuális benzin és élelmiszer áremelkedések kerültek szóba ebben a rövidke időben. Ahhoz, hogy ezekhez az információkhoz hozzájuss, végig kell szenvedned az előtte lévő 28 percet.

Figyeltem az érzelmi reakcióimat közben, és – bár ezt is mindenki tudja, - az egymás után jövő érzelmek meglepően pontos koreográfiát követtek, mintha előre meg lett volna írva, mikor, mit kell éreznie annak, aki nézi a műsort.

Először jöttek a bankrablók. Egymás után 3-4 darab, ebből egy lett különösen kiemelve. Az elkövetőt 7 éve próbálták elkapni (sikertelenül), míg végül a helyszínen egy harciasabb nő addig püfölte a táskájával, míg leszakadt róla a maszk, így a biztonsági kamera által készített felvétel, végül nyomra vezette a rendőröket. Az elkövetőről rendkívül fontos információ derült ki: Még a családja sem tudott tevékenységéről, azt hazudta nekik, hogy laptopokkal kereskedik, ezért utazgat szerte az országban. A 7 év alatt összesen 55 milliót rabolt, és rendszerint akkor ment mindig újra rabolni, mikor elfogyott a lóvé.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, én minden esetre végeztem egy gyors számítást. A csávó 7 éven keresztül, cirka 650.000 forintos havi bevételt biztosított magának és kedves családjának. Ez azért hazai viszonylatban nem olyan rossz, ugye? (Főleg, ha az asszonynak is van némi bevétele.) Ebből a pénzből már azért lehetne félretenni is valamennyit, nem? A zseton azonban csúnyán elfogyott mindig, így a derék jó ember kénytelen volt újra, meg újra a bűn útjára lépni.

Hát akkor jöhet a jogos kérdés: Mi a búbánatos lóhímtagra verte el emberünk az igen csak busás összeget?!

Most mit érzel drága barátom? Én dühös vagyok, most is, ahogy ezt írom, és pontosan ez volt a cél. Legyél dühös, amiért valaki 650.000 forintot rabol havonta (mások nyilván ennek a többszörösét, csak más formában), míg Te kemény munkával és véres verítékkel sem keresel talán fele ennyit sem.

Érezd, hogy szar a közbiztonság, hogy már a bankokban sem bízhatsz, mert bármikor kirabolhatják, viszont jogos a megemelkedett, rendőri jelenlét (amitől egyébként nem biztonságban érzed magad, hanem azon kezdesz agyalni, ha esetleg találnának valamilyen okot, hogy megbüntessenek, van-e nálad elég pénz, hogy kifizesd).

Düh, frusztráció, bizonytalanság, félelem… Mindez egyetlen egy hír eredménye. Ezután jött a gondosan válogatott többi.

(Egy Isten háta mögötti faluban) egy férfi baltával támadott ember társára, és kevés híján meg is ölte, ’szerencsére’ csak a kezét vágta le félig, így, miután kórházba került, a dokik, ügyesen vissza tudták varrni.

Ember! Nem vagy biztonságban, érzed? Bármikor jöhet valaki baltával, és vagy agyon csap, vagy az orvosokat állítod kihívás elé. Ez ma Magyarország kérem… Igaz, hogy ez nem egy gyakori eset, igaz, hogy nem a szomszédban történt, igaz, hogy nem is egészen így történt, igaz, hogy talán meg sem történt, de azért féljél, parázzál, hátha elpatkolsz rákban, mielőtt megéled a nyugdíjas kort!

Témánál is vagyunk. Csúnyán beszopjuk a programot, pedig lehet, hogy a fele sem igaz. Ki ellenőrzi, hogy a Híradóban közölt hírek, valósak-e? Vagy Te ellenőrzöd Barátom, vagy senki… Mindenki azt hazudik, amit akar. Miért pont a Híradóban mondanának igazat?

A baltás gyilkos után jött a ’Szomorú Karácsony’ című történet.

Egy igazán szorgalmas hazánk fia, éjt nappallá téve dolgozott Németországban, hogy elég pénzt keressen felesége és 3 gyereke számára. Sajnos a kimerültségtől elaludt a volán mellett, és neki hajtott egy fának. Az orvosok már nem tudták megmenteni. A szegény család, hiába várja, pedig a karácsonyfát még együtt választották ki, mikor pár napja itthon volt az apa.

Szakadjon meg szíved drága, szép testvírem!!! Ja, és örüljél, hogy mindez nem Veled történt (persze Veled is megtörténhet), örülj, hogy élsz! Nem baj, hogy fillérekért gürizel, még mindig ez a biztonságos, hisz Nyugaton halálos balesetet szenvedhetsz. Maradj inkább kicsi rabszolga! Keress annyit, hogy csak a túlélésen járjon az eszed… Meg persze lásd a két mintát magad előtt: az egyik éveken keresztül fosztogat, a másik éjt nappallá téve dolgozik és a családját is alig látja. Az egyiket 7 év után kapják el (ha a 6. évben leáll, talán meg is ússza) és (gondolom) kap néhány évet, míg a másik szörnyet hal és 3 árvát hagy maga után. Hát hol itt az igazság? Látod, megint dühös vagy és csalódott, pedig még akár álhír is lehet mind a kettő…

Miután kidühöngted, kirettegted, kiszomorkodtad és kiszorongtad magad, jöhet egy elsőre pozitívnak tűnő hír.

Megválasztották az ’Év Szociális Munkását’! 

Nevezhetjük őt akár a ’Hajléktalanok Védőszentjének’ is, hisz amit tesz értük, az valóban rendkívül hasznos és emberfeletti. Szállást, ételt és kisebb munkákat ad nekik, cserébe le kell tenniük az alkoholt. Az általa segített hajléktalanok nagyon hálásak, Te is megnyugodhatsz végre. Hisz, ha egyszer úgy alakul, hogy az utcára kerülsz (bárkivel megtörténhet), ott lesz Neked Marika Néni, aki majd megpróbál kilapátolni a szarból. Még akár sikerülhet is, bár Marika Néniből egy van, hajléktalanból meg több százezer és csak egyre több lesz évről évre.

Olyan ez, mint egy rendkívül nyomasztó film, aminek a végén is hiába várod a feloldását. Kapsz néhány praktikus információt (juti falat, amiért kibírtad idáig), aztán mehetsz szépen aludni.

Ezek után felmerül bennem néhány kérdés, amelyeket talán Te is felteszel magadnak időnként.

1.     Vesztek-e bármit is, ha nem nézek Híradót?

2.     Mennyire valósak a Híradóban közölt hírek?

3.     Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy nem vonhatom ki magam a hatása alól, mivel tudom az ártalmas hatásokat közömbösíteni?

4.     Ha Negatív információáradattal érzelmi nyomorban lehet tartani egy egész országrésznyi embert, vajon mi történne, ha hirtelen, pozitív, lelkileg is támogató hatású hírekkel töltenék meg a Híradó értékes perceit?

Még lehetne sok más kérdést is feltenni a témával kapcsolatban, az utolsó kérdésen azonban jól esik elidőznöm egy kicsit hosszabb ideig.

Ha tetszik, ha nem, nevelve vagyunk. Nagy kérdés, hogy ki és mi nevel minket. A döntéshozók arra szeretnek hivatkozni, hogy 'sajnos' ez az igény. Mert az ember természetes igénye ugye az, hogy primitív, alacsony színvonalú műsorokat nézhessen, hogy sokkoló hírekkel mosódjon az agya, hogy tudatilag minél mélyebb szinten időzhessen, lehetőleg tökéletesen vegetatív állapotban... Nem lehet, hogy a ezek inkább mesterségesen generált igények?

Tényleg erre vágyunk, vagy nem is kapunk mást, így ennél magasabb szintű igény nem is tud fejlődni? Mikor Steve Jobs-ot kérdezték arról, mi a véleménye a közvélemény kutatásról, azt mondta: "A közvéleményt nem kutatni, hanem formálni kell." Milyen igaza volt. 

Mostanra a történelem és a média megtanított olyan szinten rettegni, hogy szinte már fel sem tűnik. Annyira rettegünk, hogy inkább nem is érezzük, hanem szépen letoljuk az egészet a tudattalanba. Ez a túlélésünk érdekében jogos, viszont rendkívül veszélyes is, mert így a félelem ott fejti ki hatását, ahol nem férsz hozzá. A tudattalanba száműzött félelem felett semmilyen befolyásod nincs, ráadásul még el is magányosít, mert az öntudatlan félelem elszeparál mindentől, ami oldhatná azt.

Mi lenne, ha szépen felépítenénk újra a saját belső védelmi falainkat, kifejlesztenénk egy olyan szűrő berendezést, mely megszűri a nap, mint nap ránk zúdított szart? Ez alatt a belső védelem alatt, szépen felszínre hozhatnánk a mélyen őrzött félelmeinket. Biztonságos körülmények mellett szembenéznénk velük és hagynánk, hogy a tudatosság fényében erejüket veszítsék.

Vajon a félelem (különösen a mesterségesen generált félelem) mivé alakul át, amikor teljes valójában megmutatkozik előttünk? Az a tapasztalat, hogy átváltozhat erővé, bátorsággá, tisztán látássá is akár.

Ha megvizsgálod, mitől félsz nap, mint nap, könnyen rájöhetsz, hogy legnagyobb részt teljesen irreális dolgok tartanak rettegésben. Mennyire fellélegezne az ország, ha mindez a mérhetetlen, irreális félelem eltűnne?

Mihez kezdenénk az így felszabaduló energiával? Hová fejlődhetne ez az ország, ha a médián keresztül a bennünk rejlő, végtelen kreativitás felébresztése lenne a cél? Mi történne velünk, ha a legfőbb cél az lenne, hogy kivétel nélkül mindenki önmagára találjon, hogy mindenki megtalálja a saját hivatását, azt, amit igazán szeret és igazán jól tud csinálni?

A kérdés talán költői, viszont észre kell, vegyük, hogy micsoda eszköz/fegyver a média.

Még ebben az országban is vannak sikeres önmegvalósítók, olyan, sikeres üzletemberek, akik nem csak a profitot hajtják, hanem a közösség érdekeket is szolgálják. Be lehetne mutatni számtalan, hazai és külföldi, civil kezdeményezést, olyan siker történekeket, melyek azt bizonyítják, hogy igenis van rá esély, hogy az álmaidat megvalósítsd, hogy valami igazán értékeset adj magadból.

Ott vannak a Cserdi cigányok, akik szembe mennek a sztereotípiával és annyi zöldséget termelnek, hogy még adományba is jut,szegénysorban élő budapesti családoknak. 

Új, környezetbarát energia forrásokat fedezünk fel, már nem csak passzív (nulla rezsivel működő) házak, de aktív (még pluszt is termelő) házak is vannak.

Fel lehetne hívni a figyelmet olyan pályázati lehetőségekre,mely kiugrási lehetőséget biztosítanak tehetséges, de hátrányos helyzetűfiataloknak, meg lehetne mutatni azokat az önellátó módon működő falvakat,melyek a különböző, energiaszolgáltatóktól teljesen függetlenül tudnak létezni.

Ha kicsit utána nézünk, kiderül, hogy rengeteg biztató, lelkesítő dolog is történik napi szinten ország és világ szerte.

Nem csak az ártalmas érzelmeknek van létjogosultsága ezen a bolygón!

Egy teljesen pozitív világ lefestése nyilván hazugság lenne, de ettől még a törekvés, hogy azt csináljuk, amiben igazán jók vagyunk és ez másoknak is a javára váljon, egyáltalán nem irreális.

Valójában, sokkal nagyobb a szabadságunk, mint azt valaha is gondoltuk.

Amikor valamit meg akarsz tanulni, Te sem arra keresel példákat, hogy kinek nem sikerült, hanem azt próbálod megérteni, hogy akinek összejött, hogyan csinálta. Annak persze, aki beletörődött a saját sikertelenségébe, megnyugtató lehet azt látni, hogy nincs egyedül, ha viszont egyszer kiemelted a fejedet a homokból, többé már nem akarod oda visszadugni.

Rajtad múlik, hogy milyen programot engedsz az életedbe. 

„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Március 15 - Tisztelet a Bátraknak!

„Semmi sem fájdalmasabb az igazságnál.” (Ismeretlen szerző örök érvényű mondása.)

Megy a nagy rinyálás. Nem tetszik a rendszer. Arrogáns kül - és belpolitika, hozzá nem értő emberek vezető munkahelyi pozíciókban. Egymást váltó kormányok, mind rossz, de az aktuális mindig rosszabb az előzőnél. (Nem tudom így van-e, de nem is érdekel.)

Hadd legyek kemény már itt az elején! Sajnos nem érdemlünk jobbat… Gyáva népnek nincs hazája.

Mi lehet a magyarok bűne, hogy egy ilyen szörnyű, csapásokkal teli történelem után még mindig nincs vége? Az, az igazság, hogy a birkákat nem szeretetből tartják. Kutyák terelgetik őket, hogy arra menjenek, amerre azt a ’Pásztor’ szeretné. Ha megnőtt a gyapjuk nyírják, ha kell, levágják őket. Ez a sorsuk.

A magyar emberrel szó szerint ezt teszik évszázadok óta, és, bár azt gondolnám, hogy karmikusan ledolgoztuk a bűnünket (kalandozások?), a helyzet úgy tűnik, egyre csak rosszabb lesz.

Nézzük csak meg közelebbről, mi is a bűn fogalma.

Egyszer Oshonál találtam egy frappáns megfogalmazást. „Bűn az, amit csak öntudatlanul tudsz megtenni, erény pedig az, amit csak tudatosan vagy képes megvalósítani.” Ez a mondat azért zseniális, mert mindjárt egészen más megvilágításba helyezi a Mohács óta tartó, bús-magyar mélyrepülést.

Nem csak az a bűn, ha másoknak ártasz, hanem az is, ha magadnak. Aki nem képes önmagát tisztelni, azt bizony mások sem fogják tisztelni soha az életben. Aki nem ismeri, és nem tiszteli a saját értékeit, azt a környezete értéktelennek fogja tartani, és soha nem fogja megtudni senki, hogy az illető mire lenne képes valójában.

Mostanában többször szembejön velem a bántalmazás elleni harc. Magyarországon rengeteg a bántalmazott nő. (Ismerjük a mondást: "az asszony verve jó...") Nagy a feszültség, eldurran egy, két pofon... A kérdés azonban nem az, hogy miért bántják a nőket. Erre nagyon egyszerű a válasz. Azért mert megtehetik. A családon belüli erőszaknak semmilyen következménye nem lesz a bántalmazóval szemben. Addig üti, a nőt, amíg lehet, azaz addig, amíg a nő meg nem hal. Ennyi…

Egy magára valamit is adó, öntudatosabb nő azonban meg sem várja a pofont. Már az első, súlyosabb, verbális bántalmazásnál otthagyja a férfit. A valódi kérdés inkább az, miért maradnak benne mégis a legtöbben egy bántalmazó kapcsolatban. Ezeket a „Mentsük meg a bántalmazott nőket” mozgalmakat nem bántalmazott nők, hanem dühös nők kezdeményezik. Egy bántalmazott nőt ugyanis nem lehet megmenteni!!! (Egy bántalmazott férfit sem.)

Nyilvánosan kivégezheted a férjét, két hét sem telik el és megtalálja magának az új bántalmazóját. Ez szimbiózis. A bántalmazott egyszerűen nem képes bántalmazó nélkül élni, mert a szeretetet, a törődést a bántáson keresztül érzékeli. Ezt szokta meg, ez kényelmes, ez biztonságos, még akkor is, ha belehal..

Ez persze nem felnőtt korban kezdődik. Ezért hívják az ilyen embert felnőtt korban is bántalmazott gyereknek, mert gyermekkorban bántalmazták, és ő úgy maradt, azóta is úgy viselkedik minden bántalmazó szituációban, mint, ahogy akkor tette. Vagyis jámbor birkaként viseli sorsát.

A karmával kapcsolatban van egy csúnya félreértés. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a karma nem más, mint a mesebeli, „jó tett helyébe jót várj!” igazsága. Ez azonban egy rendkívül leegyszerűsített magyarázat. Ha a karma csak ennyi lenne, akkor egy bántalmazott nő, főzne az urának, egy finom vacsorát, és mindjárt jönne a szeretet és az odafigyelés. Valójában azonban a bántalmazó kiszolgálása csak mélyíti a kötődést közöttük, és csak egyre súlyosabb bántalmazás várható.

Hogy hol kezdődött a dolog, az jó kérdés. Kicsit olyan, mint a tyúk és a tojás esete. Odáig tiszta, hogy ha valaki bántalmazóként él le egy teljes életet, ez az életmód valahol vissza kell, hogy üssön, így következő életben vélhetőleg fordul a kocka, hogy a másik oldalt is megtapasztalhassa. Így áll helyre az egyensúly.

Ezt a magyarázatot a bántalmazottak nagyon szeretik, mert így érthetik, hogy miért is bántják őket. Nem kell tenniük semmit, hisz ők csak törlesztenek, még meg is sajnálják szegény elnyomójukat, hogy előző életükben, milyen sanyarú sorsuk lehetett. A verés tehát jogos…

Ez lenne a legmegnyugtatóbb, legbiztonságosabb érvelés. Sajnos azonban ennek éppen az ellenkezője a valóság. Aki most az elnyomód, az könnyen lehet, hogy már az előző életedben is az elnyomód volt, és, ha nem teszel semmit, akkor a következőben is az elnyomód lesz.

Emlékszem, egyszer felszállt a négyes-hatosra egy borzas ősemberszerű hajléktalan, és, szemében az őrület fényével azt hörögte: „Ezeréves elnyomatás, ezeréves elnyomatás…” Abba sem hagyta, amíg le nem szállt. Többen dühösen néztek rá, de sajnos igaza volt.

Ahhoz, hogy bántalmazott légy (nem egyszer, egyszer, hanem folyamatosan, életmódszerűen), sok mindent nem szabad észrevenned, különben abbahagyod ezt az önpusztító működést. Öntudatlannak kell lenned, el kell, kerüld a szembesülést, akár az életed árán is. Amit tehát ilyenkor magaddal teszel, mivel ezt csak öntudatlan állapotban teheted meg, az magaddal szemben elkövetett BŰN...

Hoppá!

Jogos a kérdésed, mi van a bántalmazókkal? Ők talán ártatlanok?! Nem, egy pillanatig sem akarom felmenteni őket, sőt én is mélyen elítélem, amit tesznek. Annyi azonban kiderült számomra, hogy a bántalmazottakat nem lehet a bántalmazók megbüntetésével megmenteni. Ha minden bántalmazót elpusztítanánk, mi magunk válnánk bántalmazóvá, hogy a bántalmazottak fenntarthassák működésüket. Kemény, ugye?

A megoldás a szembesülésben rejlik.

Egy gyereket sokféle módon lehet bántalmazni. Legtöbbször a szülők az elkövetők, és a gyerek puha lelkét szavakkal épp úgy fel lehet sérteni, mint veréssel. Bánthatják a gyereket más családtagok, óvoda és iskolatársak, óvónők, tanárok. Ha a szülő bántja, vagy nem védi meg a gyerekét, a gyerek jogos büntetésként éli meg a bántást. Jogosként, mert, ha az oltalmazó szülő ezt teszi vele, annak csak az lehet a magyarázata, hogy ő vele van a baj, nem a szülővel. Azt, hogy a szülő rossz, veszélyes, beteg, perverz, stb., sokkal rosszabb elviselni, mint azt, hogy ő a rossz, a bűnös, aki megérdemli a büntetést.

Bizony, sok szülő mazochistát csinál a gyerekéből. Ez a működés innentől bevésődik, és a gyerek felnőtt korára is vagy bántalmazott marad, vagy bántalmazóvá válik, mert azt tanulta meg, hogy a gyereket bántani kell, hogy ember legyen belőle…    

Óriási munka van abban, hogy a bántalmazott végre merjen haragudni a bántalmazójára. (Ha bírod a zúzást, olvasd el a ’Mérgező Szülők’ című könyvet.) Az erről való klasszikus, bántalmazott állásmód valami ilyesmi: 

"- Á, nem történt semmi, csak a szüleim néha félholtra vertek, mert nagy volt a stressz a munkahelyükön...

-És ez meddig történt?

- Csak 10-15 évig, amíg fel nem nőttem, de azóta is jóban vagyunk, megbocsátottam nekik, mert tudom, hogy szeretnek..." 

Már az is nagy előrelépést jelent, ha képes belátni, hogy bántva van. Innen indulhat a tényleges munka a düh megélésén keresztül a bántalmazottság feloldása felé.

A szülő felelőssége, ha bántalmazó módon bánik a gyerekével. Ebben a helyzetben a gyermek nem tehet mást, mint tűr, a túlélés érdekében. Az azonban, hogy felnőtt korában is folytatja-e ezt a működést, már nem a szülő felelőssége lesz. Az ebből való ébredést már neki kell végig csinálnia. Karmikusan törleszt a bántalmazó szülők révén, viszont ezután kőkemény tanulás jön, ahol már, az előző, elszenvedőhöz képest fokozatosan, egy aktív, tevékeny szerepbe kerülhet, ha képes megdolgozni érte.

Te döntesz, hogy szenvedsz, vagy megéled a fájdalmat. Az egyik passzív, öntudatlan viselkedés (bűn), ami nem vezet sehová, a másik pedig aktív, tudatos tett (erény), mely végül feloldoz a bűnhődés alól.

Ebben az országban kollektív bűnhődés van. A kérdésre, hogy ki a két világháború és az Európai Unió abszolút vesztese, egyértelműen az a válasz, hogy mi, magyarok vagyunk. Nem a vezetőink, hanem a lakosság.

A bántalmazottság a mi esetünkben azt jelenti, hogy családilag akár az vagy, akár nem, az őseidet bántalmazták. A 2. Magyar Hadtest ¾-ét lemészárolták, a nőket megerőszakolták, a civil lakosságból sokakat elhurcoltak lágerekbe vagy hadifogolynak. Közben a bántalmazottság olyan szintre emelkedett, hogy elkövettük az egyik legsúlyosabb bűnt. Egymást kezdtük el elárulni…

Már a Második Világháborús, e-témájú, német jelentésekben is az áll, hogy az összes náci fennhatóságú terület közül Budapestről érkezett a legtöbb, zsidókat bújtatókat való feljelentés. Nem csak ellenségek jelentették fel egymást, hanem szomszédok is, akiknek talán semmi bajuk nem volt egymással, csak féltek. Attól féltek, ha nem elég gyorsak, a szomszéd, aki szintén ettől fél, majd gyorsabb lesz és feljelenti. Ez a működés a kommunista terror alatt csak még jobban felerősödött.

Nem a ’kaladozások’ korszaka volt a bűn, ami miatt Mohács óta szívunk. Ha így lenne, egész Európa szívhatna a gyarmatosítás, az inkvizíció, meg a keresztes és egyéb hadjáratok miatt...

Az igazi bűn az, amit később, és mind a mai napig teszünk. Félelemből, gyávaságból eláruljuk egymást és magunkat, leginkább az álmainkat, azt, ami igazán lelkesít és éltet.

Nem a múltunk a bűnös, hanem a jelenünk.

Miért érdemelnénk jobb kormányt?! A kormány a bántalmazó szülő, aki készséggel kizsákmányolja, elnyomja és terrorizálja a bántalmazott népet.

Jól látszik, ki mennyire azonosul ezzel a szereppel. Azok, aki a saját egyéni és kollektív bántalmazottságukat megdolgozzák, előbb, utóbb kibújnak, függetlenednek az éppen aktuális elnyomás alól.

Kimennek külföldre („El lehet innen menni, ha nem tetszik…” Mondta egyszer egy vezető politikusunk, és – bár széthazudta az életét, - ebben az egyben igaza volt.), vagy csodás módon mégis itthon csinálják meg a szerencséjüket. Az, aki önmaga felé tart, áldásban van, és olyan erők segítik, melyeket egy kormány sem képes elnyomni. Olyan, mintha egy burában létezne. Az Univerzum védelem alatt áll, mert azt teszi, amire született.

Aki úgy gondolja, létezése csak a véletlen műve és az életének semmilyen célja nincsen, az nem méltó az önmegvalósításra, az nem érdemli a védelmet sem.

Aki bántalmazottságban van, az kétszeres bűntudatot táplál, mert bűntudata van a bántalmazója helyett, és azért is, amiért hagyja, hogy ezt tegyék vele. Akinek bűntudata van, annak sérült az önbecsülése, kicsinek és szerencsétlennek érzi magát. Semmi olyat nem fog tenni, amire büszke lehetne, így stabil önbizalma sem alakulhat ki. Könnyen irányítható, terelgethető, birka-ember lesz belőle, pont olyan, amilyenekből egy kizsákmányoló kormány kiszolgáló rétegei állnak.

Vállalkozni ma Magyarországon?! No way… Ennyire senki nem lehet hülye, ugye? Pedig, ha a dolgodat teszed, és áldásban vagy, még akár ez is lehet a megoldás.

Egy ismerősöm pár éve találóan így fogalmazott: „A legnagyobb szívás ma Magyarországon közalkalmazottnak lenni…” És a helyzet azóta csak fokozódott. Ahogy a 'Kétfarkú Kutya Párt' választási szlogenjében olvashatjuk: "Jobban élünk, mint 4 év múlva..."

Egy multiban is szívják a véred, de legalább nem csak dolgozol, hanem pénzt is keresel. Egy vállalkozó vért izzad, és párszor bele is bukik, de van beleszólása abba, hogy mennyit keres. Egy közalkalmazott nem maga dönt arról, hogy a munkája mennyit ér. Ezt mások döntik el. Látszólag biztonságos üzemmód, mert van főnököd, akinek szüksége van rád, hogy legyen kibe törölnie a cipőjét, de ezen a szinten ugyanolyan, lecserélhető vagy, mert nincs tartásod, nincs egyéniséged, csak egy vagy a sok közül, egy szám, egy fogaskerék. Pótolható.

Ez nem fog megváltozni egy kormányváltástól sem. Sőt. Ha ebben bízol, csak még jobban pofára esel majd! 

Bármikor kirúghatnak, és, ha azt szoktad meg, hogy mások döntenek a sorsodról, igen nehéz helyzetbe kerülsz. Mi van, ha még szolgának se kellesz?

Az egyetlen hely, ahonnan nem rúghatnak ki, Te magad vagy. Az egyetlen hely, ahol tényleg helyed van, a saját, megvalósításra váró álmaid világa, ahol a valódi kincseidet őrzöd. Az Univerzumnak igenis céljai vannak Veled. Ezért kaptál tehetséget, érzéket, adottságot, ezek azonban beléd rohadnak, ha nem használod, kamatoztatod őket.

A gyávák, szolgák maradnak mások királyságában, míg a bátrak királyok lesznek a sajátjukban.

Március 15? Néha betalál a kormány szlogen. „Tisztelet a bátraknak!”

Tan mese 'Szárnyas Ormányocskáról'...

Ez a mese egy elvonuláson született és mivel tanulságosnak tartom, úgy döntöttem megosztom azokkal, akik rátalálnak. Jó olvasást kívánok hozzá.

Szárnyas Ormányocska az erdő szélén lakik egy kényelmes, hangulatos házikóban, és, mint boldog, megvilágosodott lény, éli szerény mindennapjait, de nem volt ez mindig így.

Szárnyas Ormányocska sötét múltja messzi ködök homályába nyúlik vissza, és csak a vének tudják, hogy sok, sok évvel ezelőtt barátai, mint Agresszív Kismalacot, ismerték, és, hogy szárnyait, szárnyaló személyiségfejlődésének következtében nyerte el pókerban, egy részeg jó tündértől….

Agresszív Kismalacunk már régóta a neki fizetett anti mese/vicc hősi jogdíjakból tengette egyhangú életét. A róla szóló történetekből, az agressziót leszámítva, szinte semmi nem volt igaz, azt is többnyire inkább befelé fordította.

Eredetileg, hátrányos helyzetű, mély szegénységben élő családba született, és egy isten háta mögötti falucska koszos, kis házikójában látta meg a napvilágot nyolcadik gyerekként, szülei nagy örömére…

Anyja brazil, szappanopera függő volt, apja lóganyézó az ügető mellett. Mindketten sokat papoltak neki a tisztességes munkáról, de ő inkább az erdei csavargást választotta.

Kiugrási lehetőséget az jelentett, mikor egy viccíró felfedezte, amint az erdő szélén kötözködött egy légyölő galócával…

Ritka pillanat volt ez, mikor Ormi (mert a haverok csak így nevezték) agresszióját elfojtás helyett képes volt kifelé megélni, még ha ez nem is volt vigasz a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes pöttyös gomba számára.

A viccíró akkoriban alkotói válságban szenvedett, és a súlyos szakmai krízis már a karrierét kezdte fenyegetni, mikor úgy döntött, szabadságot vesz ki, és egy isten háta mögött falucska groteszk lakóiból merít ihletet.

Találkozásuk katartikus volt. Az író egyből meglátta Ormiban az x-faktort, vagy, ahogy ő mondta, a vicc-faktort.

Először megittak egy sört a ’Sárga Halál’ Presszóban, ahol Ormi beszámolt eddigi életének ügyes, bajos dolgairól. Bár önbizalma nem volt igazán stabil, a viccíró bátorítására derék malacunk újabb és újabb kihívásokat keresett magának. 

Ezek a tettek nagy bátorságot és önátadást igényeltek, minek következtében Ormi egyre nyitottabbá vált és belső korlátai is egymás után oldódtak fel.

Bár Ormi tettei nem voltak különösebben viccesek, írónk, kellő megvilágításba helyezve mindig megtalálta bennük a humor forrását, így alkotói válságából is rövid úton sikerült kikecmeregnie. Az általa írt viccek széles körben elterjedtek, és az író, cserébe, hogy hamis képet fest malacunkról, megosztotta vele a viccekből befolyó jogdíjat. Így aztán Ormi egzisztenciális nehézségei is egy csapásra megoldódtak.

Ormi takaros kis házikót épített az erdő szélén, ahová barátait, ismerőseit is meghívta. Mivel megtanult alkalmazkodni a róla festett képhez, az ’agresszív kismalac’ imidzs lassanként beépült a személyiségébe. Időnként vadparaszt módon viselkedett, és jól időzített disznóviccekkel szórakoztatta közönségét. Mindenki szerette és elfogadta őt így, hisz tudták, hogy ő az agresszív kismalac.

Belül azonban egyre nőtt a feszültség és a szorongás, aminek először még csak nem is sejtette az okát. Később, ahogy szorongásának mélyére kukkantott egy kíváncsibb pillanatában, rájött, hogy valódi énjét, eddig senkinek nem merte megmutatni. Félő volt, hogy így is marad minden, hisz az író segítségével fejlesztett ’álszemélyiség’ kényelmes volt és biztonságos, és megvédte minden komolyabb lelki átéléstől és érzelmi vihartól.

Félt, hogy örökre így marad, önmagába zárva, de félt az ismeretlentől is és attól, hogy, ha kiderül, hogy valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató figura, mint gondolják, elveszíti barátait, kapcsolatait, sőt, még az egzisztenciáját is.

Saját érzékenységének felvállalása egyszerre ijesztette és vonzotta.

Az író egy alkalommal észrevette ezt, és rákérdezett a szorongás okára, de mikor Ormi beszámolt neki érzéseiről és, hogy kipróbálná, milyen lehet igazán önmagának lenni, az író kerek perec elutasította a felvetést. Félt, hogy egy ilyen erős váltás újabb krízisbe sodorhatja a karrierét.

Malacunk azonban nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy baráti sörözés alkalmával, mikor az író épp nem volt jelen, elmondta barátainak, hogyan érez, és életében először felfedte előttük valódi énjét. Bátorságát az író ébresztette fel, most mégis úgy tűnt, ő lesz a további fejlődés akadálya.

Legnagyobb megdöbbenésére a jelenlévők nagy örömkitöréssel fogadták Ormi személyiségfejlődésének tanúbizonyságát. Ormi erősebb, mégis felvállaltan érzékenyebb, határozottabb, bátrabb, kreatívabb, sőt, férfiasabb lett. Személyes szabadsága kibontakoztatásának több támogatója is lett.

Egy nap, a ’Hiper intelligens Baszk Bagoly’, a ’Radai Rosseb’ és a ’Szőke Rendőrnő’ egybehangzóan kijelentették, hogy az ’Új Orminak’ repülnie kellene, hogy elérkezhessen személyiségfejlődésének új állomásához.

Írónk közben egyre mélyebb szorongásba zuhant, ahogy érezte, hogy pártfogoltja kezd kicsúszni az ellenőrzése alól. Eleinte még erős volt a kontroll, de az utóbbi időben sokat veszekedtek és szinte állandósult köztük a feszültség. Az író minden eszközzel próbálta lebeszélni Ormit barátairól, különösen a repüléspártiakról.

Egy különösen feszült nap, mikor épp együtt teáztak, az író kétségbe vonta Ormi életre valóságát, és felvetette a jogdíj megvonás lehetőségét is.

Ormi belül tombolt, de haragját nem akarta egészen kiengedni, hisz tudta mennyi mindent köszönhet az írónak. Hálás volt neki, mindazonáltal érezte, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ormi repülni akart.

Az író végül azt vágta a fejéhez, hogy a repüléshez szárnyakra van szüksége, de ő nem segít neki, szerezze meg maga, így bizonyítván, hogy méltó az önállóságra.

Ekkor jött szembe vele egy alkotói válságban szenvedő jótündér, aki hús-vér testre és az abban való pajzán tapasztalásokra vágyott. Megittak egy sört a ’Sárga Halálban’, és spontán beszélgetésbe kezdtek, amiből kiderült, hogy a jótündért éppen a szárnyai akadályozzák a hús-vér tapasztalásokban. Így arra volt szüksége, hogy találjon valakit, akinek áthagyományozhatja azokat. Ormi készséggel jelentkezett is erre a posztra, de előbb bizonyítania kellett rátermettségét, mert a szárnyak viselése nagy felelősséggel járt, amelyet csak magas szintű tudatossággal lehet vállalni.

Így hát pókerezni kezdtek, és derék malacunknak bizony latba kellett vetnie minden tudását és tapasztalatát.

Egy darabig fej, fej mellett haladtak, az írótól tanult, hamiskártyás trükköknek köszönhetően. Eljött azonban a pillanat, mikor mindez kevésnek bizonyult a jótündér varázs erejével szemben.

Ebben a pillanatban Ormi átengedte magát végtelen létbizalmának, és rájött, szárnyak nélkül is lehet teljesen boldog és szabad. Lelkét hála töltötte el, amiért szerető barátok veszik körül, és, hogy bármilyen lehet, ők mindig szeretni fogják. Végül megértette, hogy a barátaiért a legtöbb, amit tehet, hogy teljesen felvállalja önmagát.

A következő pillanatban Ormi kinyitotta a szemét és a kezében egy Jolly Joker kártyát vett észre, a következő felirattal: „Értetek vagyok önmagam.”

Ezzel a meccs eldőlt, és Ormi megkapta a jótündér szárnyait, a vele járó felelősséggel és szabadsággal együtt.

Itt a történet akár véget is érhetne, több fontos epizód azonban csak ezek után bontakozik ki igazán. A szárny nem működött magától, először be kellett járatni.

A következő hetek tehát bősz szárnypróbálgatásokkal teltek. Az író egyszer maga is szemtanúja volt Ormi repülési kísérleteinek, melyekben ugyan érezhetően benne volt a lehetőség, de még nem voltak igazán sikeresek. Meg is jegyezte, hogy Ormi teste túl nagy a szárnyaihoz képest, így hiába tett szert szárnyakra, a próbálkozások szánalmasak és csak még nagyobb csalódás várható.

Szavai célba is találtak, és Ormi az egész napos sikertelen gyakorlatozás után kedvetlenül rogyott a földre. Ingadozott a hite, bár azt nem tudta elképzelni, hogy értelmetlenül kapott volna szárnyakat. Kellett, hogy legyen valami megoldás.

Ekkor hirtelen mély zümmögésre figyelt fel, s mikor felemelte a fejét, egy jó nagydarab dongót vett észre, amint flegma arckifejezéssel, hanyagul szállt virágról, virágra, a legkisebb erőkifejtés nélkül.

Orminak leesett az álla, hisz arányában a dongó teste még az övénél is nagyobb volt a szárnyaihoz képest.

Meg is kérdezte tőle: „Hé, Dongó, te hogy a fenébe tudsz repülni azokkal a pici szárnyakkal?”

„Mit tudom én.” Felelte a dongó. „A tudósok szerint sehogy, de engem nem érdekel a véleményük.”

„Ennyi lenne az egész?” Kérdezte magában Ormi. Most értette meg, hogy még mindig van benne egy kis megfelelési kényszer az író felé, és az ő iránti tiszteletből fogja magát vissza a repülésben. Nem elég tehát szárnyakat kapni, szárnyra is kell kapni!

„Na, nekem mennem kell, vár az asszony.” Vetette oda még egyszer a dongó.

„Ha rám hallgatsz, azt teszel, amit akarsz, azaz, ha repülni akarsz barátom, akkor repülj! A kétkedők meg majd megküzdenek a korlátaikkal.” Azzal lomha testét kecsesen tovalibbentette, átható, virágpor illatot hagyva maga után.

„Ha a dongónak megy, nekem is sikerülni fog.” Mondta Ormi, azzal elrugaszkodott a talajtól, és a levegőbe emelkedett. Kényelmes szárnycsapásokkal hamar a fák fölé került, és még épp elkapta a lenyugvó nap utolsó sugarait.

Ezután, a legendás eset után terjedt el hamarosan a ’Mire a nap lenyugszik, repülni fogsz komám…’ Kezdető dal, melyet a híres erdei reggie csapat játszott, és, ami aztán még hónapokig a slágerlisták élén táncolt.

Ormi sikere hamar az író fülébe jutott, akit mélyen lesújtottak a hallottak. Már látta előre, amint újabb alkotói válságba, majd onnét a nyomorba zuhan. Bánatában egy este betévedt a Sárga Halál Presszóba, ahol hónapokkal azelőtt Ormival való közös kalandjaik kezdődtek.

Lemondó sóhajjal legurított egy jó erős boróka pálinkát, majd egyszer csak erotikusan búgó női hangra lett figyelmes. „A szárnyaimat ugyan elajándékoztam, de egy szomorú férfiszívet talán még fel tudok vidítani…”

Az írót hirtelen izgalom járta át tetőtől talpig. „Hát ez meg ki az ördög lehet? Valahonnan ismerősnek tűnik.”

A most már csak simán tündér megérezte a kérdést az író szemében, és kacéran rákacsintott, majd így szólt: „Írtál egyszer egy viccet, ahol nekem kellett kihúzni a kihúzhatatlan szöget a fából, emlékszel?”

„Úgy hangzik, mint valami zen feladvány.” Szólt az író, és érezte, ahogy lehelet finoman tér vissza szellemébe az ihlet.

„Lehet, de te azért ne add fel Hemingway.” Csapta le a magas labdát a tündér, és cicásan az íróhoz bújt.

A flört kezdett egyre forróbbá válni. „Leszel a múzsám, bébi?” Kérdezte az író, azzal meglazította a nyakkendőjét.

A többit a kedves olvasó már könnyedén el tudja képzelni. Szót, szót követett, és végül az író lakásán kötöttek ki, ahol hamarosan megkezdődött a nagy sikerű, ’Buja históriák’ című 3 kötetes regény alkotói folyamata, de ez már egy másik történet…

Ormi eközben már Szárnyas Ormányocskaként tevékenykedett, mint erdei szuperhős, akinek legfőbb missziója az volt, hogy páratlan humorával, együttérzésével és kreativitással vezesse önmaguk felé az eltévedt lelkeket, megmutatván nekik saját nagyszerűségüket és egyszeri, megismételhetetlen természetüket.

Az erdő felvirágzott, lakói boldog önmegvalósításban éltek, és máig is élnek, ha meg nem haltak, és újjá nem születtek egy másik galaxisban, ahol kezdték az egészet elölről. J

Itt a vége, fuss el véle!

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...