Csak kézenállás, mi?

Ha fejlődni szeretnél egy mozdulat elsajátításában, nem elég a fizikai gyakorlás. Értened kell, hogy mit miért csinál a tested. Fontos, hogy érdekeljen a folyamat is, ami benned zajlik, így magadat is jobban megismered. Az ész és lélek nélküli gyakorlás nem visz előbbre.

A változás nem a test korlátai miatt nehéz, hanem azért, mert az elme ragaszkodik a régi mintákhoz. Ismered a mondást, miszerint a „biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó”. Ez az elme mondata. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer, még akkor is, ha az teljesen egyértelműen ártalmas.  

Ahhoz, hogy mégis ki tudj keveredni a hibás mintákból nagy lelkierőre és a felfedezők kíváncsiságára van szükséged. A lelki erő két fontos összetevője pedig a Bátorság és a Bizalom.

Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy többé nem félsz egyáltalán, hanem azt, hogy a félelmek ellenére képes vagy a szívedet követni, amikor döntés előtt állsz. Valójában épp a félelmek edzik meg a szívedet, ha nem elbújsz előlük, hanem szembe nézel velük.

A Bizalom megint csak nem arról szól, hogy vakon bízol a szerencsédben, és hogy nem ismernéd a kételyt. A Bizalomban van egy nagy adag kockázat vállalás is. Nem abban van bizonyosságod, hogy ha a szívedet követed, soha nem szenvedsz vereséget, hanem abban, hogy a vereség után is van tovább, és hogy bármi is történik veled, az el fog majd vezetni valahová.

A Kíváncsiság - hogy felfedezd és megértsd a saját tested működését, hogy megtaláld magadban azokat a mintákat, melyek egy-egy mozdulat tökéletes végrehajtásához kellenek - a bizalom és a bátorság mellett az az összetevő, mely belevisz a cselekvésbe.

Elengeded a régit, akkor is, ha az újat még nem látod. Kitartó belső munka kell ahhoz, hogy helyet tudj csinálni magadban az újnak, és hogy megértsd a testedben lévő feszültségek mélyebb okát.

Merev a vállad? Korlátozott a mozgástartománya? Feszesek a combhajlító izmaid? Nem tudsz egyenesen ülni? Nem érted, hogyan tudna összedolgozni a csípő horpasz a széles hátizommal és a hasizmokkal?

Hol akad el benned a mozdulat, melyek azok a részeid, melyek között nincs kapcsolat? Mire van szükséged ahhoz, hogy egész lényeddel egy irányba haladj?

Sokkal több a tét, mint hogy tökéletesen tudsz kézen állni vagy össze tudsz kötni egy varjú pózt egy fejenállással.  

Mutatok erre egy esetleges példát:

Az elején talán csak egy boltív tartja a testedet, melyet az enyhén behajlított karok alkotnak. Feljebb laza tónusú izmokból, véletlenszerűen létrejött ’banán-póz’ alakul ki. Amikor egy fotón keresztül szembesülsz a látvánnyal, még eldöntheted, hogy jó ez neked így is, vagy szeretnéd kiegyenesíteni a pózt.

Ha banánban maradsz, a fejlődésed megáll és a derekad előbb-utóbb megfájdul, a vállaid pedig egyre rosszabb állapotba kerülnek.

Ha úgy döntesz, hogy ki akarod egyenesíteni a pózt, nem csak a gyakorlásodat, de a tudatosságodat is egy magasabb szintre kell emelned. Elmélyült figyelemmel pásztázod a tested izomzatát és próbálod megérezni előbb a hátad közepét, a trapezius középső és alsó szakaszán majd az keresztcsont környékét.

Hallod az instrukciót újra és újra. Ésszel fel is fogod, de a szavak még nem érkeztek meg a testedbe. Behúzod a hasad, beforgatod a medencéd, bicskázol a lábaddal, de közben a karod hajlítod és vállszögbe kerülsz. Erre korrigálod a vállszöget, beletolsz, ahogy csak bírsz, de elveszíted a medencét, és visszatér a banán póz.

Még nem beszélünk egyensúlyról, csak a pózt javítod, de túl sok mindenre kell figyelned, a test még nem érti, mit szeretnél tőle. Hol vállban, hol derékban törik meg a póz, és te fáradsz, mert a törések mentén elfolyik belőled az energia.

Ennek ellenére mész tovább, egyre trükkösebb rávezető gyakorlatok mentén próbálod a kapcsolatot megteremteni a különböző izomcsoportok között.

A póz még tökéletlen, de már vannak tudatosított területek a testben, ahol eddig semmit sem éreztél, ott most észreveszed, hogy tudsz lazítani és feszíteni. A figyelmed lassan kezdi meghódítani a vállaid után a hát felső szakaszát. Már nem fáradsz úgy el, hisz kezded elosztani a terhelést.

Amit talán a legnehezebb megérezni, az a középpontod. Próbálod nyitni a vállad, hogy nagyobb mozgásteret nyerj, miközben aktív hasizmokkal és horpasszal billented a medencéd magad alá. Ellentétes irányú törekvések ezek, mégis ez visz el a korrekt, függőleges pozíció felé.

Kezded megérezni a hasizmokat, de a fenék még mindig külön életet él. Előre billensz, és hirtelen kidobod a feneket hátra, hogy mentsd a pózt, de abban a pillanatban ellazítod a hasizmokat, és már el is veszítetted a középpontodat, a póz pedig atomjaira hullik szét.

Végül egy-egy pillanatra sikerül megreguláznod a rakoncátlan testrészt, és egyszer csak addig sosem ismert stabilitást és könnyedséget tapasztalsz meg. Az ujjak maguktól egyensúlyoznak, pedig korábban még súlyt sem tudtál igazán tenni rájuk, és a póz, melyben eddig az életedért küzdöttél, most szilárdan áll, a semmi közepén.

Egy pillanatra megszűnik minden, csak a lélegzet és a koncentráció marad. Egy örökkévalóságnyi villanásra a gondolatok nélküli végtelen tér szabadságában időzöl, aztán hirtelen közbeszólnak a megszokott minták: „Ez lehetetlen, hisz te nem tudsz kézen állni…”

Úgy jössz le, hogy akár maradhattál is volna. Nem egyensúly vesztés volt, csak a régi, megszokott gondolkodási struktúrák hoztak le.

Azt viszont megérezted, hogy ha sikerül a tested izomzatát egy integrált függőleges irányú erőkifejtésre rávenned, sokkal könnyebb az egyensúlyt is megtalálnod. Már tudod, mit keresel, csak az oda vezető ösvényt kell kitaposni.   

Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan gondolsz magadra. Egy olyan emberként, aki nem tud és nem is fog kézen állni vagy egy olyan valakiként, aki már elindult a beton-stabil egyensúly felé.

Könnyen lehet, hogy egy belső konfliktus előtt állsz. A kifogások világában nincs felelősség vállalás. Kényelem van és biztonság, hisz körül vesznek a megszokott korlátaid. Ha kilépsz ebből a világból, egy ismeretlen, de jóval tágasabb világba kerülsz, ahol fejlődés van, szabadság, erő és tudatosság. Ha az utóbbit választod, nincs visszatérés az előzőbe.

Kérhetsz segítséget, de a problémáidat magad oldod meg, vállalod a felelősséget a döntéseidért és, ha kell, elviszed értük a balhét, de más balhéját már nem viszed el. Előre léptél a saját személyiség fejlődésedben, már nem egészen ugyanaz az ember vagy, mint voltál, és ezt a környezeted is megérzi.

Ha a munkahelyeden eddig elnyomott, kihasznált pozícióban voltál, ezt nem fogod tudni tovább csinálni. Kiállsz magadért, mert nem köpheted szemen azt, amiért ennyit dolgoztál, egyre jobban értékeled mindazt a fejlődést, melyen végig mentél.

Számtalanszor legyőzted a félelmet, mikor határátlépés előtt álltál. Bármilyen nehéz is volt, de leváltál a falról, átlépted az árnyékodat és most egy sokkal szabadabb térben lendülsz. Érzed a tested feszülését az ujjaktól a lábujjakig.

Talán reggeli órákon is részt vettél. Verítékben úszva nyomtad a fekvőtámaszokat, miközben mások még aludtak vagy a kávéjukat szürcsölgették. Újból és újból neki mentél a korlátaidnak, hogy mindazt, amitől félsz, átüsd a tudatosság kalapácsával. Érzed, ahogy lüktet a vér az ereidben, érzed, hogy feltölt és átjár az erő.

A tartásod egyre egyenesebb és észrevétlen leszoktál a panaszkodásról.

Most lehet, hogy épp egy olyan ember próbál megfélemlíteni, akinek fogalma nincs róla, hogy mi van a félelem és a megalkuvás kerítésén túl. „Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Itt mindenki pótolható…” Most esik csak le igazán, hogy eddig egy olyan helyen dolgoztál, ahol pótolható voltál, ahol igazából senki sem értékelte azt az embert, aki Te vagy. Sebaj, már úgy sem illesz a munkatársak közé.

Felállsz és mosolyogva az ajtóhoz sétálsz a szabadság ízével a szádban. „Ez nem ilyen egyszerű.” – sikolt egy kétségbe esett hang benned, de a döntést már meghoztad. Hirtelen túlnősz mindenen, ami addig öntudatlan rettegésben tartott. „Pontosan ilyen egyszerű.” – érkezik a válasz a bölcsebbik énedtől.

Az életben időnként választani kell. Pedig Te csak kézen állni jöttél. Most mégis magaddal kerültél egyensúlyba.

Kontroll és Egyensúly

Ismersz kontroll-freak személyiséget? Tudod, amikor valaki semmi másban nem tud bízni, csak az általa tökéletesen ellenőrzés alatt álló folyamatokban. Ha kiveszed a kezéből az irányítást, vége a világnak. Nem is hagyja…

Csalódások, pofonok, kiszolgáltatottság és külső-belső bizonytalanság vezet idáig. Ez a túlélés, ráadásul nem is akármilyen! Mindent ural, minden a kezében van, nincsenek meglepetések, minden kiszámítható. Ez a biztonság.

Odakint, a kiszámíthatatlan és sokszor kaotikusnak tűnő világban azonban nem csak a veszélyes és ártalmas dolgok vannak, hanem az élet is, a maga szépségével, fájdalmaival, szabadságával és minden szeszélyével, melyekhez képest kicsik és gyámoltalanok vagyunk mindannyian.

Bármennyit sérültél is ebben a gonosz és ellenséges világban, egy idő után be kell, lásd, hogy bizalom nélkül egyszerűen nem tudsz létezni. A gyógyulás a tudatos kockázatvállaláson keresztül vezet. Ki kell, lépj a komfort zónádból, el kell hagy a biztonságos ketrecet és vállalni azt, hogy lehet, hogy pofára esel.

Lehet, hogy újra sérülsz, de ez az egyetlen esélyed arra, hogy beengedd a hétköznapjaid közé az életet. Engedd az Istent teremteni, engedd, hogy a dolgok alakuljanak körülötted. Lehetsz végre résztvevő is, nem csak rendező. Folyton rendezőnek lenni iszonyú fárasztó. Ezt akkor látod be igazán, mikor végre sikerül átadnod a gyeplőt legalább néhány pillanat erejéig.

A Bizalom egy sokkal komplexebb dolog, mint, amilyennek elsőre tűnik. Amikor mondjuk, egy párkapcsolatban érzelmi kockázatot vállalsz, azt nem a szerencsejátékosok vakmerőségével teszed. Arra belső bizalomra van szükséged, hogy bármi is történik, még, ha sérülsz is a folyamat alatt, túl fogod élni, fel fogsz állni belőle, mert a lelked sérthetetlen része begyógyítja majd a sebeidet.

Ez bátorság, ez valódi kockázat és felelősség vállalás.

Azt kérdezed, jönnek-e kézenállást tanulni kontroll-freak személyiségek? Attól függ, milyen súlyos a helyzet. Extrém súlyos esetben biztos nem, mert ahhoz, hogy valakitől tanulni tudj, el kell, tudnod időnként engedned a kontrollt, és meg kell bíznod a tanárban, meg kell bíznod a társaidban. Egy kézenállás órán, workshopon, tanfolyamon nem tudsz mindent uralni, kiszámítani. Tanárként én is így érkezem az órára. Vannak terveim, vannak ’b’ tervek is, de az óra mégis sokszor magától alakul és valahogy mindig jó irányba. Ha ebben nem tudnék bízni, nem tudnék tanítani.

Valahogy olyan, mintha ez a fajta felvállalt kockázat és felelősség vállalás a felnőttséggel függene össze. Gyerekként is eljön az a pont, amikor az egyedül való játékot felváltja az együtt játék. Itt lépsz ki a társas szocializáció egy tágasabb és egyben veszélyesebb szintjére.

Ahhoz, hogy tanulni tudj, befogadóvá kell válnod, meg kell bíznod abban, akitől tanulsz, legalább arra az időre, amíg a tanulás zajlik. Ez a fajta bizalom azonban nem automatikus. Van, akitől könnyebben tanulsz, van, akitől nehezebben. Tanár-tanítvány viszonyban is van kémia. Ahol nincs, ott nem fogsz megmaradni. Szükség van rá, hogy értsétek egymást, hogy kölcsönösen biztonságban és jól érezzétek magatokat, szükség van rá, hogy beszéljétek egymás nyelvét. Ezért jó, hogy többféle tanár van, és többféle személyiség. Nem lehet mindenki mindenkivel kompatibilis.

     

Más azonban tanulni valakitől és más tanítvánnyá válni. Ha tanítasz, ezt a különbséget valószínűleg te is érzed. Nem mindenki lesz a tanítványod, akit tanítasz. A tudásodat bárkinek átadhatod, aki arra nyitott és befogadó, de a tanítványság az ennél több. Itt nem csak a tudásodat adod át, hanem valamit még magadból, ami csak különleges kapcsolatokban tud megtörténni.

A szemléletmód, mely mellett elkötelezted magad, átsugárzik rajtad és ez lesz az, amit a tanítvány magába szív. Ettől még ember maradsz, gyengeségeiddel és gyarlóságaiddal együtt, de a tanítványodnak igyekszel önmagadat és azon belül a legjobbat adni.

Elsőre talán nem gondolnád, de ezzel te is legalább akkora kockázatot vállalsz, mint az, aki tanítványként teszi egész lényét befogadóvá.

Ez egy gyönyörű, nehéz és tanulságos folyamat. Tanárként ugyanúgy tanulsz és fejlődsz, mint tanítványként. Kíséred az útját és tanulod azt, hogy hogyan tudod leginkább személyre szabni azt, amit átadsz.

Ideális esetben ez a közös út kölcsönös felelősség vállalásban és bármilyen furcsán is hangzik, de egyenrangúságban vagy még inkább felnőtt-felnőtt kapcsolatban zajlik.

Az ideális helyzet persze meglehetősen ritka és nagyon meg kell érte dolgozni mindkét félnek. Végig kell járniuk a tanárrá és a tanítvánnyá válás rögös útjait, és ez sajnos sok esetben nincs teljesen szinkronban. A tanár sosem feledkezhetne meg a saját felelősségéről és sosem vehetné át a tanítványa felelősségét.

Ha a közös útjuk alatt bármelyik elveszíti a felnőtt szerepet, az könnyen fájdalmas játszmákhoz vezethet. Tanárként az egyik legfájdalmasabb rész, amikor el kell, engedd a tanítványodat, mert átadtad azt, amire szerződtetek. Innentől ő egy új úton halad tovább, ahová már Te nem kísérheted el. Ezen a ponton bármelyikükből előtörhet a ragaszkodás, amin egyáltalán nem könnyű túl jutni. Ha a tanár küld el, lehet, hogy megsértődsz, ha magadtól mész, talán ő sértődik meg.

Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Hol vagyunk még az elengedéstől!

Előbb szembe kell nézni, a tanítványságot nehezítő, két leggyakoribb működéssel. Az egyik, a fentebb bemutatott, bizalomvesztésből fakadó, kontroll-freak üzemmód. A másik épp ennek ellentéte. A vak bizalom és rajongás, mely szintén egy gyermeki állapotból táplálkozik. Az sem kizárt, hogy valaki pont az előbbi működésbe belefáradva vált hirtelen át a másik végletbe.

A legtöbbünk számára ismerős oktatási rendszer egyébként, a maga autoriter működésével inkább a második verzió kialakulását segíti elő. A tanárnak mindig igaza van, a tanár, a diák felett áll, megkérdőjelezhetetlen, jutalmaz és büntet, ítél és elítél, szeretetét ugyanúgy feltételekhez köti, mint azok a szülők, akik nem mentek végig a saját önismereti folyamatukon.

A gyerek a szülő szeretetéért küzd. A fiú azért, hogy az apja elismerje és büszke legyen rá, de a fiú is, a lány is küzdhet bármelyik szülő figyelméért, ha máshogy nem, akár viselkedési zavarokon, betegségeken keresztül.

Amikor eljössz kézenállást tanulni, a két, szélsőséges működés közti egyensúlyt is tanulod.

El kell, engedd a kontroll, engedned kell a testednek, hogy felfedezze a mozdulatot. Hátra lépsz és figyelsz, ha agyalni kezdesz, pillanat alatt szét esik az izomstruktúra, amit felépítettél.

Ha viszont azt várod, hogy én várjam el tőled a gyakorlást, alám rendelődsz és elveszíted a felelősségedet. Én nem várok el tőled semmit. Nem ellenőrzöm a házi feladatodat. Ott vagyok, segítek és támogatlak a legjobb tudásom szerint, de, hogy otthon mennyit gyakorolsz, hogy kihasználod-e a bérlet adta lehetőséget vagy hagyod kárba veszni, az a te felelősséged, senki másé.

Sokszor megfigyelem, hogy egyik másik tanítvány hogyan lendül fal mellett, hogyan, ha ott állok mögötte és tudja, hogy elkapom, túllendülés esetén, és hogyan lendül akkor, ha tér van körülötte minden irányban.

Nehéz és embert próbáló része ez a fejlődésnek. Akkor is tartsd a koncentrációdat, ha tudod, hogy túl lendülés esetén megfog a tanár vagy a fal. Nem engedheted át a kontrollt teljesen a tanárnak, mert így nem tudsz tovább fejlődni.

A fal nélkül lendülésnél, vállalnod kell a túlbillenés kockázatát, ahhoz, hogy dolgozhass az egyensúllyal. Ha a cigánykerékbe kifordulás megvan, ez egy teljesen biztonságos gyakorlási mód.

Azért megy a közös munka, hogy a túlzott kontrollt elengedd, de közben kialakítsd a saját kereteidet is, melyeken belül a saját, belső egyensúlyodra rá tudsz találni.   

Az agyalás kihoz a testedből és bezár a fejedbe. Próbálod összerakni a mozdulatot, de valójában elveszíted a kapcsolatot a testeddel. Ez kívülről is jól látható. Ilyenkor szokott teljesen széthullani a már félig meddig összeállt mozdulat.

A test intelligenciájára jó építeni, de ehhez előbb kapcsolatba kell, kerülj a testeddel. Ez egyszerűbb vagy jól begyakorolt mozdulatok esetén természetesen megtörténik. Ha azonban nem szoktad a fejjel lefelé testhelyzeteket és főleg nem a kézenállást, ez a kapcsolat nem jön automatikusan. A test és a Szellem közti kapcsolatot ilyenkor a képzelet teremti meg. Az agyalás elszakít, a képzelet összekapcsol.

Amikor elképzelsz egy mozdulatot, akár csukott szemmel, a tested izomzata, legjobb tudása szerint leköveti azt. Ennek a fajta, fejben gyakorlásnak a hatékonyságát már nagyon sok kísérlet bizonyítja. Ha sérülés miatt vagy épp idő és hely hiányában nem tudsz rendesen gyakorolni, a képzelet útján, fejben végzett gyakorlás sokat segíthet, hogy ne ess ki teljesen a rutinból a felépülés alatt.

A fejben gyakorlás tehát nem agyalást jelent, hanem képzelet útján való megértést. Tanárként ezért nagyon fontos, hogy, mikor a tanítvány kezdi elveszíteni a fonalat, megtaláld azokat a képeket, melyeken keresztül meg tudja teremteni a test és a mozdulat közti kapcsolatot.

Ilyenkor egymás nyelvét tanuljátok.

Szeretek a természetből hozni képeket. A kézenállásban való nyújtózkodáshoz például a törzsével felfelé, gyökereivel lefelé nyújtózó, jegenyefa képét használom. A lendület nélküli kiemeléshez pedig a karok lefelé való tolását egy időben a medence emelésével, jól példázza a páternoszter emelkedő és alászálló fülkéje.

Tanítványként először nyitott kell, legyél a tanár instrukcióira, ami egy passzív, befogadó folyamat, aztán viszont mindezt magadévá kell, tenned, megtalálva a saját képeidet és a saját megértésedhez vezető utat, ami pedig egy jóval aktívabb működést igényel.

A valódi megértéshez és ahhoz, hogy egyik, másik mozdulatot magadévá tedd, mindkettőre szükséged van.

Ha túl kicsi a lendület, vagy félsz a fellendüléstől vagy túl erős a belső kontroll. Ha túlméretezett lendülettel hátracsapódsz és a fal vagy a tanár fog meg, túlságosan elengedted a kontrollt és valószínűleg a figyelmet is. Kell, hogy legyen bizalom, de vigyáznod kell, hogy ez ne tegyen kényelmessé. A bizalom arra kell, hogy újból és újból ki merészkedj, a komfort zónádon túlra, ahol a valódi fejlődés történik.

Ennek a középútnak a megtalálása kitartást igénylő, embert próbáló folyamat. A figyelem legyen folyamatos, a koncentráció erős, de ne túl görcsös. A dinamikus fejlődéshez szükséged van kellő mennyiségű és minőségű sikerélményre, de kell a kihívás is, hogy fenn tudd tartani a motivációdat és a lelkesedésedet.

Egy felnőtt ember felelősség vállalásával kell, újra felfedezd magadban a játékosan tanuló gyereket.

Olyan nincs, hogy egy járni tanuló gyerek, a sok esés hatására feladja, és úgy marad. Ösztönösen megy az egyre nagyobb stabilitás felé, miközben nem az internetről leszedett tutorial videókat tanulmányozza, csak engedi a testének megtalálni az új működéshez vezető utat.

Gyerekként ez még magától jött, az életedben később bekapott pofonok azonban bizalmatlanná és gyanakvóvá tettek. Páncélt építettél a szíved köré és visszább vettél az elvárásaidból, hogy megúszd a csalódást.

Amikor azonban tanulni kezdesz valamit, ami tényleg érdekel, az összes eddigi, fájdalmas tapasztalást, ami az önbizalmadat aláásta, félre kell tenned. Mikor kézen állást tanulsz, az olyan, mint amikor a lábon állást tanultad, csak épp akkor még nem ismerted a kudarc fogalmát.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy nincs kudarc, csak késleltetett siker.

Amikor járni tanulsz, a túlélés a tét, most a felnőtté válás. A kudarc nem az, ha nem sikerül, hanem az, ha feladod.   

Nagyon könnyű egyik végletből a másikba esni. Vigyázz azzal, aki rajong érted, mert a következő pillanatban csalódik és meggyűlöl. Ha játszod a gurut, és hamis erényekből építesz magad köré légvárat, lehet, hogy van, aki beveszi, de később súlyos árat fizetsz ezért.

Neked is jobb érzés, ha olyanokkal veszed magad körül, akik mellett önmagad lehetsz, akik úgy szeretnek, ahogy vagy, erényeiddel és hibáiddal, erősségeiddel és hiányosságaiddal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene dolgoznod a hibák javításán, de nagyobb esélyed van a sikerre egy elfogadóbb környezetben, mint olyanok közt, akik szemében bármikor kegyvesztetté válhatsz.

A középút állandó egyensúlyra törekvést jelent. Először azon dolgozol, hogy felépítsd, aztán azon, hogy megőrizd, időnként meg azon, hogy vissza szerezd.

Ha nem vagy teljesen jelen, könnyen kizökkensz. Ilyenkor, ha elég rutinos vagy, még visszahozhatod, de, ha folyton tüzet oltasz, az nagyon viszi az energiádat. Éberség, jelenlét és stabil koncentráció kell ahhoz, hogy billenés nélkül benne tudj maradni az egyensúlyban.

Ilyenkor tiéd a kontroll, sokszor már a tanár jelenléte is zavaróvá válik. Uralod a tested, ha mégis kibillensz, inkább lejössz, pihensz és elölről kezded, minthogy a tanár javítsa ki a hibádat. Ez a kontroll már nem a bizalmatlanságból és bezárkózásból fakad. Ez az a kontroll, amivel a szörfös fenn marad a deszkán. Nem uralja, csak meglovagolja a hullámot. Nyitott az új helyzetekre, egyé válik a pillanattal.

Kézenállásban is ez történik, mikor lehorgonyzod a tekintetedet, koncentrálsz, lélegzel és átadod magad az egyensúlynak, miközben hagyod, hogy a tested magától korrigálja az esetleges kimozdulásokat.

Ugyanezt a folyamatot viszed tovább, mikor a különböző, kézenállásban való mozdulatok összekötésén dolgozol.

A jó tanár ilyenkor nem kiveszi az irányítást a kezedből, csak inspirál és új utakat, új lehetőségeket mutat, melyeket Te fedezel fel és teszel magadévá a saját tempódban. Tiszteled, de nem sztárolod a tanárodat, mert, akit sztárolsz, azt valójában nem tiszteled. Olyan szemüvegen át nézed, mely csak az érdemeit, értékeit, képességeit mutatja, a hibát eltakarja, lehazudja. Ha valóban tiszteled, nem helyezed magad fölé, csak annyira, hogy tudj tőle tanulni, de látod benne az esendő embert is, és képes vagy őt tisztelni a hiányosságaival együtt.

Ehhez pedig nagy bátorság kell, mert ki kell, gyere a gyerek szerepből és el kell engedned a hamis ideáljaidat. Ha mindig isteneket keresel, és hozzájuk akarsz hasonlítani, sosem találkozol igazán a felnőtt részeddel és nem fogsz tudni egyenrangú kapcsolatokat építeni.

Amikor szembenézel a saját esendőségeddel és elfogadod azt, akkor nyílik meg a lehetőség rá, hogy ember feletti dolgokat tudj véghez vinni, mert itt már tiszteled a saját emberi részedet. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint azt elsőre gondolnád. Ez valójában egy evolúciós ugrás, mely a hazugságok és illúziók világából vezet ki egy tágasabb, egészségesebb és igazabb valóságba.

Számos más út mellett, a kézenállás is elvezethet ebbe az irányba, ha felébreszted magadban az ehhez szükséges nyitottságot.

Bármerre tartasz is, bármilyen ösvényt követsz is, jó utat Barátom.    

    

Tan mese 'Szárnyas Ormányocskáról'...

Ez a mese egy elvonuláson született és mivel tanulságosnak tartom, úgy döntöttem megosztom azokkal, akik rátalálnak. Jó olvasást kívánok hozzá.

Szárnyas Ormányocska az erdő szélén lakik egy kényelmes, hangulatos házikóban, és, mint boldog, megvilágosodott lény, éli szerény mindennapjait, de nem volt ez mindig így.

Szárnyas Ormányocska sötét múltja messzi ködök homályába nyúlik vissza, és csak a vének tudják, hogy sok, sok évvel ezelőtt barátai, mint Agresszív Kismalacot, ismerték, és, hogy szárnyait, szárnyaló személyiségfejlődésének következtében nyerte el pókerban, egy részeg jó tündértől….

Agresszív Kismalacunk már régóta a neki fizetett anti mese/vicc hősi jogdíjakból tengette egyhangú életét. A róla szóló történetekből, az agressziót leszámítva, szinte semmi nem volt igaz, azt is többnyire inkább befelé fordította.

Eredetileg, hátrányos helyzetű, mély szegénységben élő családba született, és egy isten háta mögötti falucska koszos, kis házikójában látta meg a napvilágot nyolcadik gyerekként, szülei nagy örömére…

Anyja brazil, szappanopera függő volt, apja lóganyézó az ügető mellett. Mindketten sokat papoltak neki a tisztességes munkáról, de ő inkább az erdei csavargást választotta.

Kiugrási lehetőséget az jelentett, mikor egy viccíró felfedezte, amint az erdő szélén kötözködött egy légyölő galócával…

Ritka pillanat volt ez, mikor Ormi (mert a haverok csak így nevezték) agresszióját elfojtás helyett képes volt kifelé megélni, még ha ez nem is volt vigasz a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes pöttyös gomba számára.

A viccíró akkoriban alkotói válságban szenvedett, és a súlyos szakmai krízis már a karrierét kezdte fenyegetni, mikor úgy döntött, szabadságot vesz ki, és egy isten háta mögött falucska groteszk lakóiból merít ihletet.

Találkozásuk katartikus volt. Az író egyből meglátta Ormiban az x-faktort, vagy, ahogy ő mondta, a vicc-faktort.

Először megittak egy sört a ’Sárga Halál’ Presszóban, ahol Ormi beszámolt eddigi életének ügyes, bajos dolgairól. Bár önbizalma nem volt igazán stabil, a viccíró bátorítására derék malacunk újabb és újabb kihívásokat keresett magának. 

Ezek a tettek nagy bátorságot és önátadást igényeltek, minek következtében Ormi egyre nyitottabbá vált és belső korlátai is egymás után oldódtak fel.

Bár Ormi tettei nem voltak különösebben viccesek, írónk, kellő megvilágításba helyezve mindig megtalálta bennük a humor forrását, így alkotói válságából is rövid úton sikerült kikecmeregnie. Az általa írt viccek széles körben elterjedtek, és az író, cserébe, hogy hamis képet fest malacunkról, megosztotta vele a viccekből befolyó jogdíjat. Így aztán Ormi egzisztenciális nehézségei is egy csapásra megoldódtak.

Ormi takaros kis házikót épített az erdő szélén, ahová barátait, ismerőseit is meghívta. Mivel megtanult alkalmazkodni a róla festett képhez, az ’agresszív kismalac’ imidzs lassanként beépült a személyiségébe. Időnként vadparaszt módon viselkedett, és jól időzített disznóviccekkel szórakoztatta közönségét. Mindenki szerette és elfogadta őt így, hisz tudták, hogy ő az agresszív kismalac.

Belül azonban egyre nőtt a feszültség és a szorongás, aminek először még csak nem is sejtette az okát. Később, ahogy szorongásának mélyére kukkantott egy kíváncsibb pillanatában, rájött, hogy valódi énjét, eddig senkinek nem merte megmutatni. Félő volt, hogy így is marad minden, hisz az író segítségével fejlesztett ’álszemélyiség’ kényelmes volt és biztonságos, és megvédte minden komolyabb lelki átéléstől és érzelmi vihartól.

Félt, hogy örökre így marad, önmagába zárva, de félt az ismeretlentől is és attól, hogy, ha kiderül, hogy valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató figura, mint gondolják, elveszíti barátait, kapcsolatait, sőt, még az egzisztenciáját is.

Saját érzékenységének felvállalása egyszerre ijesztette és vonzotta.

Az író egy alkalommal észrevette ezt, és rákérdezett a szorongás okára, de mikor Ormi beszámolt neki érzéseiről és, hogy kipróbálná, milyen lehet igazán önmagának lenni, az író kerek perec elutasította a felvetést. Félt, hogy egy ilyen erős váltás újabb krízisbe sodorhatja a karrierét.

Malacunk azonban nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy baráti sörözés alkalmával, mikor az író épp nem volt jelen, elmondta barátainak, hogyan érez, és életében először felfedte előttük valódi énjét. Bátorságát az író ébresztette fel, most mégis úgy tűnt, ő lesz a további fejlődés akadálya.

Legnagyobb megdöbbenésére a jelenlévők nagy örömkitöréssel fogadták Ormi személyiségfejlődésének tanúbizonyságát. Ormi erősebb, mégis felvállaltan érzékenyebb, határozottabb, bátrabb, kreatívabb, sőt, férfiasabb lett. Személyes szabadsága kibontakoztatásának több támogatója is lett.

Egy nap, a ’Hiper intelligens Baszk Bagoly’, a ’Radai Rosseb’ és a ’Szőke Rendőrnő’ egybehangzóan kijelentették, hogy az ’Új Orminak’ repülnie kellene, hogy elérkezhessen személyiségfejlődésének új állomásához.

Írónk közben egyre mélyebb szorongásba zuhant, ahogy érezte, hogy pártfogoltja kezd kicsúszni az ellenőrzése alól. Eleinte még erős volt a kontroll, de az utóbbi időben sokat veszekedtek és szinte állandósult köztük a feszültség. Az író minden eszközzel próbálta lebeszélni Ormit barátairól, különösen a repüléspártiakról.

Egy különösen feszült nap, mikor épp együtt teáztak, az író kétségbe vonta Ormi életre valóságát, és felvetette a jogdíj megvonás lehetőségét is.

Ormi belül tombolt, de haragját nem akarta egészen kiengedni, hisz tudta mennyi mindent köszönhet az írónak. Hálás volt neki, mindazonáltal érezte, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ormi repülni akart.

Az író végül azt vágta a fejéhez, hogy a repüléshez szárnyakra van szüksége, de ő nem segít neki, szerezze meg maga, így bizonyítván, hogy méltó az önállóságra.

Ekkor jött szembe vele egy alkotói válságban szenvedő jótündér, aki hús-vér testre és az abban való pajzán tapasztalásokra vágyott. Megittak egy sört a ’Sárga Halálban’, és spontán beszélgetésbe kezdtek, amiből kiderült, hogy a jótündért éppen a szárnyai akadályozzák a hús-vér tapasztalásokban. Így arra volt szüksége, hogy találjon valakit, akinek áthagyományozhatja azokat. Ormi készséggel jelentkezett is erre a posztra, de előbb bizonyítania kellett rátermettségét, mert a szárnyak viselése nagy felelősséggel járt, amelyet csak magas szintű tudatossággal lehet vállalni.

Így hát pókerezni kezdtek, és derék malacunknak bizony latba kellett vetnie minden tudását és tapasztalatát.

Egy darabig fej, fej mellett haladtak, az írótól tanult, hamiskártyás trükköknek köszönhetően. Eljött azonban a pillanat, mikor mindez kevésnek bizonyult a jótündér varázs erejével szemben.

Ebben a pillanatban Ormi átengedte magát végtelen létbizalmának, és rájött, szárnyak nélkül is lehet teljesen boldog és szabad. Lelkét hála töltötte el, amiért szerető barátok veszik körül, és, hogy bármilyen lehet, ők mindig szeretni fogják. Végül megértette, hogy a barátaiért a legtöbb, amit tehet, hogy teljesen felvállalja önmagát.

A következő pillanatban Ormi kinyitotta a szemét és a kezében egy Jolly Joker kártyát vett észre, a következő felirattal: „Értetek vagyok önmagam.”

Ezzel a meccs eldőlt, és Ormi megkapta a jótündér szárnyait, a vele járó felelősséggel és szabadsággal együtt.

Itt a történet akár véget is érhetne, több fontos epizód azonban csak ezek után bontakozik ki igazán. A szárny nem működött magától, először be kellett járatni.

A következő hetek tehát bősz szárnypróbálgatásokkal teltek. Az író egyszer maga is szemtanúja volt Ormi repülési kísérleteinek, melyekben ugyan érezhetően benne volt a lehetőség, de még nem voltak igazán sikeresek. Meg is jegyezte, hogy Ormi teste túl nagy a szárnyaihoz képest, így hiába tett szert szárnyakra, a próbálkozások szánalmasak és csak még nagyobb csalódás várható.

Szavai célba is találtak, és Ormi az egész napos sikertelen gyakorlatozás után kedvetlenül rogyott a földre. Ingadozott a hite, bár azt nem tudta elképzelni, hogy értelmetlenül kapott volna szárnyakat. Kellett, hogy legyen valami megoldás.

Ekkor hirtelen mély zümmögésre figyelt fel, s mikor felemelte a fejét, egy jó nagydarab dongót vett észre, amint flegma arckifejezéssel, hanyagul szállt virágról, virágra, a legkisebb erőkifejtés nélkül.

Orminak leesett az álla, hisz arányában a dongó teste még az övénél is nagyobb volt a szárnyaihoz képest.

Meg is kérdezte tőle: „Hé, Dongó, te hogy a fenébe tudsz repülni azokkal a pici szárnyakkal?”

„Mit tudom én.” Felelte a dongó. „A tudósok szerint sehogy, de engem nem érdekel a véleményük.”

„Ennyi lenne az egész?” Kérdezte magában Ormi. Most értette meg, hogy még mindig van benne egy kis megfelelési kényszer az író felé, és az ő iránti tiszteletből fogja magát vissza a repülésben. Nem elég tehát szárnyakat kapni, szárnyra is kell kapni!

„Na, nekem mennem kell, vár az asszony.” Vetette oda még egyszer a dongó.

„Ha rám hallgatsz, azt teszel, amit akarsz, azaz, ha repülni akarsz barátom, akkor repülj! A kétkedők meg majd megküzdenek a korlátaikkal.” Azzal lomha testét kecsesen tovalibbentette, átható, virágpor illatot hagyva maga után.

„Ha a dongónak megy, nekem is sikerülni fog.” Mondta Ormi, azzal elrugaszkodott a talajtól, és a levegőbe emelkedett. Kényelmes szárnycsapásokkal hamar a fák fölé került, és még épp elkapta a lenyugvó nap utolsó sugarait.

Ezután, a legendás eset után terjedt el hamarosan a ’Mire a nap lenyugszik, repülni fogsz komám…’ Kezdető dal, melyet a híres erdei reggie csapat játszott, és, ami aztán még hónapokig a slágerlisták élén táncolt.

Ormi sikere hamar az író fülébe jutott, akit mélyen lesújtottak a hallottak. Már látta előre, amint újabb alkotói válságba, majd onnét a nyomorba zuhan. Bánatában egy este betévedt a Sárga Halál Presszóba, ahol hónapokkal azelőtt Ormival való közös kalandjaik kezdődtek.

Lemondó sóhajjal legurított egy jó erős boróka pálinkát, majd egyszer csak erotikusan búgó női hangra lett figyelmes. „A szárnyaimat ugyan elajándékoztam, de egy szomorú férfiszívet talán még fel tudok vidítani…”

Az írót hirtelen izgalom járta át tetőtől talpig. „Hát ez meg ki az ördög lehet? Valahonnan ismerősnek tűnik.”

A most már csak simán tündér megérezte a kérdést az író szemében, és kacéran rákacsintott, majd így szólt: „Írtál egyszer egy viccet, ahol nekem kellett kihúzni a kihúzhatatlan szöget a fából, emlékszel?”

„Úgy hangzik, mint valami zen feladvány.” Szólt az író, és érezte, ahogy lehelet finoman tér vissza szellemébe az ihlet.

„Lehet, de te azért ne add fel Hemingway.” Csapta le a magas labdát a tündér, és cicásan az íróhoz bújt.

A flört kezdett egyre forróbbá válni. „Leszel a múzsám, bébi?” Kérdezte az író, azzal meglazította a nyakkendőjét.

A többit a kedves olvasó már könnyedén el tudja képzelni. Szót, szót követett, és végül az író lakásán kötöttek ki, ahol hamarosan megkezdődött a nagy sikerű, ’Buja históriák’ című 3 kötetes regény alkotói folyamata, de ez már egy másik történet…

Ormi eközben már Szárnyas Ormányocskaként tevékenykedett, mint erdei szuperhős, akinek legfőbb missziója az volt, hogy páratlan humorával, együttérzésével és kreativitással vezesse önmaguk felé az eltévedt lelkeket, megmutatván nekik saját nagyszerűségüket és egyszeri, megismételhetetlen természetüket.

Az erdő felvirágzott, lakói boldog önmegvalósításban éltek, és máig is élnek, ha meg nem haltak, és újjá nem születtek egy másik galaxisban, ahol kezdték az egészet elölről. J

Itt a vége, fuss el véle!