Csak kézenállás, mi?

Ha fejlődni szeretnél egy mozdulat elsajátításában, nem elég a fizikai gyakorlás. Értened kell, hogy mit miért csinál a tested. Fontos, hogy érdekeljen a folyamat is, ami benned zajlik, így magadat is jobban megismered. Az ész és lélek nélküli gyakorlás nem visz előbbre.

A változás nem a test korlátai miatt nehéz, hanem azért, mert az elme ragaszkodik a régi mintákhoz. Ismered a mondást, miszerint a „biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó”. Ez az elme mondata. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer, még akkor is, ha az teljesen egyértelműen ártalmas.  

Ahhoz, hogy mégis ki tudj keveredni a hibás mintákból nagy lelkierőre és a felfedezők kíváncsiságára van szükséged. A lelki erő két fontos összetevője pedig a Bátorság és a Bizalom.

Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy többé nem félsz egyáltalán, hanem azt, hogy a félelmek ellenére képes vagy a szívedet követni, amikor döntés előtt állsz. Valójában épp a félelmek edzik meg a szívedet, ha nem elbújsz előlük, hanem szembe nézel velük.

A Bizalom megint csak nem arról szól, hogy vakon bízol a szerencsédben, és hogy nem ismernéd a kételyt. A Bizalomban van egy nagy adag kockázat vállalás is. Nem abban van bizonyosságod, hogy ha a szívedet követed, soha nem szenvedsz vereséget, hanem abban, hogy a vereség után is van tovább, és hogy bármi is történik veled, az el fog majd vezetni valahová.

A Kíváncsiság - hogy felfedezd és megértsd a saját tested működését, hogy megtaláld magadban azokat a mintákat, melyek egy-egy mozdulat tökéletes végrehajtásához kellenek - a bizalom és a bátorság mellett az az összetevő, mely belevisz a cselekvésbe.

Elengeded a régit, akkor is, ha az újat még nem látod. Kitartó belső munka kell ahhoz, hogy helyet tudj csinálni magadban az újnak, és hogy megértsd a testedben lévő feszültségek mélyebb okát.

Merev a vállad? Korlátozott a mozgástartománya? Feszesek a combhajlító izmaid? Nem tudsz egyenesen ülni? Nem érted, hogyan tudna összedolgozni a csípő horpasz a széles hátizommal és a hasizmokkal?

Hol akad el benned a mozdulat, melyek azok a részeid, melyek között nincs kapcsolat? Mire van szükséged ahhoz, hogy egész lényeddel egy irányba haladj?

Sokkal több a tét, mint hogy tökéletesen tudsz kézen állni vagy össze tudsz kötni egy varjú pózt egy fejenállással.  

Mutatok erre egy esetleges példát:

Az elején talán csak egy boltív tartja a testedet, melyet az enyhén behajlított karok alkotnak. Feljebb laza tónusú izmokból, véletlenszerűen létrejött ’banán-póz’ alakul ki. Amikor egy fotón keresztül szembesülsz a látvánnyal, még eldöntheted, hogy jó ez neked így is, vagy szeretnéd kiegyenesíteni a pózt.

Ha banánban maradsz, a fejlődésed megáll és a derekad előbb-utóbb megfájdul, a vállaid pedig egyre rosszabb állapotba kerülnek.

Ha úgy döntesz, hogy ki akarod egyenesíteni a pózt, nem csak a gyakorlásodat, de a tudatosságodat is egy magasabb szintre kell emelned. Elmélyült figyelemmel pásztázod a tested izomzatát és próbálod megérezni előbb a hátad közepét, a trapezius középső és alsó szakaszán majd az keresztcsont környékét.

Hallod az instrukciót újra és újra. Ésszel fel is fogod, de a szavak még nem érkeztek meg a testedbe. Behúzod a hasad, beforgatod a medencéd, bicskázol a lábaddal, de közben a karod hajlítod és vállszögbe kerülsz. Erre korrigálod a vállszöget, beletolsz, ahogy csak bírsz, de elveszíted a medencét, és visszatér a banán póz.

Még nem beszélünk egyensúlyról, csak a pózt javítod, de túl sok mindenre kell figyelned, a test még nem érti, mit szeretnél tőle. Hol vállban, hol derékban törik meg a póz, és te fáradsz, mert a törések mentén elfolyik belőled az energia.

Ennek ellenére mész tovább, egyre trükkösebb rávezető gyakorlatok mentén próbálod a kapcsolatot megteremteni a különböző izomcsoportok között.

A póz még tökéletlen, de már vannak tudatosított területek a testben, ahol eddig semmit sem éreztél, ott most észreveszed, hogy tudsz lazítani és feszíteni. A figyelmed lassan kezdi meghódítani a vállaid után a hát felső szakaszát. Már nem fáradsz úgy el, hisz kezded elosztani a terhelést.

Amit talán a legnehezebb megérezni, az a középpontod. Próbálod nyitni a vállad, hogy nagyobb mozgásteret nyerj, miközben aktív hasizmokkal és horpasszal billented a medencéd magad alá. Ellentétes irányú törekvések ezek, mégis ez visz el a korrekt, függőleges pozíció felé.

Kezded megérezni a hasizmokat, de a fenék még mindig külön életet él. Előre billensz, és hirtelen kidobod a feneket hátra, hogy mentsd a pózt, de abban a pillanatban ellazítod a hasizmokat, és már el is veszítetted a középpontodat, a póz pedig atomjaira hullik szét.

Végül egy-egy pillanatra sikerül megreguláznod a rakoncátlan testrészt, és egyszer csak addig sosem ismert stabilitást és könnyedséget tapasztalsz meg. Az ujjak maguktól egyensúlyoznak, pedig korábban még súlyt sem tudtál igazán tenni rájuk, és a póz, melyben eddig az életedért küzdöttél, most szilárdan áll, a semmi közepén.

Egy pillanatra megszűnik minden, csak a lélegzet és a koncentráció marad. Egy örökkévalóságnyi villanásra a gondolatok nélküli végtelen tér szabadságában időzöl, aztán hirtelen közbeszólnak a megszokott minták: „Ez lehetetlen, hisz te nem tudsz kézen állni…”

Úgy jössz le, hogy akár maradhattál is volna. Nem egyensúly vesztés volt, csak a régi, megszokott gondolkodási struktúrák hoztak le.

Azt viszont megérezted, hogy ha sikerül a tested izomzatát egy integrált függőleges irányú erőkifejtésre rávenned, sokkal könnyebb az egyensúlyt is megtalálnod. Már tudod, mit keresel, csak az oda vezető ösvényt kell kitaposni.   

Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan gondolsz magadra. Egy olyan emberként, aki nem tud és nem is fog kézen állni vagy egy olyan valakiként, aki már elindult a beton-stabil egyensúly felé.

Könnyen lehet, hogy egy belső konfliktus előtt állsz. A kifogások világában nincs felelősség vállalás. Kényelem van és biztonság, hisz körül vesznek a megszokott korlátaid. Ha kilépsz ebből a világból, egy ismeretlen, de jóval tágasabb világba kerülsz, ahol fejlődés van, szabadság, erő és tudatosság. Ha az utóbbit választod, nincs visszatérés az előzőbe.

Kérhetsz segítséget, de a problémáidat magad oldod meg, vállalod a felelősséget a döntéseidért és, ha kell, elviszed értük a balhét, de más balhéját már nem viszed el. Előre léptél a saját személyiség fejlődésedben, már nem egészen ugyanaz az ember vagy, mint voltál, és ezt a környezeted is megérzi.

Ha a munkahelyeden eddig elnyomott, kihasznált pozícióban voltál, ezt nem fogod tudni tovább csinálni. Kiállsz magadért, mert nem köpheted szemen azt, amiért ennyit dolgoztál, egyre jobban értékeled mindazt a fejlődést, melyen végig mentél.

Számtalanszor legyőzted a félelmet, mikor határátlépés előtt álltál. Bármilyen nehéz is volt, de leváltál a falról, átlépted az árnyékodat és most egy sokkal szabadabb térben lendülsz. Érzed a tested feszülését az ujjaktól a lábujjakig.

Talán reggeli órákon is részt vettél. Verítékben úszva nyomtad a fekvőtámaszokat, miközben mások még aludtak vagy a kávéjukat szürcsölgették. Újból és újból neki mentél a korlátaidnak, hogy mindazt, amitől félsz, átüsd a tudatosság kalapácsával. Érzed, ahogy lüktet a vér az ereidben, érzed, hogy feltölt és átjár az erő.

A tartásod egyre egyenesebb és észrevétlen leszoktál a panaszkodásról.

Most lehet, hogy épp egy olyan ember próbál megfélemlíteni, akinek fogalma nincs róla, hogy mi van a félelem és a megalkuvás kerítésén túl. „Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Itt mindenki pótolható…” Most esik csak le igazán, hogy eddig egy olyan helyen dolgoztál, ahol pótolható voltál, ahol igazából senki sem értékelte azt az embert, aki Te vagy. Sebaj, már úgy sem illesz a munkatársak közé.

Felállsz és mosolyogva az ajtóhoz sétálsz a szabadság ízével a szádban. „Ez nem ilyen egyszerű.” – sikolt egy kétségbe esett hang benned, de a döntést már meghoztad. Hirtelen túlnősz mindenen, ami addig öntudatlan rettegésben tartott. „Pontosan ilyen egyszerű.” – érkezik a válasz a bölcsebbik énedtől.

Az életben időnként választani kell. Pedig Te csak kézen állni jöttél. Most mégis magaddal kerültél egyensúlyba.

Me too... Me never?

A ’metoo’ jelenség talán már lecsengőben van, de a téma ettől még megingathatatlan hegyként tornyosul előttünk. Azt gondolom, két választásunk van. Vagy felvesszük a szemellenzőt és olyan irányba nézünk, ahol nem trollkodik bele az arcunkba a látvány vagy vesszük a bátorságot és végre szembenézünk azzal, amire az egész történet szeretné felhívni a figyelmünket.

Az áldozatságnak elképesztően sok vetülete van, nem is hiszem, hogy az összes nézőpont belefér ebbe a kis blogba. Szerencsére elég sokan írtak és írnak róla, így együtt talán jobban összeáll a teljes kép.

Amikor a ’metoo’ megjelent, ez elsősorban a szexuális zaklatásról és az e köré épített masszív hallgatásból álló falról szólt. Az, hogy végre beszélünk egy ilyen tabunak számító témáról, az azt jelenti, hogy, ha lassan is, de kezdünk, megéri a változásra.

Ahogy a témát ízlelgettem, feltettem magamnak a kérdést: „me never?” Ha igazán őszinte vagyok, nem tudom a választ.

Az egész elkezdett kiszélesedni és rá kellett jöjjek, hogy már bőven a bántalmazás témakörében vagyunk. Bántalmazni pedig nagyon sokféle képen lehet. Akarattal vagy akaratlanul, szavakkal és tettlegességgel, a szeretet és kölcsönös tisztelet megtagadásával, nézéssel, hallgatással. Szinte biztos, hogy mindannyian belecsúszunk időnként egyikbe, másikba.

Már maga, a bántalmazás is tabunak számít, a szexuális zaklatás azonban még kényesebb téma. Hol van a határa? Mi számít annak és mi az, ami még belefér? Melyik félnek hol van, és meddig terjed a felelőssége? Ha 100 nőből 100-nak volt már ilyen élménye, vajon mi a helyzet a férfiakkal. Lehet, hogy mind elkövetők, zaklatók vagyunk? Vagy egy másik nézőpontból szemlélve akár lehetünk áldozatok elkövetőként is?

Mi a helyzet az intézményes zaklatással, amikor egy (vagy több) tekintély személy él vissza a hatalmával? És mi ez a kitudja mióta tartó hallgatás, ami most egy-egy kósza pillanatra megtörni látszik? Vajon milyen mélyen gyökerezik ez a dolog a társadalmunkban, a kultúránkban, a történelmünkben és ez vajon mennyire határoz meg vagy befolyásol minket, akár tudattalan szinten is?

Ha ez a blog csak kérdésekből állna, akkor is elég hosszúra nyúlna. Most megpróbálom a számomra legérdekesebb nézőpontokat kicsit közelebbről szemügyre venni.

A legtanulságosabb számomra a reakciók megfigyelése volt. Először is, meglepően sok ismerősöm vállalta fel az érintettségét, másodszor, szinte minden egyes színvallást követtek támadó hangvételű hozzászólások. Mintha azt, hogy az illető is szexuális zaklatás áldozata, mások személyes sértésnek vennék.

Ki lesz ettől ingerült és miért az áldozatra haragszik? Egyik-másik kommentnél szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mások higgadt, tárgyilagossággal, érzelem mentesen, a kívülállók bölcsességével fejtették ki, hogy mit és hogyan kellett volna vagy kellene tennie az áldozatnak, hogy helyreálljon az Univerzum harmóniája…

Akár indulattal, akár anélkül, de ezek az üzenetek mind-mind az áldozat hibáztatása felé viszik a témát. Ez van mélyen belénk kódolva: „A gyengébb elpusztul. Aki áldozat, magának köszönheti, amit kapott, jól megérdemelte…”

Belül, a kívülálló számára teljesen érthetetlen bűntudat, kívül az áldozat hibáztatása zajlik. Nem csoda, hogy sokan nem merték bevállalni az érintettségüket, illetve, ha mégis, azzal troll hozzászólások és a verbális bántalmazás legkülönbözőbb fajtáit rántotta magára az illető. Ez akár egyfajta próbája is lehetett az őt ért traumának. Ha a saját fájdalmát sikerült hosszú évek kőkemény lelki munkája révén kellő képen megdolgozni, az illető könnyebben dönthetett úgy, hogy beleáll a ráváró támadásokba.

Olyat is láttam, ahol az érintett mesteri módon hárította és kezelte a beszólásokat és okoskodó hozzászólásokat vagy, ha úgy érezte, ideje kijelölni a saját személyes határait, egyszerűen törölte a hozzászólát, vagy akár le is tiltotta a hozzászólót.

Idáig azonban hosszú és rögös út vezet. Ahhoz, hogy valaki bántalmazott létére beleálljon a társadalom mélytudatában hordozott, áldozathibáztató megnyilvánulások áradatába, először le kell, számoljon a saját bűntudatával.

Ami számomra az egész téma kulcs kérdése, az épp ezen a ’bűntudat-áldozat hibáztatás’ tengelyen helyezkedik el.

·        Miért az áldozatnak kell, szégyellnie magát? (társadalmilag determinált alapvető felfogás)

·        Miért mentik fel olyan sokan (az áldozatok is a gyógyulási folyamat elején) a tettest? („Nem haragszom rá, ő már csak ilyen…”)

·        Miért számít tabunak a téma?

·        Miért vált ki annyi emberből az áldozat felé való indulatokat?

·        Miért olyan nehéz sokak számára az áldozat felé együttérzést táplálni?

Van egy nagyon fontos, figyelemre méltó gondolatkör is a témában, amit érdemes még körüljárni, mielőtt a fenti kérdések megválaszolásba belemegyünk. Nem rég elém került egy cikk, mely a társadalmilag legnagyobbvonzerővel bíró alfa hímek működésétírja le. Nagyon sok filmben megfigyelhetjük, ahogy a férfi főhős, a nő akaratát megtörve, gyakorlatilag erőszakkal teszi magáévá őt, mire a nő hamarosan beleszeret az erőszaktevőbe.

Ezek a filmek gyakorlatilag szexuális zaklatásra buzdítják a férfiakat, sőt. Azt üzenik, hogy, ha nem akarsz puhapöcsű balf@sznak tűnni, akkor bizony neked is hasonlóan kell, cselekedned. A könnyen megkapható nőket fogd fel ujjgyakorlatnak, és, ha kellően begyakoroltad az erőszak tevést, keress magadnak nehezebb prédát. Mert az igazi vadász a nagyvadakra utazik… Minél erősebb a nő ellenállása, annál nagyobb a kihívás…

Ha ez valóban így van, ha valóban az erőszak a nő elsődleges vonzalmi kapcsolója, akkor most mi ez a sok ’metoo-zás’? Ha az ellene elkövetett erőszak valójában jó a nőnek, akkor miért okoz a nemi erőszak és a szexuális zaklatás lelki traumát? Valami itt nem stimmel.

Az egyik klasszikus félreértés az, hogy a kultusz filmeket készpénznek elfogadó férfiak sokszor összekeverik a határozottságot az erőszakkal, a magabiztosságot a bunkósággal, az erőt a lelki terrorral és manipulációval. („Mert a nőnek az kell, hogy végre emberére akadjon. Az asszony verve jó, stb…”) Úgy is mondhatnám, az erő nem abban van, ha a nőben lakó sárkányt legyőzöd, elpusztítod, hanem abban, ha tudod kezelni, vagy akár meg is szelidíted, ha a helyzet úgy kívánja. 

A való élet történeteiből számomra az jön le, hogy sokszor a nők egy jelentős része is belefut a fenti félreértésbe. A kultusz filmek férfi ideál alakjai nem valósak, hanem sajátos keverékei egy félistennek és egy erősen nárcisztikus személyiségnek, aki elsőre kissé nyersnek tűnhet, de a durva külső ugyebár nemes lelket takar…

Az ideális férfiról festett, fenti kép többszörösen ellentmondásos. Hasonlítani lehet rá, olyanná válni nem.

Ami ebből megvalósítható egy férfi számára, az a félisteni (társadalom feletti) attitűd látszata mögé bújtatott nárcisztikus, belül mélyen szorongó személyiség, sokszor igen komoly sérülésekkel, akár borderline személyiség zavarral.

Az ilyen személy valóban nagyvadakra utazik, viszont nem azért, mert csak ezek méltóak hozzá, hanem azért, mert belül nagyon picinek érzi magát, és az önbizalmának állandó támogatásra van szüksége. „Lám, mekkora király vagyok, ezt a nőt is megszereztem, megtörtem, leigáztam…” Hogy kinek is akar bizonyítani, megfelelni, kinek az elismerésére van igazából szüksége, az egy terápiában valószínűleg kiderülne, de az ilyen személyiségek helyett, terápiába inkább az áldozataik járnak el.

Ez a férfi egy hódító, gyarmatosító, konkvisztádor, aki, miután megszerzett egy földrészt, egyből megy tovább a következőre. Csak addig van melletted, amíg meg nem szerzett. Ez a működése. Utána maximum azért tart meg, hogy használjon, hogy gyarapítsd az udvartartását.

Látod, hogy így működik, és megérzed a kihívás illatát. Eddig senkinek nem sikerült megállítania, megtartania. Itt az ideje, hogy megmutasd, micsoda nő vagy. Majd te meggyógyítod, megváltoztatod, nálad majd megnyugszik. Nem, nem fog. Ha belemész, a saját csapdádba esel és áldozat leszel.

A nők számára oly vonzó erőt és határozottságot egészséges lelkületű férfiak is képesek hozni, csak sokszor finomabban, kevésbé látványos módon, mert egészséges az önbizalmuk és nincs szükségük, rá, hogy lufit fújjanak maguk köré a férfiasságukból. Rád is kíváncsiak, nincsenek kész, megváltoztathatatlan véleményeik olyan témákban, melyekhez nem értenek, és adott esetben felvállalják a gyengeségeiket, hiányosságaikat, sőt, még az érzékenységüket is. Emellett az sem kizárt, hogy a hisztiket, csajos kiborulásokat is anélkül tudják kezelni, hogy közben bántanának vagy megaláznának. Túl szépen hangzik? Pedig van ilyen.

A tapasztaltabbak legalábbis tudják, hogy ilyenkor valójában a nőnek sokszor csak arra van szüksége, hogy megélhesse magában a gyenge nőt és aztán az erős férfi megnyugtassa. Emellett a hiszti lehet még szexuális feszültség keltő eszköz is, ezt azonban csak az önismeret magasabb fokán álló nők ismerik be, és ők is csak speciális körülmények között. Így ránk, férfiakra van bízva, hogy összeáll-e bennünk az aktuális kép, hogy vesszük-e a nők apróbb jelzéseit.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy az, hogy egy nő adott esetben, az ágyban épp keményebb bánásmódra vágyik, még nem jelenti azt, hogy a nyílt utcán is szívesen kapna egy sallert… Szóval férfiként is érdemes fejlesztenünk magukban a 'megkülönböztető bölcsesség' képességét. J)

Na, de bocs a kis kanyarért, térjünk vissza az előbbi témánkhoz! Itt az ideje, hogy a fentiekből levonjunk némi konklúziót. Az érettebb és egészségesebb személyiségű férfiak vonzereje elsőre ugyan kisebb lehet, viszont jóval stabilabb, mint a kultuszfilmekből meritkező társaiké.

Nem rég egy családállítás alkalmával egy nárcisztikus férfi szerepébe kerültem. Meglepő volt átélni, mennyire kicsi és gyámoltalan volt valójában. A szerepben megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem a nő érdekelt, hanem a nő önbizalom hiánya, a nő saját szerethetőségében való kételye. E mögé bújtam el, ebbe kapaszkodtam, mert a későbbiekben erre lehet felépíteni azt a fajta manipulatív tevékenységet, melyen keresztül az áldozat energiája megszerezhető.

Beszélnünk kell még a másik végletről is. Az önmagában teljesen bizonytalan férfi, aki nem képes a saját vonzerejét kiengedni, feszeng és kínoskodik nők társaságában. Ez a működés szintén lehet a kudarc és a gyenge önbizalom melegágya. Ez, igazából egy ördögi kör. Minél gyengébb az önbizalma, annál határozatlanabb, ezért annál kevésbé vonzó a nők számára, így kevés vagy sokszor nulla pozitív megerősítés éri. Minél kevesebb a pozitív megerősítés, a sikerélmény, annál gyengébb az önbizalma és az önbecsülése. Az a férfi pedig, aki saját magát sz@rba sem veszi, a nők számára egyáltalán nem célcsoport.  

Ezért aztán, a csalódottság és a kultuszfilmek táplálta félreértés az ilyen férfit is a szexuális zaklatók táborába sodorhatja, főleg, ha a saját frusztrációja a nőkön való bosszúállás vágyát ébreszti fel benne.

A nőknek általában véve finomabb szenzoraik vannak, mint a férfiaknak. Azt kell megértenünk, hogy míg minket ösztönösen a Dns-ünk szanaszét szórása vezérel, addig őket a családalapítás mélyről jövő késztetése hajtja. Azért, hogy az utód erős legyen és egészséges, először ösztönösen a jó genetikát sugalló férfihoz kezdenek vonzódni. A következő vonzalmi kapcsoló a biztonság megadásának képessége.

Ha belegondolok, egyáltalán nincs könnyű dolguk. Lehet, hogy megtalálják a kellően magabiztosnak tűnő férfit, mondjuk egy vállalati felső vezető személyében, aki a kellő biztonságot is képes megadni, ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy meg is akarja azt adni, illetve, hogy nem csak egy korlátozott időre tervezi a párkapcsolatot. Még, ha meg is van a jó szándék, akkor is bele lehet futni olyan lelki megoldatlanságokba, melyek később bonyolult játszmák kialakulásához vezethetnek.

A pár nőnemű tagjának emellett számolnia kell, adott esetben a saját lelki megdolgozatlanságával is. Ha a kellő érzelmi intelligencia nem tudott még kialakulni akár csak az egyik oldalról is, az már eléggé megnehezítheti a párkapcsolatot, arról nem is beszélve, ha egyik fél sem áll a helyzet magaslatán ezen a téren.

Amint beindul a játszmázás, érzelmi zsarolás, („nem vagy elég jó – nem vagyok elég jó, stb.”) a párkapcsolat az idilliből pillanat alatt a pokoliba tud váltani. Beindul az adok-kapok, ami lelki-verbális vagy akár tettleges bántalmazásig fajulhat mindkét részről.

Szóval lehet, hogy látszólag minden megvan a tökéletes párkapcsolathoz, mégis előfordulhat, hogy nem az történik, amit szeretnél, ami miatt annak idején az egészbe belementél.

Az is nehéz helyzet lehet, ha a férfi már az érzelmi intelligencia egy fejlettebb szintjén áll, élettapasztalata, önbizalma is van. Jó abban, amit csinál, de ez még nem elég ahhoz, hogy anyagi téren is megadja a kívánt biztonságot vagy előkészítsen egy életminőségbeli ugrást, mely a családalapítás előfeltétele lehet egy mélyebb biztonságra vágyó nőnél. Ez a hiányosság, a nőben – főleg, ha ez az állapot huzamosabb ideig fennáll, - felébresztheti a bizonytalanság démonát, így a férfi vonzerejének egy részét könnyen elveszíti.

A párja bizonytalanságát megérezve meginog az önbizalma, ami további vonzerő eséshez vezethet. Ebben a helyzetben, ha szeretné megtartani a párkapcsolatát, és megérzi, hogy az elkezdett kicsúszni a kezéből, különösen akkor, ha veszített már el párkapcsolatot hasonló szituáció következtében, az ijedség és a korábbi, fájdalmas emlékek hatására, még fejlettebb érzelmi intelligencia esetén is könnyen játszmázásba csúszhat át a történet.

Igen, jól látod, egy férfi lehet piszkosul sérülékeny és esendő…

Hogy innét fel tudnak-e állni, az nagyban múlik azon, hogy fel akarnak-e állni belőle. Ezeken az érzelmi viharokon is átlehet menni, ha kialakult az a nagyon finom kötődés, mely egy párkapcsolatot képes a legnagyobb apokalipszis közepén is egyben tartani. Mindenesetre akárhogy is alakul, mindkét fél számára embert próbáló feladat helyt állni egy ilyen nehezített pályán.  

Kicsit elkalandoztunk a szexuális zaklatás témájától a bántalmazás, játszmázás, érzelmi zsarolás irányába, de azt gondolom, fontos volt megtennünk ezt a kitérőt, ha meg akarjuk érteni a zaklatás mögötti rejtett mozgató rugókat.

Mielőtt még visszatérnénk kezdeti témánkhoz, felmerül a jogos kérdés: Mi hát a megoldás?

Mit tennék én, ha nő lennék? Amennyiben kizárólag a leendő partnerre összpontosítanék, célcsoportnak olyan 40 feletti férfiakat tennék meg, akik amellett, hogy igényesek és energikusak, társadalmilag és anyagilag egyaránt jól megbecsültek. Emellett fontos, hogy túl vannak egy vagy két váláson, ami érzelmileg annyira megdolgozta őket, hogy kénytelenek voltak elindulni egy érzelmi intelligencia fejlesztő, önismereti úton. Az is fontos, hogy a saját belső folyamatukban már tartanak azon a szinten, hogy számukra is fontos a biztonság és ezért tudnak és akarnak is tenni.

Nem is rossz, mi? Akár társkereső oldalra is fel lehetne tenni. J

Na, de félre a tréfát! Nem elég, hogy valaki számodra jó parti legyen. Neked is annak kell lenned, így az önismereti és belső, lelki munkát Neked is el kell, végezned önmagadon. Egy jó, valóban teljes értékű párkapcsolat egyrészt pozitív visszaigazolás lehet az Élettől, hogy jó irányba haladsz, ugyanakkor folyamatos belső munkát is igényel mindkettőtök részéről. Az, hogy ajándékba kapod, és aztán csak úgy beleülsz a jóba, mert neked ez jár, óriási illúzió! Lehet, hogy most jó, de, ha nem teszel érte, hogy az is maradjon, előbb-utóbb elromlik.

Térjünk most vissza az eredeti témánkhoz!

Azt már látjuk, hogy a férfiak egy része, a kultusz filmeken keresztül programozva van az erőszakra, mert elhiszi azt, amit a vásznon lát. Ezt viszonozzák azok a nők, akik szintén elhiszik ezt, azaz összekeverik a határozottságot az erőszakkal, és mire felocsúdnak, kész a baj.

Ezt fokozza még a tény, hogy akit gyerekkorában bántalmaztak, az a bántáson keresztül érzékeli a szeretetet, a törődést, így a szexuális zaklatásnak is jobban ki lehet téve. Beindul egy ördögi kör, ami már a gyermekkori bántalmazásnál elkezdődött.   

Azok, akiknek a bántalmazottság teljesen kimaradt az életükből, el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen ember lelkileg mit él át és milyen érzelmi viharokon megy keresztül.

Talán tudattalanul, de érzi a saját részét, a saját felelősségét is a dologban, miszerint az Élet folyamatosan próbál belőle kiprovokálni valamit, ami őt a gyógyulás felé vinné, viszont ezek a lépések rendkívül embert próbálóak és fájdalmasak. Ezért a bántalmazottak, még, ha látják is, mit kellene tenniük, sokszor élnek át tehetetlenséget, amit a kívülállók ’birkaságként’ definiálnak. Egy kívülálló számára ez a jelenség rendkívül bosszantó lehet: „Meddig tűrőd még, hogy ez az állat kihasználjon?! Miért nem lépsz már ki ebből a párkapcsolatból? Miért nem hagyod ott ezt a munkahelyet, stb.”

Külső szemlélőként, mi is az ő tehetetlenségüket éljük át, csak a saját részünkről, hisz ösztönösen segíteni akarunk, de nincs hozzá eszközünk és hozzáférésünk.

Engem is nagyon tud zavarni, amikor valaki elmeséli, hogy milyen nehéz helyzetben van, és az erre beinduló összes megoldási javaslatomra intelligens, jól megmagyarázott kifogással válaszol. Időbe telt, mire megértettem, hogy különbséget kell, tegyek panaszkodás és segítség kérés között...

Amikor valaki panaszkodik, igazából csak arra van szüksége, hogy meghallgassák. A Te felelősséged ilyenkor, hogy meghallgatod-e vagy sem. Ha felismered, hogy erről van szó, simán dönthetsz úgy, hogy nem hallgatod meg, mert nincs hozzá lelkierőd, ezt azonban fel is kell, vállalnod.

Ha ennek ellenére úgy döntesz, meghallgatod, nincs jogod őt leb@szni azért, amiért nem képes kimászni abból a lehetetlen helyzetből, amibe került. Nem kell, megoldanod a problémáját, nem tart még ott, hogy segítséget kérjen (ehhez is rohadt nagy erő kell) csak könnyíteni szeretne magán.

Érdekes kérdés az, hogy adott esetben őszintén felvállalod-e, hogy nem hallgatod meg, és ezzel akár fájdalmat, csalódást is okozol neki, vagy a saját bűntudatod miatt, belemész egy ’lelki szemetesláda’ szerepbe. Ha a bűntudattól vezérelve cselekszel, könnyen lehet, hogy Neked is van még dolgod a ’bántalmazottsággal’…

Furcsán fog hangzani, de nem vagy köteles meghallgatni még a legjobb barátod panaszáradatát sem. A lényeg nem az, hogy kegyetlennek kell, lenned, hanem az, hogy nem kötelességből, hanem szabad akaratból cselekszel, akárhogy is döntesz, és ennek vállalod a felelősségét is.

A másik súlyos és fájdalmas érzés, mely az áldozatokat sújtja, az a bántalmazottság szégyene és az ezzel társuló bűntudat. Komoly lelki munka kell ahhoz, hogy felismerje, nem vele van a baj. Nem azért bántják, mert rossz, hanem azért, mert a bántalmazó, ’bántalmazó szerepben’ van. Ami vele történt gyerekként és aztán később, felnőtt korban, az igenis igazságtalan és jogtalan volt. Óriási fejlődés, és a gyógyulás biztos jele, ha végre mer haragot érezni a bántalmazója felé, még akkor is, ha egyik-másik szülője volt az elkövető.      

Gyerekként sokkal könnyebb magadat hibásnak, rossznak, bűnösnek érezned, mint azt felfognod, hogy az a személy, akitől a biztonságot szeretnéd megkapni, ki van szolgáltatva a saját démonainak, és a nevelési eszközként feltüntetett lelki-verbális és fizikai terror valójában a szülő fájdalomtól eltorzult lelkének a terméke, ilyen formán, semmilyen összefüggésben nem állt a gyermek viselkedésével.   

Gyerekként ezt megérteni egyenértékű a halállal, így ez nem is elvárható. Felnőttként jön el az a pont (ha eljön), amikor a saját bántalmazottságának szép lassan minden vetületével szembe tud nézni, és képes egy stabil önbecsülést, egy egészséges énképpel együtt felépíteni.

Ez tehát a bántalmazott, szexuális zaklatásnak fokozottan kitett személy saját része, a vele történő fájdalmas eseményekben. Az, hogy kimondjuk, neki is van felelőssége a dologban, valójában nem áldozat-hibáztatás, hanem a gyógyulás lehetősége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki valaha bántalmazásnak és/vagy szexuális zaklatásnak volt kitéve, kényszeresen bele kellene nyomni a fejét ebbe a ténybe.

Mivel a bántalmazottság óriási bizalomvesztéssel jár, első körben a bizalom visszaépítésén érdemes munkálkodni, ez meg egy biztonságos, ítéletmentes közeg megteremtésével kezdődik. Más valakit azzal csesztetni, hogy felelős a saját kiszolgáltatottságáért, és más az, ha megértik és elfogadják őt úgy, ahogy van, a saját fájdalmával és tehetetlenségével együtt, majd, amikor a feltétel nélküli együttérzés légkörében lassan-lassan kiengedve szembenéz mindazzal, ami vele történt, ő maga lesz az, aki felismeri a saját sorsában való felelősségét. 

Amikor ez megtörténik, és motiválttá válik abban, hogy valóban meg merje élni az addig elfojtott összes dühét és fájdalmát, akkor jelenik meg előtte a lehetőség, hogy végre teljes és felszabadult életet éljen.

A bántalmazott részéről az első és talán legfontosabb lépés, hogy, amikor itt az ideje, merjen segítséget kérni. Nagyon fontos ilyenkor az is, hogy a megfelelő személyt találja meg. Van nekem is olyan ismerősöm, aki 'BÁNTALMAZOTTAKAT SEGÍTŐ' csoportot vezet és akiért tűzbe tenném a kezem. Ha úgy érzed, itt az ideje, hogy segítséget kérj, bátran írj rám privátban (tas.g79@gmail.com) és elküldöm az elérhetőségét. 

Ebben a folyamatban valakit végig kísérni szintén nem egy sétagalopp. Amikor azonban látod, hogy az a rég óta tetszhalott állapotban szunnyadó erő, melynek bebetonozottsága addig benne tartotta a bántalmazott szerepben, végre elkezd megjelenni és feltörni, segítőként is olyan katarzist élsz át, amelyben biztosan nem lenne részed, ha te is ítélkezéssel tekintettél volna rá.

Ez tehát a bántalmazott saját része az életében visszatérő, ártalmas eseményekben, mely magyarázza a mélyen belül őt emésztő bűntudatot és értéktelenség érzést is.

De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Pontosabban három, mert a bántalmazott és a bántalmazó mellett ott van a megmentő szerep is, mely főleg a kívülállók számára tartogat különböző csapda helyzeteket.

A társadalom fenti témához való viszonyulását, megfoghatjuk olyan szempontból is, hogy mindenki érintett valamilyen módon. A saját érintettséged és az abban való megdolgozottságod szintje fogja eldönteni, hogy ki mellé állsz oda.

A ’metoo’ jelenségnél is megfigyelhetted, hogy a kívülállók közül volt, aki az áldozatokat támogatta, volt, aki a tetteseket mentette fel és az áldozatokat támadta, míg mások a semleges kívülállás biztonságosnak tűnő pozíciójából szemlélték az eseményeket.

Azok, akikben megjelent az indulat, a saját rejtett vagy felvállalt érintettségük révén bevonódtak. Bevallom, velem is megtörtént nem egyszer. A bevonódásnak ezeket a fajtáit sikerült eddig megfigyelnem. (Persze ennél lehet jóval többféle lehetőség.)

·        Külső szemlélőként feszült lehet egy másik áldozat, aki azt érezheti, hogy a helyzet belőle is hasonló színvallást próbál kiprovokálni, de ő még nem tart ott a saját folyamatában. Adott esetben akár irigy is lehet a másikra, hogy az ilyen bátran tud viselkedni.

·        Amennyiben már tart a saját folyamatában a harag megélésénél, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki az elkövetőre lesz dühös, és támogatni fogja az áldozatot a megnyilatkozásban.

·        Dühös lehet egy tettes-bántalmazó szerepben lévő személy is, mert az esemény a saját bűntudatát kezdi birizgálni, ugyanakkor megjelenhet a félelem is, hogy adott esetben akár őt is néven nevezhetik.    

·        Aki megmentő szerepben van, az is rendesen bevonódott már. Ha az áldozat csak önsajnáló stádiumban van, valószínűleg ő is az áldozatra vagy mindkét szereplőre lesz dühös („Jól megérdemlitek egymást…”). Ha az áldozat már a felvállalt segítségkérés állapotában van és kezdi megélni az elfojtott dühét, a megmentő őt fogja támogatni, míg a tettest legszívesebben élve eltemetné.

Ezekkel az emberi tényezőkkel mindenképp kell számolni, mikor a ’szexuális zaklatás’, mint téma előkerül. Az ezzel kapcsolatos hallgatás leginkább az indulatok féken tartását célozza.

Mielőtt tovább lépnénk az intézményesített zaklatás-bántalmazás témakörére, mindenképp érdemes még megkülönböztetni azt a szituációt, amikor egy pár, szexuális együttléte alkalmával a hölgy egy adott ponton behúzza a féket, és azt, amikor szó sem volt együttlétről, hanem a tettes él vissza az áldozat kiszolgáltatott helyzetével.

Az előbbi eset létrejöhet, talán mert korábbi, kellemetlen élmény aktiválódott a nőben vagy a partnere nem volt elég figyelmes, véletlenül olyan szó, mondat hangzott el, ami blokkolta benne a vágyat. Szintén nem mindegy, hogy az együttlét mely szakaszában történik a blokkolódás, és az, hogy a pár férfi tagja észleli-e, és figyelembe veszi-e azt.

Azt is hozzá kell, tenni, hogy fordítva is történhet a dolog, a pár női tagjának is lehet olyan megnyilvánulása, ami a férfiben azonnal agyoncsapja a harci kedvet, és nagyon sokat számít, hogy a nő ilyenkor hogyan reagál a helyzetre.

Maradjunk most azonban az előbbi szituációnál. Kevésbé tapasztalt, fejletlenebb érzelmi intelligencia esetén, - ami fiatalabb férfiaknál nagyobb eséllyel, de akár később is előfordulhat, - a férfi, a nő viszonylag korai ellenállása ellenére is lehet, hogy tovább erőlteti az együttlétet. Ezzel szemben, egy érzékenyebb, megdolgozottabb férfi, az együttlétnek akár egy előrehaladottabb szakaszában is képes lehet megállni, ha a partnere lefagyását észleli.

Az ilyen szituációnak számtalan formája és fajtája létrejöhet, és akár megállnak, akár nem, nagyon fontos, hogy tudjanak beszélni róla. Ha a férfi részéről jelen van és ki is fejeződik a jóvátételi szándék, az sokkal, nagyobb eséllyel oldja vagy akár előzi meg a trauma kialakulását, mintha a férfi nem reagál, vagy észre sem veszi, hogy mi történt.

Ezek után végre elérkeztünk az intézményesített, társadalmilag némiképp determinált bántalmazáshoz, szexuális zaklatáshoz.

Bár a nők felszabadítása sok tekintetben megtörtént, még mindig egy alapvetően férfiuralmi rendszerben vagyunk. Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, de emellett számos olyan tényező is jelen van, mely a nőket általában véve kiszolgáltatottabbá teszi.

Számomra rendkívül furcsa, hogy a nőgyógyászok és a szülésorvosok nagy része férfi nemű. Sem szülni, sem menstruálni nem tudunk. Miért mi mondjuk meg, hogyan viszonyuljon egy nő a saját női szerveihez és, hogy hogyan hordjon ki és hozzon világra egy gyereket?

Az, hogy valaki hatalmi és tekintély szerepbe kerül, jobb esetben megkövetel egy szakmai rátermettséget (nem minden esetben), magasabb emberi minőséget azonban nem. A pozícióba kerüléshez, korrupciótól erősen fertőzött világunkban inkább a jól helyezkedés tudományára, és a megfelelő kapcsolatok építésének készségére van szükség. Emellett, mivel a magas pozíció nagy hatalommal és a kiapaszthatatlan anyagi források elérhetőségével jár, az ilyen pozíciók felé elsősorban az elszabadult hatalom és pénzsóvárság vezeti az embert.

Sajnos ki kell, mondjuk, a politika elsősorban biznisz. Egy politikus-üzletember, ha jól helyezkedik, akár félisteni státuszba is kerülhet, ami józanabb emberek számára is részegítően hat. Egy politikus nem fog a saját személyiség fejlődésével törődni, mert az teljesen ellentétes irányba vinné. Úgy is mondhatnám, normális, egészséges lelkületű ember szinte biztos, hogy nem fog politikai pályára lépni.

Egy színház igazgató, filmrendező vagy egyetemi rektor, de még egy kórházi orvos vagy nőgyógyász is hatalmi helyzetben van. Ilyen pozícióban fokozott kísértéssel kell számolni. Ha jó kapcsolataid vannak – kéz, kezet mos – szinte bármit megtehetsz. Nincs külső kontroll. Ha a személyiség nem fejlődik a hatalommal együtt, a tekintély személy előbb-utóbb menthetetlenül vissza fog élni a hatalmával. Az egó és az ösztön-én túlburjánzik, így együtt már könnyedén elnyomják a felettes-ént, a lelki ismeretet meg ügyesen elaltatják.

A hatalom és férfiasság ösztönszintű megéléséhez pedig hozzátartozik, hogy az illető bármely nőt megkaphat, akit megkíván, még akkor is, ha a nő mindehhez nem adja beleegyezését. Mert a férfi ösztön azt duruzsolja a füledbe, hogy minél nagyobb kan vagy, annál több nőt birtokolsz. (Pl, az ókori és középkori hódítók a feleségeiket és ágyasaikat.) Megint a hatalom-leigázás témakörénél vagyunk. Más a lehetőség fennállása, és más az, ha az illető él is vele. Ehhez azonban meg kell haladnia az ösztön késztetésektől motiváltság szintjét.

Az akar másokon uralkodni, aki önmagán nem tud…

Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, a tekintély személyben a felelősség vállalásnak és a megfelelően edzett, belső önkontrollnak is ki kell, fejlődnie. Ez pedig sajnos magától nem indul el, hisz a hatalommal való visszaélés számos világi élvezettel és előnnyel jár.

A megoldás így inkább egy külső kontroll kialakítása lehetne. Ezen a téren nehezítő tényező, hogy nőként sokaknak rendelkezésre áll a nőiség bevetése is, ami alkalmat adhat a nők tárgyiasítására, hisz, ha ők is ilyen manipulatív eszközzel élnek, miért kellene őket tisztelni, ember számba venni?   

Ez a helyzet hátrányosan hat azokra a nőkre is, akik ezt az eszközt semmi pénzért nem használnák. Mivel vannak nők, akik a női vonzerejük áruba bocsájtása révén érik el a céljukat és kerülnek pozícióba, kialakulhat az a hiedelem, miszerint, ha egy nő érvényesülni szeretne, nincs is más választása.

Ha netán mégis sikerült önerőből megvalósítania az álmait, fennáll a veszélye annak, hogy az előbbi eszközök latba vetésével gyanúsítják majd. A nők hátrányos helyzetéért tehát nem csak a hatalmi pozícióban lévő férfiak, hanem a nőiséget szintén árucikként használó nők is felelősek.

Nagyon sok egyéb tényező is szerepet játszik még a történetben, melyekről köteteket lehetne írni. Pl:

·        Hogyan lúgozták ki a nőiséget a Bibliából és számos más szentiratból?

·        Hogyan váltották egymást az egyes korszakok, és melyikben milyen volt a férfiak és nők egymáshoz való viszonya?

·        Miért volt törvényszerű, hogy az istennőket istenek váltsák fel a különböző kultuszokban, és aztán hogyan jelentek meg újra az istennők, akár egy szublimáltabb formában, stb.

Amiről azonban szeretnék még írni, mielőtt végére érek ennek az igen csak hosszúra nyúlt bejegyzésnek, az a magyar történelmi múltba kódolt bántalmazás és megaláztatás tényezője.

Ezt az országot szó szerint és képletesen egyaránt számtalanszor megerőszakolták. Elmúlt rendszereken keresztül és a jelen rendszerben is azt szoktuk meg, hogy felülről mondják meg, mit lehet, mit nem. Tekintélyuralmi módon kontrolállnak szabályoznak olyan intézmények, melyek büntetésre, megfélemlítésre, bizalmatlanságra, ellenőrzésre és megalázásra épülnek.

Mindezt olyan személyek tartják kézben, akik tevékenysége felett látszólag senkinek nincs semmilyen korlátozó hatása.

Tetszik vagy sem, de a bántalmazottság és az ezzel járó kiszolgáltatottság a vérünkben van. A magyar néplélek megőrzött minden egyes fájdalmas eseményt.

Az a kérdés, hogy ezt egyéni és kollektív szinten mikor ismerjük fel. Mikor indul el az a terápiás folyamat, melynek eredménye képen végre egyénileg és közösségileg is kiemeljük a fejünket a homokból?

A vezetők a nép (alattvalók) számára általában szülő helyzetben vannak (pl: Cár Atyuska, stb.), és amíg ez fennáll, egyenrangú, felnőtt-felnőtt kommunikáció nem is jöhet létre közöttük. Amíg a nép gyermek pozícióban van, két lehetősége van. Vagy behódol, vagy fellázad. Egy lázadó gyermek azonban még mindig csak gyermek marad...

   

A felnőttség, egyéni és kollektív szinten egyaránt akkor indul el, ha a saját felelősségünket is felismerjük. A határainkat higgadtan, de határozottan kell kijelölnünk. A ’metoo’ jelenség valójában erre is egy rendkívüli lehetőség.

Ha érintett vagy, most felkérdez az élet, felvállalod-e vállalva ennek a kellemetlen következményeit is, vagy sem. Ha vállalod és beleállsz a támadások kereszt tüzébe, azzal példát is mutatsz és inspirálod azokat, akik még az erőt gyűjtik mindehhez.

Ha szembe jön veled egy ilyen témájú poszt, rajtad áll, hogy hogyan reagálsz rá. Lehet, hogy téged is beránt az ekörül kialakult érzelmi vihar, de tudd, ha odaállsz az áldozat mellé higgadtan, de ellentmondást nem tűrő módon, az sokak számára reményt keltő, megerősítő és példaértékű lesz.

Nem kell, hogy végignézd, ahogy fényes nappal kirabolnak vagy megaláznak valakit. 

Ha férfi vagy, felkérdez az élet, hogy odaállsz-e a nő mellé, akit szexuálisan zaklatnak. Persze, jobb a békesség, mondhatod teljes joggal, de vajon tükörbe tudsz-e nézni, ha előtte, mikor lehetőséged lett volna közbe lépni, inkább az ablakon néztél ki?

Persze vannak olyan helyzetek, ahol nem látszik tisztán, hogy mi is történik, és valószínűleg a rendőrnek is hiába szólsz ilyenkor. Ha például két részeg hajléktalan verekszik az utcán, könnyen lehet, hogy nincs értelme közbe szólnod.

Ahhoz azonban, hogy egy buszon, egy teljesen nyilvánvaló bántalmazás, rablás vagy megalázás alkalmával az utazó közönség egy emberként odaálljon az áldozat mellé és megvédje, az kell, hogy valaki először elindítsa ezt a folyamatot.

Vajon hányan vannak, akik csak arra várnak, hogy valaki felálljon végre és kézbe vegye a helyzetet? Elismerem, rendkívül kockázatos lépés ez ilyenkor, hisz lehet, hogy semmilyen megerősítés nem érkezik kívülről, sőt még akár te is bajba kerülhetsz, ha közbeszólsz. Ilyenkor érdemes feltenned magadnak a kérdést, hogy valóban nincs dolgod az orrod előtt kibontakozó szituációval, vagy félelemtől vezérelve nem teszed meg azt, ami tőled telik. 

Akárhogy is cselekszel azonban, ez a közbeszólás már elindult. A ’metoo’ kapcsán többen felbátorodtak az áldozatok közül, és szint vallottak, ami olyan szintű felháborodást idézett elő, hogy ennek következtében több érintett tekintély személy is elveszítette a tekintélyét, azaz a hatalmi pozícióját (gyakorlatilag kirúgatták őket).

A hallgatás és vele a jég megtört, az üzenet pedig egyértelmű. Aki visszaél a hatalmával, az elveszítheti azt. Nem tehetsz meg bármit, mert, még ha csak kialakulóban is, de van külső kontroll.     

Ez most még elvétve és kicsiben történik, de legalább már van rá példa.

Ha az élet egy helyzetben felnőtt válaszokat vár tőled, azt nyugodtan veheted elismerésnek. Itt a lehetőség, hogy kibújj a csigaházból. Sokkal több dolog múlik rajtad, mint gondolod, sokkal több eszközöd és lehetőséged van, mint eddig bármikor. Az eddigi családállítások abban erősítettek meg, hogy MINDEN SEB GYÓGYULNI AKAR.  

A 'me too' jelenség és ennek utórengései kis hazánkban azt is mutatják, hogy a közös, nemzeti sérüléseink, traumáink is, gyógyulásnak indultak. Az igazságtalan élethelyzeteket többé nem kell feltétlen eltűrnöd, a bántást megalázást nem kell zokszó nélkül lenyelned.  

   

Gyakorolhatsz kicsiben is, mikor igazságtalan helyzet van kialakulóban. Ha például nem azt a kaját kapod az étteremben, amit rendeltél. Elfogadod és megeszed, vagy jelzed, hogy nem ezt az ételt kérted? Hogy mi történik, ha beleállsz a helyzetben, azt sosem tudhatod biztosan. Valószínűleg visszaviszik a kihozott kaját és megkapod, amit eredetileg rendeltél, de az is lehet, hogy kidobnak. 

Ha szólsz, kiderül. Ezt hívják kockázat vállalásnak. El kell, ismerjem, sokszor én sem mertem ringbe szállni az igazamért, de mostanában egyre többször teszem meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy megéri. Amellett, hogy a kiállás erősíti az önbizalmat és önbecsülést, egyfajta felsőbb támogatást is érzékelek nem egyszer.

Mindezek után, ha egy mondatban akarnám az egész blog tanulságát összefoglalni, az így hangzana: Ha odaállsz az Élet mellé, az Élet is odaáll Melléd.

Most Rajtad a sor.

Felvállalás

Tegyük fel, hogy mindennek, ami a fizikai térben megjelenik, nem csak oka, de valamilyen módon értelme is van, melyet, ha megfejtesz, életre szóló és élet minőség javító tanításokkal leszel gazdagabb.

Vannak kisebb, jelentéktelenebb dolgok is, arról azonban, ami folyamatosan jelen van az életedben és hívja fel magára a figyelmet, sejteni lehet, hogy valami nagyon fontos üzenetet hordoz. Ezek a jelenségek többnyire fájdalmasak, bosszantóak, frusztrálóak és zavarnak, különben nem foglalkoznál velük. Először leginkább szabadulni próbálsz tőlük, csak a sokadik körben ismered fel, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, melyet nem lehet csak úgy félresöpörni, eltüntetni az életedből.

Kapod a pofonokat, egyiket a másik után, mígnem végül időt kérsz, és ténylegesen el kezdesz gondolkodni, el kezded keresni az összefüggéseket, melyek egy része, ha kellő képen nyitott vagy, akár meg is mutatja magát, a többi azonban rejtve marad, várva a kellő pillanatra, amikor tényleg készen állsz a megértésre.

Mondok egy példát, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

8 éves lehettem, mikor felfedezték a gerincferdülésemet. Anyám szerint ajánló levél nélkül mehettem volna toronyőrnek a Notre Dame-ba… Nehéz, fájdalmas és megalázó időszak vette kezdetét.

Mindig is második, harmadik legmagasabb srác voltam az osztályban és azokat irigyeltem, akik közepes magasságukkal könnyedén el tudtak tűnni a tömegben. Az iskolában ahová akkoriban jártam, az agresszió volt a leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköz. Mivel én alapvetően békésebb gyerek voltam, a tanárok meg nem igazán álltak a helyzet magaslatán, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Hamar célpontjává váltam agresszívebb társaimnak, ezért tudat alatt a beolvadást, összehúzódást, láthatatlanná válást választottam túlélési stratégiának. A magasságom miatt ezt csak görnyedéssel tudtam összehozni, ami csak még jobban felerősítette a gerincferdülést. Egy görnyedő, magát összehúzó gyerek meg szinte kéri a verést, így a helyzet hamarosan még rosszabbá vált.

A helytelen tartás, a púp és az ellene folytatott harc hosszú évekre meghatározta az életemet.

Először nem voltam túl aktív, tudatos meg főleg nem. Inkább anyám harcolt, én meg csak úsztam az árral. Úgy gondoltam, ha kihúzom magam, észre vesznek, ami veszélyes. Az, hogy akár meg is védhetném magam a támadásokkal szemben, fel sem merült.

Akkoriban kifejezetten gyenge önbecsülésem volt. Gerinc egyenesítő fűzőt kellett hordanom, napi szinten gyógytornáztam, belül szkanderezett bennem a púp miatti szégyen és az elbújás kényszere. A meg nem fogalmazott fő kérdés az volt, hogyan tudnék anélkül kiegyenesedni, hogy észrevennének.

Az első komolyabb fordulópont akkor következett be, mikor egy vándortáborban észrevettem, hogy a gerincferdülés ellenére sokkal jobban bírom a gyaloglást a majdnem saját súlyomnak megfelelő hátizsákkal, mint a nálam jóval szerencsésebb alkatú, izmosabb és népszerűbb srácok.   

  

Ez másoknak is feltűnt és a szemekben végre felfedezhettem az elismerést is. Apámmal eljártam futni a Margitszigetre, a gyógytorna mellett pedig elkezdtem fekvőtámaszokat is nyomni. Szinte észrevétlenül erősödtem és a védőnők nyomásának ellenállva, csak-azért-is részt vettem a tornaórákon.

Az osztályból többen boldogan felmentették magukat, és nem értették, én miért nem élek a lehetőséggel. A védőnők tették a dolgukat, azaz felébresztették bennem a dac hajtóerejét.

Ennek az erőnek később is elég sokat köszönhettem. Mikor középiskolás koromban az osztályfőnök kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas felsőoktatásban való tovább tanulásra, már tudtam, hogy muszáj lesz tovább tanulnom.

Így sikerült később egy 10 napos vipasszaná elvonulás első 6 napját végigcsinálnom. A dac azonban csak egy darabig képes elvinni. Egy idő után kell valami más, ami átveszi a helyét.

El kezdett érdekelni a dolgok és különösen az élet értelme. Így kerültem a Buddhista Főiskolára és ez az érdeklődés billentett át a vipasszaná elvonulás holtpontján is, ahol a dac keltette feszültség már inkább akadály volt.

Bizonyítási kényszer, helyett megjelent a kihívás, az öröm és a kíváncsiság. A púp azonban most is sokszor belerondított a képbe. Még mindig sokkal inkább szabadulni akartam tőle, mint megérteni.

A teve púpjában táplálék van, muníció, amelyből hihetetlen kitartását és szívósságát nyeri. Az enyémben is egyfajta hajtóerő volt, hogy menjek tovább a megszabadulás irányába.

Közben, az Alternatív Cirkusziskola tanulójává váltam, ahol a partner-akrobatika, mások emelése és megtartása lett a fő profil. Itt vált világossá, hogy én is örököltem anyám teherhordó hátát. ’Vajon milyen terheket cipelek?’ Ez a kérdés később, családállítások alkalmával is sokszor felmerült.

Lassan életem részévé vált a rendszeres jóga gyakorlás, melynek segítségével izomzatom egyre hajlékonyabbá és rugalmasabbá vált.

Sok mindent sikerült megértenem az életemmel kapcsolatban. Rejtett motivációim is felszínre kerültek, a tartásom is rengeteget javult, a púp azonban változatlanul ott éktelenkedett a hátamon, amint picit elengedtem magam.

Hosszú évek teltek így el, míg egy idő után rájöttem, hogy önerőből már nem tudok tovább menni. Vagy elfogadom, hogy a púp ott marad egy életen át, vagy külső segítséget kell, kérjek. Így kerültem el egy test-szobrászhoz, aki a különböző izomcsoportok és szövetek nyújtása és az azoknak adott impulzusok révén olyan fajta mozgásra késztette a csigolyáimat, melyet még kamaszkori növekedésem alatt élhettem át.      

Ekkor már éreztem, hogy kezdek közeledni egy újabb, nagyon fontos fordulóponthoz.

Szüleim remek emberek, akiknek sokat köszönhetek. Sok mindenhez jó érzékük van, a határok kijelölése és a konfliktusok felvállalása azonban nem volt igazán az erősségük. Az ő példájukon tanultam meg, hogy a határaimat nem elég kijelölni, de meg is kell, védeni és a konfliktusokba jobb időben belemenni, különben nagyon előnytelen helyzetekbe kerülök, melyek az önbecsülésre nézve rendkívül károsak.

Ezzel együtt azonban nem volt könnyű dolgom. Alapvetően békésebb természetű emberként kellett megfelelő szintű határozottságot fejlesztenem és azt az önérvényesítés érdekében tudatosan használnom, ha a helyzet úgy kívánta.

A testszobrász egyik első mondata, miután végig nézett rajtam, ez volt: „Csináljunk neked több sarkat!” Visszanézve az akkoriban készült fotókat, valóban kicsit előre dőlve álltam, mintha nem mertem volna a sarkamra több súlyt tenni. A kezelés alatt ez látványosan megváltozott. El kezdtem szó szerint és átvitt értelemben is a 'sarkamra állni'. A konfliktusokba való beleállás egyfajta kihívássá  vált számomra.

A púp is mintha lazulásnak indult volna. A csigolyák közti tér fellélegzett és lassan kiengedte magából azt, amit kőbe zárt, érinthetetlen titokként őrzött korábban.

Egy este, mikor épp a párom dolgozott a hátamon, feltettem magamnak a kérdést: „Mire jó nekem ez a púp?” Először nem jött válasz, a kérdés viszont elkezdett alakulni bennem. „Mit nyerek a púp által?” Közben az átalakulás fájdalmát fizikai és lelki szinten egyszerre éltem át. Éreztem, hogy valamit – amihez addig görcsösen ragaszkodtam – el kell, engednem.

A kérdés tovább alakult és még mélyebbre hatolt a lelkemben. „Mit úszok meg a púp által?” „Mi történik, ha elveszítem a púpot?”

Ekkor megjelent bennem a felismerés, hogy a test-szobrász kezelés előtt hogyan dolgoztam a púppal, és utána mi volt az alapvető különbség. Azelőtt a hátam olyan volt számomra, mint egy elferdült szög, amit egy üllőre rakva kalapáccsal egyenesre lehet verni. Ez meglehetősen erőszakos módszer, mely egyáltalán nem törődik a púp üzenetével. Ebben nincs semmilyen, önmagam felé való szeretet, elfogadás, de még egy halovány együttérzés sem. Más felé bármikor, de magam felé?

Az én hátam, az én púpom, az én fájdalmam azonban nem egy elferdült szög. Hiába sújtottam le rá számtalanszor a szégyen, szorongás és megalázás kalapácsával, lényem ellenállt az erőszakos terápiának.

Ehhez képest most az történt, hogy a púpot a két végénél fogva elkezdtük széthúzni. Ez egy jóval finomabb és lassabb folyamat, viszont hatékonyabb is, mivel alapvetően harmóniában van a lélek természetével. Vissza kellett térjek a gondtalan növekedéshez, eljutni a törésből a jóleső nyújtózás alapélményéig.

Aki a lövészárokban gubbaszt, az nem fog nyújtózkodni, mert amit kiemelkedik az árokból, lelövik. Úgy tűnik, ennyi időbe telt a lelkemnek, míg végre elkezdte biztonságban érezni magát. Most értettem meg, hogy a háborúnak vége és én már régen kint vagyok a lövészárokból.

-         Hogy mit nyerek a púppal?

-         Azt hogy elbújhatok, hogy kevésbé látszom, hogy elvegyülhetek a tömegben.

-         Mi történik, ha elveszítem a púpot?

-         Magasabb leszek pár centivel, egyenesebb lesz a tartásom és látszani fogok, mint ahogy az is látszani fog, amit csinálok ennek minden előnyével és hátrányával együtt. 

Többé nem lehet elbújni. Látszik minden, ami szép és jó, és látszanak a hibák is. Azt teszem, ami a dolgom. Követek el hibákat, de alapvetően jól csinálom. Amit eddig megúsztam, az ennek a tevékenységnek a teljes felvállalása volt. Mindig volt valami, ami mögé kicsit el lehetett bújni, és lehetett a bennem lévő értékeket csak háromnegyed részben átadni.

Egy idő után, az önmagad felé vezető úton eljön az a pont, amikor a benned lévő értékek teljes erejükkel felszínre akarnak törni. Aki itt tart és ennek ellenáll, megbetegszik vagy akár meg is hal. Jobban teszed hát, ha kilépsz a fényre és megmutatod magad a világnak.

Ahogy a ’Békés harcos útja’ című filmben is elhangzik: „Egy harcos nem tökéletes. Nagyon is sérülékeny. Ez teszi igazán bátorrá…”

Ha van egy testi hibád, ami nem hagy nyugodni, ne szabadulni próbálj tőle, hanem megérteni, mert mondanivalója van a számodra. Olyan dolgot szeretne átadni neked, melytől egészebbnek érzed majd magad. Addig azonban, amíg ténylegesen meg mered hallani ezt az üzenetet, könnyen lehet, hogy hosszú és rögös út vezet.

Jó utat Barátom, bármerre jársz is.