Me too... Me never?

A ’metoo’ jelenség talán már lecsengőben van, de a téma ettől még megingathatatlan hegyként tornyosul előttünk. Azt gondolom, két választásunk van. Vagy felvesszük a szemellenzőt és olyan irányba nézünk, ahol nem trollkodik bele az arcunkba a látvány vagy vesszük a bátorságot és végre szembenézünk azzal, amire az egész történet szeretné felhívni a figyelmünket.

Az áldozatságnak elképesztően sok vetülete van, nem is hiszem, hogy az összes nézőpont belefér ebbe a kis blogba. Szerencsére elég sokan írtak és írnak róla, így együtt talán jobban összeáll a teljes kép.

Amikor a ’metoo’ megjelent, ez elsősorban a szexuális zaklatásról és az e köré épített masszív hallgatásból álló falról szólt. Az, hogy végre beszélünk egy ilyen tabunak számító témáról, az azt jelenti, hogy, ha lassan is, de kezdünk, megéri a változásra.

Ahogy a témát ízlelgettem, feltettem magamnak a kérdést: „me never?” Ha igazán őszinte vagyok, nem tudom a választ.

Az egész elkezdett kiszélesedni és rá kellett jöjjek, hogy már bőven a bántalmazás témakörében vagyunk. Bántalmazni pedig nagyon sokféle képen lehet. Akarattal vagy akaratlanul, szavakkal és tettlegességgel, a szeretet és kölcsönös tisztelet megtagadásával, nézéssel, hallgatással. Szinte biztos, hogy mindannyian belecsúszunk időnként egyikbe, másikba.

Már maga, a bántalmazás is tabunak számít, a szexuális zaklatás azonban még kényesebb téma. Hol van a határa? Mi számít annak és mi az, ami még belefér? Melyik félnek hol van, és meddig terjed a felelőssége? Ha 100 nőből 100-nak volt már ilyen élménye, vajon mi a helyzet a férfiakkal. Lehet, hogy mind elkövetők, zaklatók vagyunk? Vagy egy másik nézőpontból szemlélve akár lehetünk áldozatok elkövetőként is?

Mi a helyzet az intézményes zaklatással, amikor egy (vagy több) tekintély személy él vissza a hatalmával? És mi ez a kitudja mióta tartó hallgatás, ami most egy-egy kósza pillanatra megtörni látszik? Vajon milyen mélyen gyökerezik ez a dolog a társadalmunkban, a kultúránkban, a történelmünkben és ez vajon mennyire határoz meg vagy befolyásol minket, akár tudattalan szinten is?

Ha ez a blog csak kérdésekből állna, akkor is elég hosszúra nyúlna. Most megpróbálom a számomra legérdekesebb nézőpontokat kicsit közelebbről szemügyre venni.

A legtanulságosabb számomra a reakciók megfigyelése volt. Először is, meglepően sok ismerősöm vállalta fel az érintettségét, másodszor, szinte minden egyes színvallást követtek támadó hangvételű hozzászólások. Mintha azt, hogy az illető is szexuális zaklatás áldozata, mások személyes sértésnek vennék.

Ki lesz ettől ingerült és miért az áldozatra haragszik? Egyik-másik kommentnél szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mások higgadt, tárgyilagossággal, érzelem mentesen, a kívülállók bölcsességével fejtették ki, hogy mit és hogyan kellett volna vagy kellene tennie az áldozatnak, hogy helyreálljon az Univerzum harmóniája…

Akár indulattal, akár anélkül, de ezek az üzenetek mind-mind az áldozat hibáztatása felé viszik a témát. Ez van mélyen belénk kódolva: „A gyengébb elpusztul. Aki áldozat, magának köszönheti, amit kapott, jól megérdemelte…”

Belül, a kívülálló számára teljesen érthetetlen bűntudat, kívül az áldozat hibáztatása zajlik. Nem csoda, hogy sokan nem merték bevállalni az érintettségüket, illetve, ha mégis, azzal troll hozzászólások és a verbális bántalmazás legkülönbözőbb fajtáit rántotta magára az illető. Ez akár egyfajta próbája is lehetett az őt ért traumának. Ha a saját fájdalmát sikerült hosszú évek kőkemény lelki munkája révén kellő képen megdolgozni, az illető könnyebben dönthetett úgy, hogy beleáll a ráváró támadásokba.

Olyat is láttam, ahol az érintett mesteri módon hárította és kezelte a beszólásokat és okoskodó hozzászólásokat vagy, ha úgy érezte, ideje kijelölni a saját személyes határait, egyszerűen törölte a hozzászólát, vagy akár le is tiltotta a hozzászólót.

Idáig azonban hosszú és rögös út vezet. Ahhoz, hogy valaki bántalmazott létére beleálljon a társadalom mélytudatában hordozott, áldozathibáztató megnyilvánulások áradatába, először le kell, számoljon a saját bűntudatával.

Ami számomra az egész téma kulcs kérdése, az épp ezen a ’bűntudat-áldozat hibáztatás’ tengelyen helyezkedik el.

·        Miért az áldozatnak kell, szégyellnie magát? (társadalmilag determinált alapvető felfogás)

·        Miért mentik fel olyan sokan (az áldozatok is a gyógyulási folyamat elején) a tettest? („Nem haragszom rá, ő már csak ilyen…”)

·        Miért számít tabunak a téma?

·        Miért vált ki annyi emberből az áldozat felé való indulatokat?

·        Miért olyan nehéz sokak számára az áldozat felé együttérzést táplálni?

Van egy nagyon fontos, figyelemre méltó gondolatkör is a témában, amit érdemes még körüljárni, mielőtt a fenti kérdések megválaszolásba belemegyünk. Nem rég elém került egy cikk, mely a társadalmilag legnagyobbvonzerővel bíró alfa hímek működésétírja le. Nagyon sok filmben megfigyelhetjük, ahogy a férfi főhős, a nő akaratát megtörve, gyakorlatilag erőszakkal teszi magáévá őt, mire a nő hamarosan beleszeret az erőszaktevőbe.

Ezek a filmek gyakorlatilag szexuális zaklatásra buzdítják a férfiakat, sőt. Azt üzenik, hogy, ha nem akarsz puhapöcsű balf@sznak tűnni, akkor bizony neked is hasonlóan kell, cselekedned. A könnyen megkapható nőket fogd fel ujjgyakorlatnak, és, ha kellően begyakoroltad az erőszak tevést, keress magadnak nehezebb prédát. Mert az igazi vadász a nagyvadakra utazik… Minél erősebb a nő ellenállása, annál nagyobb a kihívás…

Ha ez valóban így van, ha valóban az erőszak a nő elsődleges vonzalmi kapcsolója, akkor most mi ez a sok ’metoo-zás’? Ha az ellene elkövetett erőszak valójában jó a nőnek, akkor miért okoz a nemi erőszak és a szexuális zaklatás lelki traumát? Valami itt nem stimmel.

Az egyik klasszikus félreértés az, hogy a kultusz filmeket készpénznek elfogadó férfiak sokszor összekeverik a határozottságot az erőszakkal, a magabiztosságot a bunkósággal, az erőt a lelki terrorral és manipulációval. („Mert a nőnek az kell, hogy végre emberére akadjon. Az asszony verve jó, stb…”) Úgy is mondhatnám, az erő nem abban van, ha a nőben lakó sárkányt legyőzöd, elpusztítod, hanem abban, ha tudod kezelni, vagy akár meg is szelidíted, ha a helyzet úgy kívánja. 

A való élet történeteiből számomra az jön le, hogy sokszor a nők egy jelentős része is belefut a fenti félreértésbe. A kultusz filmek férfi ideál alakjai nem valósak, hanem sajátos keverékei egy félistennek és egy erősen nárcisztikus személyiségnek, aki elsőre kissé nyersnek tűnhet, de a durva külső ugyebár nemes lelket takar…

Az ideális férfiról festett, fenti kép többszörösen ellentmondásos. Hasonlítani lehet rá, olyanná válni nem.

Ami ebből megvalósítható egy férfi számára, az a félisteni (társadalom feletti) attitűd látszata mögé bújtatott nárcisztikus, belül mélyen szorongó személyiség, sokszor igen komoly sérülésekkel, akár borderline személyiség zavarral.

Az ilyen személy valóban nagyvadakra utazik, viszont nem azért, mert csak ezek méltóak hozzá, hanem azért, mert belül nagyon picinek érzi magát, és az önbizalmának állandó támogatásra van szüksége. „Lám, mekkora király vagyok, ezt a nőt is megszereztem, megtörtem, leigáztam…” Hogy kinek is akar bizonyítani, megfelelni, kinek az elismerésére van igazából szüksége, az egy terápiában valószínűleg kiderülne, de az ilyen személyiségek helyett, terápiába inkább az áldozataik járnak el.

Ez a férfi egy hódító, gyarmatosító, konkvisztádor, aki, miután megszerzett egy földrészt, egyből megy tovább a következőre. Csak addig van melletted, amíg meg nem szerzett. Ez a működése. Utána maximum azért tart meg, hogy használjon, hogy gyarapítsd az udvartartását.

Látod, hogy így működik, és megérzed a kihívás illatát. Eddig senkinek nem sikerült megállítania, megtartania. Itt az ideje, hogy megmutasd, micsoda nő vagy. Majd te meggyógyítod, megváltoztatod, nálad majd megnyugszik. Nem, nem fog. Ha belemész, a saját csapdádba esel és áldozat leszel.

A nők számára oly vonzó erőt és határozottságot egészséges lelkületű férfiak is képesek hozni, csak sokszor finomabban, kevésbé látványos módon, mert egészséges az önbizalmuk és nincs szükségük, rá, hogy lufit fújjanak maguk köré a férfiasságukból. Rád is kíváncsiak, nincsenek kész, megváltoztathatatlan véleményeik olyan témákban, melyekhez nem értenek, és adott esetben felvállalják a gyengeségeiket, hiányosságaikat, sőt, még az érzékenységüket is. Emellett az sem kizárt, hogy a hisztiket, csajos kiborulásokat is anélkül tudják kezelni, hogy közben bántanának vagy megaláznának. Túl szépen hangzik? Pedig van ilyen.

A tapasztaltabbak legalábbis tudják, hogy ilyenkor valójában a nőnek sokszor csak arra van szüksége, hogy megélhesse magában a gyenge nőt és aztán az erős férfi megnyugtassa. Emellett a hiszti lehet még szexuális feszültség keltő eszköz is, ezt azonban csak az önismeret magasabb fokán álló nők ismerik be, és ők is csak speciális körülmények között. Így ránk, férfiakra van bízva, hogy összeáll-e bennünk az aktuális kép, hogy vesszük-e a nők apróbb jelzéseit.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy az, hogy egy nő adott esetben, az ágyban épp keményebb bánásmódra vágyik, még nem jelenti azt, hogy a nyílt utcán is szívesen kapna egy sallert… Szóval férfiként is érdemes fejlesztenünk magukban a 'megkülönböztető bölcsesség' képességét. J)

Na, de bocs a kis kanyarért, térjünk vissza az előbbi témánkhoz! Itt az ideje, hogy a fentiekből levonjunk némi konklúziót. Az érettebb és egészségesebb személyiségű férfiak vonzereje elsőre ugyan kisebb lehet, viszont jóval stabilabb, mint a kultuszfilmekből meritkező társaiké.

Nem rég egy családállítás alkalmával egy nárcisztikus férfi szerepébe kerültem. Meglepő volt átélni, mennyire kicsi és gyámoltalan volt valójában. A szerepben megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem a nő érdekelt, hanem a nő önbizalom hiánya, a nő saját szerethetőségében való kételye. E mögé bújtam el, ebbe kapaszkodtam, mert a későbbiekben erre lehet felépíteni azt a fajta manipulatív tevékenységet, melyen keresztül az áldozat energiája megszerezhető.

Beszélnünk kell még a másik végletről is. Az önmagában teljesen bizonytalan férfi, aki nem képes a saját vonzerejét kiengedni, feszeng és kínoskodik nők társaságában. Ez a működés szintén lehet a kudarc és a gyenge önbizalom melegágya. Ez, igazából egy ördögi kör. Minél gyengébb az önbizalma, annál határozatlanabb, ezért annál kevésbé vonzó a nők számára, így kevés vagy sokszor nulla pozitív megerősítés éri. Minél kevesebb a pozitív megerősítés, a sikerélmény, annál gyengébb az önbizalma és az önbecsülése. Az a férfi pedig, aki saját magát sz@rba sem veszi, a nők számára egyáltalán nem célcsoport.  

Ezért aztán, a csalódottság és a kultuszfilmek táplálta félreértés az ilyen férfit is a szexuális zaklatók táborába sodorhatja, főleg, ha a saját frusztrációja a nőkön való bosszúállás vágyát ébreszti fel benne.

A nőknek általában véve finomabb szenzoraik vannak, mint a férfiaknak. Azt kell megértenünk, hogy míg minket ösztönösen a Dns-ünk szanaszét szórása vezérel, addig őket a családalapítás mélyről jövő késztetése hajtja. Azért, hogy az utód erős legyen és egészséges, először ösztönösen a jó genetikát sugalló férfihoz kezdenek vonzódni. A következő vonzalmi kapcsoló a biztonság megadásának képessége.

Ha belegondolok, egyáltalán nincs könnyű dolguk. Lehet, hogy megtalálják a kellően magabiztosnak tűnő férfit, mondjuk egy vállalati felső vezető személyében, aki a kellő biztonságot is képes megadni, ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy meg is akarja azt adni, illetve, hogy nem csak egy korlátozott időre tervezi a párkapcsolatot. Még, ha meg is van a jó szándék, akkor is bele lehet futni olyan lelki megoldatlanságokba, melyek később bonyolult játszmák kialakulásához vezethetnek.

A pár nőnemű tagjának emellett számolnia kell, adott esetben a saját lelki megdolgozatlanságával is. Ha a kellő érzelmi intelligencia nem tudott még kialakulni akár csak az egyik oldalról is, az már eléggé megnehezítheti a párkapcsolatot, arról nem is beszélve, ha egyik fél sem áll a helyzet magaslatán ezen a téren.

Amint beindul a játszmázás, érzelmi zsarolás, („nem vagy elég jó – nem vagyok elég jó, stb.”) a párkapcsolat az idilliből pillanat alatt a pokoliba tud váltani. Beindul az adok-kapok, ami lelki-verbális vagy akár tettleges bántalmazásig fajulhat mindkét részről.

Szóval lehet, hogy látszólag minden megvan a tökéletes párkapcsolathoz, mégis előfordulhat, hogy nem az történik, amit szeretnél, ami miatt annak idején az egészbe belementél.

Az is nehéz helyzet lehet, ha a férfi már az érzelmi intelligencia egy fejlettebb szintjén áll, élettapasztalata, önbizalma is van. Jó abban, amit csinál, de ez még nem elég ahhoz, hogy anyagi téren is megadja a kívánt biztonságot vagy előkészítsen egy életminőségbeli ugrást, mely a családalapítás előfeltétele lehet egy mélyebb biztonságra vágyó nőnél. Ez a hiányosság, a nőben – főleg, ha ez az állapot huzamosabb ideig fennáll, - felébresztheti a bizonytalanság démonát, így a férfi vonzerejének egy részét könnyen elveszíti.

A párja bizonytalanságát megérezve meginog az önbizalma, ami további vonzerő eséshez vezethet. Ebben a helyzetben, ha szeretné megtartani a párkapcsolatát, és megérzi, hogy az elkezdett kicsúszni a kezéből, különösen akkor, ha veszített már el párkapcsolatot hasonló szituáció következtében, az ijedség és a korábbi, fájdalmas emlékek hatására, még fejlettebb érzelmi intelligencia esetén is könnyen játszmázásba csúszhat át a történet.

Igen, jól látod, egy férfi lehet piszkosul sérülékeny és esendő…

Hogy innét fel tudnak-e állni, az nagyban múlik azon, hogy fel akarnak-e állni belőle. Ezeken az érzelmi viharokon is átlehet menni, ha kialakult az a nagyon finom kötődés, mely egy párkapcsolatot képes a legnagyobb apokalipszis közepén is egyben tartani. Mindenesetre akárhogy is alakul, mindkét fél számára embert próbáló feladat helyt állni egy ilyen nehezített pályán.  

Kicsit elkalandoztunk a szexuális zaklatás témájától a bántalmazás, játszmázás, érzelmi zsarolás irányába, de azt gondolom, fontos volt megtennünk ezt a kitérőt, ha meg akarjuk érteni a zaklatás mögötti rejtett mozgató rugókat.

Mielőtt még visszatérnénk kezdeti témánkhoz, felmerül a jogos kérdés: Mi hát a megoldás?

Mit tennék én, ha nő lennék? Amennyiben kizárólag a leendő partnerre összpontosítanék, célcsoportnak olyan 40 feletti férfiakat tennék meg, akik amellett, hogy igényesek és energikusak, társadalmilag és anyagilag egyaránt jól megbecsültek. Emellett fontos, hogy túl vannak egy vagy két váláson, ami érzelmileg annyira megdolgozta őket, hogy kénytelenek voltak elindulni egy érzelmi intelligencia fejlesztő, önismereti úton. Az is fontos, hogy a saját belső folyamatukban már tartanak azon a szinten, hogy számukra is fontos a biztonság és ezért tudnak és akarnak is tenni.

Nem is rossz, mi? Akár társkereső oldalra is fel lehetne tenni. J

Na, de félre a tréfát! Nem elég, hogy valaki számodra jó parti legyen. Neked is annak kell lenned, így az önismereti és belső, lelki munkát Neked is el kell, végezned önmagadon. Egy jó, valóban teljes értékű párkapcsolat egyrészt pozitív visszaigazolás lehet az Élettől, hogy jó irányba haladsz, ugyanakkor folyamatos belső munkát is igényel mindkettőtök részéről. Az, hogy ajándékba kapod, és aztán csak úgy beleülsz a jóba, mert neked ez jár, óriási illúzió! Lehet, hogy most jó, de, ha nem teszel érte, hogy az is maradjon, előbb-utóbb elromlik.

Térjünk most vissza az eredeti témánkhoz!

Azt már látjuk, hogy a férfiak egy része, a kultusz filmeken keresztül programozva van az erőszakra, mert elhiszi azt, amit a vásznon lát. Ezt viszonozzák azok a nők, akik szintén elhiszik ezt, azaz összekeverik a határozottságot az erőszakkal, és mire felocsúdnak, kész a baj.

Ezt fokozza még a tény, hogy akit gyerekkorában bántalmaztak, az a bántáson keresztül érzékeli a szeretetet, a törődést, így a szexuális zaklatásnak is jobban ki lehet téve. Beindul egy ördögi kör, ami már a gyermekkori bántalmazásnál elkezdődött.   

Azok, akiknek a bántalmazottság teljesen kimaradt az életükből, el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen ember lelkileg mit él át és milyen érzelmi viharokon megy keresztül.

Talán tudattalanul, de érzi a saját részét, a saját felelősségét is a dologban, miszerint az Élet folyamatosan próbál belőle kiprovokálni valamit, ami őt a gyógyulás felé vinné, viszont ezek a lépések rendkívül embert próbálóak és fájdalmasak. Ezért a bántalmazottak, még, ha látják is, mit kellene tenniük, sokszor élnek át tehetetlenséget, amit a kívülállók ’birkaságként’ definiálnak. Egy kívülálló számára ez a jelenség rendkívül bosszantó lehet: „Meddig tűrőd még, hogy ez az állat kihasználjon?! Miért nem lépsz már ki ebből a párkapcsolatból? Miért nem hagyod ott ezt a munkahelyet, stb.”

Külső szemlélőként, mi is az ő tehetetlenségüket éljük át, csak a saját részünkről, hisz ösztönösen segíteni akarunk, de nincs hozzá eszközünk és hozzáférésünk.

Engem is nagyon tud zavarni, amikor valaki elmeséli, hogy milyen nehéz helyzetben van, és az erre beinduló összes megoldási javaslatomra intelligens, jól megmagyarázott kifogással válaszol. Időbe telt, mire megértettem, hogy különbséget kell, tegyek panaszkodás és segítség kérés között...

Amikor valaki panaszkodik, igazából csak arra van szüksége, hogy meghallgassák. A Te felelősséged ilyenkor, hogy meghallgatod-e vagy sem. Ha felismered, hogy erről van szó, simán dönthetsz úgy, hogy nem hallgatod meg, mert nincs hozzá lelkierőd, ezt azonban fel is kell, vállalnod.

Ha ennek ellenére úgy döntesz, meghallgatod, nincs jogod őt leb@szni azért, amiért nem képes kimászni abból a lehetetlen helyzetből, amibe került. Nem kell, megoldanod a problémáját, nem tart még ott, hogy segítséget kérjen (ehhez is rohadt nagy erő kell) csak könnyíteni szeretne magán.

Érdekes kérdés az, hogy adott esetben őszintén felvállalod-e, hogy nem hallgatod meg, és ezzel akár fájdalmat, csalódást is okozol neki, vagy a saját bűntudatod miatt, belemész egy ’lelki szemetesláda’ szerepbe. Ha a bűntudattól vezérelve cselekszel, könnyen lehet, hogy Neked is van még dolgod a ’bántalmazottsággal’…

Furcsán fog hangzani, de nem vagy köteles meghallgatni még a legjobb barátod panaszáradatát sem. A lényeg nem az, hogy kegyetlennek kell, lenned, hanem az, hogy nem kötelességből, hanem szabad akaratból cselekszel, akárhogy is döntesz, és ennek vállalod a felelősségét is.

A másik súlyos és fájdalmas érzés, mely az áldozatokat sújtja, az a bántalmazottság szégyene és az ezzel társuló bűntudat. Komoly lelki munka kell ahhoz, hogy felismerje, nem vele van a baj. Nem azért bántják, mert rossz, hanem azért, mert a bántalmazó, ’bántalmazó szerepben’ van. Ami vele történt gyerekként és aztán később, felnőtt korban, az igenis igazságtalan és jogtalan volt. Óriási fejlődés, és a gyógyulás biztos jele, ha végre mer haragot érezni a bántalmazója felé, még akkor is, ha egyik-másik szülője volt az elkövető.      

Gyerekként sokkal könnyebb magadat hibásnak, rossznak, bűnösnek érezned, mint azt felfognod, hogy az a személy, akitől a biztonságot szeretnéd megkapni, ki van szolgáltatva a saját démonainak, és a nevelési eszközként feltüntetett lelki-verbális és fizikai terror valójában a szülő fájdalomtól eltorzult lelkének a terméke, ilyen formán, semmilyen összefüggésben nem állt a gyermek viselkedésével.   

Gyerekként ezt megérteni egyenértékű a halállal, így ez nem is elvárható. Felnőttként jön el az a pont (ha eljön), amikor a saját bántalmazottságának szép lassan minden vetületével szembe tud nézni, és képes egy stabil önbecsülést, egy egészséges énképpel együtt felépíteni.

Ez tehát a bántalmazott, szexuális zaklatásnak fokozottan kitett személy saját része, a vele történő fájdalmas eseményekben. Az, hogy kimondjuk, neki is van felelőssége a dologban, valójában nem áldozat-hibáztatás, hanem a gyógyulás lehetősége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki valaha bántalmazásnak és/vagy szexuális zaklatásnak volt kitéve, kényszeresen bele kellene nyomni a fejét ebbe a ténybe.

Mivel a bántalmazottság óriási bizalomvesztéssel jár, első körben a bizalom visszaépítésén érdemes munkálkodni, ez meg egy biztonságos, ítéletmentes közeg megteremtésével kezdődik. Más valakit azzal csesztetni, hogy felelős a saját kiszolgáltatottságáért, és más az, ha megértik és elfogadják őt úgy, ahogy van, a saját fájdalmával és tehetetlenségével együtt, majd, amikor a feltétel nélküli együttérzés légkörében lassan-lassan kiengedve szembenéz mindazzal, ami vele történt, ő maga lesz az, aki felismeri a saját sorsában való felelősségét. 

Amikor ez megtörténik, és motiválttá válik abban, hogy valóban meg merje élni az addig elfojtott összes dühét és fájdalmát, akkor jelenik meg előtte a lehetőség, hogy végre teljes és felszabadult életet éljen.

A bántalmazott részéről az első és talán legfontosabb lépés, hogy, amikor itt az ideje, merjen segítséget kérni. Nagyon fontos ilyenkor az is, hogy a megfelelő személyt találja meg. Van nekem is olyan ismerősöm, aki 'BÁNTALMAZOTTAKAT SEGÍTŐ' csoportot vezet és akiért tűzbe tenném a kezem. Ha úgy érzed, itt az ideje, hogy segítséget kérj, bátran írj rám privátban (tas.g79@gmail.com) és elküldöm az elérhetőségét. 

Ebben a folyamatban valakit végig kísérni szintén nem egy sétagalopp. Amikor azonban látod, hogy az a rég óta tetszhalott állapotban szunnyadó erő, melynek bebetonozottsága addig benne tartotta a bántalmazott szerepben, végre elkezd megjelenni és feltörni, segítőként is olyan katarzist élsz át, amelyben biztosan nem lenne részed, ha te is ítélkezéssel tekintettél volna rá.

Ez tehát a bántalmazott saját része az életében visszatérő, ártalmas eseményekben, mely magyarázza a mélyen belül őt emésztő bűntudatot és értéktelenség érzést is.

De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Pontosabban három, mert a bántalmazott és a bántalmazó mellett ott van a megmentő szerep is, mely főleg a kívülállók számára tartogat különböző csapda helyzeteket.

A társadalom fenti témához való viszonyulását, megfoghatjuk olyan szempontból is, hogy mindenki érintett valamilyen módon. A saját érintettséged és az abban való megdolgozottságod szintje fogja eldönteni, hogy ki mellé állsz oda.

A ’metoo’ jelenségnél is megfigyelhetted, hogy a kívülállók közül volt, aki az áldozatokat támogatta, volt, aki a tetteseket mentette fel és az áldozatokat támadta, míg mások a semleges kívülállás biztonságosnak tűnő pozíciójából szemlélték az eseményeket.

Azok, akikben megjelent az indulat, a saját rejtett vagy felvállalt érintettségük révén bevonódtak. Bevallom, velem is megtörtént nem egyszer. A bevonódásnak ezeket a fajtáit sikerült eddig megfigyelnem. (Persze ennél lehet jóval többféle lehetőség.)

·        Külső szemlélőként feszült lehet egy másik áldozat, aki azt érezheti, hogy a helyzet belőle is hasonló színvallást próbál kiprovokálni, de ő még nem tart ott a saját folyamatában. Adott esetben akár irigy is lehet a másikra, hogy az ilyen bátran tud viselkedni.

·        Amennyiben már tart a saját folyamatában a harag megélésénél, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki az elkövetőre lesz dühös, és támogatni fogja az áldozatot a megnyilatkozásban.

·        Dühös lehet egy tettes-bántalmazó szerepben lévő személy is, mert az esemény a saját bűntudatát kezdi birizgálni, ugyanakkor megjelenhet a félelem is, hogy adott esetben akár őt is néven nevezhetik.    

·        Aki megmentő szerepben van, az is rendesen bevonódott már. Ha az áldozat csak önsajnáló stádiumban van, valószínűleg ő is az áldozatra vagy mindkét szereplőre lesz dühös („Jól megérdemlitek egymást…”). Ha az áldozat már a felvállalt segítségkérés állapotában van és kezdi megélni az elfojtott dühét, a megmentő őt fogja támogatni, míg a tettest legszívesebben élve eltemetné.

Ezekkel az emberi tényezőkkel mindenképp kell számolni, mikor a ’szexuális zaklatás’, mint téma előkerül. Az ezzel kapcsolatos hallgatás leginkább az indulatok féken tartását célozza.

Mielőtt tovább lépnénk az intézményesített zaklatás-bántalmazás témakörére, mindenképp érdemes még megkülönböztetni azt a szituációt, amikor egy pár, szexuális együttléte alkalmával a hölgy egy adott ponton behúzza a féket, és azt, amikor szó sem volt együttlétről, hanem a tettes él vissza az áldozat kiszolgáltatott helyzetével.

Az előbbi eset létrejöhet, talán mert korábbi, kellemetlen élmény aktiválódott a nőben vagy a partnere nem volt elég figyelmes, véletlenül olyan szó, mondat hangzott el, ami blokkolta benne a vágyat. Szintén nem mindegy, hogy az együttlét mely szakaszában történik a blokkolódás, és az, hogy a pár férfi tagja észleli-e, és figyelembe veszi-e azt.

Azt is hozzá kell, tenni, hogy fordítva is történhet a dolog, a pár női tagjának is lehet olyan megnyilvánulása, ami a férfiben azonnal agyoncsapja a harci kedvet, és nagyon sokat számít, hogy a nő ilyenkor hogyan reagál a helyzetre.

Maradjunk most azonban az előbbi szituációnál. Kevésbé tapasztalt, fejletlenebb érzelmi intelligencia esetén, - ami fiatalabb férfiaknál nagyobb eséllyel, de akár később is előfordulhat, - a férfi, a nő viszonylag korai ellenállása ellenére is lehet, hogy tovább erőlteti az együttlétet. Ezzel szemben, egy érzékenyebb, megdolgozottabb férfi, az együttlétnek akár egy előrehaladottabb szakaszában is képes lehet megállni, ha a partnere lefagyását észleli.

Az ilyen szituációnak számtalan formája és fajtája létrejöhet, és akár megállnak, akár nem, nagyon fontos, hogy tudjanak beszélni róla. Ha a férfi részéről jelen van és ki is fejeződik a jóvátételi szándék, az sokkal, nagyobb eséllyel oldja vagy akár előzi meg a trauma kialakulását, mintha a férfi nem reagál, vagy észre sem veszi, hogy mi történt.

Ezek után végre elérkeztünk az intézményesített, társadalmilag némiképp determinált bántalmazáshoz, szexuális zaklatáshoz.

Bár a nők felszabadítása sok tekintetben megtörtént, még mindig egy alapvetően férfiuralmi rendszerben vagyunk. Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, de emellett számos olyan tényező is jelen van, mely a nőket általában véve kiszolgáltatottabbá teszi.

Számomra rendkívül furcsa, hogy a nőgyógyászok és a szülésorvosok nagy része férfi nemű. Sem szülni, sem menstruálni nem tudunk. Miért mi mondjuk meg, hogyan viszonyuljon egy nő a saját női szerveihez és, hogy hogyan hordjon ki és hozzon világra egy gyereket?

Az, hogy valaki hatalmi és tekintély szerepbe kerül, jobb esetben megkövetel egy szakmai rátermettséget (nem minden esetben), magasabb emberi minőséget azonban nem. A pozícióba kerüléshez, korrupciótól erősen fertőzött világunkban inkább a jól helyezkedés tudományára, és a megfelelő kapcsolatok építésének készségére van szükség. Emellett, mivel a magas pozíció nagy hatalommal és a kiapaszthatatlan anyagi források elérhetőségével jár, az ilyen pozíciók felé elsősorban az elszabadult hatalom és pénzsóvárság vezeti az embert.

Sajnos ki kell, mondjuk, a politika elsősorban biznisz. Egy politikus-üzletember, ha jól helyezkedik, akár félisteni státuszba is kerülhet, ami józanabb emberek számára is részegítően hat. Egy politikus nem fog a saját személyiség fejlődésével törődni, mert az teljesen ellentétes irányba vinné. Úgy is mondhatnám, normális, egészséges lelkületű ember szinte biztos, hogy nem fog politikai pályára lépni.

Egy színház igazgató, filmrendező vagy egyetemi rektor, de még egy kórházi orvos vagy nőgyógyász is hatalmi helyzetben van. Ilyen pozícióban fokozott kísértéssel kell számolni. Ha jó kapcsolataid vannak – kéz, kezet mos – szinte bármit megtehetsz. Nincs külső kontroll. Ha a személyiség nem fejlődik a hatalommal együtt, a tekintély személy előbb-utóbb menthetetlenül vissza fog élni a hatalmával. Az egó és az ösztön-én túlburjánzik, így együtt már könnyedén elnyomják a felettes-ént, a lelki ismeretet meg ügyesen elaltatják.

A hatalom és férfiasság ösztönszintű megéléséhez pedig hozzátartozik, hogy az illető bármely nőt megkaphat, akit megkíván, még akkor is, ha a nő mindehhez nem adja beleegyezését. Mert a férfi ösztön azt duruzsolja a füledbe, hogy minél nagyobb kan vagy, annál több nőt birtokolsz. (Pl, az ókori és középkori hódítók a feleségeiket és ágyasaikat.) Megint a hatalom-leigázás témakörénél vagyunk. Más a lehetőség fennállása, és más az, ha az illető él is vele. Ehhez azonban meg kell haladnia az ösztön késztetésektől motiváltság szintjét.

Az akar másokon uralkodni, aki önmagán nem tud…

Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, a tekintély személyben a felelősség vállalásnak és a megfelelően edzett, belső önkontrollnak is ki kell, fejlődnie. Ez pedig sajnos magától nem indul el, hisz a hatalommal való visszaélés számos világi élvezettel és előnnyel jár.

A megoldás így inkább egy külső kontroll kialakítása lehetne. Ezen a téren nehezítő tényező, hogy nőként sokaknak rendelkezésre áll a nőiség bevetése is, ami alkalmat adhat a nők tárgyiasítására, hisz, ha ők is ilyen manipulatív eszközzel élnek, miért kellene őket tisztelni, ember számba venni?   

Ez a helyzet hátrányosan hat azokra a nőkre is, akik ezt az eszközt semmi pénzért nem használnák. Mivel vannak nők, akik a női vonzerejük áruba bocsájtása révén érik el a céljukat és kerülnek pozícióba, kialakulhat az a hiedelem, miszerint, ha egy nő érvényesülni szeretne, nincs is más választása.

Ha netán mégis sikerült önerőből megvalósítania az álmait, fennáll a veszélye annak, hogy az előbbi eszközök latba vetésével gyanúsítják majd. A nők hátrányos helyzetéért tehát nem csak a hatalmi pozícióban lévő férfiak, hanem a nőiséget szintén árucikként használó nők is felelősek.

Nagyon sok egyéb tényező is szerepet játszik még a történetben, melyekről köteteket lehetne írni. Pl:

·        Hogyan lúgozták ki a nőiséget a Bibliából és számos más szentiratból?

·        Hogyan váltották egymást az egyes korszakok, és melyikben milyen volt a férfiak és nők egymáshoz való viszonya?

·        Miért volt törvényszerű, hogy az istennőket istenek váltsák fel a különböző kultuszokban, és aztán hogyan jelentek meg újra az istennők, akár egy szublimáltabb formában, stb.

Amiről azonban szeretnék még írni, mielőtt végére érek ennek az igen csak hosszúra nyúlt bejegyzésnek, az a magyar történelmi múltba kódolt bántalmazás és megaláztatás tényezője.

Ezt az országot szó szerint és képletesen egyaránt számtalanszor megerőszakolták. Elmúlt rendszereken keresztül és a jelen rendszerben is azt szoktuk meg, hogy felülről mondják meg, mit lehet, mit nem. Tekintélyuralmi módon kontrolállnak szabályoznak olyan intézmények, melyek büntetésre, megfélemlítésre, bizalmatlanságra, ellenőrzésre és megalázásra épülnek.

Mindezt olyan személyek tartják kézben, akik tevékenysége felett látszólag senkinek nincs semmilyen korlátozó hatása.

Tetszik vagy sem, de a bántalmazottság és az ezzel járó kiszolgáltatottság a vérünkben van. A magyar néplélek megőrzött minden egyes fájdalmas eseményt.

Az a kérdés, hogy ezt egyéni és kollektív szinten mikor ismerjük fel. Mikor indul el az a terápiás folyamat, melynek eredménye képen végre egyénileg és közösségileg is kiemeljük a fejünket a homokból?

A vezetők a nép (alattvalók) számára általában szülő helyzetben vannak (pl: Cár Atyuska, stb.), és amíg ez fennáll, egyenrangú, felnőtt-felnőtt kommunikáció nem is jöhet létre közöttük. Amíg a nép gyermek pozícióban van, két lehetősége van. Vagy behódol, vagy fellázad. Egy lázadó gyermek azonban még mindig csak gyermek marad...

   

A felnőttség, egyéni és kollektív szinten egyaránt akkor indul el, ha a saját felelősségünket is felismerjük. A határainkat higgadtan, de határozottan kell kijelölnünk. A ’metoo’ jelenség valójában erre is egy rendkívüli lehetőség.

Ha érintett vagy, most felkérdez az élet, felvállalod-e vállalva ennek a kellemetlen következményeit is, vagy sem. Ha vállalod és beleállsz a támadások kereszt tüzébe, azzal példát is mutatsz és inspirálod azokat, akik még az erőt gyűjtik mindehhez.

Ha szembe jön veled egy ilyen témájú poszt, rajtad áll, hogy hogyan reagálsz rá. Lehet, hogy téged is beránt az ekörül kialakult érzelmi vihar, de tudd, ha odaállsz az áldozat mellé higgadtan, de ellentmondást nem tűrő módon, az sokak számára reményt keltő, megerősítő és példaértékű lesz.

Nem kell, hogy végignézd, ahogy fényes nappal kirabolnak vagy megaláznak valakit. 

Ha férfi vagy, felkérdez az élet, hogy odaállsz-e a nő mellé, akit szexuálisan zaklatnak. Persze, jobb a békesség, mondhatod teljes joggal, de vajon tükörbe tudsz-e nézni, ha előtte, mikor lehetőséged lett volna közbe lépni, inkább az ablakon néztél ki?

Persze vannak olyan helyzetek, ahol nem látszik tisztán, hogy mi is történik, és valószínűleg a rendőrnek is hiába szólsz ilyenkor. Ha például két részeg hajléktalan verekszik az utcán, könnyen lehet, hogy nincs értelme közbe szólnod.

Ahhoz azonban, hogy egy buszon, egy teljesen nyilvánvaló bántalmazás, rablás vagy megalázás alkalmával az utazó közönség egy emberként odaálljon az áldozat mellé és megvédje, az kell, hogy valaki először elindítsa ezt a folyamatot.

Vajon hányan vannak, akik csak arra várnak, hogy valaki felálljon végre és kézbe vegye a helyzetet? Elismerem, rendkívül kockázatos lépés ez ilyenkor, hisz lehet, hogy semmilyen megerősítés nem érkezik kívülről, sőt még akár te is bajba kerülhetsz, ha közbeszólsz. Ilyenkor érdemes feltenned magadnak a kérdést, hogy valóban nincs dolgod az orrod előtt kibontakozó szituációval, vagy félelemtől vezérelve nem teszed meg azt, ami tőled telik. 

Akárhogy is cselekszel azonban, ez a közbeszólás már elindult. A ’metoo’ kapcsán többen felbátorodtak az áldozatok közül, és szint vallottak, ami olyan szintű felháborodást idézett elő, hogy ennek következtében több érintett tekintély személy is elveszítette a tekintélyét, azaz a hatalmi pozícióját (gyakorlatilag kirúgatták őket).

A hallgatás és vele a jég megtört, az üzenet pedig egyértelmű. Aki visszaél a hatalmával, az elveszítheti azt. Nem tehetsz meg bármit, mert, még ha csak kialakulóban is, de van külső kontroll.     

Ez most még elvétve és kicsiben történik, de legalább már van rá példa.

Ha az élet egy helyzetben felnőtt válaszokat vár tőled, azt nyugodtan veheted elismerésnek. Itt a lehetőség, hogy kibújj a csigaházból. Sokkal több dolog múlik rajtad, mint gondolod, sokkal több eszközöd és lehetőséged van, mint eddig bármikor. Az eddigi családállítások abban erősítettek meg, hogy MINDEN SEB GYÓGYULNI AKAR.  

A 'me too' jelenség és ennek utórengései kis hazánkban azt is mutatják, hogy a közös, nemzeti sérüléseink, traumáink is, gyógyulásnak indultak. Az igazságtalan élethelyzeteket többé nem kell feltétlen eltűrnöd, a bántást megalázást nem kell zokszó nélkül lenyelned.  

   

Gyakorolhatsz kicsiben is, mikor igazságtalan helyzet van kialakulóban. Ha például nem azt a kaját kapod az étteremben, amit rendeltél. Elfogadod és megeszed, vagy jelzed, hogy nem ezt az ételt kérted? Hogy mi történik, ha beleállsz a helyzetben, azt sosem tudhatod biztosan. Valószínűleg visszaviszik a kihozott kaját és megkapod, amit eredetileg rendeltél, de az is lehet, hogy kidobnak. 

Ha szólsz, kiderül. Ezt hívják kockázat vállalásnak. El kell, ismerjem, sokszor én sem mertem ringbe szállni az igazamért, de mostanában egyre többször teszem meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy megéri. Amellett, hogy a kiállás erősíti az önbizalmat és önbecsülést, egyfajta felsőbb támogatást is érzékelek nem egyszer.

Mindezek után, ha egy mondatban akarnám az egész blog tanulságát összefoglalni, az így hangzana: Ha odaállsz az Élet mellé, az Élet is odaáll Melléd.

Most Rajtad a sor.

Spiritualitás 2.

Az előző bejegyzésben 3 témát sikerült egybegyúrnom, néhány lényeges dolog azonban így sem fért már bele. Következzék hát, ami kimaradt!

Mit is művelünk mostanság spiritualitás címszó alatt? 

Tanulunk, gyűjtjük a rengeteg infót és igyekszünk megszabadulni az EGOnktól, miközben egy fél napig sem maradnánk életben nélküle. Különlegesek akarunk lenni, pedig azok vagyunk, de ezt valamiért képtelenek vagyunk elhinni.

Azt gondolod, ahhoz, hogy szeretve legyél és ne veszítsd el ennek a biztonságát, állandóan tenned kell valamit. Különlegesnek kell lenned, ezért különleges képességeket akarsz fejleszteni magadnak, de az ehhez szükséges árat már nem vagy hajlandó megfizetni.

Jógi vagy, egy világi jógi, aki a Fogyasztói Társadalomtól sem igazán eltávolodni, sem abba beilleszkedni nem tud. Lázadsz, de elfogadod az alamizsnát, a könyöradományt, és a legnagyobb árat pont ezért a döntésképtelenségért fizeted.

Gyógyulni akarsz, miközben azt sem vagy képes elismerni, hogy beteg vagy, így aztán egy helyben toporogsz, az élet meg lassan, de biztosan elsuhan melletted, a maga lehetőségeivel együtt.

Az a baj (szereted az így kezdődő mondatokat, ugye? :)), hogy egyből a csúcsra akarsz jutni, és közben néhány lépcsőfok mindig kimarad. Mivel csak a messzi célt látod, ami az orrod előtt hever, azt nem veszed észre. Így aztán az Élet lesz kénytelen belenyomni a fejedet abba, ami ténylegesen van. A Valóságba…

Vedd észre végre, hogy a Megvilágosodás egy távoli, megfoghatatlan és meg nem világosult tudattal fel nem fogható fogalom. Hogyan is tudnál valóban erre vágyni? Nem is Te vágysz rá, hanem az Egód, azért, hogy különlegesnek érezhesse magát.

Ami ehhez képest az orrunk előtt hever, az a saját tökéletlenségünk, az, hogy igenis terápiára szorulunk, mert bár sok mindent tudunk és megtapasztaltunk, de ettől a személyiségünknek még lehetnek (vannak) sérült, éretlen részei.

Hiába nőttél fel, mégsem értél meg. Ez a világ ilyen. Itt nem fogsz magadtól megérni, mint régen, mikor csak a valóban érettek maradhattak életben. Ma a legnagyobb spiritualitás az, ha van bátorságod szembenézni a saját félelmeiddel, fájdalmaddal és a benned lakó démonokkal.

Az ’igázás’ (jóga) itt nem mágikus képességek fejlesztéséről szól, hanem a gyógyulásról, az egésszé válásról, mert csak így vagy képes meghozni a saját döntéseidet és valóban a saját életedet élni.

Mi az, ami hiányzik?

Mi az, amit elrejtettél magad elől?

Mikor találkoztál utoljára azzal a benned lakó kisgyerekkel, aki azóta is a falat nézi, és várja, hogy vissza gyere hozzá?

Mikor hagytad magára magad?

A szembesülés pillanatában mindannyian lelepleződünk önmagunk előtt.

Figyeld, hogy mire ugrasz, mitől leszel feszült, mi az, ami mindig kiveri nálad a biztosítékot.

Félelmek, szorongás, düh és rengeteg ítélet, amelyekből a számunkra biztonságot jelentő ketrecet magunk köré rakjuk, és közben ki tudja, mivel (kivel) vagyunk ott bent menthetetlenül összezárva…

Bizony meg kell tanulni látni magunkat. Meg kell tanulni érteni a saját reakcióinkat.

Nem rég szembejött velem egy nagy port kavaró videó klipp, ami számtalan ítéletet robbantott ki. Ott kapirgálja meg a lelkedet, ahol a legjobban félsz magadtól.

Mocskos, perverz és pedofil késztetések, zavaros érzelmek törnek föl, mint a vulkán.

’Úr Isten, milyen mocskos! És én ezt nézem… Lehet, hogy én is mocskos vagyok? Lehet, hogy belül én is pont így működök? Megkívánom a saját gyerekeimet, és ezért inkább elmenekülök előlük? Inkább kárt teszek magamban, felsebzem a saját lelkem, csak, hogy ne másokat bántsak? Miféle démonok tombolnak bennem?! És én még azt hittem magamról, hogy normális, egészséges ember vagyok, aki egészséges normáknak megfelelően éli az életét… Minden ott romlott el, hogy megnéztem ezt a provokatív videó klippet, mely felhívta a figyelmemet saját romlottságomra…’

Na, Kedves Barátom, ha idáig eljutsz magadban a klipp megnézésekor, akkor Isten irgalmazzon a közeledben levőknek, mert hamarosan megkezded a ’boszorkány üldözést’.

Ha akarod, most itt egy lehetőség, ahol lemérheted, hol tartasz épp, ebben a pillanatban. Persze kíméletlenül őszintének kell lenned magadhoz, különben nem működik a dolog.

Neked mit mond az említett klipp?

Ha betegnek, perverznek és romlottnak látod, tudd, hogy vannak még titkaid önmagad előtt. Ha csak egy szántszándékkal provokatívnak szánt videót, egy agresszív marketing húzást látsz benne, talán a félelmeidet próbálod felcicomázni, hogy ne legyenek olyan ijesztőek.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha az énekes és a klippben szereplők emberi hátterét kezded el vadul kutatni, csak hogy találj róluk valami megnyugtatót. Lényeg, hogy elvedd a látottak élét, hogy kihúzd a valóság méregfogát.

’Ó, hát ez egy sérült kislány, és egy szerencsétlen, béna gyerek, aki szakállat eresztett és kicsit kigyúrta magát a videó kedvéért. A kislány nem is kislány, csak játszanak, nem is történik semmi…’

Dehogy nem, Barátom, nagyon is sok minden történik ebben a videóban. Akár mindent elkövethetsz, hogy ne találkozz a benne lévő, rettegett valósággal, de így bukod a benne rejlő igazságot, és tanítást is.

Ha meglátod benne a valódi szépséget, ha mered hagyni, hogy lenyűgözzön, ami igazából történik, ha képes vagy észrevenni, hogy a klipp valójában a szeretetről és a gyógyulás felé vezető útról szól, akkor nem beteg vagy, hanem olyan útkereső, aki lehet, hogy egy lépést sem tett, de az úton már elindult.

Szerintem ez egy zseniális klipp.

Engem nem érdekel az énekes és a szereplők élete, nem érdekel, milyen céllal készült, nem érdekel, van-e benne hátsó szándék. Egyetlen dolog érdekel, az, hogy engem hogyan érint meg. Az, hogy én, mit látok benne, hogy nekem, mit üzen.

Az, az egyik legzseniálisabb húzás benne, hogy több síkon is értelmezhető. Lehet, egy pszichésen terhelt ’apa-lánya’ kapcsolatot vagy akár társadalomkritikát is látni benne.

Számomra azonban az a felvetés a legizgalmasabb, hogy mi van akkor, ha az izmos férfi és a törékeny kislány, a ketreccel együtt valójában egy személy.

Egy olyan belső harcot láthatsz benne, mely sokunk harca. Egy mélyen megsebzett, szomorú vagy épp veszettül tomboló belső gyermek megszelidítése nem kis feladat. Egy erős, maszkulin férfinek szembenézni a saját női oldalával szintén elég nagy lelkierőt és belső bizalmat igényel.

Mi van akkor, ha van a személyiségednek egy része, aki nem hajlandó az általad tákolt ’biztonsági’ ketrecben maradni? Tartasz tőle, mert nem a Te szabályaid szerint játszik. Ijesztőek a reakciói és valamiért még a látványától is feláll a szőr a hátadon. Mégis muszáj megismerned, muszáj együtt működnöd vele, mert Ő is Te vagy…

Végül megjön a bizalmad és a bátorságod (végül is csak egy törékeny kislányról van szó...). Te vagy a nagy, az erős, Te ismered a szabályokat, elkezded hát szelidíteni, szocializálni, hogy jobban passzoljon a világodba. Egy darabig minden jól megy, mert az őszinte szeretettel és megengedő kíváncsisággal való közeledés oldja a bizalmatlanságot. Talán már játszotok is, mint szülő a gyermekkel.

Végül azonban kijönnek a különbségek. A saját gyermeki lényed megszeret Téged, és szeretete jeléül ki akar vezetni, szabadítani Téged a korlátaid közül, hogy Te is olyan szabad és boldog lehess, mint ő. Ez talán a legnehezebb rész, ehhez kell a legnagyobb bátorság. Az sem biztos, hogy ezt meg kell lépned. Lehet, hogy tényleg csak a rácsok közt vagy biztonságban. Lehet, hogy ahhoz, hogy kiférj a rácsokon, olyan dolgokat kell elengedned, amelyekbe túl régóta és túl görcsösen kapaszkodsz.

Egy ismerősöm egyszer, egy beavatása előtt megkérdezte a mesterét, mi a garancia rá, hogy a beavatástól nem fog megőrülni. A mester válasza az volt: semmi.

Ha biztosan tudnád, hogy minden rendben lesz, nem lenne olyan nagy kunszt kimerészkedni a rácsokon túlra. Persze kell a felkészülés, az alapozás, de a kockázatot mindig Neked kell vállalni.

Csak akkor kérdezz, ha nem félsz a választól.

Csak akkor áss le magadba, ha rá mersz majd nézni, arra, amit ott találsz, bármi is legyen az.

Csak akkor engedd el a rácsokat, ha képes vagy nem kapaszkodni.

Lehetne még sorolni ezeket a spirituális bátorság próbákat, de amiről itt szó van, az nem az ’utánam az özönvíz' virtusa. Ezeket a belső mozdulatokat nem vakmerőségtől hajtva fogod megtenni, hanem bizalomtól és szeretettől vezérelve. Először el kell, nyerd a sebzett részed bizalmát, hogy egyáltalán közel engedjen magához. Nem eltávolítani akarod őt az életedből, hanem meggyógyítani, és a méltó helyére helyezni.

Amikor erre a pontra eljutottál, megértél a terápiára. Sokat dolgoztál magadon, de az igazi munka még csak most kezdődik.

Sokan azt hiszik, terápiára csak a betegeknek, a ’hülyéknek’ van szüksége. Valójában azonban mindenki terápiára szorul, de csak kevesen vannak ’terápiázható’ állapotban. Legtöbben odáig sem jutnak el, hogy észre vegyék, hogy baj van velük, így aztán nem tesznek semmit, és azt gondolják, ők a normális többség.

Soha ne legyen azért kisebbségi érzésed, mert pszichológushoz jársz. Ha emiatt a környezeted megvet és hülyének néz, az máris a bátorságodat és elszántságodat bizonyítja. Te meg merted lépni azt, amit ők nem. Ez persze zavarja őket, mert ez már önmagában azt a hamis biztonságot fenyegeti, amiben ők ringatják magukat.

Védd meg magad, de ne akard őket megmenteni, megváltoztatni. Ez a Te döntésed, az meg az ő sorsuk.

Egy idő után, ahogy önmagad felé tartasz, egyre több visszaigazolás érkezik majd, hogy jó úton jársz. Ha elesel, hálás leszel, hogy fel tudsz állni, ha meg kell, hogy állj egy időre, értékelni fogod a mozdulatlanságot is, és bízni fogsz abban, hogy idővel folytathatod majd megkezdett utadat.

Nem leszel se több, se kevesebb, mint most vagy, de nem is fogsz többre vágyni.

Ami van, az pont jó. Ez a kegyelem állapota. Nem azért van, mert Te létre hoztad. Mindig is ott volt, Te voltál máshol.

Lélek-zet

Érdekes fantázia lepett meg pár napja. Annyira szelíden érkezett, hogy, mire észbe kaptam, már le is írtam. Így, hát hosszú idő után lett egy új bejegyzés. Jó olvasást hozzá! :)

A lélek csendben sütkérezett a reggeli fényben. A testre, mely hordozta, nehéz idők jártak. Most ott feküdt a padon kabátjába burkolózva és aludt. A hosszú lélegzetének ritmusára emelkedő és süllyedő test annyira beleolvadt a park harmóniájába, hogy szinte eggyé vált a paddal, és a reggeli madárfüttyre ébredő park minden lakójával.

Az átélt kudarcok emléke és fájdalma úgy leülepedett, mint a zacc a kávé aljára, vagy még inkább, mint a gyümölcslé sűrűje, ha kicsit állni hagyják.

Ez volt az a pillanat, amikor a lélek, mely addig szinte ki se látszott a ráépült, keserű élettapasztalatok szemétdombja alól, végre kidugta fejét. Nagyot nyújtózott, majd lassan körülnézett és kibújt a testből, hogy megmártózzon a reggeli fényben. Lassan átmozgatta elgémberedett tagjait. Itta a fényt, megfürdött a harmatban, és örömében végigsimogatta az ébredező fákat.

„Végre kint vagyok.” Sóhajtotta. „Meghalni?! Még mit nem?! Eldobni az életet, a madárfüttyöt, a mosolyt, az érintést? Még a fájdalom is gazdagít. Semmije sincs, mégis kincsekkel van körülvéve ez az ember. Hihetetlen, hogy ezt ő nem látja, csak én. Nem hagyhatom, hogy meghaljon.”

A lélek még sokáig morfondírozott az élet értelmén és annak szépségein, de azt is tudta, hogy amint a lélegzet egyenletessége megtörik, vissza kell bújnia a testbe, ahol a fájdalom és a keserűség megint rászakad majd. Ha nem tud elég hangosan kiáltani, senki sem hallja majd meg a hangját és a léte újból veszélybe kerül.

Márpedig a lélek rendkívül halk és az értelem számára szinte felfoghatatlan. Ereje nem a hangerejében rejlik.

„Hogyan tovább? Mi tévő legyek most?” Kérdezte önmagától.

Ez az alkoholgőzben úszó élet már amúgy is a lassú öngyilkosság folyóján csordogált a biztos halál felé, és nem rég, egy tiszta pillanatában a férfi szembesült életének teljes értelmetlenségével.

„Csúnyán elindultál a lejtőn komám. Valljuk be őszintén, ezt az életet már nem érdemes leélni…” Mondta magának előző este.

 „A fájdalom napról napra nő, és lassan nem lesz az a piamennyiség, mely enyhíteni tudná. Jobb lesz, ha végzel magaddal, mielőtt megöl a bánat.”

Ekkor sikoltott fel halkan a lélek, és azóta várt rá, hogy a keserűség páncélján át kiszökhessen, és valamilyen módon életet lopjon a férfi megkérgesedett szívébe.

Fura, hogy épp az öngyilkosság gondolata volt az, ami az elmét és az egót egyaránt annyira megnyugtatta, hogy a keserűség páncélját kilazítva hagyták. Hajnaltájban már annyira meglazult a páncél, hogy a léleknek, a lélegzet tutaján megkapaszkodva, végül sikerült napvilágra jönnie.

„Milyen furcsán ismerős ez az érzés! Akkor éltem át ilyet először, mikor megszülettem. Akkor is világra jöttem. Azóta sem történt velem semmi hasonló.”

Az idő azonban sürgette. A férfi fázott, s álmában dideregve kezdett szakadozni a lélegzete.

„Mindjárt vége. Hogyan vegyem fel a harcot a keserűséggel? Hogyan érjem el, hogy ez a szegény ember meghallja a hangom? Segítsen valaki!”

A következő pillanatban az álom elillant, és a férfi halk horkantással felébredt. A szemét még csak résnyire nyitotta ki. A reggeli fény túl erősnek bizonyult, szoknia kellett.

„Szépet álmodtam.” Gondolta. „Kár, hogy csak álom volt.”

Az ébredést rendszerint hosszabb, rövidebb bambulás követte. Ez addig tartott, míg az eszmélet úrrá nem lett rajta. A lélek számára ez a holtidő jelentette a felkészülést arra a kétségbe esett harcra, mellyel nap, mint nap a túlélésért küzdött.

A lélek egy különös paradoxonban őrlődött. Tudta, hogy halhatatlan, most mégis a halál ellen fordult. Tudta, hogy az a halál, ami elpusztítja, illetve átalakítja a testet és a személyiséget, nem az ő halála, mégis meg akarta menteni ezt az embert. Nem a haláltól akarta megóvni, hanem attól a keserű haláltól, mely egy boldogtalan élet végén várja őt.

Tapasztalni akart, mert lételeme volt a tapasztalás, és a tapasztaláson keresztül boldoggá akarta tenni ezt az idősödő férfit.

Az eszmélet pillanatáig az elme és az egó nem fért hozzá az emberhez. Ő már ébren volt, ezek viszont még aludtak.

A mostani ébredést követő bambulás szokatlanul hosszúra nyúlt. A lélek lassan megnyugodott, és elfogadta, hogy az embernek, akiben lakott, van egy sorsa.

„Legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcolok tovább. Ha meg akarsz halni, halj meg, de tudd, hogy mit hagysz hátra, tudd, hogy mit veszítesz, és tudd, hogy, ha mindent elveszítesz is, még mindig van miért élned. A választás a tiéd.”

Azzal elhallgatott, és nem szólt többet, csak csendben figyelt.

Közben az ember még mindig bambult. Figyelmét annyira lekötötték az érzékszervek kapuján beáramló ingerek, hogy az elme és az egó, még mindig nem fért hozzá. A figyelem felébresztette a tudatosságot, és a csendes bambulás lassan kezdett meditációvá válni.

Az ember csak ült és figyelt. Hagyta, hogy beáramoljon a fény és a hang. Hagyta, hogy a szél megborzolja a kézfején lévő szőrszálakat, és magához engedte egy éppen nyitó pékségből, a felé áramló frissensült kürtös kalács illatát. Megérezte a tegnapi alkohol savanykás ízét a szájában, és hirtelen emlékek végeláthatatlan karavánja jelent meg lelki szemei előtt.

Az emlékek peregni kezdtek, az ember pedig csak ült csendben, és figyelte őket.

Most minden az volt, ami. Se több, se kevesebb. Amit most átélt az maga volt a kegyelem.

„Vajon meddig tart még ez a szokatlan éberség és ez az ismeretlen nyugalom?” Kérdezte magától, mire a meditáció falai megrepedtek, majd, mint egy betört kirakati üveg, darabokra törve lehullottak, és a keserű emlékek fájdalma beözönlött az ember tudatába.

A lélek most sem csinált semmit. Őrizte az éberséget és a nyugalmat.

Az elme őrült vágtában kergette az emlékeket, kereste a nem létező megoldást egy elrontott élet számára. Az egó tombolt. Bosszúért lihegett, elégtételt akart és gyógyírt a gyógyíthatatlanra. Mindez a lélek számára most nem volt több egy régi, unalmas filmnél. Mindenki hozta a jól megszokott szerepeit. Egó, az egó és elme az elme. Mindkettő folytonosan tevékenykedik, és teszi a dolgát, de ez őt most nem tudta korlátozni. Még beszélnie sem kellett. A vágtató felhők mögött tekintetét a Napra szegezte, és várt.

Az ember csendben tűrte a fájdalmat. Az ízületei minden mozdulatra feljajdultak, a hólyagja feszült, a szeretet hiánya pedig vasmarokkal szorongatta a torkát.

A lélek figyelte, ahogy az ember nehezen elvonszolja a testet egy bokorhoz, és végre könnyít magán.

Figyelte, ahogy a térdekbe nyilalló fájdalom sajátos, döcögő ritmust kölcsönöz a testes testnek. Figyelte az emberben megjelenő hálát, amiért a test szükségletei és fájdalma eltereli a figyelmét az emlékek fájdalmáról.

Végül figyelte, ahogy elszoruló torkának ellenállva kiengedi magából az üvöltést, és hagyja, hogy annak helyét igazi, csecsemőzokogás váltsa fel.

Most igazán magához engedett mindent, amit eddig az alkohollal tartott távol magától. Magához engedett mindet, ami addig túl nagynak és nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egy ember egy életen át magában hordozza.

A nagy zömök testet rázta a zokogás.

Az emberek, kik arra jártak, meg, megálltak. Csendben ők is viaskodtak magukkal, hisz legszívesebben elkerülték volna, a szívük azonban megesett a zömök, gyermek módra bömbölő hajléktalanon.

„Ki ez az ember? Hogy jutott idáig? Vajon mit élhet át most?” Ezek a gondolatok szálltak most testről testre, lélekről, lélekre, és közben az egész park, a pillanat sajátos rezgésében időzött. Az elmék és az egók lassan elcsitultak, a félelmek visszahúzódtak, a törekvések megszelídültek.

Egy hosszú pillanatig senki nem akart semmit. 

Ez a pillanatba zárt örökkévalóság elég volt ahhoz, hogy az előbb még keservesen síró öregember abbahagyja a zokogást és a lélegzetét visszafinomítsa, a pár perccel azelőtti, alvó ember nyugodt, egyenletes légzésére.

Az előbb még veszettül tomboló egó és az elme megnyugodott, és abbahagyta a mozgást. Csak az ember maradt és a lélek, akik most úgy összekapcsolódtak, mint a kint és a bent a lélegzetben.

Az öreg arcán derűs mosoly jelent meg.

Az emberek, néma áhítattal, mintha szertartás zajlana, szemlélték, ahogy egy kisgyerek odaszalad az idős, mosolygó férfihez.

Egymás szemébe nézve sokáig mosolyogtak még. Végül a gyerek az öreg kezére tette a kezét és így szólt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon: „Élj!”

„Most már van miért.” Felelte az öreg, majd még mindig mosolyogva meghajolt a gyermek előtt.   

Magyar lélek

Ez az eddigi legnehezebb téma. Azt hittem, megúszhatom, de egyre inkább látom, elkerülhetetlen, hogy írjak róla. 

Van egy furcsa ellentmondás ebben az országban a politikával kapcsolatban.

Egyrészt inkább ne politizáljon az ember, mert azzal biztos, hogy legalább a baráti köre felét magára haragítja, ugyanakkor mégis nagyon sokan kényszeresen politizálnak. Vagy nyíltan állást foglalva, vagy a konfliktus elkerülése végett inkább homályosan utalgatva, senkit sem nevén nevezve.

Furcsa egy állapot ez.

Nekem a politikával az a bajom, hogy vannak témák, amelyekről szinte lehetetlenség politika mentesen beszélni. 

Teljesen természetes, alap dolgokról van szó, de mivel a politika mindet áthat, szinte minden igazán fontos dolog tabuvá vált, a politikát mellőzni kívánók számára.

Sokat hallom, hogy „mindig is rossz volt, de ennyire még soha…” Ezt minden korábbi csapatnál is lehetett hallani, teljesen mindegy milyen volt a felállás. 

Mindig rosszabb, mint azelőtt, aztán meg még rosszabb…

És közeleg az április. Fogjunk össze! Most majd jobb lesz…

Nem lesz jobb. Nem is lehet jobb. Olyasmit várunk, ami lehetetlenség. A rothadó almát hiába kened be lakkal, attól még rohadt marad. Lehet politizálni a végtelenségig. El lehet terelni a figyelmet újra, meg újra az ordító fekélyes sebről, és helyette lehet lényegtelen dolgokról beszélni, de…

A politika mindig is 2 dimenziós volt és az is marad. Jobb van, bal van, közép van. A lent és a fent, az elől és a hátul hiányzik. Az élet 3 dimenziós. Mindig ki fog lógni a politika síkjából. Éppen ezért azt várni, hogy majd jobb lesz, illúzió.

Ha Te, mint ember, teszel azért, hogy jobb legyen, ha Te, mint ember példát mutatsz, ha Te, mint ember, kiemeled a fejed a homokból és körül nézel, megváltoztathatod a világot. Először persze magadat, a világ meg változik majd veled a maga tempójában. Közhelynek tűnik, de akkor is így van.

Én nagyon sokáig rühelltem a Magyar Himnuszt, különösen Szilveszterkor. Nem értettem, miért kell minden évet azzal indítani, hogy a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusszal jól lehúzzuk magunkat.

Azóta ez a dolog bennem megváltozott.

Idén a Szilvesztert olyan társaságban töltöttem, ahol nem tudtam megúszni. Hiába próbálkoztam, az egyik jelenlevő közölte, hogy ő így nőtt fel, neki így természetes. Nekem nem?

Ezen el kellett gondolkodjak. Mi bajom is van a Himnusszal? Nem mi írtuk, bármikor, bármelyikünk átírhatja. Mindenkinek lehet saját, privát himnusza, olyan, amilyet csak akar. Hát akkor mi a gond? Rajta, írjál kedvedre valóbbat!

Amikor a Himnusz íródott, már sok mindenen túl volt az ország, de a java még csak ezután jött. 2 vesztes Világ Háború minden fájdalmával, értelmetlenségével és megaláztatásával. Aztán 56, az Átkos meg a mai napig tartó mélyrepülés…

Vajon milyen himnuszt írna ma Kölcsey?

Komolyan gondoltam, hogy egy új himnusszal az egész magyar történelem fájdalmát elkerülhetem? Én ezt nem akarom, erről nem én tehetek, nekem ez nem kell! Nem lehetne elkerülni, megúszni ezt valahogy? Nem.

Nemzeti Gyász-Himnusz… Igen, Mohács óta gyűlik a fájdalom, és az ezzel járó gyászt inkább magunkba folytjuk, mert olyan mértékű, hogy nem bírnánk elviselni.

A ’sírva mulat a magyar’ kifejezés pontosan erről szól. Panaszkodunk, sírunk, nem tudjuk, mi bajunk van, pedig napnál világosabb.

Gyászolnunk kellene, de még ehhez is gyávák vagyunk! Az egyetlen dolog, ami felhívja a figyelmet a lelkünkön tátongó fekélyes sebre, az a saját, nemzeti Himnuszunk.

Meghatva hallgatjuk az Olimpián, mikor aranyat szerzünk, de ott a büszkeség elnyomja a fájdalmat.

Szilveszterkor meg mulatsz, iszol, táncolsz, aztán egyszer csak ott az éjfél, ott a Himnusz, és hirtelen rád szakad a kínos, néma, feszengés. Megáll a buli, megfagy a levegő. Nem tudsz igazán mit kezdeni a helyzettel. A Magyar Nemzeti Himnusz valójában annyira szorongató, hogy inkább bele se gondolsz. Nem mered érezni…

Mikor vesszük észre, hogy kollektív fájdalmat örököltünk?!

Aki magyar, annak a lelkén fekélyes seb tátong. El lehet takarni politikával, tabuvá lehet tenni, de attól még így van.

Nem politizálok, természetes dolgokról beszélek, melyek magától értetődők lennének minden normális országban, de nálunk az ember a fájdalomból inkább a hülyeségbe menekül!

Besenyő Pista Bácsi megmondta: „Hát ez hülyeség, kérem.”

Mondok néhány hülyeséget. Olyanokat, amelyek nap, mint nap szembejönnek velem is, veled is.

Egyik nap, a 4-es, 6-os megállójában megtalált egy jóra való, részeg ember. Megkérdezte, szerintem érdemes-e még piacra menni. Mondtam, hogy igen és mutattam, merre van a piac. Persze tudtam, hogy túl szép lenne ilyen könnyen megszabadulni valakitől, akinek mondanivalója van…

Beszélgetni kezdtünk, amiből kiderült, hogy dolgos, becsületes ember, aki bánatában iszik. Eddig semmi meglepő, igaz? Később megjegyezte, hogy azt utálja bennünk, magyarokban, hogy olyan rohadt gyávák vagyunk…

Erre már kíváncsi lettem. „Miért, Te mi vagy Drága Szép Testvérem?” Kérdeztem tőle. „Én cigány vagyok.” Felelte teljes öntudattal.

Hirtelen kiszakadtak belőlem a kérdések: „Ember, te milyen nyelven beszélsz? Milyen nyelven gondolkodsz? Milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven kérsz enni, ha éhes vagy?”

Ha most történne mindez, azt is megkérdezném: „milyen országnak a történelmét és fájdalmát örökölted?”

Bármilyen részeg is volt, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Aztán valamivel halkabban megkérdezte: „Szerinted lesz itt még forradalom?”

Le kellett szálljak, így nem derült ki, mire is gondolt.

Sokféle definíciója lehet annak, hogy ki a ’magyar’. Mi a döntő, a származás, az, hogy hol él, hogy milyen nyelvet beszél? Sokáig úgy gondoltam, az a magyar, aki annak érzi magát. Most azt gondolom, ezen kívül az is magyar, akinek magyar az anyanyelve, az is magyar, akinek magyarok az ősei. A ’vegy tiszta magyar’ kifejezés teljes képtelenség, de, ha csak részben, vagy kicsit is magyar valaki, akár beszéli ezt a nyelvet, akár nem, a magyar történelem összes vereségét, összes elbukott próbálkozását, megaláztatását és fájdalmát örökölte.

Ez nem fog megváltozni, ezzel együtt kell élni akár tetszik, akár nem.

A bátorság ahhoz kell, hogy egymásra mutogatás nélkül szembe tudjunk ezzel nézni, együtt. Külön, külön nem fog menni. Ahhoz túl nagy a fájdalom. Egyenként csak belefulladni tudunk.

Mi bajom van a politikával? Az, hogy el akarja hitetni velem, hogy egyedül vagyok, hogy azt üzeni, kiszolgáltatott vagyok és mások döntésein múlik a személyes boldogságom. A politika kiszínezi azt, amit mondok, és bele akarja erőszakolni egy nem létező kategóriába.

Most, ha azt mondom, nekem Trianon fáj, azt mondják, fasiszta állat vagyok, meg, hogy nem is éltem még akkor, hogyan tudna fájni?

Trianon minden magyar embernek fáj! Ez nem politika. Ez tény. Nem arra van szükségünk, hogy visszakapjuk az elcsatolt területeket, csak arra, hogy elismerhessük és megsirathassuk a fájdalmunkat.

Jobb oldal, baloldal, közép? Nem számít. Összefoghat az egész pereputty, az is kevés, ha mi, magyar emberek nem nézünk szembe a sorsunkkal és a fájdalmunkkal!

Az egész ország nem más, mint BÁNTALMAZOTT GYEREKEK GYÜLEKEZETE!!!

Az őseinket bántották, megalázták, elnyomták. Beléjük fojtották a saját mélyről fakadó, teremtő erejüket, elvették a szabadságukat, és mi még meg sem sirathatjuk őket?

Hallottam olyat, magyar ember szájából (!), hogy Trianon jogos volt… Ha magyar vagy, bármelyik irányba húzhat a szíved, nem gondolkodhatsz így! Veszélyes így gondolkodnod. Ha megérdemeltük a büntetést, ha mi vagyunk HITLER UTOLSÓ CSATLÓSAI (!!!), akkor most is megérdemeljük a büntetést. Ezen az alapon most is bármit meg lehet csinálni velünk, és meg is csinálnak velünk bármit, pontosan ezen az alapon. 

Önként hajtjuk a fejünket a pallós alá, mert bűnösök vagyunk, mert megérdemeljük. 

Nem bűnös vagy, hanem mélyen bántalmazott.

Ezt vedd véresen komolyan Kedves Barátom!

Egyik közösségi oldalon láttam olyan posztot, ami arról szól, hogy bizony, a fronton, magyar katonák is követtek el szörnyű tetteket… Ember, melyik ország katonái nem követtek el háborúban szörnyű tetteket?! Egyáltalán, miért kell erre felhívni a figyelmet? 

Azért, mert Trianon olyan igazságtalan történelmi húzás, és olyan mértékű kollektív pofon, amelytől még mindig nem tértünk magunkhoz! Muszáj valahogy igazolást találni erre, különben betör a fájdalom a mély tudatból és darabokra tépi a személyiségedet. 

„Trianon, az régen volt, én még fiatal vagyok, engem nem érint…”

Óriási tévedés. Akkor is érint és korlátoz, ha nem tudsz róla, sőt!

Bántalmazott gyerekek vagyunk és úgy is viselkedünk. Fel mentjük a bántalmazóinkat, különben összedől a világunk. Ez nem politika, ez pszichológia. Amíg ez a helyzet, addig a magyar ember nem tud felnőni!

A magyar ember lelke összehúzódott. Töpörödött, picike, szánalomra méltó lények lettünk. 

Próbálunk viselkedni, próbálunk jó gyerekek lenni, hogy legalább egy picinyke szeretetet ki tudjunk sajtolni. 

Ez azonban lehetetlen, mert ott, ahol a törvényeket írják, csak ítélkezés van, és ahol ítélkezés van, ott nincs tere a szeretetnek.

Az a szomorú, hogy nagyon sokan gyűlölik saját magukat. Gyűlölik magukat azért, mert így könnyebb a fájdalmat viselni.

Nem a vezetőinkkel van a baj, hanem velünk. Gyávák lettünk, hitványak lettünk. Ha valakit fényes nappal, a nyílt utcán kirabolnak a szemünk láttára, inkább elfordulunk. Féltjük a filléres életünket. Még, ha meg is védjük a társunkat, a törvény a tettest védi. Mindenkinek igaza lehet, csak nekünk nem… 

Még a saját hozzá tartozóinkat sem tudjuk megvédeni, mert bűnösök vagyunk. Annyi év után, még mindig.

Jön az április, fogjunk össze, lájkoljuk, buktassuk meg!

Kit akarsz megbuktatni Drága Szép Testvérem? Nem mindegy ki a főnök odakint, ha belül egy ocsmány szörnyeteg ül a trónon?!

Minden ott kezdődik, hogy felemeled a fejed és azt mondod: igen, vállalom a sorsomat. Igen, magamhoz ölelem és elsiratom a magyar történelem minden fájdalmát. Elsírom az összes elsíratlan könnyet. Leteszem a páncélt a lelkemről, és végre merem érezni.

Ha magyar vagy, ha tetszik, ha nem, súlyos terhek nyomják a vállaidat. A teher nehéz, de le lehet tenni. Nem azért, hogy ott hagyd, hanem azért, hogy nyitott szívvel ránézhess. Ha már tudod, mit cipelsz, könnyebb és édesebb is lesz a teher.

A fájdalmat el kell fájni, mert a fájdalom megtisztít. „Ha meg nem öl…” Tette hozzá egyik barátom. Ha egyedül vagy, megöl. Ha együtt vagyunk, együtt elbírjuk.

Mindenki ismeri azt a finom kis sztereotípiát, hogy "a magyar ember a saját fajtáját utálja a legjobban".

Feljelentgetések, áskálódás, irigység. "Dögöljön meg a szomszéd tehene is", ugye?

Miért van ez így? Egyáltalán, tényleg így van? Nem lehet, hogy ez csak egy öngerjesztő tévhit, amellyel túl sokáig azonosultunk, hogy kicsik lehessünk és nyomorultak? Elhittük ezt csak azért, hogy még jobban utálhassuk a saját fajtánkat. Kinek jó ez?

Itt az idő, hogy ezt az ítéletet visszaküldjük a feladóhoz, mert mi eredendően nem vagyunk ilyenek! 

„Szegények az emberek ebben az országban.” Ez megint nem igaz. 

A magyar ember lelke kifogyhatatlanul gazdag. Nem vagyok fasiszta! Minden nép gyermekeinek kifogyhatatlanul gazdag a lelke, de most a sajátunk forog kockán. A magyar nyelv maga a gazdagság, maga a kreativitás. Ennek a nyelvnek teremtő ereje van.

Nem Drága Szép Testvéreim, nem vagyunk szegények, és még mindig nem vagyok fasiszta, amiért a nyelvünket, meg a lelkünket fényezem. Egyszerűen csak normális próbálok lenni egy őrült, ön-sors-rontó világban. 

Milyen abszurd dolog tabut csinálni a szépségből, az erőből?! Hova a fenébe korlátozzuk még magunkat?!

Gazdagok vagyunk, de nem férünk hozzá a kincseinkhez, mert nem ismertük fel és nem fájtuk el a fájdalmunkat. Nem tisztítottuk még ki a sebet. Minden mozdulat fáj. Nem csoda, ha nem mozgunk, inkább a négy fal közé zárjuk és egy dobozban rohasztjuk a lelkünket és a szellemünket.

„Lesz-e ebben az országban még forradalom?” Ha lesz, az szellemi és lelki forradalom lesz. 

Végre felismerjük magunkat egymás szemében. Erről szól a 'Magyarország' című dal.

A jógában azt mondják a lélek természetéről, hogy „szat, csit, ánanda”, amit sokféle módon fordítanak és értelmeznek.    

Most csak egyszerűen leírom azt, amit erről tanultam, és, azt, ami jön.

A ’Szat’ azt is jelenti, hogy igaz, azt is, hogy tiszta, azt is, hogy létező. Sok minden mást is jelenthet még, de ez a három már önmagáért beszél, csak nézd meg. Tiszta, tehát nem fogja semmilyen szennyeződés, igaz, tehát nem lehet hazugsággal megrontani és létező, azaz létezik a végtelen jelenben, folyamatosan. 

Kevés olyan dolog van, amiről ez mind elmondható, és ez még csak az egyik természet a háromból!

A ’Csit’ azt is jelenti, tudatosság, azt is, valaminek a tudatában lenni, azt is, valamit megérteni. Amikor valódi megértés történik nincs ’te és a dolog, amit megértesz’, mert a rátekintő tudat egyé válik a tárgyával. Csak a tudatosság van, csak a megértés van. Ez az, az állapot, ami meditációban történik. Ilyenkor kapcsolódsz össze a mindenséggel, vagy, ahogy a jógában mondják, az Átman, az Egyéni Lélek, összekapcsolódik a Brahmannal, a Kozmikus Lélekkel. 

Ilyenkor halhatatlan vagy, mert azzal a részeddel azonosulsz, amin nem fog a halál. Olyan fajta egység élmény ez, amilyet kicsiben valószínűleg mindannyian éltünk már át, ihletett pillanatainkban.

Ez sem hangzik rosszul, ugye? 

De jöjjön a harmadik!

’Ánanda’, vagyis öröm, üdv, boldogság. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A középkorban nem örülnének ezért a mondatért, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a ’Paradicsomból való kiűzetést’ úgy is felfoghatjuk, mint ennek az eredendő, őstudásnak az elveszítését.

Ez a mi lelkünk igaz természete, melyet ügyesen eltakarunk magunk elől médiával, álhírekkel, szorongással, bosszankodással.   

    

Mi történik, ha ezt a tudást újra felfedezzük és kiterjesztjük az életünkre?

Akkor érünk meg az Új Himnuszra.

Erdélyi cigányok átírták a Cigány Himnusz legfájdalmasabb sorát.

Ilyen volt: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”

Ilyen lett: „Megáldottál, feloldoztál, országodba befogadtál.” 

Ennek a sornak ereje van. Egy baranyaifaluban már érezni a hatását. Ez a mondat nem más, mint tiszta lelkű cigányok válasza a 'cigánykérdésre'.

Nekünk, mi a válaszunk a 'magyar kérdésre'? 'Szebb jövőt?' Inkább szebb jelent!

Kimondjuk végre az Igazságot, hogy megnyugodjanak az őseink? Kiemeljük végre az önbecsülésünket a porból? Elismerjük végre az értékeinket?

Rajtunk múlik.

A megváltás nem ’felülről’ érkezik, hanem csakis belülről, a Lélek Igaz természetéből.