Kontroll és Egyensúly

Ismersz kontroll-freak személyiséget? Tudod, amikor valaki semmi másban nem tud bízni, csak az általa tökéletesen ellenőrzés alatt álló folyamatokban. Ha kiveszed a kezéből az irányítást, vége a világnak. Nem is hagyja…

Csalódások, pofonok, kiszolgáltatottság és külső-belső bizonytalanság vezet idáig. Ez a túlélés, ráadásul nem is akármilyen! Mindent ural, minden a kezében van, nincsenek meglepetések, minden kiszámítható. Ez a biztonság.

Odakint, a kiszámíthatatlan és sokszor kaotikusnak tűnő világban azonban nem csak a veszélyes és ártalmas dolgok vannak, hanem az élet is, a maga szépségével, fájdalmaival, szabadságával és minden szeszélyével, melyekhez képest kicsik és gyámoltalanok vagyunk mindannyian.

Bármennyit sérültél is ebben a gonosz és ellenséges világban, egy idő után be kell, lásd, hogy bizalom nélkül egyszerűen nem tudsz létezni. A gyógyulás a tudatos kockázatvállaláson keresztül vezet. Ki kell, lépj a komfort zónádból, el kell hagy a biztonságos ketrecet és vállalni azt, hogy lehet, hogy pofára esel.

Lehet, hogy újra sérülsz, de ez az egyetlen esélyed arra, hogy beengedd a hétköznapjaid közé az életet. Engedd az Istent teremteni, engedd, hogy a dolgok alakuljanak körülötted. Lehetsz végre résztvevő is, nem csak rendező. Folyton rendezőnek lenni iszonyú fárasztó. Ezt akkor látod be igazán, mikor végre sikerül átadnod a gyeplőt legalább néhány pillanat erejéig.

A Bizalom egy sokkal komplexebb dolog, mint, amilyennek elsőre tűnik. Amikor mondjuk, egy párkapcsolatban érzelmi kockázatot vállalsz, azt nem a szerencsejátékosok vakmerőségével teszed. Arra belső bizalomra van szükséged, hogy bármi is történik, még, ha sérülsz is a folyamat alatt, túl fogod élni, fel fogsz állni belőle, mert a lelked sérthetetlen része begyógyítja majd a sebeidet.

Ez bátorság, ez valódi kockázat és felelősség vállalás.

Azt kérdezed, jönnek-e kézenállást tanulni kontroll-freak személyiségek? Attól függ, milyen súlyos a helyzet. Extrém súlyos esetben biztos nem, mert ahhoz, hogy valakitől tanulni tudj, el kell, tudnod időnként engedned a kontrollt, és meg kell bíznod a tanárban, meg kell bíznod a társaidban. Egy kézenállás órán, workshopon, tanfolyamon nem tudsz mindent uralni, kiszámítani. Tanárként én is így érkezem az órára. Vannak terveim, vannak ’b’ tervek is, de az óra mégis sokszor magától alakul és valahogy mindig jó irányba. Ha ebben nem tudnék bízni, nem tudnék tanítani.

Valahogy olyan, mintha ez a fajta felvállalt kockázat és felelősség vállalás a felnőttséggel függene össze. Gyerekként is eljön az a pont, amikor az egyedül való játékot felváltja az együtt játék. Itt lépsz ki a társas szocializáció egy tágasabb és egyben veszélyesebb szintjére.

Ahhoz, hogy tanulni tudj, befogadóvá kell válnod, meg kell bíznod abban, akitől tanulsz, legalább arra az időre, amíg a tanulás zajlik. Ez a fajta bizalom azonban nem automatikus. Van, akitől könnyebben tanulsz, van, akitől nehezebben. Tanár-tanítvány viszonyban is van kémia. Ahol nincs, ott nem fogsz megmaradni. Szükség van rá, hogy értsétek egymást, hogy kölcsönösen biztonságban és jól érezzétek magatokat, szükség van rá, hogy beszéljétek egymás nyelvét. Ezért jó, hogy többféle tanár van, és többféle személyiség. Nem lehet mindenki mindenkivel kompatibilis.

     

Más azonban tanulni valakitől és más tanítvánnyá válni. Ha tanítasz, ezt a különbséget valószínűleg te is érzed. Nem mindenki lesz a tanítványod, akit tanítasz. A tudásodat bárkinek átadhatod, aki arra nyitott és befogadó, de a tanítványság az ennél több. Itt nem csak a tudásodat adod át, hanem valamit még magadból, ami csak különleges kapcsolatokban tud megtörténni.

A szemléletmód, mely mellett elkötelezted magad, átsugárzik rajtad és ez lesz az, amit a tanítvány magába szív. Ettől még ember maradsz, gyengeségeiddel és gyarlóságaiddal együtt, de a tanítványodnak igyekszel önmagadat és azon belül a legjobbat adni.

Elsőre talán nem gondolnád, de ezzel te is legalább akkora kockázatot vállalsz, mint az, aki tanítványként teszi egész lényét befogadóvá.

Ez egy gyönyörű, nehéz és tanulságos folyamat. Tanárként ugyanúgy tanulsz és fejlődsz, mint tanítványként. Kíséred az útját és tanulod azt, hogy hogyan tudod leginkább személyre szabni azt, amit átadsz.

Ideális esetben ez a közös út kölcsönös felelősség vállalásban és bármilyen furcsán is hangzik, de egyenrangúságban vagy még inkább felnőtt-felnőtt kapcsolatban zajlik.

Az ideális helyzet persze meglehetősen ritka és nagyon meg kell érte dolgozni mindkét félnek. Végig kell járniuk a tanárrá és a tanítvánnyá válás rögös útjait, és ez sajnos sok esetben nincs teljesen szinkronban. A tanár sosem feledkezhetne meg a saját felelősségéről és sosem vehetné át a tanítványa felelősségét.

Ha a közös útjuk alatt bármelyik elveszíti a felnőtt szerepet, az könnyen fájdalmas játszmákhoz vezethet. Tanárként az egyik legfájdalmasabb rész, amikor el kell, engedd a tanítványodat, mert átadtad azt, amire szerződtetek. Innentől ő egy új úton halad tovább, ahová már Te nem kísérheted el. Ezen a ponton bármelyikükből előtörhet a ragaszkodás, amin egyáltalán nem könnyű túl jutni. Ha a tanár küld el, lehet, hogy megsértődsz, ha magadtól mész, talán ő sértődik meg.

Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Hol vagyunk még az elengedéstől!

Előbb szembe kell nézni, a tanítványságot nehezítő, két leggyakoribb működéssel. Az egyik, a fentebb bemutatott, bizalomvesztésből fakadó, kontroll-freak üzemmód. A másik épp ennek ellentéte. A vak bizalom és rajongás, mely szintén egy gyermeki állapotból táplálkozik. Az sem kizárt, hogy valaki pont az előbbi működésbe belefáradva vált hirtelen át a másik végletbe.

A legtöbbünk számára ismerős oktatási rendszer egyébként, a maga autoriter működésével inkább a második verzió kialakulását segíti elő. A tanárnak mindig igaza van, a tanár, a diák felett áll, megkérdőjelezhetetlen, jutalmaz és büntet, ítél és elítél, szeretetét ugyanúgy feltételekhez köti, mint azok a szülők, akik nem mentek végig a saját önismereti folyamatukon.

A gyerek a szülő szeretetéért küzd. A fiú azért, hogy az apja elismerje és büszke legyen rá, de a fiú is, a lány is küzdhet bármelyik szülő figyelméért, ha máshogy nem, akár viselkedési zavarokon, betegségeken keresztül.

Amikor eljössz kézenállást tanulni, a két, szélsőséges működés közti egyensúlyt is tanulod.

El kell, engedd a kontroll, engedned kell a testednek, hogy felfedezze a mozdulatot. Hátra lépsz és figyelsz, ha agyalni kezdesz, pillanat alatt szét esik az izomstruktúra, amit felépítettél.

Ha viszont azt várod, hogy én várjam el tőled a gyakorlást, alám rendelődsz és elveszíted a felelősségedet. Én nem várok el tőled semmit. Nem ellenőrzöm a házi feladatodat. Ott vagyok, segítek és támogatlak a legjobb tudásom szerint, de, hogy otthon mennyit gyakorolsz, hogy kihasználod-e a bérlet adta lehetőséget vagy hagyod kárba veszni, az a te felelősséged, senki másé.

Sokszor megfigyelem, hogy egyik másik tanítvány hogyan lendül fal mellett, hogyan, ha ott állok mögötte és tudja, hogy elkapom, túllendülés esetén, és hogyan lendül akkor, ha tér van körülötte minden irányban.

Nehéz és embert próbáló része ez a fejlődésnek. Akkor is tartsd a koncentrációdat, ha tudod, hogy túl lendülés esetén megfog a tanár vagy a fal. Nem engedheted át a kontrollt teljesen a tanárnak, mert így nem tudsz tovább fejlődni.

A fal nélkül lendülésnél, vállalnod kell a túlbillenés kockázatát, ahhoz, hogy dolgozhass az egyensúllyal. Ha a cigánykerékbe kifordulás megvan, ez egy teljesen biztonságos gyakorlási mód.

Azért megy a közös munka, hogy a túlzott kontrollt elengedd, de közben kialakítsd a saját kereteidet is, melyeken belül a saját, belső egyensúlyodra rá tudsz találni.   

Az agyalás kihoz a testedből és bezár a fejedbe. Próbálod összerakni a mozdulatot, de valójában elveszíted a kapcsolatot a testeddel. Ez kívülről is jól látható. Ilyenkor szokott teljesen széthullani a már félig meddig összeállt mozdulat.

A test intelligenciájára jó építeni, de ehhez előbb kapcsolatba kell, kerülj a testeddel. Ez egyszerűbb vagy jól begyakorolt mozdulatok esetén természetesen megtörténik. Ha azonban nem szoktad a fejjel lefelé testhelyzeteket és főleg nem a kézenállást, ez a kapcsolat nem jön automatikusan. A test és a Szellem közti kapcsolatot ilyenkor a képzelet teremti meg. Az agyalás elszakít, a képzelet összekapcsol.

Amikor elképzelsz egy mozdulatot, akár csukott szemmel, a tested izomzata, legjobb tudása szerint leköveti azt. Ennek a fajta, fejben gyakorlásnak a hatékonyságát már nagyon sok kísérlet bizonyítja. Ha sérülés miatt vagy épp idő és hely hiányában nem tudsz rendesen gyakorolni, a képzelet útján, fejben végzett gyakorlás sokat segíthet, hogy ne ess ki teljesen a rutinból a felépülés alatt.

A fejben gyakorlás tehát nem agyalást jelent, hanem képzelet útján való megértést. Tanárként ezért nagyon fontos, hogy, mikor a tanítvány kezdi elveszíteni a fonalat, megtaláld azokat a képeket, melyeken keresztül meg tudja teremteni a test és a mozdulat közti kapcsolatot.

Ilyenkor egymás nyelvét tanuljátok.

Szeretek a természetből hozni képeket. A kézenállásban való nyújtózkodáshoz például a törzsével felfelé, gyökereivel lefelé nyújtózó, jegenyefa képét használom. A lendület nélküli kiemeléshez pedig a karok lefelé való tolását egy időben a medence emelésével, jól példázza a páternoszter emelkedő és alászálló fülkéje.

Tanítványként először nyitott kell, legyél a tanár instrukcióira, ami egy passzív, befogadó folyamat, aztán viszont mindezt magadévá kell, tenned, megtalálva a saját képeidet és a saját megértésedhez vezető utat, ami pedig egy jóval aktívabb működést igényel.

A valódi megértéshez és ahhoz, hogy egyik, másik mozdulatot magadévá tedd, mindkettőre szükséged van.

Ha túl kicsi a lendület, vagy félsz a fellendüléstől vagy túl erős a belső kontroll. Ha túlméretezett lendülettel hátracsapódsz és a fal vagy a tanár fog meg, túlságosan elengedted a kontrollt és valószínűleg a figyelmet is. Kell, hogy legyen bizalom, de vigyáznod kell, hogy ez ne tegyen kényelmessé. A bizalom arra kell, hogy újból és újból ki merészkedj, a komfort zónádon túlra, ahol a valódi fejlődés történik.

Ennek a középútnak a megtalálása kitartást igénylő, embert próbáló folyamat. A figyelem legyen folyamatos, a koncentráció erős, de ne túl görcsös. A dinamikus fejlődéshez szükséged van kellő mennyiségű és minőségű sikerélményre, de kell a kihívás is, hogy fenn tudd tartani a motivációdat és a lelkesedésedet.

Egy felnőtt ember felelősség vállalásával kell, újra felfedezd magadban a játékosan tanuló gyereket.

Olyan nincs, hogy egy járni tanuló gyerek, a sok esés hatására feladja, és úgy marad. Ösztönösen megy az egyre nagyobb stabilitás felé, miközben nem az internetről leszedett tutorial videókat tanulmányozza, csak engedi a testének megtalálni az új működéshez vezető utat.

Gyerekként ez még magától jött, az életedben később bekapott pofonok azonban bizalmatlanná és gyanakvóvá tettek. Páncélt építettél a szíved köré és visszább vettél az elvárásaidból, hogy megúszd a csalódást.

Amikor azonban tanulni kezdesz valamit, ami tényleg érdekel, az összes eddigi, fájdalmas tapasztalást, ami az önbizalmadat aláásta, félre kell tenned. Mikor kézen állást tanulsz, az olyan, mint amikor a lábon állást tanultad, csak épp akkor még nem ismerted a kudarc fogalmát.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy nincs kudarc, csak késleltetett siker.

Amikor járni tanulsz, a túlélés a tét, most a felnőtté válás. A kudarc nem az, ha nem sikerül, hanem az, ha feladod.   

Nagyon könnyű egyik végletből a másikba esni. Vigyázz azzal, aki rajong érted, mert a következő pillanatban csalódik és meggyűlöl. Ha játszod a gurut, és hamis erényekből építesz magad köré légvárat, lehet, hogy van, aki beveszi, de később súlyos árat fizetsz ezért.

Neked is jobb érzés, ha olyanokkal veszed magad körül, akik mellett önmagad lehetsz, akik úgy szeretnek, ahogy vagy, erényeiddel és hibáiddal, erősségeiddel és hiányosságaiddal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene dolgoznod a hibák javításán, de nagyobb esélyed van a sikerre egy elfogadóbb környezetben, mint olyanok közt, akik szemében bármikor kegyvesztetté válhatsz.

A középút állandó egyensúlyra törekvést jelent. Először azon dolgozol, hogy felépítsd, aztán azon, hogy megőrizd, időnként meg azon, hogy vissza szerezd.

Ha nem vagy teljesen jelen, könnyen kizökkensz. Ilyenkor, ha elég rutinos vagy, még visszahozhatod, de, ha folyton tüzet oltasz, az nagyon viszi az energiádat. Éberség, jelenlét és stabil koncentráció kell ahhoz, hogy billenés nélkül benne tudj maradni az egyensúlyban.

Ilyenkor tiéd a kontroll, sokszor már a tanár jelenléte is zavaróvá válik. Uralod a tested, ha mégis kibillensz, inkább lejössz, pihensz és elölről kezded, minthogy a tanár javítsa ki a hibádat. Ez a kontroll már nem a bizalmatlanságból és bezárkózásból fakad. Ez az a kontroll, amivel a szörfös fenn marad a deszkán. Nem uralja, csak meglovagolja a hullámot. Nyitott az új helyzetekre, egyé válik a pillanattal.

Kézenállásban is ez történik, mikor lehorgonyzod a tekintetedet, koncentrálsz, lélegzel és átadod magad az egyensúlynak, miközben hagyod, hogy a tested magától korrigálja az esetleges kimozdulásokat.

Ugyanezt a folyamatot viszed tovább, mikor a különböző, kézenállásban való mozdulatok összekötésén dolgozol.

A jó tanár ilyenkor nem kiveszi az irányítást a kezedből, csak inspirál és új utakat, új lehetőségeket mutat, melyeket Te fedezel fel és teszel magadévá a saját tempódban. Tiszteled, de nem sztárolod a tanárodat, mert, akit sztárolsz, azt valójában nem tiszteled. Olyan szemüvegen át nézed, mely csak az érdemeit, értékeit, képességeit mutatja, a hibát eltakarja, lehazudja. Ha valóban tiszteled, nem helyezed magad fölé, csak annyira, hogy tudj tőle tanulni, de látod benne az esendő embert is, és képes vagy őt tisztelni a hiányosságaival együtt.

Ehhez pedig nagy bátorság kell, mert ki kell, gyere a gyerek szerepből és el kell engedned a hamis ideáljaidat. Ha mindig isteneket keresel, és hozzájuk akarsz hasonlítani, sosem találkozol igazán a felnőtt részeddel és nem fogsz tudni egyenrangú kapcsolatokat építeni.

Amikor szembenézel a saját esendőségeddel és elfogadod azt, akkor nyílik meg a lehetőség rá, hogy ember feletti dolgokat tudj véghez vinni, mert itt már tiszteled a saját emberi részedet. Ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint azt elsőre gondolnád. Ez valójában egy evolúciós ugrás, mely a hazugságok és illúziók világából vezet ki egy tágasabb, egészségesebb és igazabb valóságba.

Számos más út mellett, a kézenállás is elvezethet ebbe az irányba, ha felébreszted magadban az ehhez szükséges nyitottságot.

Bármerre tartasz is, bármilyen ösvényt követsz is, jó utat Barátom.    

    

A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Egyensúly

Vajon mit élhet át az, az artista, aki drótkötélen egyensúlyozva ment át a World Trade Center tornyai között? 

Több hasonló vállalkozáson túl volt már, mikor jött az új kihívás: drótkötélen a Grand Kanyon két széle között. A szponzorok benne is voltak a buliban, tetszett nekik az ötlet. Aztán, csak kíváncsiságból elutaztak a helyszínre, ahol szembesültek vele, mire is vállalkozott az őrült artista…

Visszaléptek, nem vállalták a felelősséget, nem kockáztatták a botrányt leesés esetén. Igazuk van. Hogy is nézne ki, hogy egy exhibicionista öngyilkost támogatnak a saját kivégzésében. Mikor megkérdezték a művészt, gondolt-e arra, mi van, ha leesik, a válasza ez volt: „Nem, mert nem esek le.”

Megkérdeztek egy másik artistát is, aki trapézon dolgozik, hogy mi van, ha nem sikerül elkapnia a felé repülő társát. A válasz ugyanez volt: „Olyan nincs, mert mindig elkapom.”

Ezek az emberek nem kockáztatnak, hanem biztosra mennek. Addig gyakorolnak, amíg tökéletes nem lesz a mozdulat, a gyakorlat. Ezután sem állnak le, hisz gyakorlás az életük. Szeretik a gyakorlást és szeretik az életüket. Nem kockáztatnak. Másnak kockázatos lenne ugyanez. Kétellyel, szorongással és egymást kergető gondolatokkal küzdene egy normál, földi halandó.

Az Ő fejükben viszont csend van. Csak arra összpontosítanak, amit csinálnak. A kudarcnak egyszerűen nem hagynak helyet a fejükben, és a tér megtelik az ő koncentrációjukkal. Egy cirkuszi artista – talán nem is tud róla, de – néhány pillanatra megváltja a közönséget. 

Akik vele izgulnak, kiszakadnak a hétköznapok rohanásából, az örökös problémákból, és a jelen pillanat varázsában időznek. Miközben külső szemlélő számára az életét kockáztatja, Ő jelen van, él és esélyt ad a közönségnek, hogy ők is jelen legyenek, hogy ők is éljenek.

Az egyensúlyt könnyű elveszíteni és nehéz helyreállítani. Ha végre megvan, óriási munka megőrizni. Az egyensúly a koncentráció gyakorlása közben születik meg. Mikor arra összpontosítasz, amit gyakorolsz.

Te mit szoktál gyakorolni? Jelen vagy közben, vagy a problémáiddal vagy elfoglalva?

Ha képes vagy időnként elszakadni a problémáktól, időt nyersz, életet nyersz magadnak. Átélt pillanatokat, melyek erősebbé tesznek. Nem azért szakadsz el a problémáidtól, hogy menekülj, mert aki menekül, az csak egy másik problémába tud menekülni. 

Valójában éppen felkészíted magadat a probléma megoldására. Arra a sajátos belső alkímiára készülsz fel, melynek izzásában a probléma kihívássá tud átalakulni. Ha már átalakult kihívássá, – ami valójában nem a probléma átalakulása, hanem a Tiéd – akkor érik meg arra, hogy megoldódjon.

A megoldás Te magad vagy.

Sokszor elég, ha a Te hozzáállásod megváltozik és a probléma, eltűnik. Tapasztaltál már ilyet?

Mint egy rejtvény, ami egyszer csak felfedi előtted a saját megfejtését. Van, hogy elszántságra, bátor szembenézésre van szükséged mindehhez, máskor meg inkább az akarás görcsét kell elengedni.

Egyszer a kezembe került egy indiai ’trükkös doboz’, ami csak egy bizonyos, trükkös módon volt hajlandó kinyílni. Már legalább fél órája fárasztottam, mikor egyszer csak úgy döntöttem, feladom. Minden általam akkor ismert módon próbáltam kinyitni, de nem ment. Elengedtem hát, a feszülést. Lehet, hogy ez a doboz sosem fog kinyílni nekem, de az élet ettől még megy tovább.

Nagyot sóhajtottam, és nyúltam az asztal felé, hogy letegyem. Már épp az asztal fölött volt a kezem, mikor a doboz hirtelen ’megmozdult’. Teljesen spontán csinált a kezem egy olyan mozdulatot, ami azelőtt eszembe sem jutott. Megcsináltam a mozdulatot még egyszer és a doboz kinyílt.

Olyan volt, mint amikor megértesz egy zen koant. A megértés mindig is ott volt. Te voltál máshol. Érdekes paradoxona ez a rejtvényeknek. A jelenben minden megoldás megjelenik, csak idő kérdése, miközben a jelen az egyetlen tér, ahol nincs idő.

Az idő, az a kollektív illúzió, ami csak a konvencionális valóságban létezik, így, aki ebből kilép, az, az időt is képes egy, egy pillanatra megállítani. Ez a belső nézőpontváltás néha egészen spontán is megtörténik.

Ilyen az, amikor megáll az idő. Ismerős, ugye?

Jó, jó, de hogy jön ez az egyensúlyhoz?

A mindennapi élet tele van rutin tevékenységekkel, mikor nem kell, igazán jelen lenned. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy ne is legyél jelen. Lehet agyalni, álmodozni, szervezkedni, bambulni, problémázgatni. Minden történik magától. Utazol, dolgozol, fogat mosol, üzenetekre válaszolsz, megeszed az ebédedet a kajaszünetben.

Hihetetlen, de ma már ezeket akár egyszerre is végezheted…

Számtalan eszközzel nyered magadnak az időt, de ettől még nem lesz több időd egy perccel sem, sőt. Halott tevékenységeknek rabolsz időt, a saját életedből.

Egy olyan térben időzöl ilyenkor, ahol nincs spontaneitás, nincsenek megoldások, csak félelmek, szorongások és problémák vannak.

Egy picike, szűk tér ez, az élet azonban hatalmas és előbb, utóbb szétfeszíti a felszínes valóság korlátait.

Hirtelen felriadsz, mert megbotlottál valamiben, rád dudál egy autó és majdnem elgázol, rád köszön egy nagyon régi ismerős, akit egyből fel sem ismersz, és így tovább...

Egy pillanatra megáll minden. A gondolatok szüntelen áramlását elvágja valami, s a rutin világából átbillensz az élet végtelen valóságába. Olyan ez, mint egy ’zen pofon’… A cél, a kizökkentés. ’Jobb félni, mint megijedni?’ Óriási tévedés!

Félni nem jó, egyáltalán. Ha megijedsz, felriadsz, felébredsz, és abban a pillanatban esélyt kapsz a teljességre. Kiemelted a fejed a vízből, és már nem akarsz visszasüllyedni.

Egy pillanatra megvan az egyensúly. Hogy meddig tudod fenntartani, az, az éberségeden múlik. Addig a pillanatig őrzöd az egyensúlyt, amíg a valóságot meg nem szokod, amíg rutinná nem teszed a pillanatot.

Ezért nagyon jó tanítók a babák. Ők még éberen élnek és tapasztalnak, nem ismerik a fogalmak világát. Nem a térképet nézik, hanem a tájat.

Ha türelmesen nézel egy babát, megtanít újból a jelenben lenni.

Légy éber, és nem érhet meglepetés. Pontosabban minden pillanat meglepetés. Te magad is az vagy. Magadat is képes vagy meglepni spontán akciókkal.

Amikor gólyalábon állsz, vagy rola-bolán egyensúlyozol, a legnehezebb dolog, a mozdulatlanság. Az egyensúlyt megérezni és megőrizni egyaránt a folyamatos mozgásban tudod.

A test rugalmas, az elme rugalmas. Azért rugalmas az elme, mert üres. Nincsenek benne előre gyártott, merev koncepciók, halott definíciók, mert ezekben lehet leginkább megbotlani.

Akkor tudsz mindent, amikor semmit sem tudsz. Akkor vagy egyensúlyban, mikor nincs benned ellenállás, mikor mindenre nyitott vagy.

Nem azt mondom, hogy minden tudást és elméletet, amit az emberiség saját történelme alatt megalkotott, a kukába kellene dobni. Egyszerűen csak ne gondold az elméletet többnek, mint ami. A fogalom, nem több, mint fogalom. Ne keverd össze a valósággal. Amikor valamit elméleteken, fogalmakon keresztül lehet megérteni, tedd azt. Ők a térkép, az iránytű viszont már benned van.

„Rugalmas lélekkel, együtt hajlok a végtelennel, mindig az élet irányába.”

Minden gyermek a Paradicsomban él, amíg a valóság meg nem szilárdul körülötte. Ez a Paradicsomból való kiűzetés, mely törvényszerű. Mindannyiunkkal megtörténik.

„Először a hegyek még hegyek, a folyók, még folyók…” Ahogy a zen mondás tartja. „Aztán a hegyek, többé már nem hegyek, és a folyók többé már nem folyók…”

Elveszítjük az élettel való közvetlen kapcsolatunkat és legalább részben elveszítjük a spontaneitásunkat is. Ott hagytuk őket a paradicsomban és már nem mehetünk vissza értük.

Egy lehetőség azonban maradt. 

Amikor kibillensz a rutinból, ha elég bátor vagy, megtalálhatod mindezt újra, a felnőtt életedben. Nem visszafelé mész, hanem előre, de a spontaneitás és a korlátlan valóság itt is szembejön veled. Most is mindezt átélheted, csak most felnőtt fejjel, érett felelősség vállalással ötvözheted gyermeki kíváncsiságodat.

„Végül a hegyek, újra hegyek, és a folyók, újra folyók.”

Ne félj, hát, inkább ijedj meg, és maradj éber, minél tovább!