Nem rég
szembejött velem egy cikk, ahol azt kutatták, vajon milyen idegi működésre
vezethető vissza az együttérzés, mint mentális reakció.
A jóga
oktatói tanfolyamon épp az idegrendszernél járunk az anatómia blokkon belül,
így meg is kaptam házi feladatnak, hogy foglalkozzam egy picit a témával.
Az, az igazság,
hogy eléggé szkeptikusan állok az olyan kísérletekhez, melyek a különböző, lelki
működésekre keresnek tudományos magyarázatokat.
Hallottam
például egy kísérletről, ahol egy csimpánz babát elválasztottak az anyjától, és
helyette egy szőrrel bevont drót anyát
kapott. A drót anya mindig fel volt töltve csimpánz tejjel, így a táplálás,
mint anyai funkció megoldatott, de
szeretetet és törődést nyilván nem adhatott a kis csimpánznak. A kísérlet
arra a kérdésre akart választ kapni, hogy mikor az így, szeretet és törődés
nélkül felnőtt csimpánz anyává lesz, vajon képes lesz-e majd szeretetet adni az
utódainak.
Na, mit gondolsz,
mi lett az eredmény? A csimpánz természetesen pontosan azt adta, amit kapott,
azaz steril, szeretetmentes, hideg táplálást… Ezúton küldöm mélységes gratulációmat
a tudósoknak!
Pontosan az
történt, amire minden, normális, érző ember számít. Épp, mint az ember-világban,
miért lett volna másként? Ezért aztán érdemes volt tönkretenni egy csimpánznak
és az utódainak az életét több nemzedéken keresztül…
Vajon egy
tudós, a felbecsülhetetlen, nagy tudásával, hová teszi az érzelmi
intelligenciáját, mikor ilyen katasztrófális döntéseket hoz?!
Nincs más
magyarázat erre a fajta kegyetlenségre, mint az, hogy nyilván a tudóst is „drót anya (röviden dr. anya)” nevelte
fel.
A cikk,
amiről beszéltem, a vagus nervusról,
azaz a bennünk lévő leghosszabb idegről, a „vándorló vagy bolygó idegről” szól. Ez az ideg
az agyat köti össze a zsigerekkel, és ezek között közvetíti az információáramlást.
Már
Darwinnak is feltűnt, hogy bizonyos esetben, például, mikor a saját gyerekünkről
van szó, az együttérzés még az életösztönünknél is erősebb lehet. Nem egy olyan
történetet ismerünk, ahol az ember, még, ha a saját élete árán is, de megvédte a
gyermekét.
Az
állatvilágban ez még zsigeribb módon működik. A kedvencem az a történet, amikor
egy teljesen leégett parasztházban a tűzoltók egy szénné égett németjuhász kutyát
találtak. Mikor odébb húzták a kutyát, alatta egy élő csecsemőt találtak…
Visszatérve
a vagus nervusra, ez az ideg felelős azért, amikor mások fájdalma szinte nekünk
fáj, legyen szó akár fizikai, akár lelki fájdalomról. Amikor szó szerint összerándulunk,
ha valaki a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjára ver. A cikk arra is rámutat,
hogy ezen idegi alapon arra is determinálva vagyunk, hogy mások szenvedését ne
csak átvegyük, de csillapítsuk is.
Figyeld csak
meg, mikor valaki panaszkodik neked, vagy a problémáiról, bajairól beszél,
ösztönösen azon kezdesz dolgozni, hogy megoldjad ezeket. Úgyszólván gyárilag
belénk van kódolva a segítő szándék.
Ez a mai
önös világban nem tűnik túl praktikus működésnek. Hurrá, megvan az együttérzés
idege! Gyorsan vágjuk ki, és nincs több bajuk! Végre foglalkozhatunk csak
magunkkal… „Sajnos” nem ilyen egyszerű a dolog. A testünkben lévő legnagyobb
idegről van szó. Enélkül elpusztulunk…
Miért olyan
fontos az együttérzés?
Míg a
legtöbb emlős utódja egyből képes önállóan talpra állni, táplálékot találni, az
emberi újszülött a legkiszolgáltatottabb lény a földön. Segítség nélkül nem
maradhat életben. Együtt a 3 napos kerti munka fél nap alatt megvan, együtt
jobban esik az étel, jobban esik a szórakozás. Még az öröm is teljesebb, ha
megosztjuk egymás közt. Kezdetben az egész társadalmunk egymás kölcsönös segítésén
alapult.
A buddhistáknál
a Nagy Együttérzés (Mahá Karuná)
olyan erénynek számít, mely megelőzi még a bölcsességet is. Az érzelmi
intelligencia minden más megértésnél fontosabb. Félre ne értsd, nem valami nyálas,
pityergős sajnálatról van szó! Itt az együttérzés rendkívül praktikus tudati
mozdulatot jelent. A legfőbb megvilágosodás a cél, és ehhez fel kell, oldjad a
határaidat. Nem egyedül vagy, hanem mindenki vagy. (A Nirvána nem
megsemmisülés, hanem megmindenülés!) Amíg
bárki (és bármi) a világban szenved, te is szenvedsz.
Eközben paradox módon azt
is tudják, hogy egyik lénynek sincs valódi, önálló léte, így, a lények sokasága
és sokfélesége voltaképen illúzió, az ős-tudatba csapódott bomba véletlen balesete csupán.
Na, ezek után
próbálj meg együttérző lenni!
Van a
tibetieknek egy együttérzést fejlesztő meditációjuk, a Tong Len. Ez a gyakorlat úgy néz ki, hogy magad elé képzelsz
számtalan féle szenvedést, amelyen a lények sokasága megy keresztül (tipp: híradó),
majd elképzeled, ahogy ez a szenvedés egy nagy, szürke felhővé alakul felettük.
Ezután minden egyes belégzéssel magadba szívod ezt a szenvedés-felhőt és minden
kilégzéssel a belső lelki békédet, örömödet fújod ki rájuk.
Nem
veszélyes ez a gyakorlat? A mi szintünkön nem. Az önfeláldozó németjuhász kutya
szintjén igen…
Egyszer, egy
rendkívül fejlett tudatú, tibeti mester addig és olyan hatásfokkal gyakorolta
ezt a meditációt, hogy végül halálos betegen egy kórházba került. Már drótok lógtak
ki belőle, és a betegség az egész testében szétterjedt. A tanítványai mélységes
fájdalommal vették körül. Többen sírtak, már, már a szívük szakadt meg, mikor a
mester mosolyogva kinézett rájuk: „Szegények, de rossz lehet nektek! Szörnyen
néztek ki…”
