Az együttérzés anatómiája

Nem rég szembejött velem egy cikk, ahol azt kutatták, vajon milyen idegi működésre vezethető vissza az együttérzés, mint mentális reakció.

A jóga oktatói tanfolyamon épp az idegrendszernél járunk az anatómia blokkon belül, így meg is kaptam házi feladatnak, hogy foglalkozzam egy picit a témával.

Az, az igazság, hogy eléggé szkeptikusan állok az olyan kísérletekhez, melyek a különböző, lelki működésekre keresnek tudományos magyarázatokat.

Hallottam például egy kísérletről, ahol egy csimpánz babát elválasztottak az anyjától, és helyette egy szőrrel bevont drót anyát kapott. A drót anya mindig fel volt töltve csimpánz tejjel, így a táplálás, mint anyai funkció megoldatott, de szeretetet és törődést nyilván nem adhatott a kis csimpánznak. A kísérlet arra a kérdésre akart választ kapni, hogy mikor az így, szeretet és törődés nélkül felnőtt csimpánz anyává lesz, vajon képes lesz-e majd szeretetet adni az utódainak.

Na, mit gondolsz, mi lett az eredmény? A csimpánz természetesen pontosan azt adta, amit kapott, azaz steril, szeretetmentes, hideg táplálást… Ezúton küldöm mélységes gratulációmat a tudósoknak!

Pontosan az történt, amire minden, normális, érző ember számít. Épp, mint az ember-világban, miért lett volna másként? Ezért aztán érdemes volt tönkretenni egy csimpánznak és az utódainak az életét több nemzedéken keresztül…

Vajon egy tudós, a felbecsülhetetlen, nagy tudásával, hová teszi az érzelmi intelligenciáját, mikor ilyen katasztrófális döntéseket hoz?!    

Nincs más magyarázat erre a fajta kegyetlenségre, mint az, hogy nyilván a tudóst is „drót anya (röviden dr. anya)” nevelte fel.

A cikk, amiről beszéltem, a vagus nervusról, azaz a bennünk lévő leghosszabb idegről, a „vándorló vagy bolygó idegről” szól. Ez az ideg az agyat köti össze a zsigerekkel, és ezek között közvetíti az információáramlást.  

Már Darwinnak is feltűnt, hogy bizonyos esetben, például, mikor a saját gyerekünkről van szó, az együttérzés még az életösztönünknél is erősebb lehet. Nem egy olyan történetet ismerünk, ahol az ember, még, ha a saját élete árán is, de megvédte a gyermekét.

Az állatvilágban ez még zsigeribb módon működik. A kedvencem az a történet, amikor egy teljesen leégett parasztházban a tűzoltók egy szénné égett németjuhász kutyát találtak. Mikor odébb húzták a kutyát, alatta egy élő csecsemőt találtak…

Visszatérve a vagus nervusra, ez az ideg felelős azért, amikor mások fájdalma szinte nekünk fáj, legyen szó akár fizikai, akár lelki fájdalomról. Amikor szó szerint összerándulunk, ha valaki a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjára ver. A cikk arra is rámutat, hogy ezen idegi alapon arra is determinálva vagyunk, hogy mások szenvedését ne csak átvegyük, de csillapítsuk is.

Figyeld csak meg, mikor valaki panaszkodik neked, vagy a problémáiról, bajairól beszél, ösztönösen azon kezdesz dolgozni, hogy megoldjad ezeket. Úgyszólván gyárilag belénk van kódolva a segítő szándék.

Ez a mai önös világban nem tűnik túl praktikus működésnek. Hurrá, megvan az együttérzés idege! Gyorsan vágjuk ki, és nincs több bajuk! Végre foglalkozhatunk csak magunkkal… „Sajnos” nem ilyen egyszerű a dolog. A testünkben lévő legnagyobb idegről van szó. Enélkül elpusztulunk…

Miért olyan fontos az együttérzés?

Míg a legtöbb emlős utódja egyből képes önállóan talpra állni, táplálékot találni, az emberi újszülött a legkiszolgáltatottabb lény a földön. Segítség nélkül nem maradhat életben. Együtt a 3 napos kerti munka fél nap alatt megvan, együtt jobban esik az étel, jobban esik a szórakozás. Még az öröm is teljesebb, ha megosztjuk egymás közt. Kezdetben az egész társadalmunk egymás kölcsönös segítésén alapult.

A buddhistáknál a Nagy Együttérzés (Mahá Karuná) olyan erénynek számít, mely megelőzi még a bölcsességet is. Az érzelmi intelligencia minden más megértésnél fontosabb. Félre ne értsd, nem valami nyálas, pityergős sajnálatról van szó! Itt az együttérzés rendkívül praktikus tudati mozdulatot jelent. A legfőbb megvilágosodás a cél, és ehhez fel kell, oldjad a határaidat. Nem egyedül vagy, hanem mindenki vagy. (A Nirvána nem megsemmisülés, hanem megmindenülés!) Amíg bárki (és bármi) a világban szenved, te is szenvedsz. 

Eközben paradox módon azt is tudják, hogy egyik lénynek sincs valódi, önálló léte, így, a lények sokasága és sokfélesége voltaképen illúzió, az ős-tudatba csapódott bomba véletlen balesete csupán.

Na, ezek után próbálj meg együttérző lenni! 

Van a tibetieknek egy együttérzést fejlesztő meditációjuk, a Tong Len. Ez a gyakorlat úgy néz ki, hogy magad elé képzelsz számtalan féle szenvedést, amelyen a lények sokasága megy keresztül (tipp: híradó), majd elképzeled, ahogy ez a szenvedés egy nagy, szürke felhővé alakul felettük. Ezután minden egyes belégzéssel magadba szívod ezt a szenvedés-felhőt és minden kilégzéssel a belső lelki békédet, örömödet fújod ki rájuk.

Nem veszélyes ez a gyakorlat? A mi szintünkön nem. Az önfeláldozó németjuhász kutya szintjén igen…

Egyszer, egy rendkívül fejlett tudatú, tibeti mester addig és olyan hatásfokkal gyakorolta ezt a meditációt, hogy végül halálos betegen egy kórházba került. Már drótok lógtak ki belőle, és a betegség az egész testében szétterjedt. A tanítványai mélységes fájdalommal vették körül. Többen sírtak, már, már a szívük szakadt meg, mikor a mester mosolyogva kinézett rájuk: „Szegények, de rossz lehet nektek! Szörnyen néztek ki…”