Otthonok és gazdáik

Tegnap nem bírtam már ellenállni a verőfényes jó időnek, és kijöttem a telekre, hogy egy kis Hamvas Bélai magányban rendezzem kusza gondolataimat.

Telkiig kaptam egy stoppot, onnét meg gyalog vágtam neki a maradék útnak. 

Közben, az ilyenkor kedvenc időtöltésemnek hódolva, a házakat nézegettem, melyek mellett elmentem. Érdekes dolog az, amikor nincsenek anyagi korlátai annak, hogy az ember milyen házat épít/tet magának. Ilyenkor igazán őszinték vagyunk. Mindent megmutathatunk, azaz inkább azt mutatunk, amit akarunk. Ilyenkor derül ki, mi az, ami fontos.

Azon már túl vagyok, hogy az anyagi bázis és a jó ízlés nem feltétlen járnak kéz, a kézben. Az viszont egy nagyon érdekes megfigyelés, hogy egy ház, miként tükrözi a gazdája személyiségét.

A legtöbben kacsalábon forgó kulipintyót építenek. Meg kell mutatnod, hogy ez mind a tiéd. Az Akropoliszt idéző oszlopoknak, a márvány medencének jól kell látszania. A kertben csak különleges növények lehetnek, de ezek semmilyen lényeges dolgot nem takarhatnak el. Különösen fontos, hogy a szomszéd is jól lássa, hogy a Tiéd még drágább, még előkelőbb. Látszódjon mind a két luxusautó, még a hiper-szuper garázsban, kocsi beállóban is. Különösen szórakoztató, amikor a szomszéd ugyan erre utazik… Folyamatosan megy a licit, kié a drágább, a jobb, a nagyobb.

Borzasztóan kimerítő lehet ez az életforma. Ha valami ennyire fontos, az csak a többi rovására mehet. Itt minden figyelmet a látszat fenntartása köt le. Mindennek látszania kell. Az egészet belül, az intimitás teljes hiánya jellemzi.

Akad néhány beton bunker is. Az ilyen ház rendkívül alacsony, szinte alig emelkedik ki a földből. Kőkerítés és apró, lőrésszerű ablakok jellemzik. Ez az otthon a tökéletes bizalmatlanság mintaképe. Az előzővel ellentétben, itt nem látod, mi van bent, csak sejted, hogy a pince nagyobb, mint az egész ház.

Ezek az emberek a világvégét várják. Jöhet az atomcsapás, ők lesznek az egyedüli, büszke túlélők…

A következő egy népies stílusban épült ház, faragott székely kapuval, bozontos kuvasszal. Itt sem bíztak semmit a véletlenre. Az ablakban kalocsai paprika füzér és magyar zászló. Nekem egyébként tetszik az összhatás, de azért itt is elgondolkodom egy picit. Kívül-belül magyaros szimbólumok tömkelege. „Igen, mi felvállaljuk.” Ez fontos, ezt éljük, ezt mutatjuk kifelé, befelé. Én akkor szoktam a saját teremben lépten,  nyomon felhívni valamire a figyelmemet, ha attól félek, hogy elfelejtem. Ha valami igazán természetes, vajon kell-e, hogy ennyire töményen legyen jelen? Persze ez az ő dolguk, ők így szeretik, és ez így rendben is van.

Itt gyerekek laknak és ők a legfontosabbak. Az udvaron kosárlabda palánk, a kertben játszó tér hintával, mászókával, hátul, a rézsű tetején, fára épített magasles, melyre nem csak létrával, de kötéllel is fel lehet mászni. Jó lehet itt gyereknek lenni! Mindez takarva is van meg nem is. Inkább érzem, mint látom, hogy a kertnek vannak intimebb, eldugott részei is. Ezeknek az embereknek a család az életük. Erről szól minden. Ezért dolgoznak, ezért hoznak áldozatot. A hatalmas kocsi inkább gyerekszállító kisbusznak tűnik. Szinte látod, ahogy nyáron a család robog le Horvátországba, a várva várt közös nyaralásra.    

     

Tovább menvén egy sor apartman házat látok. Na, itt vajon kik laknak? Minden ház ugyanolyan, még a pici, mikro kertben is ugyanúgy áll a sövény. A tervező megtervezte, a kivitelező megépíttette, majd eladta az új tulajdonosnak, aki csak beköltözött. Először furcsa ellentmondásnak tűnik, hogy bár semmilyen, személyességre való utalás nincs kinn, mégis minden ház falán, biztonsági kamerákra, komoly riasztó berendezésre hívja fel a figyelmet egy jól látható tábla. Az üzenet egyértelmű: „Tudjuk ám, hogy be akarsz törni, de ne is próbálkozz, mert jól fel vagyunk készülve…”

Ezek az emberek megvették, de nem tették magukévá a házat. Ez a ház nem otthon. Nem tették személyessé, mert nem akarnak kockáztatni. Mi van, ha jön egy válás, vagy egy újabb válság?! Valójában bármikor elvehetik tőlük ezt a házat, és ezt ők tudják a legjobban. Az egész, az ideiglenességről szól.

Most egy eldugottabb utcácskába térek be. Híd vezet keresztül a patakon. Kidőlt, bedőlt fakerítést látok, mögötte vadregényes kerttel. Gondozva is van, meg nem is… Ennek a kertnek önálló élete van. A növekedés itt szeretetet és odafigyelést kap, nem irányítást. A kert mögött fölsejlik egy pici parasztház. Hátsó része belesimul a rézsűbe. Az udvaron borostyánnal és muskátlival befuttatott szekér, a rézsű tetején szőlő. Semmi kétség, itt egy taoista nagymama lakik, aki mellékállásban boszorkány és javasasszony. A zegzugos kertbe lépve pedig egy másik világba kerülsz. Itt a varázslat a legfontosabb.

Mennyiféle ember, mennyiféle ház!

Lassan én is megérkezem. 

Már a nyaraló övezetben vagyok. Itt legalább 20 éve semmi sem változott. Kőből vagy fából épült vikkend házak, asztalka, szék, óriási veteményes kert, és az ablakból szól egy özönvíz előtti rádió. Ez a kertészkedő nyugdíjasok birodalma. Épp felém tart egy idős pár. Látszik, hogy, ha csak lehet, kinn vannak a kertben. Nap barnította, ráncos arcok és mosolygós szemek néznek rám. Néma fejbiccentéssel egymásra köszönünk. Egy végig harcolt élet van mögöttük, és, ahogy ma nem szokás, kitartottak egymás mellett. Most szó szerint a munkájuk gyümölcsét élvezik. Azt eszik, amit megtermelnek.

Ahogy az úton lefelé baktatok, eszembe jut az a kifejezés, amit kezdetben a buddhista szerzetesekre használtak, mikor azok szerzetesnek álltak és otthagyták a világi életet. Azt mondták, „az otthonból, az otthontalanságba távoznak”. Stílusos mondat lenne ma ez egy hajléktalan számára, de akkoriban ez egészen mást jelentett. Még nem voltak kolostorok. Erdőkben, ligetekben laktak, ott folytatták szellemi gyakorlataikat és azt ették, amit alamizsnagyűjtő útjuk során, a helyi lakósságtól kaptak. Otthonukat elhagyták, de nem azért, hogy ne legyen otthonuk, hanem azért, hogy az egész világ otthonuk legyen. Előfordult, hogy, ha a helyi lakósságtól túl sokat kaptak, vagy már régóta időztek egy helyen, szedték a sátorfájukat, és a lakósság nagy fájdalmára odébb álltak.

Teljesen felszámolták magukban az elkülönülést. Nem csak az otthonuk, de a tudatuk határait is lebontották, hogy minden ragaszkodást, sóvárgást, haragot és nem-tudást kiégessenek magukból. Az így megnyitott végtelen térben kap helyet a Nagy Együttérzés és a tökéletes szellemi uralom. Ez a Tudat Jógája. Nem rossz törekvés.

Egy időben volt az erdőben egy helyem, ahová időnként kijártam. 4 fa között volt, egy vízmosás fölött. Valamennyire körbe kerítettem, kövekkel, gallyakkal, készítettem avarral puhított fekhelyet meg egy kis tűzrakó helyet is hozzá. Egy sombokor ágai pont úgy hajlottak a hely fölé, hogy kisebb zápor esetén még az eső nagy részét fel tudta fogni.

 Azt a helyet még éjszaka is képes voltam megtalálni. Raktam egy kis tüzet, hallgattam az esti erdő hangjait, a bagoly vészjósló, mégis megnyugtató kiáltásait. Majd lassan, gondolataimba mélyedve elaludtam. Az erdőben mindig korán ébredsz, még napkelte előtt nem sokkal. Föléleszted a szunnyadó parazsat, hogy kicsit megmelegedj, miközben az ébredő erdő hangja és illata vesz körül, némi füstszaggal keveredve. Egyszer, egy ilyen reggel, éppen nyársonsült almát eszegettem, mikor hirtelen, az egyik fa mögül, egy kíváncsi, háromszögforma fej tekintett rám. Egy fiatal kamasz róka volt. Hosszú pillanatokig néztük egymást. Végül megszólaltam: „Éhes vagy, koma?” Erre kilőtte magát, mintha álomból ébredne, és villám gyorsan átnyargalt a vízmosás túloldalára. Ott, egy másik fa mögül még visszanézett, majd eltűnt a sűrűben.

Mikor pár éve visszamentem, már nem találtam meg a helyet. Ifjítás lehetett. Az erdészet kivágta az ottani fák nagy részét, hogy helyet és fényt kapjanak a fiatalabb növények. Ez a korszak, úgy tűnik lezárult.

Nekem is az új ötletek, az új gondolatok felé kellett nyitnom. Szép időszak volt, de nem bánom, hogy véget ért. Tovább kellett mennem. Most itt vagyok kinn, a telken, a birtokon. Idén először ilyen jó időben. Kezdődhet a munka.