Örvény

„Az igazi gyógyítás nem abban rejlik, hogy összeragasztjuk azt, ami eltört, hanem, abban, hogy felfedezzük azt, ami törhetetlen.”

Ez az idézet jött velem szembe valamelyik nap. Nagyon fontos és erős ez a mondat, mert ez ad erőt és reményt a gyógyuláshoz az ayurvédában és a családállításban egyaránt. Létezik belül egy törhetetlen mag, a léleknek egy sérthetetlen része, ahová vissza tudsz húzódni a keserűség, a csalódások és sérelmek közepette. Ez a lehetőség mindig adott, csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, főleg akkor, amikor negatív köröket futunk.

Megtörténhet, hogy tényleg rossz lapjárásod van, hogy rád jár a rúd. Tönkremegy a párkapcsolatod, elveszíted a munkádat, egzisztenciálisan és érzelmileg a padlóra kerülsz. Ilyen időszakban nagyon nehéz pozitívan gondolkodni, hisz minden rossz, ami veled történik, sokkal erősebb, harsányabb, mint a kellemes élmények, melyek ilyenkor szinte fel sem tűnnek.

Ha voltál már hasonló állapotban, tudhatod, milyen nehéz ilyenkor a meditáció, milyen nehéz a tömegével áradó negatív gondolatok mögött bármi biztatót meghallani. Elindul egy negatív spirál, egy fajta örvény, mely elsodor és magába szív.

Próbálsz ellenállni, teszed a dolgodat, próbálod menteni, ami menthető, de valójában tudod jól, nem menekülhetsz, az örvény menthetetlenül le fog rántani. Akik élő vízen hajóznak, ismerik az örvény természetét, és tudják, mi a teendő, ha egyszer a hatósugarába kerülsz. Ha elkap az örvény, ne kapálózz, hagyd, hogy lehúzzon, így gyorsan leránt és feldob valahol máshol, ahonnét tovább tudsz majd úszni. Ezt a hasonlatot használta egy kedves ismerősöm is, aki pont egy ilyen állapotomban segített találó, irány mutatásával.

Talán látod is, hogy örvény felé tartasz. Talán ki is tudod időben kerülni, de az is lehet, hogy erre épp nincs esélyed. Ilyenkor a szabadságot nem az jelenti, hogy elkerülheted az örvényt, hanem az, hogy, van beleszólásod, abba, hogy hogyan éld meg.

Van egy pont, ahol rendszerint félre kezeljük magunkat. Mivel az örvény veszteséggel jár, többnyire büntetésként éljük meg. Azt gondoljuk, biztosan rosszak voltunk, hibát, bűnt követtünk el, hogy így ver minket az Isten. Szerencsétlennek, lúzernek éled meg magad, aki nem méltó az Univerzum támogatására. Elveszíted az önbizalmadat, az önbecsülésedet, súlyos önutálatba és ön-büntetésbe kezdhetsz.

Ha egyszer megszoktad, hogy így viselkedj negatív lapjárás idején, rendkívül nehéz felhagyni ezzel a működéssel. Főleg az elején, mikor csak visznek, sodornak magukkal a destruktív gondolatok. Sokadik alkalommal, már lehetsz jóval tudatosabb, és ellenállhatsz egy darabig, de egy idő után ott is a negativitás túl ereje győz.

Mit lehet hát tenni, ha látod, hogy közeleg az újabb mélyrepülés?

Az első lépés, hogy megértsd, az örvény nem büntetés, és nem is azért jön Veled szembe, mert valamit rosszul csináltál. Az örvény az élet elkerülhetetlen velejárója. Mindenkivel szembejön időnként. Hogy ki tudod-e kerülni, inkább szerencse, mint ügyesség kérdése. A Sorsban igenis vannak elkerülhetetlen pillanatok.

Fontos, hogy állj le az önbüntetéssel. Egy kellemetlen eseménytől, időszaktól lehet annyira szenvedni, amennyire muszáj, de lehet annál sokkal súlyosabb mértékben is.

Maradj nyugodt, a pánik nem segít. Bármilyen nehéz is, értékeld mindazt, amit elértél, akkor is, ha a külvilág látszólag egyáltalán nem értékeli azt. Sokan azt hiszik, ha ők bántják magukat, a világ majd kevésbé fogja bántani őket. Sajnos a valóság ennek épp az ellenkezője. A külvilág kegyetlenül tükröt tart, és csak még több bántásra számíthatsz, melynek az alapvető célja az, hogy felrázzon ebből a rémálom szerű állapotból.

Amit ilyenkor megélsz, az POKOL. Együtt lenni valakivel, aki a poklok poklában van, rendkívül nehéz. A legtöbben alig várják ilyenkor, hogy megszabaduljanak Tőled, és ezt nem is róhatod fel nekik. Viszont, ha van valaki, aki ebben az állapotban is kitart melletted, azt becsüld meg nagyon. Nem csak azért, mert nélküle sokkal nehezebb lenne magadat elviselni, hanem azért is, mert van a sorsotokban valami közös, valami, ami különleges értékkel bír.

Amikor örvényben vagy, pont azt a legnehezebb megtartani, amire a legnagyobb szükséged van: a Lét-Bizalmadat. Annak biztos tudatát, hogy a létezésednek célja, ami Veled történik, annak pedig értelme van. Egyszer vége lesz, de addig ki kell bírni valahogy.

A nyugalom, nem azt jelenti, hogy soha többé nem borulsz ki krízis esetén. Ezt épp eszű ember nem várhatja Tőled. A nyugalom itt azt jelenti, hogy, ha külső segítséggel is, de képes vagy váltani és megnyugodni a pánik közepén.

Ilyenkor érzelmileg olyan vagy, mint egy hurrikán. Önmagad körül forogsz, de a hurrikánnak is van egy nyugodt, belső középpontja, ahol szélcsend van. Bármilyen feldúlt is vagy, van benned egy belső mag, egy titkos szentély, ahol egy időre békére lelhetsz. Az nagyon fontos, hogy ismerd az ide vezető utat.

Örvények, hurrikánok, mélyrepülések mindig lesznek.

Egy vipasszaná meditációs elvonuláson sem azt tanulod meg, hogy, hogyan tartósíts a kellemes tapasztalásokat, hanem, hogy miként tudod kellemetlen tapasztalások esetén is megőrizni a nyugalmadat, a belső békédet.

Egy Vietnamot megjárt veterán katonáról az a hír járta, hogy a harcok alatt szerzett sérüléseinek köszönhetően, ébren léti állapotának 95 %-át fájdalmak között tölti. Ezek a fájdalmak arra az időre szűnnek csak meg, mikor belemerül a reggeli meditációjába. Azt mondta, a meditáció nem azért kell, mert akkor nem fáj semmije, hanem azért, mert az készíti fel a fájdalom elviselésére…

Van ebben a történetben valami emberi és valami ember feletti.

Amikor mélyrepülésben vagy, az is nehéz lehet, ha elméred az időszak várható tartamát. Kevesebbre készíted föl magad, és mikor, akár 2-3 hónap vagy akár évek telnek el, és még mindig nem jön a várt fellélegzés, kétségbe esel, kapálózni kezdesz, és kibillensz az egyensúlyodból. Azt, hogy az időszak meddig tart, sajnos nem tudhatod. Mehetsz jóshoz, asztrológushoz, de, ha tévednek, és a mélyrepülés túlnyúlik az általuk adott előrejelzésen, még a bennük és a tudományukban való hited is összeomolhat.

Fontos, hogy tudd, a jós, az asztrológus is ember, így bármelyik tévedhet, lehetnek a pakliban előre nem látható, karmikus tényezők, melyek késleltetik az egyensúly helyrebillenését. Nem a csillagok csapnak be, nem az égiek goromba tréfája, hogy még mindig szívás az életed. Amikor azt mondod, kibírod ezt az időszakot valahogy, ne adj neki határidőt! Addig bírod, amíg tart, és előbb-utóbb biztosan vége lesz.

Meglehet, hogy mivel nem látod a végét, pont a vége előtt adod fel, pedig már tényleg közel lett volna a megváltás. Megijedsz, és visszafordulsz a siker kapujában, hisz eddig bizonyosan rossz úton voltál, azért kaptál ennyi pofont az Élettől. Jobb ilyenkor megállni, és nem menni semerre, mert a kétségbe esés csak újabb örvénybe sodor. Állj meg és várj, figyelj befelé. Ha nem teszel semmit, nem árthatsz magadnak, és egy nyugodt pillanatban meg tudod tenni a hátralevő lépéseket is.

Egy másik fontos kérdés, hogy, hogyan vészeled át ezt a nehéz időszakot. A fájdalmat, megszoktuk, hogy összeszorított fogakkal, keményre feszített izmokkal viseljük el. Szinte páncélt növesztünk a magunkra, és oly sokáig elfelejtjük levenni, hogy az egészen hozzá nő a lelkünkhöz, és ez a testünkön is meglátszik. Ha egyszer hozzád nőtt a páncél, meg kell, tanuld, hogyan vedd le. A jóga, ha akarod erre is taníthat. Nem kell eldobnod, szükség esetén újra fel tudod venni, de, ha fölöslegesen, béke időben is magadon tartod, azzal nem teszel jót magadnak. A páncél hosszú távon nehéz és kényelmetlen, ugyanakkor érzelmileg megközelíthetetlenné tesz. 

A páncél nem csak a fájdalomtól, de az örömtől is megvéd. Ha háborúra, fájdalomra, védekezésre szocializálódtál, meglehet, hogy már nem érzed a simogatást, és a külvilág számára érzéketlennek tűnsz. Az ad mégis reményt, hogy páncélban is vágyhatsz a felszabadult örömre, arra, hogy megérintsenek, arra, hogy ne csak szeressenek, de érezd is, hogy szeretnek.

A legnagyobb bátorság, az, ha leveted a páncélt és Te magad is mersz érezni, szeretni. Érzelmi kockázatot vállalsz azzal, hogy sebezhetővé válsz, szeretsz úgyis, hogy lehet, hogy nem viszonozzák azt. Lerakod a páncélt és ott állsz, meztelen lélekkel, lecsupaszítva minden önvédelmi mechanizmustól. Amikor végremeg mered mutatni, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagy, elindulsz agyógyulás útján.

Persze nem mindegy, hogy mindezt milyen társaságban teszed. Megtörténhet spontán módon is, ha a bizalom természetes módon van jelen egy közösségben. Ha érzed a csoport megtartó erejét, egészen komoly megnyílások is előfordulhatnak.

Van egy önmagunk előtt is ismeretlen (titkolt?) arcunk. Ritka pillanatokban jelenik meg ez az arc, akkor, amikor semmilyen előítélet, és zavaró érzelem nem torzítja el. Ilyenkor a lélek ül ki az arcra és ez természetes, mégis szokatlan szépséget kölcsönöz neki. Magunkon ezt, rendszerint nem vesszük észre, csak nézünk ki a fejünkből és egy fajta bambulásban vagyunk. Ha felhívják rá a figyelmet, könnyen elveszíthetjük, így, aki igazán bölcs, csak lopva szemléli,  és gyönyörködik benne, mert tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké.

Nem rég, egy álmomban, egy nagyon régi ismerősömmel találkoztam, akit sokszor láttam már érzelmileg darabokra hullani és aztán befordulni. Álmomban is épp ilyen állapot kezdődött, de most valami más volt. Nem csak minden világi ambícióját adta fel, de az illúzióit is. Csak valami halvány szomorúság bujkált rajta, mely alól időnként kivillant a derű fénye, mint a sűrű felhő tömegen itt, ott áthatoló napsugár. 

Minden áron megakartam mutatni neki a saját arcát, mert tudtam, hogy ő sem látta még magát ilyennek. Valahonnét előkerült egy tükör és én próbáltam elé tartani. Ő azonban mindig, mire megláthatta volna az arcát, elkapta a tekintetét. Talán félt, hogy nem tudja majd elviselni a látványt. A saját lelkünk tisztasága annyira ijesztő, hogy időről, időre be kell, mocskolnunk magunkat.

Talán a gonoszságra is ez lehet az egyik magyarázat.

Valójában félünk a sikertől, félünk az önmegvalósítástól, félünk attól, hogy mi lesz, ha elérjük a céljainkat. Ott maradunk üresen, célok és álmok nélkül…

Nem bírjuk a megvalósulás feszültségét. Ott van a pillanat és Te inkább kihátrálsz, mert, ha eddigi létedet a hiány határozta meg, a hiány betöltésével a léted is megkérdőjeleződik. Furcsa egy gondolatmenet ez, annyi biztos, mégis van benne igazság.

A várakozás szintén elviselhetetlen. Ilyenkor végtelennek tűnik a pillanat, mert a nyílvesszőt már kilőtted, és meg kell, várd, hogy célba érjen. Már nem tehetsz semmit. Minden, amit tennél, ellened fordulna. Most várnod kell, míg beérik a pillanat. Amikor színpadon vagyok, lassúnak tűnik a mozdulat és lassúnak tűnik a mozdulatlanság. Később visszanézem a felvételt és azt látom, hogy kapkodok. Nem merem igazán kivárni a dolgok idejét, mert attól félek, ha tovább várok, unalmassá válik a jelenet.

Ez, a legnehezebb rész. Nem csak az exhibicionizmusodat kell háttérbe szorítanod, hanem a félelmeidet, a kételyedet is. Ha nem tudsz kivárni, a közönségtől pont azt veszed el, ami a legfontosabb. Azt, hogy gyönyörködhessen abban, amit mutatsz. Hisz azért jöttek, hogy valami lenyűgözze őket, hogy végre kiszabaduljanak a múlt és a jövő kétdimenziós, vasketrecéből.

Amikor egy dolog megvalósulására vársz, amikor már tényleg mindent megtettél érte, ami a Te dolgod volt, még meg kell, küzdj a beteljesüléstől való félelemmel, és a ’Kétely Farkasaival’, akik ilyenkor sokkal intenzívebben támadnak, mint bármikor azelőtt.

Egy utcaszínházi társulatban több, általam formált karakternek is próbáltam életet adni. Sikerült is őket elvinni egy pontig, de ott rendszerint megfeneklett a dolog, mert oda akartam őket eljuttatni, ahol még én sem jártam. Önmagukon túlra. Meg tudtam mutatni a reményt és a fájdalmat, de ami ezeken túl van, az bent maradt. Pedig nem lett volna más dolgom, mint bízni és kivárni, hogy beérjen a pillanat. Ha remény van, időzni a reményben addig, míg a remény illúziója is szerte nem foszlik, és meg nem jelenik alatta, a nem is olyan kőkemény realitás. Ha fájdalom van, időzni benne, és engedni, hogy az általam mozgatott figura minden sejtjét betöltse, mert, ahhoz, hogy túllépj a fájdalmon túli derűbe, előbb a fájdalommal kell telítődnöd.

Persze egészen mást jelent mindezt tudni és mindezt csinálni, azaz nem is csinálni, csak hagyni, hogy történjen.

A várakozás nem unalmas, mert az maga a végtelen jelen. Végre nincs dolgod. Végre nem kell izomból élned, elég, ha gyönyörködsz a puszta létedben.

Sokak számára a nem cselekvés, egyenlő a halállal. Valójában ilyenkor az életedet nem csinálod, csak hagyod. Most nem úszol, csak engeded, hogy vigyen a víz.

Imádkozni akkor szoktunk, amikor már tényleg nagy a baj. Amikor minden, amiért annyit küzdöttünk, összeomlani látszik és önerőnkből már nem tudunk segíteni a helyzetünkön. Erről szól a Tarot kártya ’Torony’ lapja. A torony összedől, és egy részed meghal vele. A másik viszont újjászületik. Ezért kell időről időre összeomlanunk, hogy meg tudjunk újulni, hogy ki tudjunk bújni a régi, kifakult kígyóbőrből.

Ilyenkor tudjuk kimondani a legnehezebben megszülhető mondatot: ’Legyen meg a Te akaratod!’ Itt adod fel minden korábbi ambíciódat, minden jövőről való elképzelésedet és legfőképp az irányítást. Most bizalomban vagy, és hagyod az Istent teremteni.

Nem biztos, hogy az a dolgod, hogy boldog légy, hogy szerelmes légy, hogy családod legyen, hogy elérd a céljaid és megvalósítsd az álmaid, de ezeket ettől még az Élet megadhatja Neked. Sokszor olyan módon, ahogy el sem tudnád képzelni.

Mostanában gyakran szembejön velem egy kérdés. Valójában egy másik kérdés megfordítása. Ahelyett, hogy ’mit akarok én az élettől’, az a kérdés, hogy ’mit akar az élet tőlem’.

Ehhez az kell, hogy az Élet, valahová egészen máshová sodorjon, mint, amit eredetileg iránynak kitűztél magadnak. Olyan helyre kerülsz, ami egyáltalán nem volt a terveid között, és most fogalmad sincs, mit kezdj a helyzettel. Itt érted meg, hogy létezik egy olyan akarat, mely bármikor felülírhatja a tiédet.

A Te akaratod itt másodlagos, mert az életeddel nem csak Neked vannak céljaid, de az Életnek, magának is. Van egy pont, amikor ezt villámcsapás szerűen megérted, és innentől már tényleg nem az a kérdés, hogy Te mit akarsz az életedtől. Itt valami megváltozik Benned, valami átalakul. Valami meghal és valami megszületik. Ez a ’Torony’.

Felteszed a kérdést: ’Mit akar az Élet tőlem?’ Ez a kérdés ilyenkor ugyanolyan őszinte, mint a ’Legyen meg a Te akaratod.’ Bízol benne, hogy ez az akarat csak jót akarhat neked, bármilyen formában jelenjen is meg az a jó. Nem érted, mindez hogyan történik, de most ez sem baj. Bízol benne, hogy az értelem megmutatja magát, mikor eljön az ideje.

Most csak hagyod magad vezetni. Kilépsz az ismeretlenbe, és érzed, hogy több vagy a saját lényednél.

Tegnap előkerült egy film, amit régóta meg akartam nézni. Közvetlenül a vége előtt elhangzott egy érdekes párbeszéd:

„-Akármit is teszel, észrevétlen marad, mert csak egy csepp lesz a tengerben.”

„Nem baj, hisz a tenger maga is csak cseppekből áll…”