Van remény?

Tiszta pillanataidban láthatod magad erényeiddel, értékeiddel és hibáiddal, emberi gyarlóságaiddal együtt. Talán látod az utat is, amin jársz, ami tényleg a Te utad, és amelyen járva, minden nehézség ellenére pozitív megerősítések érkeznek. Ez a Te utad, és ezen az úton jó járni. Szereted, elfogadod és tiszteled magad, értékeled azt, amid van és azt, amit eddig sikerült elérned. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. A Te helyeden, a legtökéletesebb pillanatban. Ez a pillanat örökké tart, ezért a pillanatért érdemes élni, érdemes dolgozni. Ó, mily idilli!

Milyen kár, hogy ez a pillanat menthetetlenül tovaszáll, és hamarosan újból kételyek, bizonytalanság, félelmek és önbizalom hiány vesz körül. Megjelenik a harag és az irigység. Félted a nehezen kivívott pozíciódat, látod, hogy mások a nyomodban vannak, hamarosan és könnyedén elérik azt, ami neked sok éves, kemény munkádba került.

Az ő fényük mellett a tiéd már halványabbnak tűnik. Ők az új csillagok, és erőteljes ragyogásuk tükrében egyszer csak azon kapod magad, hogy a saját értékeidet kezded el megkérdőjelezni. Mihez kezdesz ezekben a nehéz pillanatokban?

Kiteszed másokra a csalódottságodat, másokat terhelsz a fájdalmaddal, vagy inkább magadba fojtod, és szomatizálsz egyet, betegséggel vívod ki mások törődését és figyelmét. Ha ezek a lehetőségek egyáltalán nem vonzanak, mit gondolsz, lehet, hogy van más választásod is? 

Sokat dolgozom mostanában a saját dühömmel, és a bennem időnként megjelenő, zavaró érzelmekkel. Emellett egyre többször jön szembe az a rendkívül fájdalmas, kishazánkra igen csak jellemző sztereotípia is, miszerint a magyar legnagyobb ellensége a magyar. Gyűlöljük egymást és gyűlöljük magunkat. Fúrunk-faragunk, taposunk a munkahelyen, még a saját kárunkon is, de elérjük, hogy a másiknak rossz legyen, mert ha nekem szar, legyen neki is az. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Mi lehet e mögött a működés mögött? Elsőre azt gondolnám, hogy az irigység, de ez önmagában kevés. Az irigység egy igen kellemetlen, de bizonyos helyzetekben teljesen természetes érzelmi reakció. Ebből még nem következik, hogy ténylegesen ártsunk is egymásnak. Ehhez kell még egy nagy adag bosszúszomj, rosszindulat és pont annyi gátlástalanság, ami már elég ahhoz, hogy a tettet átvigye a lelkiismeret egyre vékonyodó falán keresztül.

Mikor gyerekkoromban hittanra jártam, azt tanultam, hogy az embernek bűnre hajló alaptermészete van. Ez nem hangzik túl jól.

Egy ismerősömmel beszélgettem a világ jelenlegi helyzetéről. Mindenkinek megvannak a maga jóslatai elképzelései arról, hogy hogyan lesz majd. Van, aki az eddigi tapasztalataiból indul ki, van, aki a félelmeiből és szorongásaiból, van, aki próbál bizakodni. Ismerősöm szerint akárhogy is alakul majd, az biztos, hogy újabb háborúk lesznek. Vagy sok kisebb, vagy egy mindent elsöprő, de az is lehet, hogy pont ebben a sorrendben. Amit mond, az teljesen logikus. Ez jön a filmekből is. Az ember mindent elpusztít maga körül, és amikor már nem lesz elég ivóvíz és élelem, földrészek sivatagosodnak el, másokat meg elönt a tenger, iszonyatos küzdelem indul majd el a még lakható helyekért. Gyanús, hogy már el is indult ez a folyamat...

Aztán, mivel az ember még a saját pusztulásából sem tanul, a túlélők azt a keveset is tönkre teszik majd, ami maradt. Az utolsó idők ennek megfelelően teljesen embertelenek lesznek. Kannibál hordák járják majd a kihalt, elnéptelenedett földeket, míg végül egymást is fölfalják. Boldog, aki még a nagy háborúban pusztul el és nem éri meg a rettegés és lealjasodás eme legmélyebb fokát…

Persze-persze, logikus, értem én, de akkor sem esik jól így gondolkodni. Hiába mondják, hogy így lesz, nekem valahol nem stimmel ez a történet.

Ha vallásosan teszem fel a kérdést, azt nem értem, hogy Isten miért teremt olyan lényt, melynek alaptermészete a bűn. Ezzel a felfogással tényleg nincs más forgatókönyv. Ha Te Isten lennél, teremtenél olyan lényt, ami borítékolhatóan elpusztítja majd önmagát és a teljes földi életet?

Ha vallásosan nézzük, vagy Isten nem stimmel, nem jó, nem mindenható és még csak nem is előre látó, hanem ugyanolyan gyarló, mint a saját képmására alkotott, teremtménye, vagy pedig az ember valódi alaptermészete mégsem a kapzsiság, irigység és pusztítás. Ebbe az irányba valahogy szívesebben megyek.

Nézzünk azonban meg egy nem vallásos megközelítést is!

Itt van például a migráció. Ember tömegek indultak el háború, éhínség és nyomor elől. Egy kérdés foglalkoztat szinte mindenkit, ezen az egy kérdésen vagyunk képesek akár ölre menni: befogadjuk-e őket vagy se? Mindkettő mellett és ellen számtalan érv szól.

Azt a kérdést azonban csak kevesen teszik fel, miért is kell ezeknek az embereknek menekülni. Ha mégis felmerül a kérdés, a válasz szimplán ennyi: „Azért, mert háború van.” Itt a téma le is van zárva. Háború van. Pont. Mit lehet ezen nem érteni? Persze, hogy háború van. Mindig is háború volt. Amióta ember van a földön, háborúk is van. Mindig lesznek helyek, ahol éppen ölik egymást. A háború egyidős az emberiséggel...

Már-már kezd olyan érzésem lenni, mintha a háború előbb lett volna, mint a béke. A háborút természetes dolognak tartjuk, míg a békéről úgy gondoljuk, természetellenes jelenség, hisz az, az ember valódi természete ellen van. Ezt mondja a pszichológia is. A ’megdugni vagy megenni’ elvet követő ösztön-én előbb volt, mint a felettes-én, ami csak azért alakult ki, hogy legyen egy biztonságos keret rendszer, melyet a többség elfogad a túlélés és a viszonylagos biztonság érdekében. Még a felettes-én előtt alakul ki az érdekérvényesítési funkciókat betöltő egó, mely igazából folyamatosan azon munkálkodik, hogy a felettes-én által létrehozott határokat hogyan lehet büntetés nélkül átlépni, azaz, az ösztön-én útjait egyengeti.   

Kettő az egy ellen, ráadásul az ösztön-én és az egó gyakran kerül belső konfliktusba a felettes-én-nel, így, ha kívül épp béke van, belül akkor is háború dúlhat bennünk. 

Amikor a háború létjogosultságát megkérdőjelezem, rendszerint kétfajta választ kapok. Meglepően sokszor hivatkoznak még ateisták is a Bibliára:

„-Hiszen Káin is megölte Ábelt. Már a Biblia is azt üzeni, hogy bármit is teszünk, a pusztítás a génjeinkben van.” A másik, gyakran előforduló válasz őszintébb, átgondoltabb és racionálisabb. „-A háborút mindig a kevesek csinálják, és a tömegek szenvedik el. A háború mindig a kevesek érdekét szolgálja. Ők azok, akik elhitetik a többséggel, hogy a háborúra szükség van.”

Amit látatlanban is elfogad még az emberiség tisztábban látó fele is, hogy bármi történhet, olyan nincs, hogy a háborúból profitálók ne kapják meg az őket megillető irracionálisan és aránytalanul nagymértékű hasznot.

Emberek milliói pusztulhatnak el, vagy dőlhetnek nyomorba, de az ő hasznuk az alap, az meg kell, hogy legyen. ("két dolog biztos: a halál és az adók...") Minden másról ezután beszélhetünk.

Neked ez a dolog teljesen rendben van? Bevallom őszintén, engem egy pöttynyit mardos a kétely. 

Miért van bizonyos embereknek több joguk a profitra, mint másoknak a békéhez és a saját életükhöz?

Befogadjuk-e a menekülteket vagy sem, a kérdés még mindig a betegség lehetséges, tüneti kezeléseit járja körül. A valódi ok a háború. Ez pedig valamiért tabu, ehhez nem merünk nyúlni.

Ezoterikus körökben gyakran hallom, hogy a Lélek bizonyos vállalásokkal, küldetéssel vagy csak szimplán tanulni, fejlődni érkezik a Földre. Ha ez így van, milyen jó lenne tudni, annak idején mit is vállaltunk.

Az ajurvédában és a családállításban egyaránt van egy visszatérő gondolat, ami az ember egyéni és kollektív gyógyulásának a záloga. Nagyjából azt fogalmazzák meg, hogy van a Léleknek egy sérthetetlen része, amely minden helyzetben megőrzi tisztaságát és az ehhez kapcsolódó minőségeit. Aki valódi gyógyulást szeretne, annak ide kell, valahogy visszatalálnia. Ezzel kapcsolatban leírom, hogy számomra hogy állt össze a kép.

A Léleknek ezt a belső, sérthetetlen magját a jógában is ismerik, úgy gondolom, hogy, ideális esetben innen indulnak ki az igazán letisztult mozdulatok, és sejtszintű tapasztaláson alapuló, önismereti folyamatok. Ennek a sérthetetlen magnak három minősége van: „Szat, Csit és Ánanda”. Általában úgy fordítják: „Igaz/Tiszta, Tudatos(ság), Öröm/Üdv.

Akár úgy is felfoghatjuk, hogy ez maga a Lélek, minden más, a személyiség különböző részei és az ezekhez tapadó működések, sérülések és berögzültségek folyamatosan változó, alakuló halmaza.

Ebben a felfogásban a Léleknek nem kell, sem tisztulnia, sem gyógyulnia. Ezekre a különböző személyiség részeknek van inkább szüksége. A fejlődés sem azt jelenti, hogy a Lélek fejlődik, hanem azt, hogy minden tettünk, gondolatunk, érzésünk mögött el kezdjük egyre inkább meglátni a Lélek tiszta ragyogását.

Valódi természetünk tehát nem a hatalom és a pusztítás, hanem pont ez a végtelen tudatosság és az ebből fakadó öröm. Tiszta pillanatainkban ez köszön vissza. Olyan ez, mint hosszan tartó nyirkos, borongós idő után egyszer csak meglátni a ragyogó kék eget. Tibeti meditációs útmutatókban sokszor ezt a ragyogó, tiszta égszín kéket írják le annak a színnek, mely a Tudat ideális hangoltságát jellemzi.

Amikor ebben az állapotban vagy, minden zavaró érzelem feloldódik.

Nincs félelem, harag, irigység, féltékenység, és nincs semmi ezekhez hasonló. Helyette végtelen Lét-Bizalom van. Az életednek értelme és célja van. Ott vagy, ahol lenned kell, pont akkor, amikor. Minden pillanatnak megvan a maga jelentősége. Ahogy átragyog a saját személyiséged sérülésein keresztül a Lélek legyőzhetetlen tisztasága, elkezded ezt másokban is meglátni, megérezni.

A valódi béke, nem bárgyú birkák békés egymás mellett legelészése. A birkák nem gondolkodnak, és nem ismerik a valódi természetüket, ezért nagyon is uszíthatóak. Számukra a béke csak ideiglenes állapot, mely kívül-belül bármikor felborulhat. Valódi béke, csak valódi Tudatosságban jöhet létre. Sőt. Ha Tudatosság van, nem is lehet más benned és körülötted, mint Béke.

Eszembe jut Osho megfogalmazása bűnről és jótettről. Azt mondja, bűn az, amit tudatosan nem tudsz elkövetni, míg a valódi jótett az, amit csak tudatosan tudsz megvalósítani. Bár Oshoval szemben vannak fenntartásaim, ezek a gondolatok eléggé betaláltak.

Kicsit visszatérek a magyar ember saját fajtája felé való legendás rosszindulatához. Azt ki kell, mondjam, hogy én ezzel a jelenséggel mindig csak közvetve találkoztam. Olyanról, hogy engem egy pozícióból kifúrtak volna, hogy mások előtt befeketítettek volna, hogy a szemembe mosolyogva, a hátam mögött szart kavartak volna, vagy nem történt, vagy legalábbis nem tudok róla. Lényeg, hogy ez a működés mindig csak mások történetei formájában érkezett el hozzám. 

Az aljasság sokak szemében az egyik legundorítóbb tulajdonság. Egy olyan nép, akinek ez a legfőbb jellemzője, megérett a pusztulásra, de legalábbis megérdemli az elnyomást, a megalázást, az alacsony pozíciót, és azt, hogy a mindenkori kormánya épp úgy bánjon vele, ahogy ők egymással. Ha tehát a mindenkori hatalom eléri, hogy az emberek megosztottak legyenek, bűntudatuk legyen, utálják önmagukat és egymást, gyakorlatilag bármit megtehetnek velük.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a közös a rendszerváltás óta (és valószínűleg már jóval korábban) egymást váltó kormányok és rendszerek között, azt mondanám, az, hogy az emberek önbecsülését tudatosan és folyamatosan igyekeznek alacsony szinten tartani. Ez minden természetellenes rendszer egyik legfontosabb alappillére.

Innentől kezdve számomra az a legfontosabb kérdés, hogy a magyar ember valóban, génjeiben hordozza-e az aljasságra való hajlamot, vagy ezt inkább - az elnyomás eszközeként, - külső körülményeken keresztül próbálják erősíteni bennünk.

Az, hogy tőlünk nyugatra ugyanannak a munkának az értéke az 5x-6x annyit ér, mint nálunk, azt eredményezi, hogy aki itt marad, az vagy kevesebbel is beéri, tehát nincs elég önbecsülése vagy nem elég bátor ahhoz, hogy ismeretlen körülmények között kezdjen új életet. Az is lehet, hogy számára az a saját misszió, hogy itthon szolgálja a hazáját és az embereket, önerőből próbál hozzájárulni a szétesés szélén álló oktatás és egészségügy egyben tartásához.

Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek itthon is sikerült megteremteni egy élhetőbb életet, sikeres vállalkozóként. Most azokról nem beszélek, akik jól helyezkedtek, és tisztességtelen eszközöket latba vetve kerültek pozícióba, mások kárán nyerészkednek és mások pénzét sikkasztva építik a saját birodalmukat.

A lényeg, hogy az itt élők számára sok esetben az értéktelenség, a csalódottság és frusztráció lesznek az alapérzelmek. Ebben a helyzetben már nem olyan nagy művészet felkelteni az irigység és rosszindulat démonát. Ettől persze még mindenkinek megvan a maga felelőssége, azt azonban simán el tudom képzelni, hogy azok az emberek, akik nálunk csak a saját sérelmeikről tudnak beszélni, akik lépten-nyomon panaszkodnak és, akik troll hozzászólásokkal szennyezik a közösségi oldalakat, szerencsésebb körülmények között kevésbé destruktív módon működnének.

Egyéni szinten sokaknak elege van már az állandó létbizonytalanságból, a folyamatos félelem és gyűlöletkeltésből. Bőven elég lenne a saját lelki folyamatainkat vinni. Az önmagad felé vezető úton járás elég kemény vállalás, külső nehezítő tényezők nélkül is.

Az, hogy a hatalom természete megváltozik-e valaha, jó kérdés. Többen gondolják úgy, hogy a természetellenes rendszerekből, a természetes Rendbe való visszatérés ideje eljött.

Amit addig is megtehetsz, hogy egyre többször fordulsz a Benned ragyogó, tiszta Fény felé, és másokban is ezt a ragyogást keresed.

Ha érzed, hogy zavaró érzelmek dúlnak benned, vedd észre és inkább állj meg egy kicsit, mert van választásod. Ha viszket az ujjbegyed egy destruktív megjegyzés bepötyögéséhez, még mindig visszafoghatod a benned mocorgó trollt. 

Legutóbb 2 posztomat is leszedtem, amit akkor jó ötletnek tűnt kirakni. Egy jó poénért cserébe megsértettem mások érzéseit, ezzel sajnos nem a humorérzék kollektív fejlődéséhez, hanem nemzeti megosztottsághoz sikerült hozzájárulnom.

Van úgy, hogy célt téveszt az ember, de az utólagos korrekció jógát fenntarthatod. Szeresd magad akkor is, ha hibát követsz el. Sőt, ez ilyenkor különösen fontos, mert az önmagad felé való szeretet képes felébreszteni benned azt a fajta tudatosságot, mely segít az elrontott dolgokat helyrehozni. Sokkal több lehetőséged van, mint gondolnád.

Örvény

„Az igazi gyógyítás nem abban rejlik, hogy összeragasztjuk azt, ami eltört, hanem, abban, hogy felfedezzük azt, ami törhetetlen.”

Ez az idézet jött velem szembe valamelyik nap. Nagyon fontos és erős ez a mondat, mert ez ad erőt és reményt a gyógyuláshoz az ayurvédában és a családállításban egyaránt. Létezik belül egy törhetetlen mag, a léleknek egy sérthetetlen része, ahová vissza tudsz húzódni a keserűség, a csalódások és sérelmek közepette. Ez a lehetőség mindig adott, csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, főleg akkor, amikor negatív köröket futunk.

Megtörténhet, hogy tényleg rossz lapjárásod van, hogy rád jár a rúd. Tönkremegy a párkapcsolatod, elveszíted a munkádat, egzisztenciálisan és érzelmileg a padlóra kerülsz. Ilyen időszakban nagyon nehéz pozitívan gondolkodni, hisz minden rossz, ami veled történik, sokkal erősebb, harsányabb, mint a kellemes élmények, melyek ilyenkor szinte fel sem tűnnek.

Ha voltál már hasonló állapotban, tudhatod, milyen nehéz ilyenkor a meditáció, milyen nehéz a tömegével áradó negatív gondolatok mögött bármi biztatót meghallani. Elindul egy negatív spirál, egy fajta örvény, mely elsodor és magába szív.

Próbálsz ellenállni, teszed a dolgodat, próbálod menteni, ami menthető, de valójában tudod jól, nem menekülhetsz, az örvény menthetetlenül le fog rántani. Akik élő vízen hajóznak, ismerik az örvény természetét, és tudják, mi a teendő, ha egyszer a hatósugarába kerülsz. Ha elkap az örvény, ne kapálózz, hagyd, hogy lehúzzon, így gyorsan leránt és feldob valahol máshol, ahonnét tovább tudsz majd úszni. Ezt a hasonlatot használta egy kedves ismerősöm is, aki pont egy ilyen állapotomban segített találó, irány mutatásával.

Talán látod is, hogy örvény felé tartasz. Talán ki is tudod időben kerülni, de az is lehet, hogy erre épp nincs esélyed. Ilyenkor a szabadságot nem az jelenti, hogy elkerülheted az örvényt, hanem az, hogy, van beleszólásod, abba, hogy hogyan éld meg.

Van egy pont, ahol rendszerint félre kezeljük magunkat. Mivel az örvény veszteséggel jár, többnyire büntetésként éljük meg. Azt gondoljuk, biztosan rosszak voltunk, hibát, bűnt követtünk el, hogy így ver minket az Isten. Szerencsétlennek, lúzernek éled meg magad, aki nem méltó az Univerzum támogatására. Elveszíted az önbizalmadat, az önbecsülésedet, súlyos önutálatba és ön-büntetésbe kezdhetsz.

Ha egyszer megszoktad, hogy így viselkedj negatív lapjárás idején, rendkívül nehéz felhagyni ezzel a működéssel. Főleg az elején, mikor csak visznek, sodornak magukkal a destruktív gondolatok. Sokadik alkalommal, már lehetsz jóval tudatosabb, és ellenállhatsz egy darabig, de egy idő után ott is a negativitás túl ereje győz.

Mit lehet hát tenni, ha látod, hogy közeleg az újabb mélyrepülés?

Az első lépés, hogy megértsd, az örvény nem büntetés, és nem is azért jön Veled szembe, mert valamit rosszul csináltál. Az örvény az élet elkerülhetetlen velejárója. Mindenkivel szembejön időnként. Hogy ki tudod-e kerülni, inkább szerencse, mint ügyesség kérdése. A Sorsban igenis vannak elkerülhetetlen pillanatok.

Fontos, hogy állj le az önbüntetéssel. Egy kellemetlen eseménytől, időszaktól lehet annyira szenvedni, amennyire muszáj, de lehet annál sokkal súlyosabb mértékben is.

Maradj nyugodt, a pánik nem segít. Bármilyen nehéz is, értékeld mindazt, amit elértél, akkor is, ha a külvilág látszólag egyáltalán nem értékeli azt. Sokan azt hiszik, ha ők bántják magukat, a világ majd kevésbé fogja bántani őket. Sajnos a valóság ennek épp az ellenkezője. A külvilág kegyetlenül tükröt tart, és csak még több bántásra számíthatsz, melynek az alapvető célja az, hogy felrázzon ebből a rémálom szerű állapotból.

Amit ilyenkor megélsz, az POKOL. Együtt lenni valakivel, aki a poklok poklában van, rendkívül nehéz. A legtöbben alig várják ilyenkor, hogy megszabaduljanak Tőled, és ezt nem is róhatod fel nekik. Viszont, ha van valaki, aki ebben az állapotban is kitart melletted, azt becsüld meg nagyon. Nem csak azért, mert nélküle sokkal nehezebb lenne magadat elviselni, hanem azért is, mert van a sorsotokban valami közös, valami, ami különleges értékkel bír.

Amikor örvényben vagy, pont azt a legnehezebb megtartani, amire a legnagyobb szükséged van: a Lét-Bizalmadat. Annak biztos tudatát, hogy a létezésednek célja, ami Veled történik, annak pedig értelme van. Egyszer vége lesz, de addig ki kell bírni valahogy.

A nyugalom, nem azt jelenti, hogy soha többé nem borulsz ki krízis esetén. Ezt épp eszű ember nem várhatja Tőled. A nyugalom itt azt jelenti, hogy, ha külső segítséggel is, de képes vagy váltani és megnyugodni a pánik közepén.

Ilyenkor érzelmileg olyan vagy, mint egy hurrikán. Önmagad körül forogsz, de a hurrikánnak is van egy nyugodt, belső középpontja, ahol szélcsend van. Bármilyen feldúlt is vagy, van benned egy belső mag, egy titkos szentély, ahol egy időre békére lelhetsz. Az nagyon fontos, hogy ismerd az ide vezető utat.

Örvények, hurrikánok, mélyrepülések mindig lesznek.

Egy vipasszaná meditációs elvonuláson sem azt tanulod meg, hogy, hogyan tartósíts a kellemes tapasztalásokat, hanem, hogy miként tudod kellemetlen tapasztalások esetén is megőrizni a nyugalmadat, a belső békédet.

Egy Vietnamot megjárt veterán katonáról az a hír járta, hogy a harcok alatt szerzett sérüléseinek köszönhetően, ébren léti állapotának 95 %-át fájdalmak között tölti. Ezek a fájdalmak arra az időre szűnnek csak meg, mikor belemerül a reggeli meditációjába. Azt mondta, a meditáció nem azért kell, mert akkor nem fáj semmije, hanem azért, mert az készíti fel a fájdalom elviselésére…

Van ebben a történetben valami emberi és valami ember feletti.

Amikor mélyrepülésben vagy, az is nehéz lehet, ha elméred az időszak várható tartamát. Kevesebbre készíted föl magad, és mikor, akár 2-3 hónap vagy akár évek telnek el, és még mindig nem jön a várt fellélegzés, kétségbe esel, kapálózni kezdesz, és kibillensz az egyensúlyodból. Azt, hogy az időszak meddig tart, sajnos nem tudhatod. Mehetsz jóshoz, asztrológushoz, de, ha tévednek, és a mélyrepülés túlnyúlik az általuk adott előrejelzésen, még a bennük és a tudományukban való hited is összeomolhat.

Fontos, hogy tudd, a jós, az asztrológus is ember, így bármelyik tévedhet, lehetnek a pakliban előre nem látható, karmikus tényezők, melyek késleltetik az egyensúly helyrebillenését. Nem a csillagok csapnak be, nem az égiek goromba tréfája, hogy még mindig szívás az életed. Amikor azt mondod, kibírod ezt az időszakot valahogy, ne adj neki határidőt! Addig bírod, amíg tart, és előbb-utóbb biztosan vége lesz.

Meglehet, hogy mivel nem látod a végét, pont a vége előtt adod fel, pedig már tényleg közel lett volna a megváltás. Megijedsz, és visszafordulsz a siker kapujában, hisz eddig bizonyosan rossz úton voltál, azért kaptál ennyi pofont az Élettől. Jobb ilyenkor megállni, és nem menni semerre, mert a kétségbe esés csak újabb örvénybe sodor. Állj meg és várj, figyelj befelé. Ha nem teszel semmit, nem árthatsz magadnak, és egy nyugodt pillanatban meg tudod tenni a hátralevő lépéseket is.

Egy másik fontos kérdés, hogy, hogyan vészeled át ezt a nehéz időszakot. A fájdalmat, megszoktuk, hogy összeszorított fogakkal, keményre feszített izmokkal viseljük el. Szinte páncélt növesztünk a magunkra, és oly sokáig elfelejtjük levenni, hogy az egészen hozzá nő a lelkünkhöz, és ez a testünkön is meglátszik. Ha egyszer hozzád nőtt a páncél, meg kell, tanuld, hogyan vedd le. A jóga, ha akarod erre is taníthat. Nem kell eldobnod, szükség esetén újra fel tudod venni, de, ha fölöslegesen, béke időben is magadon tartod, azzal nem teszel jót magadnak. A páncél hosszú távon nehéz és kényelmetlen, ugyanakkor érzelmileg megközelíthetetlenné tesz. 

A páncél nem csak a fájdalomtól, de az örömtől is megvéd. Ha háborúra, fájdalomra, védekezésre szocializálódtál, meglehet, hogy már nem érzed a simogatást, és a külvilág számára érzéketlennek tűnsz. Az ad mégis reményt, hogy páncélban is vágyhatsz a felszabadult örömre, arra, hogy megérintsenek, arra, hogy ne csak szeressenek, de érezd is, hogy szeretnek.

A legnagyobb bátorság, az, ha leveted a páncélt és Te magad is mersz érezni, szeretni. Érzelmi kockázatot vállalsz azzal, hogy sebezhetővé válsz, szeretsz úgyis, hogy lehet, hogy nem viszonozzák azt. Lerakod a páncélt és ott állsz, meztelen lélekkel, lecsupaszítva minden önvédelmi mechanizmustól. Amikor végremeg mered mutatni, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagy, elindulsz agyógyulás útján.

Persze nem mindegy, hogy mindezt milyen társaságban teszed. Megtörténhet spontán módon is, ha a bizalom természetes módon van jelen egy közösségben. Ha érzed a csoport megtartó erejét, egészen komoly megnyílások is előfordulhatnak.

Van egy önmagunk előtt is ismeretlen (titkolt?) arcunk. Ritka pillanatokban jelenik meg ez az arc, akkor, amikor semmilyen előítélet, és zavaró érzelem nem torzítja el. Ilyenkor a lélek ül ki az arcra és ez természetes, mégis szokatlan szépséget kölcsönöz neki. Magunkon ezt, rendszerint nem vesszük észre, csak nézünk ki a fejünkből és egy fajta bambulásban vagyunk. Ha felhívják rá a figyelmet, könnyen elveszíthetjük, így, aki igazán bölcs, csak lopva szemléli,  és gyönyörködik benne, mert tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké.

Nem rég, egy álmomban, egy nagyon régi ismerősömmel találkoztam, akit sokszor láttam már érzelmileg darabokra hullani és aztán befordulni. Álmomban is épp ilyen állapot kezdődött, de most valami más volt. Nem csak minden világi ambícióját adta fel, de az illúzióit is. Csak valami halvány szomorúság bujkált rajta, mely alól időnként kivillant a derű fénye, mint a sűrű felhő tömegen itt, ott áthatoló napsugár. 

Minden áron megakartam mutatni neki a saját arcát, mert tudtam, hogy ő sem látta még magát ilyennek. Valahonnét előkerült egy tükör és én próbáltam elé tartani. Ő azonban mindig, mire megláthatta volna az arcát, elkapta a tekintetét. Talán félt, hogy nem tudja majd elviselni a látványt. A saját lelkünk tisztasága annyira ijesztő, hogy időről, időre be kell, mocskolnunk magunkat.

Talán a gonoszságra is ez lehet az egyik magyarázat.

Valójában félünk a sikertől, félünk az önmegvalósítástól, félünk attól, hogy mi lesz, ha elérjük a céljainkat. Ott maradunk üresen, célok és álmok nélkül…

Nem bírjuk a megvalósulás feszültségét. Ott van a pillanat és Te inkább kihátrálsz, mert, ha eddigi létedet a hiány határozta meg, a hiány betöltésével a léted is megkérdőjeleződik. Furcsa egy gondolatmenet ez, annyi biztos, mégis van benne igazság.

A várakozás szintén elviselhetetlen. Ilyenkor végtelennek tűnik a pillanat, mert a nyílvesszőt már kilőtted, és meg kell, várd, hogy célba érjen. Már nem tehetsz semmit. Minden, amit tennél, ellened fordulna. Most várnod kell, míg beérik a pillanat. Amikor színpadon vagyok, lassúnak tűnik a mozdulat és lassúnak tűnik a mozdulatlanság. Később visszanézem a felvételt és azt látom, hogy kapkodok. Nem merem igazán kivárni a dolgok idejét, mert attól félek, ha tovább várok, unalmassá válik a jelenet.

Ez, a legnehezebb rész. Nem csak az exhibicionizmusodat kell háttérbe szorítanod, hanem a félelmeidet, a kételyedet is. Ha nem tudsz kivárni, a közönségtől pont azt veszed el, ami a legfontosabb. Azt, hogy gyönyörködhessen abban, amit mutatsz. Hisz azért jöttek, hogy valami lenyűgözze őket, hogy végre kiszabaduljanak a múlt és a jövő kétdimenziós, vasketrecéből.

Amikor egy dolog megvalósulására vársz, amikor már tényleg mindent megtettél érte, ami a Te dolgod volt, még meg kell, küzdj a beteljesüléstől való félelemmel, és a ’Kétely Farkasaival’, akik ilyenkor sokkal intenzívebben támadnak, mint bármikor azelőtt.

Egy utcaszínházi társulatban több, általam formált karakternek is próbáltam életet adni. Sikerült is őket elvinni egy pontig, de ott rendszerint megfeneklett a dolog, mert oda akartam őket eljuttatni, ahol még én sem jártam. Önmagukon túlra. Meg tudtam mutatni a reményt és a fájdalmat, de ami ezeken túl van, az bent maradt. Pedig nem lett volna más dolgom, mint bízni és kivárni, hogy beérjen a pillanat. Ha remény van, időzni a reményben addig, míg a remény illúziója is szerte nem foszlik, és meg nem jelenik alatta, a nem is olyan kőkemény realitás. Ha fájdalom van, időzni benne, és engedni, hogy az általam mozgatott figura minden sejtjét betöltse, mert, ahhoz, hogy túllépj a fájdalmon túli derűbe, előbb a fájdalommal kell telítődnöd.

Persze egészen mást jelent mindezt tudni és mindezt csinálni, azaz nem is csinálni, csak hagyni, hogy történjen.

A várakozás nem unalmas, mert az maga a végtelen jelen. Végre nincs dolgod. Végre nem kell izomból élned, elég, ha gyönyörködsz a puszta létedben.

Sokak számára a nem cselekvés, egyenlő a halállal. Valójában ilyenkor az életedet nem csinálod, csak hagyod. Most nem úszol, csak engeded, hogy vigyen a víz.

Imádkozni akkor szoktunk, amikor már tényleg nagy a baj. Amikor minden, amiért annyit küzdöttünk, összeomlani látszik és önerőnkből már nem tudunk segíteni a helyzetünkön. Erről szól a Tarot kártya ’Torony’ lapja. A torony összedől, és egy részed meghal vele. A másik viszont újjászületik. Ezért kell időről időre összeomlanunk, hogy meg tudjunk újulni, hogy ki tudjunk bújni a régi, kifakult kígyóbőrből.

Ilyenkor tudjuk kimondani a legnehezebben megszülhető mondatot: ’Legyen meg a Te akaratod!’ Itt adod fel minden korábbi ambíciódat, minden jövőről való elképzelésedet és legfőképp az irányítást. Most bizalomban vagy, és hagyod az Istent teremteni.

Nem biztos, hogy az a dolgod, hogy boldog légy, hogy szerelmes légy, hogy családod legyen, hogy elérd a céljaid és megvalósítsd az álmaid, de ezeket ettől még az Élet megadhatja Neked. Sokszor olyan módon, ahogy el sem tudnád képzelni.

Mostanában gyakran szembejön velem egy kérdés. Valójában egy másik kérdés megfordítása. Ahelyett, hogy ’mit akarok én az élettől’, az a kérdés, hogy ’mit akar az élet tőlem’.

Ehhez az kell, hogy az Élet, valahová egészen máshová sodorjon, mint, amit eredetileg iránynak kitűztél magadnak. Olyan helyre kerülsz, ami egyáltalán nem volt a terveid között, és most fogalmad sincs, mit kezdj a helyzettel. Itt érted meg, hogy létezik egy olyan akarat, mely bármikor felülírhatja a tiédet.

A Te akaratod itt másodlagos, mert az életeddel nem csak Neked vannak céljaid, de az Életnek, magának is. Van egy pont, amikor ezt villámcsapás szerűen megérted, és innentől már tényleg nem az a kérdés, hogy Te mit akarsz az életedtől. Itt valami megváltozik Benned, valami átalakul. Valami meghal és valami megszületik. Ez a ’Torony’.

Felteszed a kérdést: ’Mit akar az Élet tőlem?’ Ez a kérdés ilyenkor ugyanolyan őszinte, mint a ’Legyen meg a Te akaratod.’ Bízol benne, hogy ez az akarat csak jót akarhat neked, bármilyen formában jelenjen is meg az a jó. Nem érted, mindez hogyan történik, de most ez sem baj. Bízol benne, hogy az értelem megmutatja magát, mikor eljön az ideje.

Most csak hagyod magad vezetni. Kilépsz az ismeretlenbe, és érzed, hogy több vagy a saját lényednél.

Tegnap előkerült egy film, amit régóta meg akartam nézni. Közvetlenül a vége előtt elhangzott egy érdekes párbeszéd:

„-Akármit is teszel, észrevétlen marad, mert csak egy csepp lesz a tengerben.”

„Nem baj, hisz a tenger maga is csak cseppekből áll…”

„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Lélek-zet

Érdekes fantázia lepett meg pár napja. Annyira szelíden érkezett, hogy, mire észbe kaptam, már le is írtam. Így, hát hosszú idő után lett egy új bejegyzés. Jó olvasást hozzá! :)

A lélek csendben sütkérezett a reggeli fényben. A testre, mely hordozta, nehéz idők jártak. Most ott feküdt a padon kabátjába burkolózva és aludt. A hosszú lélegzetének ritmusára emelkedő és süllyedő test annyira beleolvadt a park harmóniájába, hogy szinte eggyé vált a paddal, és a reggeli madárfüttyre ébredő park minden lakójával.

Az átélt kudarcok emléke és fájdalma úgy leülepedett, mint a zacc a kávé aljára, vagy még inkább, mint a gyümölcslé sűrűje, ha kicsit állni hagyják.

Ez volt az a pillanat, amikor a lélek, mely addig szinte ki se látszott a ráépült, keserű élettapasztalatok szemétdombja alól, végre kidugta fejét. Nagyot nyújtózott, majd lassan körülnézett és kibújt a testből, hogy megmártózzon a reggeli fényben. Lassan átmozgatta elgémberedett tagjait. Itta a fényt, megfürdött a harmatban, és örömében végigsimogatta az ébredező fákat.

„Végre kint vagyok.” Sóhajtotta. „Meghalni?! Még mit nem?! Eldobni az életet, a madárfüttyöt, a mosolyt, az érintést? Még a fájdalom is gazdagít. Semmije sincs, mégis kincsekkel van körülvéve ez az ember. Hihetetlen, hogy ezt ő nem látja, csak én. Nem hagyhatom, hogy meghaljon.”

A lélek még sokáig morfondírozott az élet értelmén és annak szépségein, de azt is tudta, hogy amint a lélegzet egyenletessége megtörik, vissza kell bújnia a testbe, ahol a fájdalom és a keserűség megint rászakad majd. Ha nem tud elég hangosan kiáltani, senki sem hallja majd meg a hangját és a léte újból veszélybe kerül.

Márpedig a lélek rendkívül halk és az értelem számára szinte felfoghatatlan. Ereje nem a hangerejében rejlik.

„Hogyan tovább? Mi tévő legyek most?” Kérdezte önmagától.

Ez az alkoholgőzben úszó élet már amúgy is a lassú öngyilkosság folyóján csordogált a biztos halál felé, és nem rég, egy tiszta pillanatában a férfi szembesült életének teljes értelmetlenségével.

„Csúnyán elindultál a lejtőn komám. Valljuk be őszintén, ezt az életet már nem érdemes leélni…” Mondta magának előző este.

 „A fájdalom napról napra nő, és lassan nem lesz az a piamennyiség, mely enyhíteni tudná. Jobb lesz, ha végzel magaddal, mielőtt megöl a bánat.”

Ekkor sikoltott fel halkan a lélek, és azóta várt rá, hogy a keserűség páncélján át kiszökhessen, és valamilyen módon életet lopjon a férfi megkérgesedett szívébe.

Fura, hogy épp az öngyilkosság gondolata volt az, ami az elmét és az egót egyaránt annyira megnyugtatta, hogy a keserűség páncélját kilazítva hagyták. Hajnaltájban már annyira meglazult a páncél, hogy a léleknek, a lélegzet tutaján megkapaszkodva, végül sikerült napvilágra jönnie.

„Milyen furcsán ismerős ez az érzés! Akkor éltem át ilyet először, mikor megszülettem. Akkor is világra jöttem. Azóta sem történt velem semmi hasonló.”

Az idő azonban sürgette. A férfi fázott, s álmában dideregve kezdett szakadozni a lélegzete.

„Mindjárt vége. Hogyan vegyem fel a harcot a keserűséggel? Hogyan érjem el, hogy ez a szegény ember meghallja a hangom? Segítsen valaki!”

A következő pillanatban az álom elillant, és a férfi halk horkantással felébredt. A szemét még csak résnyire nyitotta ki. A reggeli fény túl erősnek bizonyult, szoknia kellett.

„Szépet álmodtam.” Gondolta. „Kár, hogy csak álom volt.”

Az ébredést rendszerint hosszabb, rövidebb bambulás követte. Ez addig tartott, míg az eszmélet úrrá nem lett rajta. A lélek számára ez a holtidő jelentette a felkészülést arra a kétségbe esett harcra, mellyel nap, mint nap a túlélésért küzdött.

A lélek egy különös paradoxonban őrlődött. Tudta, hogy halhatatlan, most mégis a halál ellen fordult. Tudta, hogy az a halál, ami elpusztítja, illetve átalakítja a testet és a személyiséget, nem az ő halála, mégis meg akarta menteni ezt az embert. Nem a haláltól akarta megóvni, hanem attól a keserű haláltól, mely egy boldogtalan élet végén várja őt.

Tapasztalni akart, mert lételeme volt a tapasztalás, és a tapasztaláson keresztül boldoggá akarta tenni ezt az idősödő férfit.

Az eszmélet pillanatáig az elme és az egó nem fért hozzá az emberhez. Ő már ébren volt, ezek viszont még aludtak.

A mostani ébredést követő bambulás szokatlanul hosszúra nyúlt. A lélek lassan megnyugodott, és elfogadta, hogy az embernek, akiben lakott, van egy sorsa.

„Legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcolok tovább. Ha meg akarsz halni, halj meg, de tudd, hogy mit hagysz hátra, tudd, hogy mit veszítesz, és tudd, hogy, ha mindent elveszítesz is, még mindig van miért élned. A választás a tiéd.”

Azzal elhallgatott, és nem szólt többet, csak csendben figyelt.

Közben az ember még mindig bambult. Figyelmét annyira lekötötték az érzékszervek kapuján beáramló ingerek, hogy az elme és az egó, még mindig nem fért hozzá. A figyelem felébresztette a tudatosságot, és a csendes bambulás lassan kezdett meditációvá válni.

Az ember csak ült és figyelt. Hagyta, hogy beáramoljon a fény és a hang. Hagyta, hogy a szél megborzolja a kézfején lévő szőrszálakat, és magához engedte egy éppen nyitó pékségből, a felé áramló frissensült kürtös kalács illatát. Megérezte a tegnapi alkohol savanykás ízét a szájában, és hirtelen emlékek végeláthatatlan karavánja jelent meg lelki szemei előtt.

Az emlékek peregni kezdtek, az ember pedig csak ült csendben, és figyelte őket.

Most minden az volt, ami. Se több, se kevesebb. Amit most átélt az maga volt a kegyelem.

„Vajon meddig tart még ez a szokatlan éberség és ez az ismeretlen nyugalom?” Kérdezte magától, mire a meditáció falai megrepedtek, majd, mint egy betört kirakati üveg, darabokra törve lehullottak, és a keserű emlékek fájdalma beözönlött az ember tudatába.

A lélek most sem csinált semmit. Őrizte az éberséget és a nyugalmat.

Az elme őrült vágtában kergette az emlékeket, kereste a nem létező megoldást egy elrontott élet számára. Az egó tombolt. Bosszúért lihegett, elégtételt akart és gyógyírt a gyógyíthatatlanra. Mindez a lélek számára most nem volt több egy régi, unalmas filmnél. Mindenki hozta a jól megszokott szerepeit. Egó, az egó és elme az elme. Mindkettő folytonosan tevékenykedik, és teszi a dolgát, de ez őt most nem tudta korlátozni. Még beszélnie sem kellett. A vágtató felhők mögött tekintetét a Napra szegezte, és várt.

Az ember csendben tűrte a fájdalmat. Az ízületei minden mozdulatra feljajdultak, a hólyagja feszült, a szeretet hiánya pedig vasmarokkal szorongatta a torkát.

A lélek figyelte, ahogy az ember nehezen elvonszolja a testet egy bokorhoz, és végre könnyít magán.

Figyelte, ahogy a térdekbe nyilalló fájdalom sajátos, döcögő ritmust kölcsönöz a testes testnek. Figyelte az emberben megjelenő hálát, amiért a test szükségletei és fájdalma eltereli a figyelmét az emlékek fájdalmáról.

Végül figyelte, ahogy elszoruló torkának ellenállva kiengedi magából az üvöltést, és hagyja, hogy annak helyét igazi, csecsemőzokogás váltsa fel.

Most igazán magához engedett mindent, amit eddig az alkohollal tartott távol magától. Magához engedett mindet, ami addig túl nagynak és nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egy ember egy életen át magában hordozza.

A nagy zömök testet rázta a zokogás.

Az emberek, kik arra jártak, meg, megálltak. Csendben ők is viaskodtak magukkal, hisz legszívesebben elkerülték volna, a szívük azonban megesett a zömök, gyermek módra bömbölő hajléktalanon.

„Ki ez az ember? Hogy jutott idáig? Vajon mit élhet át most?” Ezek a gondolatok szálltak most testről testre, lélekről, lélekre, és közben az egész park, a pillanat sajátos rezgésében időzött. Az elmék és az egók lassan elcsitultak, a félelmek visszahúzódtak, a törekvések megszelídültek.

Egy hosszú pillanatig senki nem akart semmit. 

Ez a pillanatba zárt örökkévalóság elég volt ahhoz, hogy az előbb még keservesen síró öregember abbahagyja a zokogást és a lélegzetét visszafinomítsa, a pár perccel azelőtti, alvó ember nyugodt, egyenletes légzésére.

Az előbb még veszettül tomboló egó és az elme megnyugodott, és abbahagyta a mozgást. Csak az ember maradt és a lélek, akik most úgy összekapcsolódtak, mint a kint és a bent a lélegzetben.

Az öreg arcán derűs mosoly jelent meg.

Az emberek, néma áhítattal, mintha szertartás zajlana, szemlélték, ahogy egy kisgyerek odaszalad az idős, mosolygó férfihez.

Egymás szemébe nézve sokáig mosolyogtak még. Végül a gyerek az öreg kezére tette a kezét és így szólt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon: „Élj!”

„Most már van miért.” Felelte az öreg, majd még mindig mosolyogva meghajolt a gyermek előtt.   

Magyar lélek

Ez az eddigi legnehezebb téma. Azt hittem, megúszhatom, de egyre inkább látom, elkerülhetetlen, hogy írjak róla. 

Van egy furcsa ellentmondás ebben az országban a politikával kapcsolatban.

Egyrészt inkább ne politizáljon az ember, mert azzal biztos, hogy legalább a baráti köre felét magára haragítja, ugyanakkor mégis nagyon sokan kényszeresen politizálnak. Vagy nyíltan állást foglalva, vagy a konfliktus elkerülése végett inkább homályosan utalgatva, senkit sem nevén nevezve.

Furcsa egy állapot ez.

Nekem a politikával az a bajom, hogy vannak témák, amelyekről szinte lehetetlenség politika mentesen beszélni. 

Teljesen természetes, alap dolgokról van szó, de mivel a politika mindet áthat, szinte minden igazán fontos dolog tabuvá vált, a politikát mellőzni kívánók számára.

Sokat hallom, hogy „mindig is rossz volt, de ennyire még soha…” Ezt minden korábbi csapatnál is lehetett hallani, teljesen mindegy milyen volt a felállás. 

Mindig rosszabb, mint azelőtt, aztán meg még rosszabb…

És közeleg az április. Fogjunk össze! Most majd jobb lesz…

Nem lesz jobb. Nem is lehet jobb. Olyasmit várunk, ami lehetetlenség. A rothadó almát hiába kened be lakkal, attól még rohadt marad. Lehet politizálni a végtelenségig. El lehet terelni a figyelmet újra, meg újra az ordító fekélyes sebről, és helyette lehet lényegtelen dolgokról beszélni, de…

A politika mindig is 2 dimenziós volt és az is marad. Jobb van, bal van, közép van. A lent és a fent, az elől és a hátul hiányzik. Az élet 3 dimenziós. Mindig ki fog lógni a politika síkjából. Éppen ezért azt várni, hogy majd jobb lesz, illúzió.

Ha Te, mint ember, teszel azért, hogy jobb legyen, ha Te, mint ember példát mutatsz, ha Te, mint ember, kiemeled a fejed a homokból és körül nézel, megváltoztathatod a világot. Először persze magadat, a világ meg változik majd veled a maga tempójában. Közhelynek tűnik, de akkor is így van.

Én nagyon sokáig rühelltem a Magyar Himnuszt, különösen Szilveszterkor. Nem értettem, miért kell minden évet azzal indítani, hogy a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusszal jól lehúzzuk magunkat.

Azóta ez a dolog bennem megváltozott.

Idén a Szilvesztert olyan társaságban töltöttem, ahol nem tudtam megúszni. Hiába próbálkoztam, az egyik jelenlevő közölte, hogy ő így nőtt fel, neki így természetes. Nekem nem?

Ezen el kellett gondolkodjak. Mi bajom is van a Himnusszal? Nem mi írtuk, bármikor, bármelyikünk átírhatja. Mindenkinek lehet saját, privát himnusza, olyan, amilyet csak akar. Hát akkor mi a gond? Rajta, írjál kedvedre valóbbat!

Amikor a Himnusz íródott, már sok mindenen túl volt az ország, de a java még csak ezután jött. 2 vesztes Világ Háború minden fájdalmával, értelmetlenségével és megaláztatásával. Aztán 56, az Átkos meg a mai napig tartó mélyrepülés…

Vajon milyen himnuszt írna ma Kölcsey?

Komolyan gondoltam, hogy egy új himnusszal az egész magyar történelem fájdalmát elkerülhetem? Én ezt nem akarom, erről nem én tehetek, nekem ez nem kell! Nem lehetne elkerülni, megúszni ezt valahogy? Nem.

Nemzeti Gyász-Himnusz… Igen, Mohács óta gyűlik a fájdalom, és az ezzel járó gyászt inkább magunkba folytjuk, mert olyan mértékű, hogy nem bírnánk elviselni.

A ’sírva mulat a magyar’ kifejezés pontosan erről szól. Panaszkodunk, sírunk, nem tudjuk, mi bajunk van, pedig napnál világosabb.

Gyászolnunk kellene, de még ehhez is gyávák vagyunk! Az egyetlen dolog, ami felhívja a figyelmet a lelkünkön tátongó fekélyes sebre, az a saját, nemzeti Himnuszunk.

Meghatva hallgatjuk az Olimpián, mikor aranyat szerzünk, de ott a büszkeség elnyomja a fájdalmat.

Szilveszterkor meg mulatsz, iszol, táncolsz, aztán egyszer csak ott az éjfél, ott a Himnusz, és hirtelen rád szakad a kínos, néma, feszengés. Megáll a buli, megfagy a levegő. Nem tudsz igazán mit kezdeni a helyzettel. A Magyar Nemzeti Himnusz valójában annyira szorongató, hogy inkább bele se gondolsz. Nem mered érezni…

Mikor vesszük észre, hogy kollektív fájdalmat örököltünk?!

Aki magyar, annak a lelkén fekélyes seb tátong. El lehet takarni politikával, tabuvá lehet tenni, de attól még így van.

Nem politizálok, természetes dolgokról beszélek, melyek magától értetődők lennének minden normális országban, de nálunk az ember a fájdalomból inkább a hülyeségbe menekül!

Besenyő Pista Bácsi megmondta: „Hát ez hülyeség, kérem.”

Mondok néhány hülyeséget. Olyanokat, amelyek nap, mint nap szembejönnek velem is, veled is.

Egyik nap, a 4-es, 6-os megállójában megtalált egy jóra való, részeg ember. Megkérdezte, szerintem érdemes-e még piacra menni. Mondtam, hogy igen és mutattam, merre van a piac. Persze tudtam, hogy túl szép lenne ilyen könnyen megszabadulni valakitől, akinek mondanivalója van…

Beszélgetni kezdtünk, amiből kiderült, hogy dolgos, becsületes ember, aki bánatában iszik. Eddig semmi meglepő, igaz? Később megjegyezte, hogy azt utálja bennünk, magyarokban, hogy olyan rohadt gyávák vagyunk…

Erre már kíváncsi lettem. „Miért, Te mi vagy Drága Szép Testvérem?” Kérdeztem tőle. „Én cigány vagyok.” Felelte teljes öntudattal.

Hirtelen kiszakadtak belőlem a kérdések: „Ember, te milyen nyelven beszélsz? Milyen nyelven gondolkodsz? Milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven kérsz enni, ha éhes vagy?”

Ha most történne mindez, azt is megkérdezném: „milyen országnak a történelmét és fájdalmát örökölted?”

Bármilyen részeg is volt, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Aztán valamivel halkabban megkérdezte: „Szerinted lesz itt még forradalom?”

Le kellett szálljak, így nem derült ki, mire is gondolt.

Sokféle definíciója lehet annak, hogy ki a ’magyar’. Mi a döntő, a származás, az, hogy hol él, hogy milyen nyelvet beszél? Sokáig úgy gondoltam, az a magyar, aki annak érzi magát. Most azt gondolom, ezen kívül az is magyar, akinek magyar az anyanyelve, az is magyar, akinek magyarok az ősei. A ’vegy tiszta magyar’ kifejezés teljes képtelenség, de, ha csak részben, vagy kicsit is magyar valaki, akár beszéli ezt a nyelvet, akár nem, a magyar történelem összes vereségét, összes elbukott próbálkozását, megaláztatását és fájdalmát örökölte.

Ez nem fog megváltozni, ezzel együtt kell élni akár tetszik, akár nem.

A bátorság ahhoz kell, hogy egymásra mutogatás nélkül szembe tudjunk ezzel nézni, együtt. Külön, külön nem fog menni. Ahhoz túl nagy a fájdalom. Egyenként csak belefulladni tudunk.

Mi bajom van a politikával? Az, hogy el akarja hitetni velem, hogy egyedül vagyok, hogy azt üzeni, kiszolgáltatott vagyok és mások döntésein múlik a személyes boldogságom. A politika kiszínezi azt, amit mondok, és bele akarja erőszakolni egy nem létező kategóriába.

Most, ha azt mondom, nekem Trianon fáj, azt mondják, fasiszta állat vagyok, meg, hogy nem is éltem még akkor, hogyan tudna fájni?

Trianon minden magyar embernek fáj! Ez nem politika. Ez tény. Nem arra van szükségünk, hogy visszakapjuk az elcsatolt területeket, csak arra, hogy elismerhessük és megsirathassuk a fájdalmunkat.

Jobb oldal, baloldal, közép? Nem számít. Összefoghat az egész pereputty, az is kevés, ha mi, magyar emberek nem nézünk szembe a sorsunkkal és a fájdalmunkkal!

Az egész ország nem más, mint BÁNTALMAZOTT GYEREKEK GYÜLEKEZETE!!!

Az őseinket bántották, megalázták, elnyomták. Beléjük fojtották a saját mélyről fakadó, teremtő erejüket, elvették a szabadságukat, és mi még meg sem sirathatjuk őket?

Hallottam olyat, magyar ember szájából (!), hogy Trianon jogos volt… Ha magyar vagy, bármelyik irányba húzhat a szíved, nem gondolkodhatsz így! Veszélyes így gondolkodnod. Ha megérdemeltük a büntetést, ha mi vagyunk HITLER UTOLSÓ CSATLÓSAI (!!!), akkor most is megérdemeljük a büntetést. Ezen az alapon most is bármit meg lehet csinálni velünk, és meg is csinálnak velünk bármit, pontosan ezen az alapon. 

Önként hajtjuk a fejünket a pallós alá, mert bűnösök vagyunk, mert megérdemeljük. 

Nem bűnös vagy, hanem mélyen bántalmazott.

Ezt vedd véresen komolyan Kedves Barátom!

Egyik közösségi oldalon láttam olyan posztot, ami arról szól, hogy bizony, a fronton, magyar katonák is követtek el szörnyű tetteket… Ember, melyik ország katonái nem követtek el háborúban szörnyű tetteket?! Egyáltalán, miért kell erre felhívni a figyelmet? 

Azért, mert Trianon olyan igazságtalan történelmi húzás, és olyan mértékű kollektív pofon, amelytől még mindig nem tértünk magunkhoz! Muszáj valahogy igazolást találni erre, különben betör a fájdalom a mély tudatból és darabokra tépi a személyiségedet. 

„Trianon, az régen volt, én még fiatal vagyok, engem nem érint…”

Óriási tévedés. Akkor is érint és korlátoz, ha nem tudsz róla, sőt!

Bántalmazott gyerekek vagyunk és úgy is viselkedünk. Fel mentjük a bántalmazóinkat, különben összedől a világunk. Ez nem politika, ez pszichológia. Amíg ez a helyzet, addig a magyar ember nem tud felnőni!

A magyar ember lelke összehúzódott. Töpörödött, picike, szánalomra méltó lények lettünk. 

Próbálunk viselkedni, próbálunk jó gyerekek lenni, hogy legalább egy picinyke szeretetet ki tudjunk sajtolni. 

Ez azonban lehetetlen, mert ott, ahol a törvényeket írják, csak ítélkezés van, és ahol ítélkezés van, ott nincs tere a szeretetnek.

Az a szomorú, hogy nagyon sokan gyűlölik saját magukat. Gyűlölik magukat azért, mert így könnyebb a fájdalmat viselni.

Nem a vezetőinkkel van a baj, hanem velünk. Gyávák lettünk, hitványak lettünk. Ha valakit fényes nappal, a nyílt utcán kirabolnak a szemünk láttára, inkább elfordulunk. Féltjük a filléres életünket. Még, ha meg is védjük a társunkat, a törvény a tettest védi. Mindenkinek igaza lehet, csak nekünk nem… 

Még a saját hozzá tartozóinkat sem tudjuk megvédeni, mert bűnösök vagyunk. Annyi év után, még mindig.

Jön az április, fogjunk össze, lájkoljuk, buktassuk meg!

Kit akarsz megbuktatni Drága Szép Testvérem? Nem mindegy ki a főnök odakint, ha belül egy ocsmány szörnyeteg ül a trónon?!

Minden ott kezdődik, hogy felemeled a fejed és azt mondod: igen, vállalom a sorsomat. Igen, magamhoz ölelem és elsiratom a magyar történelem minden fájdalmát. Elsírom az összes elsíratlan könnyet. Leteszem a páncélt a lelkemről, és végre merem érezni.

Ha magyar vagy, ha tetszik, ha nem, súlyos terhek nyomják a vállaidat. A teher nehéz, de le lehet tenni. Nem azért, hogy ott hagyd, hanem azért, hogy nyitott szívvel ránézhess. Ha már tudod, mit cipelsz, könnyebb és édesebb is lesz a teher.

A fájdalmat el kell fájni, mert a fájdalom megtisztít. „Ha meg nem öl…” Tette hozzá egyik barátom. Ha egyedül vagy, megöl. Ha együtt vagyunk, együtt elbírjuk.

Mindenki ismeri azt a finom kis sztereotípiát, hogy "a magyar ember a saját fajtáját utálja a legjobban".

Feljelentgetések, áskálódás, irigység. "Dögöljön meg a szomszéd tehene is", ugye?

Miért van ez így? Egyáltalán, tényleg így van? Nem lehet, hogy ez csak egy öngerjesztő tévhit, amellyel túl sokáig azonosultunk, hogy kicsik lehessünk és nyomorultak? Elhittük ezt csak azért, hogy még jobban utálhassuk a saját fajtánkat. Kinek jó ez?

Itt az idő, hogy ezt az ítéletet visszaküldjük a feladóhoz, mert mi eredendően nem vagyunk ilyenek! 

„Szegények az emberek ebben az országban.” Ez megint nem igaz. 

A magyar ember lelke kifogyhatatlanul gazdag. Nem vagyok fasiszta! Minden nép gyermekeinek kifogyhatatlanul gazdag a lelke, de most a sajátunk forog kockán. A magyar nyelv maga a gazdagság, maga a kreativitás. Ennek a nyelvnek teremtő ereje van.

Nem Drága Szép Testvéreim, nem vagyunk szegények, és még mindig nem vagyok fasiszta, amiért a nyelvünket, meg a lelkünket fényezem. Egyszerűen csak normális próbálok lenni egy őrült, ön-sors-rontó világban. 

Milyen abszurd dolog tabut csinálni a szépségből, az erőből?! Hova a fenébe korlátozzuk még magunkat?!

Gazdagok vagyunk, de nem férünk hozzá a kincseinkhez, mert nem ismertük fel és nem fájtuk el a fájdalmunkat. Nem tisztítottuk még ki a sebet. Minden mozdulat fáj. Nem csoda, ha nem mozgunk, inkább a négy fal közé zárjuk és egy dobozban rohasztjuk a lelkünket és a szellemünket.

„Lesz-e ebben az országban még forradalom?” Ha lesz, az szellemi és lelki forradalom lesz. 

Végre felismerjük magunkat egymás szemében. Erről szól a 'Magyarország' című dal.

A jógában azt mondják a lélek természetéről, hogy „szat, csit, ánanda”, amit sokféle módon fordítanak és értelmeznek.    

Most csak egyszerűen leírom azt, amit erről tanultam, és, azt, ami jön.

A ’Szat’ azt is jelenti, hogy igaz, azt is, hogy tiszta, azt is, hogy létező. Sok minden mást is jelenthet még, de ez a három már önmagáért beszél, csak nézd meg. Tiszta, tehát nem fogja semmilyen szennyeződés, igaz, tehát nem lehet hazugsággal megrontani és létező, azaz létezik a végtelen jelenben, folyamatosan. 

Kevés olyan dolog van, amiről ez mind elmondható, és ez még csak az egyik természet a háromból!

A ’Csit’ azt is jelenti, tudatosság, azt is, valaminek a tudatában lenni, azt is, valamit megérteni. Amikor valódi megértés történik nincs ’te és a dolog, amit megértesz’, mert a rátekintő tudat egyé válik a tárgyával. Csak a tudatosság van, csak a megértés van. Ez az, az állapot, ami meditációban történik. Ilyenkor kapcsolódsz össze a mindenséggel, vagy, ahogy a jógában mondják, az Átman, az Egyéni Lélek, összekapcsolódik a Brahmannal, a Kozmikus Lélekkel. 

Ilyenkor halhatatlan vagy, mert azzal a részeddel azonosulsz, amin nem fog a halál. Olyan fajta egység élmény ez, amilyet kicsiben valószínűleg mindannyian éltünk már át, ihletett pillanatainkban.

Ez sem hangzik rosszul, ugye? 

De jöjjön a harmadik!

’Ánanda’, vagyis öröm, üdv, boldogság. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A középkorban nem örülnének ezért a mondatért, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a ’Paradicsomból való kiűzetést’ úgy is felfoghatjuk, mint ennek az eredendő, őstudásnak az elveszítését.

Ez a mi lelkünk igaz természete, melyet ügyesen eltakarunk magunk elől médiával, álhírekkel, szorongással, bosszankodással.   

    

Mi történik, ha ezt a tudást újra felfedezzük és kiterjesztjük az életünkre?

Akkor érünk meg az Új Himnuszra.

Erdélyi cigányok átírták a Cigány Himnusz legfájdalmasabb sorát.

Ilyen volt: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”

Ilyen lett: „Megáldottál, feloldoztál, országodba befogadtál.” 

Ennek a sornak ereje van. Egy baranyaifaluban már érezni a hatását. Ez a mondat nem más, mint tiszta lelkű cigányok válasza a 'cigánykérdésre'.

Nekünk, mi a válaszunk a 'magyar kérdésre'? 'Szebb jövőt?' Inkább szebb jelent!

Kimondjuk végre az Igazságot, hogy megnyugodjanak az őseink? Kiemeljük végre az önbecsülésünket a porból? Elismerjük végre az értékeinket?

Rajtunk múlik.

A megváltás nem ’felülről’ érkezik, hanem csakis belülről, a Lélek Igaz természetéből.

A Lélek és a 3 test

Hallottam egy űrhajósról, aki, miután visszatért útjáról, közölte a kíváncsi újságírókkal, hogy nincs Isten, mert ő nem találkozott vele az űrben…

Volt idő, mikor értelmes, képzett, sokat tanult tudós professzorok jöttek hasonló következtetésre a lélek kérdésében. „Lélek nem létezik. Egyetlen egyszer sem találkoztunk vele boncolásaink során...”

Ez a nézet azért erősen fellazult az utóbbi időben, amióta a kevésbé minden-tudó kutatók felismerték, hogy az elektron hullám természettel is bír (Louis de Broglie francia fizikus) és, hogy a megfigyelésből nem zárhatják ki a saját én-jüket és annak korlátait. Vagyis mondjuk ki: nem létezik objektív tapasztalás…

Vajon a test vagy a lélek tapasztal? Ezt a kérdést érdemes árnyalnunk még egy kicsit, mégpedig – tekintettel arra, hogy a természettudomány kezdi belátni korlátait – inkább a filozófia szemszögéből nézve.

„A test a lélek börtöne…” Ezt a mondatot jól ismerjük, de hogy hol is ér véget a test és hol kezdődik a lélek, arra itt még nem kapunk választ.

A buddhizmusban és a Védákban egyértelműen 3 testről beszélnek, és ez a 3 test, 3 világnak feleltethető meg.

Legtöbbünk szokott éjszaka álmodni, és ezekre az álmokra olykor vissza is tudunk emlékezni. Abban is egyet kell értenünk, hogy az a test, mellyel álmunkban azonosulunk, nem az a test, melyben nap közben tapasztaljuk magunkat.

Ezt a tibeti tanításokban (álom jóga) ’álomtest’ –nek nevezik. Ugyanez a test tapasztalható még meditációban és akkor is mikor meghalunk. Földi porhüvelyünk levedlésekor a legkonkrétabb ez a tapasztalás, mivel ebből legtöbb esetben már nincs felébredés, így a durva fizikai test érzetei nem nyomják el jelenlétét.

Nevezik még ezt a szintet asztrál testnek is, és a hagyomány szerint ez, mint egy külső burok veszi körül a fizikai testet. Míg az 5 érzékszerven keresztül való tapasztalásnál a fizikai testet használjuk, képzeletünk és akaratunk mozgósításánál már az asztrál testünk segítségére hagyatkozunk.   

Ezen kívül található a ’kauzál test’, mely, mint egy hagymahéj külső burka veszi körül az előző kettőt. Ez a test földi életünkben akkor nyilvánul meg, mikor gondolkodunk, mély meditációban, vagy önvizsgálatba merülünk. 

Ahogy haladunk belülről kifelé, a test e 3 szintje egyre finomabb lesz. Ezeknek a testeknek finomságára illetve durvaságára utal az a kötő erő is, mely voltaképpen létrehozza őket. Ahogy finomodik a vágy, a ragaszkodás, úgy finomodik egymáshoz képest e 3 réteg is.

Ne felejtsük azonban el, hogy ezek a testek, ha egyre finomabb szinteken is, de még mindig a ’lélek börtönét’ képezik…

Mikor Sri Yuktesvar halálát követően feltámadt és megjelent Yoganandának, beszámolt neki a 3 test és a 3 létsík összefüggéseiről és az ott uralkodó törvényszerűségekről. Már önmagában az a tény, hogy halála után, a mindenütt jelenlévő ’ fény atomokból’, egyszerűen újra materializálta fizikai testét, mutatja a földi és az asztrális világok közti hierarchiát. Mindehhez persze meg kell valósítani azt a hihetetlenül magas, spirituális szintet, melyen Sri Yuktesvar és a többi megvilágosult jógi állt.

Az Evangéliumban a voltaképpeni ’örömhír’ Jézus feltámadásának híre. Keleten Jézust is, mint magas szintű, kriya yoga mestert tartják számon, aki szintén ’legyőzte a halált’, és hasonló módon újra teremtette a testét.

Az asztrális világ lehetőségei Yuktesvar beszámolója alapján jóval szabadabbak, mint az anyaghoz láncolt fizikai világé. Ahogy álmunkban is minden gondolatunk valóra válik, az asztrális síkon a gondolat puszta erejével hoznak létre annak lakói bármit, amire csak szükségük van. Ide kerül halála után minden lény, de, hogy meddig maradhat, azt egyéni karmája dönti el. Amíg földi vágyak, világi ambíciók kötik, újból és újból le kell, szülessen a fizikai világba. Amikor sikerült földi kötődéseit ledolgoznia, új életet kezdhet az asztrális világban. Ezen a síkon a vágyak, ambíciók már messze túlmutatnak a földi világ testi érzékelésen alapuló törekvésein, de még mindig jóval durvábbak, mint a kauzális szint egészen letisztult világában, ahol a vágyak és törekvések már kizárólag a megismerésre irányulnak.   

   

Bár a fizikai testben is vannak fontos idegdúcok, a test ’csakrák’ -ként ismert energia központjai már az asztrál testen és kauzál testen helyezkednek el. Ezért nem találták őket annak idején a tudósok sem, bár a test energia csatornái és központjai, élő ember esetében képesek mérető reakciókat mutatni.

A ’teremtést’ úgy is felfoghatjuk, mint a Teremtő képzeletének egyfajta kibomlása. Az ember, ha kevésbé kifinomult formában is, de rendelkezik Isten teremtő képességével. Amikor ’teremtünk’, akkor is megfigyelhetjük, hogy a folyamat alatt, a finomabbtól haladunk a durvább, fizikaibb minőségek felé. 

Egy épület létrehozásnál például először van az ’idea’, majd jönnek az egyre konkrétabb elképzelések, aztán jönnek a tervek, tervrajzok, indul a kivitelezés, míg végül, látszólag a semmiből létre nem jön a kész ház.

A teremtést Yuktesvar többször nevezi ’Isten álmának’. A Samkya filozófiájában, a teremtés kibomlása akkor indul el, amikor a ’Purusa’ a szemlélődő ős alany, az ős anyag (’Prakriti’) felé fordul, és ezáltal kimozdul belső egységéből. A teremtés tehát nem más, mint a ’kettősség kibomlása’.

A jógában, terápiás összefüggésben gyakran használjuk a ’re-kreáció’ kifejezést. Ez szó szerint visszateremtést jelent, tehát a teremtés kibomlása előtti, ős-egység-hez való visszatérést. 

Ez nem arról szól, hogy fel kellene hagynunk kreatív, teremtő képességünk használatával. Az üzenet mindössze annyi, hogy amikor elérkezünk végső teljesítő képességünk határához, nem kell, hogy ideg összeroppanást kapjunk, ha megállunk egy kicsit, és időzünk egy darabig a reakciók nélküli ős-egységben.

Vagyis visszatérünk a lélek sérthetetlen részéhez, a ’Purusához’, mert ez az a hely, ahonnét az öngyógyító folyamatok maguktól elindulnak.