Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól.

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.