Újrakezdés

„-Te miért kelsz fel hajnalban és mész a zenesekkel meditálni?"

"-Fogalmam sincs…”

Ez a beszélgetés valahol egészen mélyen érint meg. Egy olyan részemet hívja elő, amelyhez tényleg nagyon le kell ássak magamban, átütve a szorongás szülte kőkemény felszínt. Tovább kell ássak, a sértettség és bizalomvesztettség talaján túl.

Mit rejt ez az ismeretlen, mégis ismerős, rég nem látott mozdulat? Ez a mosoly örök és nem fog rajta az idő. Előbb volt, mint én, és lesz még bőven az után is, hogy amit most magamnak gondolok, már emlékként sem lesz jelen. Akkor is lesz, amikor majd egy másik testen keresztül, egy másik tudat fedezi fel ugyanilyen ismerősként.

Keresed a bizonyosságot, de már nem leled sehol. Minden megkérdőjeleződik. A dolgok értelmüket vesztik, mégis mész tovább és teszed a DOLGOD, mert ez a dolgod. A Lét-Bizalom ott lüktet benned mélyen belül, de nem férsz hozzá, mert a csalódás, a kudarc, a félelem és szorongás rétegei eltakarják előled.

Mégis ott van benned, mert, ha nem lenne, nem mennél tovább. A hit próbája ez a hitetlenség idején. Rettegsz bevallani magadnak, mennyire kiüresedtél. Félsz, hogy nem bírnád ki, ha ezzel a részeddel kellene szembe nézned. Pedig nincs más út. El kell fogadd magadban az elfogadhatatlant. El kell fogadd a halált ahhoz, hogy újra élni tudj.

Először jön a fájdalom. Szeretnéd megúszni, de egy nap elönt az az erő, mellyel már bele tudod engedni magad. Itt indulsz el a gyógyulás felé, ahogy egy gennyes sebet kitisztítanak vagy ahogy egy érett pattanás szinte magától kifakad. Egész testedet rázza a zokogás, mégis érzed a megkönnyebbülés hullámait, ahogy kimossák belőled azt, amihez eddig annyira ragaszkodtál.

A fájdalom elmúlik, a veszteség megmarad. Ez a következő lépés. Elfogadni és egész lényeddel átélni annak biztos tudatát, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Hasonló még lehet, de jobban esik, ha inkább teljesen más. Nem akarod, hogy bármi is arra emlékeztessen, amit már nem kaphatsz vissza. Az emlékek még keresik benned a helyüket, lassan mégis viselhetőbbé válik a jelenlétük.

Aztán túl leszel ezen is, mert, aki végig megy az alagúton, egyszer biztosan kiér a túloldalra.

A veszteség is a helyére kerül benned.

Most jöhetne, hogy új életet kezdesz, hisz túlélted a túlélhetetlent. A torony összeomlott. Egy részed ott maradt alatta, de te azt választottad, aki megmenekült. Elmúlt a vész, még akár ünnepelni is lehet, de az új élet kezdete még odébb van.

Ugranál fejest abba, ami szembejön veled, a mozdulatot azonban nem tudod befejezni. Valami megállít. Valami hiányzik, a hajdani erőt nem találod magadban. Bizonytalanok és tétovák a lépteid. Ilyen állapotban nem tudsz még belehelyezkedni egy új életbe, még akkor sem, ha a sors tálcán kínálja eléd.

Időt kérsz, és mélyen magadba nézel. Mit veszítettél el? Mi hiányzik? Melyik részed sérült meg attól, hogy beleálltál a fájdalomba?

Végül visszamész a romokhoz. Már érted, hogy az igazi munka csak most kezdődik, hisz ami az összedőlt életedből maradt, azt helyetted senki nem fogja eltakarítani. El kezdesz hát keresgélni a törmelék alatt hosszan és kitartóan. A lélegzeted finomodik és vezeti a figyelmedet, mely egyre jobban letisztul. Időzöl az időtlenben.

Nem csak arról van szó, hogy ráérsz, hanem, hogy már nincs is más valóság, csak ez a pillanat. Életed romjai igazgyöngyöket rejtenek. Ott lapulnak csendben és várják, hogy rájuk találj. Csak ez fontos most.

A lélek úgy mozdul, mint egy halhatatlan tai chi mester. Vízként folyik keresztül az éles sziklákon, s egyszer csak megérzed porban heverő igazgyöngyeid mindenen áthatoló ragyogását. Most érted meg igazán, hogy mindez érted történt.

Igazgyöngyeidet, értékeidet nem az összeomláskor veszítetted el, hanem már az építéskor.

Beleépítetted a tornyodba, az illúzió téglái közé. Odaadtad, beáldoztad őket, hogy cserébe kívülről kapd meg azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak. Mélyen belül elárultad magad. Vétked megbocsáthatatlan, mégis érzed, ahogy megérint a semmivel sem magyarázható kegyelem.

A zokogás, mint ismerős vendég, újra eljött hozzád. Öröm és a fájdalom vizei egymásba ömlenek. Van feloldozás, és Te végre, annyi idő után újra kapcsolódhatsz önmagadhoz. Az a rakoncátlan kisgyerek, akit elhagytál egykor, most visszatért hozzád. Utatok innentől együtt vezet tovább.

Az élet megelevenedik, újra színesbe vált a fekete-fehér film. Mintha eddig semminek nem lett volna értelme. Mintha eddig csak túlélésre játszottad volna minden szerepedet. 

Akkora a hála és a katarzis élménye, hogy azt érzed, ha itt érne véget, már akkor is megérte volna. Itt azonban nincs még vége. Most jön az, hogy meg is add ennek a gyermeknek azt a figyelmet és szeretetet, amit eddig megvontál tőle. Örül, hogy újra itt vagy vele. Nem haragszik, nem játszmázik. Egyszerűen csak bízik benned és abban, hogy nem hagyod el többé.

Kacsakövezés a Duna parton. Nézitek, ahogy pattog a kavics a folyton változó víz tükrén. Begyalogoltok térdig a vízbe. Csukott szemmel engeditek, hogy megérintsen és meg-meg billentsen a hullám, melyet még egy uszály indított el.

Biciklire pattansz és elindulsz csak úgy találomra felfedezni az utcákat, melyek az itt maradt római kori romokra épültek. Megmutatsz neki mindent, nem korlátozod, nem fegyelmezed és ő sem követelőzik. Elfogad téged és azt, amit kap tőled, mert érzi, hogy amit adsz, szeretettel adod.

Folyamatos munkával hordod el a romokat és a törmeléket, míg végül meglátod a talajt és a fellélegző aljnövényzetet. Feltör egy tiszta vizű forrás is, és elkezdi lemosni a port köveidről.

Egy újabb igazgyöngy került most elő, pedig még az előző öröme is ott lüktet benned. Elhangzik egy szó, egy mondat, mely annyira tiszta, akár az imént feltört forrás vize. Nagyon rég hallottad ezt utoljára, mikor még egy igazabb világhoz tartoztál. Az öröm könnyei mossák le most az emlékeket. Újra hallod az indián nevedet, ahogy egykor szólítottak. Mikor még volt miért harcolni, mikor még volt ügy, mely mellé egész lényeddel oda tudtál állni. Ekkor még nem ismerted a gyávaságot és a megalkuvást. Itt még a jó halál értékesebb kincs volt, mint az értelem nélküli túlélés.

Romjaid alól előkerül a benned lévő nyers, elemi vadság, melyet a gyermek részed mellett még beépítettél a toronyba. Ő is vállalhatatlan volt, mert, aki nem ismeri a hazugságot, az félelmetes, és az nem illik ebbe a világba. Elrejtetted hát, hogy konszolidált és értelmezhető legyél azok számára, akik ugyanígy elrejtették az értékeiket önmaguk elől.

Most végre ő is itt van és keresi a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson. Irány az erdő. Itt az ideje kicsit elveszni a vadonban. Társak várnak rád valahol, de te térkép nélkül indultál, mert amit látsz most fontosabb, mint az, amit gondolsz róla. Szarvas bőgés hasítja a fák közt a hűvös, szürkületi levegőt. Megtaláltad az egyetlen utat, melyen nincs turista jelzés.

„Ez az út nem is létezik. Talán én sem létezem.” - villan át rajtad a gondolat, de mész tovább és engeded az útnak, hogy megmutassa neked, amit látnod kell. Ilyenkor nem kellene erdőben éjszakázni. – mondták többen. Ilyenkor a szarvasok is veszélyesebbek, mint máskor. Nem baj, most pont ez kell. A veszély, a vadság, a kiélezettség.

Lassan lemegy a nap, ideje sátrat állítani. Végre ledobod magadról a nehéz túrazsákot és engeded, hogy a lélegzeted visszataláljon természetes ritmusához. Biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy ez az erdő vigyáz rád.

Egy helyen a vadak feltúrták a földet. Itt puhább a talaj, pont ideális lesz a sátor alá. Az éjszaka szinte kellemesen telik. Egyenletessé simul a lélegzeted a tiszta levegőn. Fogalmad nincs hol vagy most, mégis otthon érzed magad ebben az erdőben, mely a maga vadságával befogad téged a te vadságoddal együtt.

Még az este folyamán érkezik egy gondolat, mely valami nagy mélységet rejthet magában, de azt is tudod, hogy ennek megfejtéséhez még idő kell. "Jogod van a saját fájdalmadhoz." Annyit tehetsz, hogy hordozod magadban ezt a mondatot és időnként ízlelgeted. Együtt vagy vele, de nem akarsz tőle semmit. Olyan, mint egy hallgatag útitárs, aki némaságában is jobban figyel rád, mint bárki más a hangoskodók közül.

Mikor valóban élsz, a félelmek számára láthatatlan vagy. Jöhet az élet! Legyen, ami van! Mindez megtörténik, az élmény jön és megy. Aztán egyszer csak otthon vagy megint és újra magad köré teremted a jól megszokott helyzeteket.

Hogy tudnál most kapcsolódni, amikor épp csak most kaptad vissza elveszett értékeidet? Hogy tudnál most kapcsolódni, úgy, hogy ez eddig mindig az értékeid beáldozását is jelentette? Nem árulhatod el újra önmagad. Végre magadra találtál, nem cserélheted le magadat másokra. Mi lesz most? Hisz társas lény vagy te is, mint az emberek általában, természetüknél fogva.

Vállalod a kockázatot, és önmagad maradsz? Tud-e, akar-e hozzád bárki kapcsolódni, ha nem veszel vissza magadból. Van-e aki így is képes szeretni, tisztelni és elfogadni? Van-e, akitől nem kell félned, hogy ha meglátja a gyengeségeidet és a sérülékenységedet, akkor elhagy, mert mindez ijesztő és viselhetetlen számára? Van-e, akit nem hagysz majd el te magad, attól való félelmedben, hogy ha te nem teszed meg, majd megteszi ő?

Még nem tudsz lépni, még nem jött el az idő. Visszakaptad az elveszett részeidet, melyeket még a másokkal való kapcsolódás miatt száműztél magadból. Most akár egész is lehetnél, de, mikor a torony összedőlt, a kapcsolódásba vetett hitedet is elveszítetted. E nélkül pedig nehéz lenne bármibe is beleengedned magadat.

Menned kell hát tovább, a sérült hit és bizalom nyomait követve. Vajon hová fognak elvezetni?

Teljes a zavar, hisz megkaptad már többször, amit kértél, amit akartál, még sem jött el a várt boldogság. Kaptál helyette mást, mely néha még jobb is volt, mint, amit el tudtál képzelni. Amit meg igazán jónak gondoltál, azt ahogy adta, el is vette az Sors. Nem csoda hát, ha most azt sem tudod, mit akarsz az élettől. Az meg, hogy az Élet mit akarhat tőled, majd a következő kérdés lehet.

Vissza hát a romokhoz, folytatódhat a jól megszokott tisztogatás. Jön a kérlelhetetlen felismerés, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Lehet, hogy így maradsz. A naivitásoddal együtt a hitedet és a bizalmadat is elveszítetted. "A tavalyi fészekben ne keress idei fiókákat." Ezt az életet már így kell leélned. A realitás és a félelmeid lassan elkezdenek falat építeni köréd a romok mohosodó köveiből.

Megint itt tartasz. Véded magad a saját életedtől. A szorongás összehúzz és sutává teszi minden mozdulatodat. Idegenné váltál a saját testedben. Gyengeséged, félelmeid úgy vesznek körül, mintha levakarhatatlan, gyengeelméjű társak lennének, akik hűségesen kísérnek, bárhová mész is.

Mindez egy kapcsolódás kellős közepén. Magad sem tudod, milyen megfontoltságból hívtál vendéget összedőlt életed emlékei közé.  Máskor talán cikinek éreznéd, ami történik. Szánalmasan átlátszó vagy, de legalább nem hazudsz. Ez van. Szorongsz és a szorongásod miatt még lelkifurdalásod is van. Igen, annyi tanulás és önmagadon való kemény munka után ennyire szerencsétlen tudsz lenni...

Elengedsz hát mindent, hisz nincs mit vesztened. Ami igazán fontos, azt már nem lehet tőled elvenni, mert a részeddé lett. Ami történik, annak talán még némi humora is van. Már szégyellni sem tudod magad. Ez a képesség kiveszett belőled. 

Aztán egymásra néztek és egyszer csak meglátod a szemében mindazt a fájdalmat és derűt, amin átmentél. Nyoma sincs ítéletnek, mert, aki ezen átmegy, az többé nem képes annyira eltávolodni az élettől, hogy elítélje azt, ami emberi.

Vendégségben vagyunk a romjaimnál, és ő, aki szintén élte már túl a saját zuhanását, otthon érzi magát a csupasz, mohosodó köveken.

-Gyere csak! – mondja. – Nézd meg, mit találtam! Egy hatalmas seb a talajon, melyet eddig sem eltakarni, sem begyógyítani nem tudtam. Vérzése elállt, gyógyulásnak indult és a heg helyén egy kis, törékeny virág dugta ki a fejét.

-Ez a kis növény most a hited és a bizalmad. – mondja. –Nem csak a tiéd, hanem az enyém is, amit beléd vetek. -Így vagy ember és én így szeretlek. Minden gyengeségeddel és fájdalmaddal együtt. Látlak Téged és Te is látsz engem. Nem akarunk semmit. Most jó így. A dolgok majd történnek valahogy, a virágra meg vigyázunk.

-Legyen szép estéd.      

Felvállalás

Tegyük fel, hogy mindennek, ami a fizikai térben megjelenik, nem csak oka, de valamilyen módon értelme is van, melyet, ha megfejtesz, életre szóló és élet minőség javító tanításokkal leszel gazdagabb.

Vannak kisebb, jelentéktelenebb dolgok is, arról azonban, ami folyamatosan jelen van az életedben és hívja fel magára a figyelmet, sejteni lehet, hogy valami nagyon fontos üzenetet hordoz. Ezek a jelenségek többnyire fájdalmasak, bosszantóak, frusztrálóak és zavarnak, különben nem foglalkoznál velük. Először leginkább szabadulni próbálsz tőlük, csak a sokadik körben ismered fel, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, melyet nem lehet csak úgy félresöpörni, eltüntetni az életedből.

Kapod a pofonokat, egyiket a másik után, mígnem végül időt kérsz, és ténylegesen el kezdesz gondolkodni, el kezded keresni az összefüggéseket, melyek egy része, ha kellő képen nyitott vagy, akár meg is mutatja magát, a többi azonban rejtve marad, várva a kellő pillanatra, amikor tényleg készen állsz a megértésre.

Mondok egy példát, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

8 éves lehettem, mikor felfedezték a gerincferdülésemet. Anyám szerint ajánló levél nélkül mehettem volna toronyőrnek a Notre Dame-ba… Nehéz, fájdalmas és megalázó időszak vette kezdetét.

Mindig is második, harmadik legmagasabb srác voltam az osztályban és azokat irigyeltem, akik közepes magasságukkal könnyedén el tudtak tűnni a tömegben. Az iskolában ahová akkoriban jártam, az agresszió volt a leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköz. Mivel én alapvetően békésebb gyerek voltam, a tanárok meg nem igazán álltak a helyzet magaslatán, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Hamar célpontjává váltam agresszívebb társaimnak, ezért tudat alatt a beolvadást, összehúzódást, láthatatlanná válást választottam túlélési stratégiának. A magasságom miatt ezt csak görnyedéssel tudtam összehozni, ami csak még jobban felerősítette a gerincferdülést. Egy görnyedő, magát összehúzó gyerek meg szinte kéri a verést, így a helyzet hamarosan még rosszabbá vált.

A helytelen tartás, a púp és az ellene folytatott harc hosszú évekre meghatározta az életemet.

Először nem voltam túl aktív, tudatos meg főleg nem. Inkább anyám harcolt, én meg csak úsztam az árral. Úgy gondoltam, ha kihúzom magam, észre vesznek, ami veszélyes. Az, hogy akár meg is védhetném magam a támadásokkal szemben, fel sem merült.

Akkoriban kifejezetten gyenge önbecsülésem volt. Gerinc egyenesítő fűzőt kellett hordanom, napi szinten gyógytornáztam, belül szkanderezett bennem a púp miatti szégyen és az elbújás kényszere. A meg nem fogalmazott fő kérdés az volt, hogyan tudnék anélkül kiegyenesedni, hogy észrevennének.

Az első komolyabb fordulópont akkor következett be, mikor egy vándortáborban észrevettem, hogy a gerincferdülés ellenére sokkal jobban bírom a gyaloglást a majdnem saját súlyomnak megfelelő hátizsákkal, mint a nálam jóval szerencsésebb alkatú, izmosabb és népszerűbb srácok.   

  

Ez másoknak is feltűnt és a szemekben végre felfedezhettem az elismerést is. Apámmal eljártam futni a Margitszigetre, a gyógytorna mellett pedig elkezdtem fekvőtámaszokat is nyomni. Szinte észrevétlenül erősödtem és a védőnők nyomásának ellenállva, csak-azért-is részt vettem a tornaórákon.

Az osztályból többen boldogan felmentették magukat, és nem értették, én miért nem élek a lehetőséggel. A védőnők tették a dolgukat, azaz felébresztették bennem a dac hajtóerejét.

Ennek az erőnek később is elég sokat köszönhettem. Mikor középiskolás koromban az osztályfőnök kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas felsőoktatásban való tovább tanulásra, már tudtam, hogy muszáj lesz tovább tanulnom.

Így sikerült később egy 10 napos vipasszaná elvonulás első 6 napját végigcsinálnom. A dac azonban csak egy darabig képes elvinni. Egy idő után kell valami más, ami átveszi a helyét.

El kezdett érdekelni a dolgok és különösen az élet értelme. Így kerültem a Buddhista Főiskolára és ez az érdeklődés billentett át a vipasszaná elvonulás holtpontján is, ahol a dac keltette feszültség már inkább akadály volt.

Bizonyítási kényszer, helyett megjelent a kihívás, az öröm és a kíváncsiság. A púp azonban most is sokszor belerondított a képbe. Még mindig sokkal inkább szabadulni akartam tőle, mint megérteni.

A teve púpjában táplálék van, muníció, amelyből hihetetlen kitartását és szívósságát nyeri. Az enyémben is egyfajta hajtóerő volt, hogy menjek tovább a megszabadulás irányába.

Közben, az Alternatív Cirkusziskola tanulójává váltam, ahol a partner-akrobatika, mások emelése és megtartása lett a fő profil. Itt vált világossá, hogy én is örököltem anyám teherhordó hátát. ’Vajon milyen terheket cipelek?’ Ez a kérdés később, családállítások alkalmával is sokszor felmerült.

Lassan életem részévé vált a rendszeres jóga gyakorlás, melynek segítségével izomzatom egyre hajlékonyabbá és rugalmasabbá vált.

Sok mindent sikerült megértenem az életemmel kapcsolatban. Rejtett motivációim is felszínre kerültek, a tartásom is rengeteget javult, a púp azonban változatlanul ott éktelenkedett a hátamon, amint picit elengedtem magam.

Hosszú évek teltek így el, míg egy idő után rájöttem, hogy önerőből már nem tudok tovább menni. Vagy elfogadom, hogy a púp ott marad egy életen át, vagy külső segítséget kell, kérjek. Így kerültem el egy test-szobrászhoz, aki a különböző izomcsoportok és szövetek nyújtása és az azoknak adott impulzusok révén olyan fajta mozgásra késztette a csigolyáimat, melyet még kamaszkori növekedésem alatt élhettem át.      

Ekkor már éreztem, hogy kezdek közeledni egy újabb, nagyon fontos fordulóponthoz.

Szüleim remek emberek, akiknek sokat köszönhetek. Sok mindenhez jó érzékük van, a határok kijelölése és a konfliktusok felvállalása azonban nem volt igazán az erősségük. Az ő példájukon tanultam meg, hogy a határaimat nem elég kijelölni, de meg is kell, védeni és a konfliktusokba jobb időben belemenni, különben nagyon előnytelen helyzetekbe kerülök, melyek az önbecsülésre nézve rendkívül károsak.

Ezzel együtt azonban nem volt könnyű dolgom. Alapvetően békésebb természetű emberként kellett megfelelő szintű határozottságot fejlesztenem és azt az önérvényesítés érdekében tudatosan használnom, ha a helyzet úgy kívánta.

A testszobrász egyik első mondata, miután végig nézett rajtam, ez volt: „Csináljunk neked több sarkat!” Visszanézve az akkoriban készült fotókat, valóban kicsit előre dőlve álltam, mintha nem mertem volna a sarkamra több súlyt tenni. A kezelés alatt ez látványosan megváltozott. El kezdtem szó szerint és átvitt értelemben is a 'sarkamra állni'. A konfliktusokba való beleállás egyfajta kihívássá  vált számomra.

A púp is mintha lazulásnak indult volna. A csigolyák közti tér fellélegzett és lassan kiengedte magából azt, amit kőbe zárt, érinthetetlen titokként őrzött korábban.

Egy este, mikor épp a párom dolgozott a hátamon, feltettem magamnak a kérdést: „Mire jó nekem ez a púp?” Először nem jött válasz, a kérdés viszont elkezdett alakulni bennem. „Mit nyerek a púp által?” Közben az átalakulás fájdalmát fizikai és lelki szinten egyszerre éltem át. Éreztem, hogy valamit – amihez addig görcsösen ragaszkodtam – el kell, engednem.

A kérdés tovább alakult és még mélyebbre hatolt a lelkemben. „Mit úszok meg a púp által?” „Mi történik, ha elveszítem a púpot?”

Ekkor megjelent bennem a felismerés, hogy a test-szobrász kezelés előtt hogyan dolgoztam a púppal, és utána mi volt az alapvető különbség. Azelőtt a hátam olyan volt számomra, mint egy elferdült szög, amit egy üllőre rakva kalapáccsal egyenesre lehet verni. Ez meglehetősen erőszakos módszer, mely egyáltalán nem törődik a púp üzenetével. Ebben nincs semmilyen, önmagam felé való szeretet, elfogadás, de még egy halovány együttérzés sem. Más felé bármikor, de magam felé?

Az én hátam, az én púpom, az én fájdalmam azonban nem egy elferdült szög. Hiába sújtottam le rá számtalanszor a szégyen, szorongás és megalázás kalapácsával, lényem ellenállt az erőszakos terápiának.

Ehhez képest most az történt, hogy a púpot a két végénél fogva elkezdtük széthúzni. Ez egy jóval finomabb és lassabb folyamat, viszont hatékonyabb is, mivel alapvetően harmóniában van a lélek természetével. Vissza kellett térjek a gondtalan növekedéshez, eljutni a törésből a jóleső nyújtózás alapélményéig.

Aki a lövészárokban gubbaszt, az nem fog nyújtózkodni, mert amit kiemelkedik az árokból, lelövik. Úgy tűnik, ennyi időbe telt a lelkemnek, míg végre elkezdte biztonságban érezni magát. Most értettem meg, hogy a háborúnak vége és én már régen kint vagyok a lövészárokból.

-         Hogy mit nyerek a púppal?

-         Azt hogy elbújhatok, hogy kevésbé látszom, hogy elvegyülhetek a tömegben.

-         Mi történik, ha elveszítem a púpot?

-         Magasabb leszek pár centivel, egyenesebb lesz a tartásom és látszani fogok, mint ahogy az is látszani fog, amit csinálok ennek minden előnyével és hátrányával együtt. 

Többé nem lehet elbújni. Látszik minden, ami szép és jó, és látszanak a hibák is. Azt teszem, ami a dolgom. Követek el hibákat, de alapvetően jól csinálom. Amit eddig megúsztam, az ennek a tevékenységnek a teljes felvállalása volt. Mindig volt valami, ami mögé kicsit el lehetett bújni, és lehetett a bennem lévő értékeket csak háromnegyed részben átadni.

Egy idő után, az önmagad felé vezető úton eljön az a pont, amikor a benned lévő értékek teljes erejükkel felszínre akarnak törni. Aki itt tart és ennek ellenáll, megbetegszik vagy akár meg is hal. Jobban teszed hát, ha kilépsz a fényre és megmutatod magad a világnak.

Ahogy a ’Békés harcos útja’ című filmben is elhangzik: „Egy harcos nem tökéletes. Nagyon is sérülékeny. Ez teszi igazán bátorrá…”

Ha van egy testi hibád, ami nem hagy nyugodni, ne szabadulni próbálj tőle, hanem megérteni, mert mondanivalója van a számodra. Olyan dolgot szeretne átadni neked, melytől egészebbnek érzed majd magad. Addig azonban, amíg ténylegesen meg mered hallani ezt az üzenetet, könnyen lehet, hogy hosszú és rögös út vezet.

Jó utat Barátom, bármerre jársz is.   

Szemléletmód Váltás

„Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.” Ez az egyik legbosszantóbb, mégis legreménytelibb mondat, amit az áldott kereszténység reánk hagyományozott…

Nem akarásnak nyögés a vége, de sokszor az akarásnak is. Amikor az út, amit taposol, hosszú ideig egyenesen halad, könnyen ellustulhatsz, elbóbiskolhatsz. Biztonságban érzed magad, akkor kapsz csak észbe, mikor hirtelen kanyar vagy útelágazás elé érsz.

Na, most merre? Van időm bevenni a kanyart?

Van úgy, hogy nincs időd dönteni, van úgy, hogy a legjobb döntés is látszólag rossz döntés és fájdalommal jár. Fának mész, árokba borulsz, a választott út zsákutcába vezet. Az Élet megállásra vagy adott esetben akár térdre kényszerít.

De hát eddig olyan jól ment minden! Mi, a fene történt? Hol rontottam el? Miért ver engem az Isten? Azt hittem, jó úton vagyok... Dühös vagy és joggal, perelsz az Univerzummal, ez azonban nem változtat a tényen. Menet állj! Újra tervezés indul.

Az egyik legnagyobb hiba, hogy, ha elesel, még rúgsz is egyet magadon. Talán még látod is a banánhéjat, amit könnyen átléphettél volna, ha jobban figyelsz. „Miért nem figyeltem? Miért nem voltam éberebb, miért nem vettem észre a közelgő, baljós jeleket?” Utólag beugrik egy megérzés, amit akkor figyelmen kívül hagytál, egy mondat, amit nem akartál meghallani. Te vagy a hibás, magadra vess, miért nem voltál körültekintőbb?

Nem elég, hogy pofára estél, még jól be is olvasol magadnak.

Sokszor automatikusan belecsúszunk ebbe az önbüntető viselkedés mintába, hisz ezt tanultuk. Tett van és következmény, vállalni kell, a felelősséget, a balhét el kell, kérem vinni. Ez így rendben is van, de teljesen felesleges emiatt még bántanod is magad.

Visszanézel, hogy értékeld a helyzeted, hogy megtaláld a hibát és levond a tanulságokat. Ilyenkor legtöbbször meg is találod azt a pontot, ahol még menthető lett volna a helyzet, de az is lehet, hogy egyszerűen nincs ilyen pont.

Zavarba ejtő ez a felismerés. Igen, lehettél volna éberebb, hallgathattál volna a figyelmeztető hangra, de a baj, akkor is bekövetkezett volna. A kanyaron túl leszakadt az út, ha ott esel le, az még rosszabb lett volna. Kiderül, hogy az útelágazás másik felén is várt volna rád valami kellemetlenség.

- De hát hol rontottam el?

- Sehol.

- Akkor miért büntet az Univerzum?

- Nem büntet. Egyszerűen most ez van, ezzel kell kezdeni valamit.

- Akkor lehet, hogy mégsem velem van a baj?

- Nem, sőt, nincs is baj. Helyzet van.

- És akkor most, hogyan tovább?

- Hiába is agyalsz, erre most nem fogsz rájönni. Nem az a dolgod, hogy megold a problémát, hanem, hogy állj meg és nézz körül. Láss, érezz, tapasztalj! Szívd magadba azt, ami körülvesz. Érezd a hús-vér valóságot, hogy lüktet benned az élet, és, hogy Élet vesz körül minden pillanatban.

Ilyenkor valójában nem büntetést kapsz, hanem időt. Amint megérted ezt, hirtelen felértékelődik a pillanat.

Egy kapcsolat, egy munkahely, egy álom elveszik és vele vesznek az ötletek, a tervek, meg az illúziók is. Megáll az idő és neked nem kell, tenned semmit. Nem büntetés ez, még, ha fáj is a hiány, hanem ajándék, kegyelmi állapot, mikor egy pillanatra megláthatod a valóság illúzióktól mentes arcát, mely olyan, akár a fodrozódás nélküli víztükör. Tiszta és egyértelmű.

Aztán beesteledik és rád telepszik a ’Lélek Sötét Éjszakája’. Ezt nem lehet elkerülni, megúszni. A Kétség, Félelem, Szégyen és Bizonytalanság démonai vetik Rád magukat. Sokat nem alszol, viszont derekasan küzdesz, mert ösztönösen érzed, hogy most a túlélés a tét, és, ha nem adod fel, túl fogod élni.

Egy éjszakán keresztül harcolsz az értékeidért, kételkedni kezdesz mindenben, amiben korábban hittél, leginkább önmagadban és a léted értelmében. Nem érted, miért veszítesz el valamit, amit az eddig, önmagadon végzett, kitartó munka gyümölcsének értékeltél. Miért ad valamit az Ég az egyik kezével, mikor másnap, a másik kezével úgyis elveszi azt?

A kérdések jogosak, és később a válasz is megérkezik.

Nézd meg magad most, milyen felfokozott tudatállapotban vagy! Megtennél bármit, borítanál bármit az életedben, hogy visszakapd, amit elveszítettél. Kész vagy áldozatot, bátor tettet hozni, kész vagy kockázatot vállalni. Kilépsz a komfort zónádból, és megteszed azt, amit évek óta halogatsz és, amit már rég meg kellett volna tenned.

Az egész éjszakás küzdés után nyugodt és tiszta a hajnal. Értelmet nyer a veszteség. Nem ész nélküli önfeláldozásra készülsz, hanem arra, hogy átlépd a saját árnyékodat. Előtérbe kerül és megszólal a bölcsebbik részed, aki erős, és feltétlen szeretettel van Feléd:

- Most itt a pillanat, tedd meg, de nem azért, hogy megjavítsd, ami elromlott, mert lehet, hogy nem lehet már megjavítani. Tedd meg magadért. Most minden változik, minden bizonytalan. Az egyetlen dolog, ami mindig ott lesz Neked, az Te magad vagy. Add meg magadnak ezt az ajándékot! Dobd le magadról a kinőtt kígyóbőrt. Már nem segít, nem véd meg, csak akadályoz.

Bújj ki a bábból és bontsd ki a szárnyaidat!

Félelemből korlátoztad magad, hogy megfelelj? Már nem kell, szeretetet koldulj, mert van Benned elég, jut belőle Neked is.

Mi az, amit már rég meg akartál adni magadnak, de idáig halogattad?

Ha nem ijedsz meg a fájdalomtól, és végig harcolod ezt az éjszakát, végül Rád talál az az Erő, ami a tiszta (illúzióktól, hátsó szándéktól, elvárásoktól mentes) tett megvalósításához szükséges.

Pontokba szedtem néhány fontosabb felismerést, melyek mostanában tudatosultak bennem. Nem biztos, hogy minden esetben pont így, ebben a sorrendben történnek, de talán egyik másik része Neked is ismerős és segítő hatású lehet:

·        Eljön az idő, mikor megérted, nem büntetésből kapod az ívet az Élettől. Nem Benned van a hiba. Ami történik, az ugyanúgy az Élet része, mint a jóleső, boldog pillanatok.  

·        Állj meg és nézz körül, lásd meg, mennyi örömteli dolog maradt így is melletted.

·        Nézz szembe a veszteség fájdalmával. Ha engeded, ha átereszted magadon, előbb szabadulsz, és a végén, mint a mesében, „hétszer erősebben, és hétszer szebben” fogsz visszatérni.

·        Halld meg a bölcsebbik részed hangját. Olyan szeretet és erő rejlik ebben, melyhez hétköznapi élethelyzetben nehezebb hozzáférni. Ilyenkor döbbensz rá, micsoda érzelmi erőtartalékok rejlenek még Benned.

·        Adj minderre időt magadnak. Azzal tudod a legjobban sürgetni a folyamatot, ha nem sürgeted. Ilyenkor (valójában mindig) Tiéd a világ összes ideje és mégis mindez egyetlen, tökéletesen átélt, időtlen pillanatban sűrűsödik össze. Már nincs, hova rohanni, nincs, mitől félni, aggódni, szorongani. Lehet végre élni.

·        Ami régen vágyott lehetőségként szembe jön Veled, arra bátran mondj igent, mert megérdemled. Most van itt a lehetőség, hogy az életed egy új, megalkuvás mentes szakaszába lépj.

Ha bármikor hasonló helyzetbe kerülnél, kívánok hozzá Erőt, Kitartást, Bölcsességet és önmagad felé való teljes Elfogadást, Szeretetet.

Szép Karácsonyt, és Izgalmas, Önmegvalósításban Gazdag, Boldog Új Évet Neked, Kedves Barátom. 

„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Magyar lélek

Ez az eddigi legnehezebb téma. Azt hittem, megúszhatom, de egyre inkább látom, elkerülhetetlen, hogy írjak róla. 

Van egy furcsa ellentmondás ebben az országban a politikával kapcsolatban.

Egyrészt inkább ne politizáljon az ember, mert azzal biztos, hogy legalább a baráti köre felét magára haragítja, ugyanakkor mégis nagyon sokan kényszeresen politizálnak. Vagy nyíltan állást foglalva, vagy a konfliktus elkerülése végett inkább homályosan utalgatva, senkit sem nevén nevezve.

Furcsa egy állapot ez.

Nekem a politikával az a bajom, hogy vannak témák, amelyekről szinte lehetetlenség politika mentesen beszélni. 

Teljesen természetes, alap dolgokról van szó, de mivel a politika mindet áthat, szinte minden igazán fontos dolog tabuvá vált, a politikát mellőzni kívánók számára.

Sokat hallom, hogy „mindig is rossz volt, de ennyire még soha…” Ezt minden korábbi csapatnál is lehetett hallani, teljesen mindegy milyen volt a felállás. 

Mindig rosszabb, mint azelőtt, aztán meg még rosszabb…

És közeleg az április. Fogjunk össze! Most majd jobb lesz…

Nem lesz jobb. Nem is lehet jobb. Olyasmit várunk, ami lehetetlenség. A rothadó almát hiába kened be lakkal, attól még rohadt marad. Lehet politizálni a végtelenségig. El lehet terelni a figyelmet újra, meg újra az ordító fekélyes sebről, és helyette lehet lényegtelen dolgokról beszélni, de…

A politika mindig is 2 dimenziós volt és az is marad. Jobb van, bal van, közép van. A lent és a fent, az elől és a hátul hiányzik. Az élet 3 dimenziós. Mindig ki fog lógni a politika síkjából. Éppen ezért azt várni, hogy majd jobb lesz, illúzió.

Ha Te, mint ember, teszel azért, hogy jobb legyen, ha Te, mint ember példát mutatsz, ha Te, mint ember, kiemeled a fejed a homokból és körül nézel, megváltoztathatod a világot. Először persze magadat, a világ meg változik majd veled a maga tempójában. Közhelynek tűnik, de akkor is így van.

Én nagyon sokáig rühelltem a Magyar Himnuszt, különösen Szilveszterkor. Nem értettem, miért kell minden évet azzal indítani, hogy a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusszal jól lehúzzuk magunkat.

Azóta ez a dolog bennem megváltozott.

Idén a Szilvesztert olyan társaságban töltöttem, ahol nem tudtam megúszni. Hiába próbálkoztam, az egyik jelenlevő közölte, hogy ő így nőtt fel, neki így természetes. Nekem nem?

Ezen el kellett gondolkodjak. Mi bajom is van a Himnusszal? Nem mi írtuk, bármikor, bármelyikünk átírhatja. Mindenkinek lehet saját, privát himnusza, olyan, amilyet csak akar. Hát akkor mi a gond? Rajta, írjál kedvedre valóbbat!

Amikor a Himnusz íródott, már sok mindenen túl volt az ország, de a java még csak ezután jött. 2 vesztes Világ Háború minden fájdalmával, értelmetlenségével és megaláztatásával. Aztán 56, az Átkos meg a mai napig tartó mélyrepülés…

Vajon milyen himnuszt írna ma Kölcsey?

Komolyan gondoltam, hogy egy új himnusszal az egész magyar történelem fájdalmát elkerülhetem? Én ezt nem akarom, erről nem én tehetek, nekem ez nem kell! Nem lehetne elkerülni, megúszni ezt valahogy? Nem.

Nemzeti Gyász-Himnusz… Igen, Mohács óta gyűlik a fájdalom, és az ezzel járó gyászt inkább magunkba folytjuk, mert olyan mértékű, hogy nem bírnánk elviselni.

A ’sírva mulat a magyar’ kifejezés pontosan erről szól. Panaszkodunk, sírunk, nem tudjuk, mi bajunk van, pedig napnál világosabb.

Gyászolnunk kellene, de még ehhez is gyávák vagyunk! Az egyetlen dolog, ami felhívja a figyelmet a lelkünkön tátongó fekélyes sebre, az a saját, nemzeti Himnuszunk.

Meghatva hallgatjuk az Olimpián, mikor aranyat szerzünk, de ott a büszkeség elnyomja a fájdalmat.

Szilveszterkor meg mulatsz, iszol, táncolsz, aztán egyszer csak ott az éjfél, ott a Himnusz, és hirtelen rád szakad a kínos, néma, feszengés. Megáll a buli, megfagy a levegő. Nem tudsz igazán mit kezdeni a helyzettel. A Magyar Nemzeti Himnusz valójában annyira szorongató, hogy inkább bele se gondolsz. Nem mered érezni…

Mikor vesszük észre, hogy kollektív fájdalmat örököltünk?!

Aki magyar, annak a lelkén fekélyes seb tátong. El lehet takarni politikával, tabuvá lehet tenni, de attól még így van.

Nem politizálok, természetes dolgokról beszélek, melyek magától értetődők lennének minden normális országban, de nálunk az ember a fájdalomból inkább a hülyeségbe menekül!

Besenyő Pista Bácsi megmondta: „Hát ez hülyeség, kérem.”

Mondok néhány hülyeséget. Olyanokat, amelyek nap, mint nap szembejönnek velem is, veled is.

Egyik nap, a 4-es, 6-os megállójában megtalált egy jóra való, részeg ember. Megkérdezte, szerintem érdemes-e még piacra menni. Mondtam, hogy igen és mutattam, merre van a piac. Persze tudtam, hogy túl szép lenne ilyen könnyen megszabadulni valakitől, akinek mondanivalója van…

Beszélgetni kezdtünk, amiből kiderült, hogy dolgos, becsületes ember, aki bánatában iszik. Eddig semmi meglepő, igaz? Később megjegyezte, hogy azt utálja bennünk, magyarokban, hogy olyan rohadt gyávák vagyunk…

Erre már kíváncsi lettem. „Miért, Te mi vagy Drága Szép Testvérem?” Kérdeztem tőle. „Én cigány vagyok.” Felelte teljes öntudattal.

Hirtelen kiszakadtak belőlem a kérdések: „Ember, te milyen nyelven beszélsz? Milyen nyelven gondolkodsz? Milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven kérsz enni, ha éhes vagy?”

Ha most történne mindez, azt is megkérdezném: „milyen országnak a történelmét és fájdalmát örökölted?”

Bármilyen részeg is volt, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Aztán valamivel halkabban megkérdezte: „Szerinted lesz itt még forradalom?”

Le kellett szálljak, így nem derült ki, mire is gondolt.

Sokféle definíciója lehet annak, hogy ki a ’magyar’. Mi a döntő, a származás, az, hogy hol él, hogy milyen nyelvet beszél? Sokáig úgy gondoltam, az a magyar, aki annak érzi magát. Most azt gondolom, ezen kívül az is magyar, akinek magyar az anyanyelve, az is magyar, akinek magyarok az ősei. A ’vegy tiszta magyar’ kifejezés teljes képtelenség, de, ha csak részben, vagy kicsit is magyar valaki, akár beszéli ezt a nyelvet, akár nem, a magyar történelem összes vereségét, összes elbukott próbálkozását, megaláztatását és fájdalmát örökölte.

Ez nem fog megváltozni, ezzel együtt kell élni akár tetszik, akár nem.

A bátorság ahhoz kell, hogy egymásra mutogatás nélkül szembe tudjunk ezzel nézni, együtt. Külön, külön nem fog menni. Ahhoz túl nagy a fájdalom. Egyenként csak belefulladni tudunk.

Mi bajom van a politikával? Az, hogy el akarja hitetni velem, hogy egyedül vagyok, hogy azt üzeni, kiszolgáltatott vagyok és mások döntésein múlik a személyes boldogságom. A politika kiszínezi azt, amit mondok, és bele akarja erőszakolni egy nem létező kategóriába.

Most, ha azt mondom, nekem Trianon fáj, azt mondják, fasiszta állat vagyok, meg, hogy nem is éltem még akkor, hogyan tudna fájni?

Trianon minden magyar embernek fáj! Ez nem politika. Ez tény. Nem arra van szükségünk, hogy visszakapjuk az elcsatolt területeket, csak arra, hogy elismerhessük és megsirathassuk a fájdalmunkat.

Jobb oldal, baloldal, közép? Nem számít. Összefoghat az egész pereputty, az is kevés, ha mi, magyar emberek nem nézünk szembe a sorsunkkal és a fájdalmunkkal!

Az egész ország nem más, mint BÁNTALMAZOTT GYEREKEK GYÜLEKEZETE!!!

Az őseinket bántották, megalázták, elnyomták. Beléjük fojtották a saját mélyről fakadó, teremtő erejüket, elvették a szabadságukat, és mi még meg sem sirathatjuk őket?

Hallottam olyat, magyar ember szájából (!), hogy Trianon jogos volt… Ha magyar vagy, bármelyik irányba húzhat a szíved, nem gondolkodhatsz így! Veszélyes így gondolkodnod. Ha megérdemeltük a büntetést, ha mi vagyunk HITLER UTOLSÓ CSATLÓSAI (!!!), akkor most is megérdemeljük a büntetést. Ezen az alapon most is bármit meg lehet csinálni velünk, és meg is csinálnak velünk bármit, pontosan ezen az alapon. 

Önként hajtjuk a fejünket a pallós alá, mert bűnösök vagyunk, mert megérdemeljük. 

Nem bűnös vagy, hanem mélyen bántalmazott.

Ezt vedd véresen komolyan Kedves Barátom!

Egyik közösségi oldalon láttam olyan posztot, ami arról szól, hogy bizony, a fronton, magyar katonák is követtek el szörnyű tetteket… Ember, melyik ország katonái nem követtek el háborúban szörnyű tetteket?! Egyáltalán, miért kell erre felhívni a figyelmet? 

Azért, mert Trianon olyan igazságtalan történelmi húzás, és olyan mértékű kollektív pofon, amelytől még mindig nem tértünk magunkhoz! Muszáj valahogy igazolást találni erre, különben betör a fájdalom a mély tudatból és darabokra tépi a személyiségedet. 

„Trianon, az régen volt, én még fiatal vagyok, engem nem érint…”

Óriási tévedés. Akkor is érint és korlátoz, ha nem tudsz róla, sőt!

Bántalmazott gyerekek vagyunk és úgy is viselkedünk. Fel mentjük a bántalmazóinkat, különben összedől a világunk. Ez nem politika, ez pszichológia. Amíg ez a helyzet, addig a magyar ember nem tud felnőni!

A magyar ember lelke összehúzódott. Töpörödött, picike, szánalomra méltó lények lettünk. 

Próbálunk viselkedni, próbálunk jó gyerekek lenni, hogy legalább egy picinyke szeretetet ki tudjunk sajtolni. 

Ez azonban lehetetlen, mert ott, ahol a törvényeket írják, csak ítélkezés van, és ahol ítélkezés van, ott nincs tere a szeretetnek.

Az a szomorú, hogy nagyon sokan gyűlölik saját magukat. Gyűlölik magukat azért, mert így könnyebb a fájdalmat viselni.

Nem a vezetőinkkel van a baj, hanem velünk. Gyávák lettünk, hitványak lettünk. Ha valakit fényes nappal, a nyílt utcán kirabolnak a szemünk láttára, inkább elfordulunk. Féltjük a filléres életünket. Még, ha meg is védjük a társunkat, a törvény a tettest védi. Mindenkinek igaza lehet, csak nekünk nem… 

Még a saját hozzá tartozóinkat sem tudjuk megvédeni, mert bűnösök vagyunk. Annyi év után, még mindig.

Jön az április, fogjunk össze, lájkoljuk, buktassuk meg!

Kit akarsz megbuktatni Drága Szép Testvérem? Nem mindegy ki a főnök odakint, ha belül egy ocsmány szörnyeteg ül a trónon?!

Minden ott kezdődik, hogy felemeled a fejed és azt mondod: igen, vállalom a sorsomat. Igen, magamhoz ölelem és elsiratom a magyar történelem minden fájdalmát. Elsírom az összes elsíratlan könnyet. Leteszem a páncélt a lelkemről, és végre merem érezni.

Ha magyar vagy, ha tetszik, ha nem, súlyos terhek nyomják a vállaidat. A teher nehéz, de le lehet tenni. Nem azért, hogy ott hagyd, hanem azért, hogy nyitott szívvel ránézhess. Ha már tudod, mit cipelsz, könnyebb és édesebb is lesz a teher.

A fájdalmat el kell fájni, mert a fájdalom megtisztít. „Ha meg nem öl…” Tette hozzá egyik barátom. Ha egyedül vagy, megöl. Ha együtt vagyunk, együtt elbírjuk.

Mindenki ismeri azt a finom kis sztereotípiát, hogy "a magyar ember a saját fajtáját utálja a legjobban".

Feljelentgetések, áskálódás, irigység. "Dögöljön meg a szomszéd tehene is", ugye?

Miért van ez így? Egyáltalán, tényleg így van? Nem lehet, hogy ez csak egy öngerjesztő tévhit, amellyel túl sokáig azonosultunk, hogy kicsik lehessünk és nyomorultak? Elhittük ezt csak azért, hogy még jobban utálhassuk a saját fajtánkat. Kinek jó ez?

Itt az idő, hogy ezt az ítéletet visszaküldjük a feladóhoz, mert mi eredendően nem vagyunk ilyenek! 

„Szegények az emberek ebben az országban.” Ez megint nem igaz. 

A magyar ember lelke kifogyhatatlanul gazdag. Nem vagyok fasiszta! Minden nép gyermekeinek kifogyhatatlanul gazdag a lelke, de most a sajátunk forog kockán. A magyar nyelv maga a gazdagság, maga a kreativitás. Ennek a nyelvnek teremtő ereje van.

Nem Drága Szép Testvéreim, nem vagyunk szegények, és még mindig nem vagyok fasiszta, amiért a nyelvünket, meg a lelkünket fényezem. Egyszerűen csak normális próbálok lenni egy őrült, ön-sors-rontó világban. 

Milyen abszurd dolog tabut csinálni a szépségből, az erőből?! Hova a fenébe korlátozzuk még magunkat?!

Gazdagok vagyunk, de nem férünk hozzá a kincseinkhez, mert nem ismertük fel és nem fájtuk el a fájdalmunkat. Nem tisztítottuk még ki a sebet. Minden mozdulat fáj. Nem csoda, ha nem mozgunk, inkább a négy fal közé zárjuk és egy dobozban rohasztjuk a lelkünket és a szellemünket.

„Lesz-e ebben az országban még forradalom?” Ha lesz, az szellemi és lelki forradalom lesz. 

Végre felismerjük magunkat egymás szemében. Erről szól a 'Magyarország' című dal.

A jógában azt mondják a lélek természetéről, hogy „szat, csit, ánanda”, amit sokféle módon fordítanak és értelmeznek.    

Most csak egyszerűen leírom azt, amit erről tanultam, és, azt, ami jön.

A ’Szat’ azt is jelenti, hogy igaz, azt is, hogy tiszta, azt is, hogy létező. Sok minden mást is jelenthet még, de ez a három már önmagáért beszél, csak nézd meg. Tiszta, tehát nem fogja semmilyen szennyeződés, igaz, tehát nem lehet hazugsággal megrontani és létező, azaz létezik a végtelen jelenben, folyamatosan. 

Kevés olyan dolog van, amiről ez mind elmondható, és ez még csak az egyik természet a háromból!

A ’Csit’ azt is jelenti, tudatosság, azt is, valaminek a tudatában lenni, azt is, valamit megérteni. Amikor valódi megértés történik nincs ’te és a dolog, amit megértesz’, mert a rátekintő tudat egyé válik a tárgyával. Csak a tudatosság van, csak a megértés van. Ez az, az állapot, ami meditációban történik. Ilyenkor kapcsolódsz össze a mindenséggel, vagy, ahogy a jógában mondják, az Átman, az Egyéni Lélek, összekapcsolódik a Brahmannal, a Kozmikus Lélekkel. 

Ilyenkor halhatatlan vagy, mert azzal a részeddel azonosulsz, amin nem fog a halál. Olyan fajta egység élmény ez, amilyet kicsiben valószínűleg mindannyian éltünk már át, ihletett pillanatainkban.

Ez sem hangzik rosszul, ugye? 

De jöjjön a harmadik!

’Ánanda’, vagyis öröm, üdv, boldogság. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A középkorban nem örülnének ezért a mondatért, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a ’Paradicsomból való kiűzetést’ úgy is felfoghatjuk, mint ennek az eredendő, őstudásnak az elveszítését.

Ez a mi lelkünk igaz természete, melyet ügyesen eltakarunk magunk elől médiával, álhírekkel, szorongással, bosszankodással.   

    

Mi történik, ha ezt a tudást újra felfedezzük és kiterjesztjük az életünkre?

Akkor érünk meg az Új Himnuszra.

Erdélyi cigányok átírták a Cigány Himnusz legfájdalmasabb sorát.

Ilyen volt: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”

Ilyen lett: „Megáldottál, feloldoztál, országodba befogadtál.” 

Ennek a sornak ereje van. Egy baranyaifaluban már érezni a hatását. Ez a mondat nem más, mint tiszta lelkű cigányok válasza a 'cigánykérdésre'.

Nekünk, mi a válaszunk a 'magyar kérdésre'? 'Szebb jövőt?' Inkább szebb jelent!

Kimondjuk végre az Igazságot, hogy megnyugodjanak az őseink? Kiemeljük végre az önbecsülésünket a porból? Elismerjük végre az értékeinket?

Rajtunk múlik.

A megváltás nem ’felülről’ érkezik, hanem csakis belülről, a Lélek Igaz természetéből.

Engedély a boldogságra...

Bátorság, humor és önirónia kell azokhoz a tiszta pillanatokhoz, mikor végre rálátunk saját, kényszeres, önsorsrontó működéseinkre. A szembesülés fájdalmas és felkavaró, de hát „bírni kell”, ahogy azt egyik kedves tanítóm mondta valamikor.

Bírni kell! Egyszerű tőmondat. Rövid és tömör, mégis hányszor mentett már meg a totális kétségbe eséstől!

Ijesztő, hogy a ’boldogtalanság’ mennyire otthonos érzés lehet. Sokaknál ez jelenti a biztonságot. Ezt ismeri, ezt szokta meg, inkább nem kockáztat.

Te hogy állsz a boldogsággal? Mersz boldog lenni? Voltak boldog pillanataid mostanában? Ismersz boldog embert?

Mennyi abszurdnak látszó kérdés! Miért kellene félni a boldogságtól?

Sokáig nem értettem, látszólag egészséges, normális emberek – nők és férfiak egyaránt – hogyan képesek szemlátomást beteg, sok szenvedéssel járó párkapcsolatokban dagonyázni hosszú, hosszú évekig, vagy akár életük végéig.

Végig néztem, amint annyi gyötrelmes év után, végre talál magának valakit, aki tényleg szereti, és, aki egészséges irányba terelgeti bimbódzó kapcsolatukat, mire a lány végül visszamegy elnyomójához, hogy újból a jól megszokott lelki terror vegye körül. Kiszállt a saját boldogságából, mielőtt az megvalósulhatott volna. Eldobta magától a lehetőséget, mert megijedt, hogy így elveszíti a régi, jól megszokott mintázatot.

A biztonságot az jelenti, amit megszoktál.

’Biztonság’. Ez van kiírva hatalmas neon betűkkel az egyik ház tetején valahol a Déli Pályaudvar környékén. Egészen megdöbbentem, mikor észrevettem. Valaki nagyon sokat fizet azért, hogy ez az üzenet folyamatosan hatással legyen az emberek tudatára.

’Köss biztosítást!’ Hátha egyszer bajod lesz, vagy meghalsz. Mi lesz akkor? Ki fog majd vigyázni rád? Ki fogja majd a jól ismert mintáidat köréd pakolni?

Biztonság, biztonság, BIZTONSÁG…

Tényleg nagyon bátornak kell lenned ahhoz, hogy felismerd, mekkora illúzió ez az egész.

Mennyi pénzt fizetünk ki azért, hogy a biztonság illúzióját fenntartsuk magunknak! Senki sincs biztonságban, és nem is lesz soha. A gyermekeid, rokonaid, a családod Isten kezében vannak, veled együtt, nem a biztosítóéban.

Nem azt mondom, hogy ne fizess tébét, vagy soha ne fizess utasbiztosítást egy, egy veszélyesebb, távolibb utazás esetén. Inkább az elv a lényeg. Csökkentheted egy helyzet veszélyességét, de, ha folyamatosan pénzért akarod megvenni a biztonságodat, nem csak a pénzeddel, de a szabadságoddal is fizetsz mindezért. 

Mindig mérlegeled majd, hogy mit tehetsz meg, mi mennyire veszélyes, mivel mit kockáztathatsz és miért fizet a biztosító. A halálfélelem pedig mindig ott lapul majd a bőröd alatt.

Félni fogsz, mert az élet elevenségét, és a létbizalmon alapuló spontaneitást áldoztad be egy olyan dologért, ami soha nem is létezett. Ha ez megtörténik, bár fizikailag még élsz, ténylegesen halott vagy már. Nem csoda hát, ha nyughatatlanság gyötör.

A lelked tudja mi igaz és mi hazug. Amikor olyan élethelyzet közelít, ami hazugságon alapul, választás elé kerülsz. Megteheted, hogy valamilyen módon nemet mondasz a hazugságra, és tiéd a lelki béke, meg az árral szemben úszás küzdelme, ami egy idő után nagyon kimerítő lehet.   

Választhatod persze a megalkuvást is. Csinálhatsz úgy, mintha nem látnád, mi történik ’Karácsonykor’, a közös családi pofaviziteken, az iskolákban, az egészségügyben. Elfogadhatsz minden hazugságot kényelmi szempontok miatt. Hadd mérgezzenek csak a beteg társadalom rabszolgái, hisz egy fecske úgysem csinál nyarat…

Vigyázz, az Ördög nem alszik. A lelked a tét.

Ha sosem voltál boldog, talán fel sem tűnik, hogy boldogtalan vagy. Lehet, hogy sosem láttál senkit a családban, aki a saját életét élte volna. A lehetőség azonban mindig ott van, hogy felülemelkedj az önkorlátozó mintákon.

Ahogy sokan megtorpannak és kihátrálnak egy egészséges párkapcsolat kapujában, sokan a siker súlyától ijednek meg, vagy attól, mi lesz majd, ha a fizetésük a többszörösére emelkedik. A magas fizetés olyan felelősséggel jár, ami a ’született csóróknak’ és 'lúzereknek' nagyon ijesztő.

Ha megszoktad az alacsony életszínvonalat és az ezzel járó biztonságot, bizony nehéz lesz kitörni ebből. Teljesen új működésre, új gondolkodásra lesz szükséged ahhoz, hogy meg is tartsd, amit megszereztél. Ezért zuhannak a lottó milliomosok rendszerint még mélyebb nyomorba, miután frissen szerzett vagyonukat sikeresen elúsztatták...

Attól a pillanattól, hogy tényleg önmagad akarsz lenni, tényleg a saját életedet akarod élni, a biztonság többé nem lesz a barátod. Onnantól ő a legádázabb ellenséged. Mézes mázas szavai mind veszélyes hazugságok, amiket többé nem szabad elhinned!

Bátorság, Kaland, Kihívás, Felelősség és szüntelen Tanulás lesznek a szövetségeseid. 

Innentől döntésképesnek kell lenned, a legfájdalmasabb helyzetben is. Nem az lesz a fontos, hogy egyszer majd boldog nyugdíjas legyél, hanem az, hogy az élet virágában termő nektárt magadba szívd, az utolsó cseppig.

Hedonista egy felfogásnak tűnik, mi? Ha bármikor kész vagy meghalni, az életed minden pillanata értéket nyer. Nem lesz időd önszívatásra.

Ezzel a hozzáállással hozod meg azt a döntést, hogy kerül, amibe kerül, de utána jársz a családi tudattalan mélyén rejlő, féltve őrzött fájdalomnak.

A hazugságon alapuló párkapcsolat, a megalkuvó megélhetés és a félrekezelt egészségügynek való végletes kiszolgáltatottság, nem az a sors, amit a Lelked neked választ. Ha mégis belenyugszol ezekbe, azt sosem fogod megbocsátani magadnak.

Gyakori jelenség, hogy a családból valaki boldogtalanságra kárhoztatta magát, és, ha Te mégis megengeded magadnak, hogy boldog légy, azzal úgy érzed, őt árulod el. Pedig könnyen lehet, hogy akinek a szeretetéért tönkreteszed magad, nincs is már az élők sorában.

Nem érted, miért nem vagy sikeres abban, amit csinálsz, pedig jól csinálod, értesz hozzá és szereted is csinálni. Benned az X-faktor, benned a szenvedély, karizmatikus tűz hevít át, mikor egyé válsz avval, amire születtél, amihez tehetséged van. Mégis mások kapják a megbízást, mégis körmödre égnek a számlák és minden vállalkozásod kudarcra ítéltetett...

Miért van ez? Átok ül rajtad? Könnyen lehet. Talán meg akarsz felelni valakinek a kudarcaid által. Valójában egy boldogtalan sorssal azonosultál, ami nem a Te sorsod. Bárki lehet a családban, aki helyett a terhet cipeled, mindketten jobban jártok, ha szépen visszaadod neki. Az, az ő sorsa. Nincs hozzá jogod, hogy átvedd tőle. Ha tudnád, milyen dühösek tudnak lenni ilyenkor az Ősök! Láttam már, nem egyszer…

Sok, fura félreértés és kényszeres hiedelem rejlik az önszívatás mögött.

Mikor megérted, hogy kinek az életét élted eddig, hogy kitől nem kértél engedélyt, ahhoz, hogy végre önmagad lehess, az olyan, mint amikor hosszú idő után kiemeled a fejed a vízből.

Levegőt kapsz, megkönnyebbülsz. Nem csak magadat, az egész családi rendszeredet gyógyítod ilyenkor. Kitisztítasz egy mélyen ülő sebet az Ősök tudatában. Hálásak lesznek érte, és ez a hála sokáig simogatja még a lelkedet.

Egy csomaggal kevesebb, tisztábban látod és bátrabban vállalod magad. Máris tettél egy hatalmas lépést önmagad felé.

Szerintem megéri a munkát.