Felvállalás

Tegyük fel, hogy mindennek, ami a fizikai térben megjelenik, nem csak oka, de valamilyen módon értelme is van, melyet, ha megfejtesz, életre szóló és élet minőség javító tanításokkal leszel gazdagabb.

Vannak kisebb, jelentéktelenebb dolgok is, arról azonban, ami folyamatosan jelen van az életedben és hívja fel magára a figyelmet, sejteni lehet, hogy valami nagyon fontos üzenetet hordoz. Ezek a jelenségek többnyire fájdalmasak, bosszantóak, frusztrálóak és zavarnak, különben nem foglalkoznál velük. Először leginkább szabadulni próbálsz tőlük, csak a sokadik körben ismered fel, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, melyet nem lehet csak úgy félresöpörni, eltüntetni az életedből.

Kapod a pofonokat, egyiket a másik után, mígnem végül időt kérsz, és ténylegesen el kezdesz gondolkodni, el kezded keresni az összefüggéseket, melyek egy része, ha kellő képen nyitott vagy, akár meg is mutatja magát, a többi azonban rejtve marad, várva a kellő pillanatra, amikor tényleg készen állsz a megértésre.

Mondok egy példát, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

8 éves lehettem, mikor felfedezték a gerincferdülésemet. Anyám szerint ajánló levél nélkül mehettem volna toronyőrnek a Notre Dame-ba… Nehéz, fájdalmas és megalázó időszak vette kezdetét.

Mindig is második, harmadik legmagasabb srác voltam az osztályban és azokat irigyeltem, akik közepes magasságukkal könnyedén el tudtak tűnni a tömegben. Az iskolában ahová akkoriban jártam, az agresszió volt a leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköz. Mivel én alapvetően békésebb gyerek voltam, a tanárok meg nem igazán álltak a helyzet magaslatán, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Hamar célpontjává váltam agresszívebb társaimnak, ezért tudat alatt a beolvadást, összehúzódást, láthatatlanná válást választottam túlélési stratégiának. A magasságom miatt ezt csak görnyedéssel tudtam összehozni, ami csak még jobban felerősítette a gerincferdülést. Egy görnyedő, magát összehúzó gyerek meg szinte kéri a verést, így a helyzet hamarosan még rosszabbá vált.

A helytelen tartás, a púp és az ellene folytatott harc hosszú évekre meghatározta az életemet.

Először nem voltam túl aktív, tudatos meg főleg nem. Inkább anyám harcolt, én meg csak úsztam az árral. Úgy gondoltam, ha kihúzom magam, észre vesznek, ami veszélyes. Az, hogy akár meg is védhetném magam a támadásokkal szemben, fel sem merült.

Akkoriban kifejezetten gyenge önbecsülésem volt. Gerinc egyenesítő fűzőt kellett hordanom, napi szinten gyógytornáztam, belül szkanderezett bennem a púp miatti szégyen és az elbújás kényszere. A meg nem fogalmazott fő kérdés az volt, hogyan tudnék anélkül kiegyenesedni, hogy észrevennének.

Az első komolyabb fordulópont akkor következett be, mikor egy vándortáborban észrevettem, hogy a gerincferdülés ellenére sokkal jobban bírom a gyaloglást a majdnem saját súlyomnak megfelelő hátizsákkal, mint a nálam jóval szerencsésebb alkatú, izmosabb és népszerűbb srácok.   

  

Ez másoknak is feltűnt és a szemekben végre felfedezhettem az elismerést is. Apámmal eljártam futni a Margitszigetre, a gyógytorna mellett pedig elkezdtem fekvőtámaszokat is nyomni. Szinte észrevétlenül erősödtem és a védőnők nyomásának ellenállva, csak-azért-is részt vettem a tornaórákon.

Az osztályból többen boldogan felmentették magukat, és nem értették, én miért nem élek a lehetőséggel. A védőnők tették a dolgukat, azaz felébresztették bennem a dac hajtóerejét.

Ennek az erőnek később is elég sokat köszönhettem. Mikor középiskolás koromban az osztályfőnök kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas felsőoktatásban való tovább tanulásra, már tudtam, hogy muszáj lesz tovább tanulnom.

Így sikerült később egy 10 napos vipasszaná elvonulás első 6 napját végigcsinálnom. A dac azonban csak egy darabig képes elvinni. Egy idő után kell valami más, ami átveszi a helyét.

El kezdett érdekelni a dolgok és különösen az élet értelme. Így kerültem a Buddhista Főiskolára és ez az érdeklődés billentett át a vipasszaná elvonulás holtpontján is, ahol a dac keltette feszültség már inkább akadály volt.

Bizonyítási kényszer, helyett megjelent a kihívás, az öröm és a kíváncsiság. A púp azonban most is sokszor belerondított a képbe. Még mindig sokkal inkább szabadulni akartam tőle, mint megérteni.

A teve púpjában táplálék van, muníció, amelyből hihetetlen kitartását és szívósságát nyeri. Az enyémben is egyfajta hajtóerő volt, hogy menjek tovább a megszabadulás irányába.

Közben, az Alternatív Cirkusziskola tanulójává váltam, ahol a partner-akrobatika, mások emelése és megtartása lett a fő profil. Itt vált világossá, hogy én is örököltem anyám teherhordó hátát. ’Vajon milyen terheket cipelek?’ Ez a kérdés később, családállítások alkalmával is sokszor felmerült.

Lassan életem részévé vált a rendszeres jóga gyakorlás, melynek segítségével izomzatom egyre hajlékonyabbá és rugalmasabbá vált.

Sok mindent sikerült megértenem az életemmel kapcsolatban. Rejtett motivációim is felszínre kerültek, a tartásom is rengeteget javult, a púp azonban változatlanul ott éktelenkedett a hátamon, amint picit elengedtem magam.

Hosszú évek teltek így el, míg egy idő után rájöttem, hogy önerőből már nem tudok tovább menni. Vagy elfogadom, hogy a púp ott marad egy életen át, vagy külső segítséget kell, kérjek. Így kerültem el egy test-szobrászhoz, aki a különböző izomcsoportok és szövetek nyújtása és az azoknak adott impulzusok révén olyan fajta mozgásra késztette a csigolyáimat, melyet még kamaszkori növekedésem alatt élhettem át.      

Ekkor már éreztem, hogy kezdek közeledni egy újabb, nagyon fontos fordulóponthoz.

Szüleim remek emberek, akiknek sokat köszönhetek. Sok mindenhez jó érzékük van, a határok kijelölése és a konfliktusok felvállalása azonban nem volt igazán az erősségük. Az ő példájukon tanultam meg, hogy a határaimat nem elég kijelölni, de meg is kell, védeni és a konfliktusokba jobb időben belemenni, különben nagyon előnytelen helyzetekbe kerülök, melyek az önbecsülésre nézve rendkívül károsak.

Ezzel együtt azonban nem volt könnyű dolgom. Alapvetően békésebb természetű emberként kellett megfelelő szintű határozottságot fejlesztenem és azt az önérvényesítés érdekében tudatosan használnom, ha a helyzet úgy kívánta.

A testszobrász egyik első mondata, miután végig nézett rajtam, ez volt: „Csináljunk neked több sarkat!” Visszanézve az akkoriban készült fotókat, valóban kicsit előre dőlve álltam, mintha nem mertem volna a sarkamra több súlyt tenni. A kezelés alatt ez látványosan megváltozott. El kezdtem szó szerint és átvitt értelemben is a 'sarkamra állni'. A konfliktusokba való beleállás egyfajta kihívássá  vált számomra.

A púp is mintha lazulásnak indult volna. A csigolyák közti tér fellélegzett és lassan kiengedte magából azt, amit kőbe zárt, érinthetetlen titokként őrzött korábban.

Egy este, mikor épp a párom dolgozott a hátamon, feltettem magamnak a kérdést: „Mire jó nekem ez a púp?” Először nem jött válasz, a kérdés viszont elkezdett alakulni bennem. „Mit nyerek a púp által?” Közben az átalakulás fájdalmát fizikai és lelki szinten egyszerre éltem át. Éreztem, hogy valamit – amihez addig görcsösen ragaszkodtam – el kell, engednem.

A kérdés tovább alakult és még mélyebbre hatolt a lelkemben. „Mit úszok meg a púp által?” „Mi történik, ha elveszítem a púpot?”

Ekkor megjelent bennem a felismerés, hogy a test-szobrász kezelés előtt hogyan dolgoztam a púppal, és utána mi volt az alapvető különbség. Azelőtt a hátam olyan volt számomra, mint egy elferdült szög, amit egy üllőre rakva kalapáccsal egyenesre lehet verni. Ez meglehetősen erőszakos módszer, mely egyáltalán nem törődik a púp üzenetével. Ebben nincs semmilyen, önmagam felé való szeretet, elfogadás, de még egy halovány együttérzés sem. Más felé bármikor, de magam felé?

Az én hátam, az én púpom, az én fájdalmam azonban nem egy elferdült szög. Hiába sújtottam le rá számtalanszor a szégyen, szorongás és megalázás kalapácsával, lényem ellenállt az erőszakos terápiának.

Ehhez képest most az történt, hogy a púpot a két végénél fogva elkezdtük széthúzni. Ez egy jóval finomabb és lassabb folyamat, viszont hatékonyabb is, mivel alapvetően harmóniában van a lélek természetével. Vissza kellett térjek a gondtalan növekedéshez, eljutni a törésből a jóleső nyújtózás alapélményéig.

Aki a lövészárokban gubbaszt, az nem fog nyújtózkodni, mert amit kiemelkedik az árokból, lelövik. Úgy tűnik, ennyi időbe telt a lelkemnek, míg végre elkezdte biztonságban érezni magát. Most értettem meg, hogy a háborúnak vége és én már régen kint vagyok a lövészárokból.

-         Hogy mit nyerek a púppal?

-         Azt hogy elbújhatok, hogy kevésbé látszom, hogy elvegyülhetek a tömegben.

-         Mi történik, ha elveszítem a púpot?

-         Magasabb leszek pár centivel, egyenesebb lesz a tartásom és látszani fogok, mint ahogy az is látszani fog, amit csinálok ennek minden előnyével és hátrányával együtt. 

Többé nem lehet elbújni. Látszik minden, ami szép és jó, és látszanak a hibák is. Azt teszem, ami a dolgom. Követek el hibákat, de alapvetően jól csinálom. Amit eddig megúsztam, az ennek a tevékenységnek a teljes felvállalása volt. Mindig volt valami, ami mögé kicsit el lehetett bújni, és lehetett a bennem lévő értékeket csak háromnegyed részben átadni.

Egy idő után, az önmagad felé vezető úton eljön az a pont, amikor a benned lévő értékek teljes erejükkel felszínre akarnak törni. Aki itt tart és ennek ellenáll, megbetegszik vagy akár meg is hal. Jobban teszed hát, ha kilépsz a fényre és megmutatod magad a világnak.

Ahogy a ’Békés harcos útja’ című filmben is elhangzik: „Egy harcos nem tökéletes. Nagyon is sérülékeny. Ez teszi igazán bátorrá…”

Ha van egy testi hibád, ami nem hagy nyugodni, ne szabadulni próbálj tőle, hanem megérteni, mert mondanivalója van a számodra. Olyan dolgot szeretne átadni neked, melytől egészebbnek érzed majd magad. Addig azonban, amíg ténylegesen meg mered hallani ezt az üzenetet, könnyen lehet, hogy hosszú és rögös út vezet.

Jó utat Barátom, bármerre jársz is.   

Tisztelet

„A mai fiatalok nem tudják, mi a tisztelet…” Ezt a mondatot körülbelül 10 éve hallottam utoljára. Úgy látszik, már a nyugdíjas sem a régi…

Ha ez a mondat ma elhangzana a 4-es 6-oson, talán pont egy bölcs nyugdíjas válaszolna rá: „Honnan is tudnák?!”

És a költői kérdés jogos lenne. Ha van is tisztelet, többnyire kimerül üres formaságokban, a valódi, belülről fakadó érzést pedig eltakarja az a rengeteg szemét, ami játszmákból, félreértésekből, komplexusokból és megfelelési kényszerből fakad.

Neked mi a tisztelet? Ismered a velejáró érzést? Ismered az ízét?

Mi a tisztelet? Ki tudja? Hol találjuk? Hova tettük, hová rejtettük?

Amióta Hellinger féle ’Családállítás’ tanulmányozására adtam a fejem, ezek a kérdések gyakran visszatérnek. Többen megkaptuk nem is egyszer, hogy „tiszteletlenül beszélünk a szüleinkről”. Mikor megkérdeztem, miért nem az ellenkezőjével, a tisztelettel foglalkozunk inkább, elgondolkodtató választ kaptam. Megtudtam, hogy valójában a tisztelet ellentéte nem a tiszteletlenség, hanem az ítélkezés. 

Az is kiderült, hogy a tiszteletlenség ellentéte pedig az alázat.

Úgy döntöttem elfogadom ezeket a válaszokat, s így, az egész téma új megvilágításba került.

A tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem lehet létrehozni, mert már eleve van. Csak benne lenni lehet, és - ezek szerint – belőle kiesni az ítélkezésen keresztül. Ha tehát megítélsz valakit, mondjuk a szüleidet, amíg az ítéleteidet fenntartod, elválasztod magadat attól a lehetőségtől, hogy tiszteld őket.

-Na, és akkor mi van? Kérdezhetnéd jogosan, hisz mi bajod is származhatna neked vagy a szüleidnek abból, ha nem tiszteled őket? Látszólag semmi.

Azok a láthatatlan szálak azonban, melyek a különböző, egymáshoz való viszonyulásokból fakadnak, mélyen a tudattalanban találkoznak és szövődnek össze sajátos törvényszerűségek szerint.

Ráadásul nem csak a Te viszonyulásaidról van szó, hanem minden olyan személyéről, akikkel közös ’családi rendszerben’ vagy. Mindenki, aki erős lenyomatot hagyott a családi tudattalanban (legyen az élő, vagy már elhunyt személy), ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódik Hozzád, és befolyásolja a viszonyulásaid minőségét is.

A családi rendszerben ideális esetben egyfajta természetes rend uralkodik, ez azonban tudatlanságunk és gyarlóságunk következtében felborult. Valójában, mire erre a világra megérkezünk, már bőven van mit helyreállítani abban a közös családi tudattalanban, amelyet az őseink hagytak ránk.

Tisztelni azt lehet, aki tiszteletre méltó módon viselkedik. A tiszteletre méltó viselkedés itt nem morális, etikai kategóriát jelent, hanem elsősorban azt, hogy a ’családi hierarchiával’ összhangban cselekszik. Ez pedig sokszor szöges ellentétben áll a közmegegyezésen alapuló 'tiszteletre méltósággal'.

Itt a történet rendkívül izgalmassá válik.

Ezt a családi hierarchiát ugyanis a lehető legnagyobb jóindulattal is súlyosan meg lehet sérteni.

Az, hogy egy házasságban az egyik fél megcsalja a másikat, még önmagában nem sérti meg a hierarchiát. (Etikailag persze ez egészen más kérdés.) Ha ezt elmondja a saját szüleinek, az sokféle következménnyel járhat, de a hierarchia még ettől sem sérül. Ha azonban minderről valamelyik gyerekének is beszámol, a hierarchia menthetetlenül felborul!

Lehet, hogy csak őszinte akart lenni a szülő, valójában azonban nem bírta a nyomást, a felelősséget, és mindezt a gyermekére rakta.

Egy válás nagy fájdalommal jár, de a hierarchia nem ekkor sérül, hanem akkor, mikor például megkérdezik a szülők a gyermeket (csupán demokratikus indíttatásból), hogy melyikükkel szeretne élni. A választás felelősségének terhét a gyermekükre rakják. (Ezek után a gyerek, nagy valószínűséggel azt fogja majd gondolni, hogy ő a válás oka, és, hogy a szülők azért váltak el, hogy őt büntessék, mivel ő rossz volt.)

Ugyanez történik, ha egy szülő állandóan a gyermekének panaszkodik az anyagi helyzetéről. (Mivel a gyerek azt gondolja, ő a családi csóróság oka, később könnyen lehet, hogy neki is anyagi nehézségei lesznek…)

Még bőven nem tartunk ott, hogy a szülő bármilyen módon bántalmazná a gyermekét. Olyan, mindennapos dolgokról beszélek, melyekről legtöbben nem tudnak, észre sem veszik. Talán jót akarnak, talán csak gyengék és gyarlók, talán nehéz, viselhetetlen élethelyzetben vannak. A végeredmény azonban rendkívül súlyos.

Sérül a családi hierarchia, és a gyermek többé nem képes tisztelni szüleit.

Ha Te sem tudod tisztelni a szüleidet, tudd, hogy nem a Te hibád.

 -Akkor mi is ezzel a probléma?

-Az, hogy a balhét mindezért mégis Neked kell elvinned! Kudarcra ítélt párkapcsolatok, bizonytalanságra kárhoztatott egzisztencia, sorozatos karriertörések, élhetetlenség, identitás zavar, alacsony önbecsülés, depresszió és más hasonló tényezők jelenléte utalhat erre, melyek mind, mind a Te életedet teszik pokollá…

Az IGAZSÁG, sajnos cseppet sem igazságos…

Ami mégis jó hír, az, az, hogy éppen ezért az is Te vagy, aki kemény munkával ugyan, de helyre állíthatja a hierarchiát. Ha felismered, hogy Te is ebben a helyzetben vagy, talán eljött az idő, hogy dolgozz is mindezen.

Lépjünk hát vissza a kezdőpontra. A tisztelet ellentéte az ítélkezés.

Amikor valakit megítélsz, vagy akár minősítesz, amikor úgy gondolod, rosszul kezel az életében bizonyos eseményeket, ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz, mint az egyetlen mérvadóhoz. Az első lépés, hogy lazítasz egy kicsit, és megengeded neki, hogy olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem, de nincs jogod hozzá, hogy megítéld, mert nem vagy abban a helyzetben. Valójában nem is a Te dolgod, hogy bármilyen ítéletet alkoss róla.  

Elég, ha megvéded a saját határaidat, azon túl ne harcolj, ne táplálj haragot.

-Jó, jó, könnyű azt mondani, de, hogy lehet valakire nem haragudni, aki arra durván rászolgált? Itt jön be a megértésre való törekvés. Ő azt teszi, amit tesz, és ez az ő felelőssége. Ha megpróbálod megváltoztatni, Isten akarsz lenni, vagyis nem bízol benne, hogy ’magától’, a Te segítséged nélkül is megváltozik. Akár úgy lesz, akár nem, Te ezért nem tehetsz semmit.

Ezt elfogadni, alázat.

Ugyanez történik akkor is, ha meg akarod menteni a szüleidet. Segíthetsz nekik, de ennél többet nem tehetsz értük. Úgyis azt fognak tenni és gondolni, érezni, amit akarnak, pontosabban, amit tudnak. Őket is az örökölt mintáik mozgatják.

Az egyetlen dolog, amivel őket gyógyíthatod, ha Te mersz végre boldog lenni. Ha Te vagy elég bátor, hogy leválj róluk, és visszaadd nekik, az őket megillető felelősséget.
  

Amikor ezt megteszed, óriási megkönnyebbülés lesz a jutalmad. Nem cipeled többé az őseid terhét.

Vannak azonban sokkal rejtettebb összefüggések is.

Amikor valaki, a szülei szeretetéért küzdve mindenáron meg akar felelni azok vélt vagy valós elvárásainak, valójában sem a szeretetnek, sem a tiszteletnek nem ad teret.

Szeretetért küzdeni, olyan, mint küzdeni a napfényért. Vagy épp süt a Nap, vagy nem, mindegy, mit csinálsz.

Még, ha sikerül is, a szüleid elvárásainak megfelelni, azzal sem oldasz meg semmit, mert minden ez irányba tett erőfeszítés csak elválaszt önmagadtól, és az áhított rendtől.   
  

A legnagyobb hűtlenség, ha magadat csalod meg.

Ha a szüleid szeretetéért küzdened kell, ha azért cserébe fel kell adnod önmagad, tudd, hogy nem éri meg. 

Nem azért nem szeretnek, mert nem tudsz nekik megfelelni, hanem azért, mert ők maguk sem tudnak szeretni. Nem tudják, hogyan kell, hisz valószínűleg ők sem kapták meg azt a biztonságot nyújtó elfogadást, amit most tőlük vársz.

Szinte már közhely, hogy a valódi szeretet nem függ feltételektől, mégis ez az igazság. A szeretet van, és lehet benne lenni. A szereteten kívüli szeretet nem létezik, illúzió csupán.

Amikor egy ilyen illúzióért küzdesz, akkor vagy a legcsalódottabb, ha végül megkapod. 

Üres, lélektelen formaság, mely annyira fáj, hogy már nem is érzed. Ezért küzdeni, ezért meghasonulni, ezért feladni az álmaidat, azt a személyt, aki valójában vagy, egyenes út a boldogtalansághoz.

Jobb, ha leállsz, és nem küzdesz tovább. Inkább küzdj magadért, és bízd rájuk, hogy szeretnek-e vagy sem. Te vagy az, aki esélyt adhat nekik a valódi szeretetre azzal, hogy nemet mondasz a hamisra.

Az első lépés itt is az, hogy Te elfogadod őket olyannak, amilyenek.

-Lehet-e valakit úgy szeretni, hogy tudod jól, ő nem képes azt viszonozni?

Itt jön be megint az alázat, mint a tiszteletlenség ellentéte. Nem tudom, miért van így, de így van, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem őt.

Valóban szeretni valakit, aki nem szeret viszont annyira fájdalmas, hogy hosszú távon nem lehet túlélni. Hogyha valakinek ’megszakad a szíve’, sokszor arról van szó, hogy túl sokat időzött a szeretet terében, miközben az, akit szeretett (ezek lehetnek a szülei is vagy a szerelme), nem tudott ebbe a térbe belépni. Az ember lelke elfárad, és a túlélés érdekében inkább magunk is kilépünk ebből a szent térből.

A szeretet ilyenkor elalszik bennünk. Hibernáljuk az érzést, és nem marad más, mint az elfogadás. Jó esetben megértjük, miért van így, de, ha nem értjük, akkor is őrá bízzuk a döntést. Nekünk csendes, de élhető szomorúság marad, és, ha tényleg sikerül elengednünk a vágyat, nagy megkönnyebbülés lesz a jutalmunk.

Rábízzuk az ő lelkére, hogy meglépi-e a szeretethez vezető lépéseket, és, ha igen, mikor. A leghatékonyabb sürgetés, a nem sürgetés.

Mindezek a lépések leírva könnyűnek tűnnek, sokan értik is az összefüggéseket, ezeket megtenni azonban mégis hihetetlenül nehéz.

A lelkünk nagyon lassan mozog. Óriási türelemre van szükségünk önmagunkhoz. A lélek döntései valójában téren és időn túl születnek. Tiszteletre és alázatra nem másoknak, hanem neked van szükséged. Ha igazán erős vagy, azt onnan tudod, hogy tiszteled a gyengét, hisz a saját, belső folyamataidhoz képest Te is gyenge vagy.

Számos, lélekmozgásos családállításon vagyok túl, és úgy érzem, sosem lesz vége. A láthatatlan szálak a messzi múltban gyökereznek, és minden alkalommal csak egy pici bepillantást enged a tér. Néha még annyit sem.

Ezeknek a mélyben gyökerező összefüggéseknek a meglátása a megértés kulcsa, mely segíti az értelmetlen törekvések elengedését. Ez segít abban, hogy a családi rendszerben és hierarchiában Te is megtaláld a saját helyedet.

Ha egyszer elkezded, tudd, hogy innentől a fájdalom útján fogsz járni.

Azt is tudd azonban, hogy így is, úgy is ezt az utat járod, csak így mindezt tudatosan teheted. Panaszkodás és nyavalygás helyett a kezedbe veszed és méltósággal viseled a sorsod, vállalva ennek valódi felelősségét.

Ami nem a tied, azt leteszed, s innentől kezdve esélyt kapsz, hogy végre a saját életedet éld.