Visszatérés

Van valami jólesően megnyugtató ebben a szóban. Visszatérés, hazatérés. Honnan hova térek, mikor hazatérek? Vélt vagy valós elvárások tengeréből, realitásnak álcázott megfelelési kényszer viharaiból, őrült rohanásból, a folyamatos teljesítmény hajszából térek meg önmagamhoz.

Tudom, hogy sosem lehetek elég jó és mégis jó vagyok úgy, ahogy vagyok.

Megint a bizalomnál vagyunk. El mered engedni magad, el mered engedni az örökös kontrollt bízván benne, hogy van valami nagyobb, ami megtart akkor is, amikor áldott semmit tevésben időzöl? Nem lustálkodásról, tétlenségről van szó, hanem a pillanat valódi megéléséről.

Megszoktad, hogy cápa vagy. Ha abba hagyod az úszást, elsüllyedsz. Megszoktad, hogy nincs megállás, mert aki megáll, azt bedarálja valami láthatatlan erő, amely az örökös bizalmatlanságból és bizonytalanságból fakad. Megszoktad, hogy azért szeretnek, azért fogadnak el és azért van helyed ezen a világon, mert folyton cselekszel, mert minden nap leraksz valamit az asztalra, ami ha nem is rossz, de sosem lehet elég jó...

Megszoktad, hogy nincs nyugvásod, mert az élet maga az örök mozgás, tevés, izgés-mozgás és aki megáll, az halott, vagy, ami még rosszabb, olyan, mintha nem is lett volna sohasem.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a nap kellős közepén egyszer csak abbahagyj mindent és kapcsolódj önmagaddal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy merd meghallani azt a belső hangot, mely mindig is ott volt benned, csak a túlélésért küzdő egó harsány követeléseitől nem hallod legtöbbször.

Állj meg, hagyd abba az úszást és süllyedj el mélyen önmagadba. Engedd le a horgonyt, hadd érje el a benned lévő mélységes tenger fenekét!

„Nincs időm.” Tényleg nincs. Az időbe vetettség az egyik legmakacsabb illúziónk. Kell, hogy legyen, mert csak így tudod magad elhelyezni a létezésben, de az időbevetettség végső soron a halál bizonyossága is.

Idő van, de nincs. Azért nincs időd, mert soha nem is volt. Az egyetlen örök valóság, a pillanat végtelensége. Ide térsz haza, amikor végre elengeded magad. Rettegsz attól, hogy elsüllyedsz, de ez csak azért van, mert elkülönültségben vagy. Így definiálod magad, hogy elkülönülsz a világtól és, amikor ez az elkülönültség elidegenedésbe vált át, rád tör a halálfélelem. Mert, aki elidegenedik a világtól, az önmagától is elidegenedik.

Ez bújik meg az ’idő-pánik’ mögött is. Itt hagynak, lemaradsz, elveszel, eltűnsz. Elveszel az élet, azaz a tennivalók tengerében és a hullámok szó szerint összecsapnak a fejed felett.

Ez a legnagyobb félelmed, de egyben, ez a legjobb dolog is, ami történhet veled. Kilépsz az elidegenedésből és újból egyesülsz magaddal, egyesülsz a világgal. Kint és bent egyé válik és egész lényed lélegezni kezd.

Ez történik a tökéletes meditációban. Egyszerűbb, mint gondolnád. Egyesülsz a látvánnyal, egyesülsz a hangokkal, egyesülsz az ízekkel, egyesülsz a mozdulattal, sőt. Innentől Te magad vagy a mozdulat, a hang, az íz, a látvány és minden, ami tapasztalásként megtörténik veled, ítéletek és minősítés nélkül.

Minden pontosan az, ami, és ehhez nem kell sem hozzátenni, sem ebből elvenni. Amíg ez az egység tart, a pillanat végtelenségében időzöl, és bár tudod, hogy előbb-utóbb gondolatok jelennek meg és kihoznak ebből a kegyelmi állapotból, tudod, hogy ide mindig vissza tudsz térni és ott folytatod majd, ahol abbahagytad.

Pontosan ezt a célt szolgálja az elvonulás. Elvonulsz a világ zajától, mely valójában inkább belső zaj, hisz, ha benned nyugalom van, tényleg „a piactér a legalkalmasabb hely a meditációra”.

Először te vagy az, aki a gondolatait gondolja. Aztán, egy tiszta pillanatban elkülönülsz a gondolataidtól. Még mindig őrjítő lehet, ahogy egymást kergetik a fejedben, de itt már kezdesz a megfigyelő szerepébe kerülni. Még idegesítenek, még minősíted őket. „Hogy lehet ilyen hülyeségeket gondolni!?” Próbálod őket elhessegetni, aztán, mikor ebbe is belefáradsz, már nem bántod őket és magadat sem, csak csenden figyeled az áramlásukat.

Egy idő után a gondolatok egyenletes, meg-meg szakadó háttérzajjá válnak, és Te már nem őket figyeled, hanem azt, aki őket figyeli. Megfigyeled a gondolatok megfigyelőjét. Most akkor melyik vagy, a megfigyelt vagy a megfigyelő?

Egyszer csak nem lesz többé ennek sem jelentősége. Beleolvadsz a megfigyelésbe. Egybe olvadsz magaddal és elrejtőzöl a pillanatban. Megfigyelés van, de te már csak létezel tisztán az egységben, mint fán a levél, mint virágban az illat. A gondolatok is lecsendesednek és beleolvadnak a gondolatok előtti térbe. Végre csend van, végre nyugalom van és te a jelenlét tápláló vízén ringatózol.

Megkönnyebbülten sóhajtasz egyet. Milyen rég óta vágytál már erre! Átjár az öröm és, ahogy az öröm tudatosul le is jössz az egységről, mely törékenyebb és illóbb, mint egy pókhálón fennakadt harmatcsepp.

De jó lenne mindezt mással is megosztani! De jó lenne mindig ezt érezni! Elmesélem másoknak is. Mekkora királyság!

Oda a varázs, a harmatcseppet felszárította a délelőtti nap. Imidzset csináltál az élményből, hogy még több szeretetet, elismerést, tisztelete zsebelhess be, hogy státuszt, hogy pozíciót építs belőle magadnak. Te vagy a nagy jógi, a bölcs, a mester. Jöhet a fáradságos munka, hogy ennek illúzióját fenntartsd önmagad és mások előtt.

Elszakadtál az egységtől, újból pánikszerűen rohansz az illúzióid után és rettegsz, hogy hibát követsz el, hogy lebuksz, hogy nem az vagy, akinek látszol, hogy kifutsz az időből. Végül, mikor észreveszed mit is művelsz valójában, és kilépsz a tagadásból, hirtelen rettenetesen cikinek érzed magadat. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy akár önmagad előtt felvállald, mennyire nevetséges köröket futsz ilyenkor.

És mindezt azért, mert belül megöl a kétely, hogy mi van, ha mégsem érdemled meg a figyelmet, a sikert, az elismerést, mások szeretetét, mert mindaz, ami vagy és amit teszel, szánalmasan középszerű…

Az illúzióid a félelmeidből táplálkoznak. Menyivel egyszerűbb, könnyebb, energia-takarékosabb lenne nem félni, nem alakítani, nem kergetni, nem rohanni, hanem egyszerűen csak lenni. Belefáradsz a rohanásba, megállsz, újra egyesülsz, és a kör kezdődik előröl.

Látszólag újból és újból ugyanazon mész keresztül, de valójában, ha igazán odafigyelsz rá, kiderül, hogy minden kör más és más. Ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, a saját folyamataid is állandó változásban vannak.

Még kapod az élettől a pofonokat, de legalább már magadat nem bántod. Elkezdesz őszinte lenni, és, ha vannak is még szerepek, legalább magadnak már nem játszol és szépen, egészen finoman bekúszik az életedbe a humor. Ami eddig ciki volt most már inkább vicces és a felvállalt sutaságaid lassan egészen emberivé és szerethetővé tesznek önmagad és mások szemében.

A leghálásabb az egészben, hogy mások is egyre felvállaltabban mernek előtted önmaguk lenni, hisz te sem játszod már meg magad. Megkönnyebbülés ez mindenki számára, aki belefáradt abba, hogy önmagával szkanderozzon. Megnyugszotok, egyre kevesebb lesz a kínos csend és a feszengés, ha mégis megjelenik, egymásra néztek és önfeledt nevetésben törtök ki. Hisz egymás arcában a saját, leplezni próbált részetek tükröződik, és ennek bizony tényleg van egy erős komikuma, ha nem veszitek magatokat túl komolyan.

Ennek a fajta személyiségfejlődésnek a hozadéka, hogy egyre több felszabadult ember vesz körül és, hogy nem tudsz már mit kezdeni azokkal, akik hazudnak önmaguknak, tőled is azt várván, hogy hidd el a hazugságaikat.

Az élet ettől még persze nem áll meg. Tudod jól, hogy vannak dolgok, melyeket senki sem fog megtenni helyetted. Pénzt kell csinálnod, el kell adnod magad, és az általad képviselt tevékenységeket, céget, terméket, szolgáltatást. Lehet, hogy szereted a munkádat, de, ha egy pillanatra megállsz, bedarál a gépezet, lenyom a konkurencia elveszíted az ügyfeleidet, tanítványaidat, klienseidet, talán még a barátaidat is, ha nem vagy elég aktív a közösségi oldalakon…

Létrehoztál valamit, de a teremtésed kezd hisztériába torkollni. Újból magadat kergeted, miközben a halandóság elől menekülsz. Úrrá lett rajtad az idő-pánik, és a veszett rohanásban érzed, megint önmagadról fogsz lemaradni.

Vannak tevékenységek, melyek látszólag öncélúak, közvetlenül nem hoznak pénzt a konyhára, valójában azonban kikapcsolnak, töltenek és örömöt okoznak. Alkotás, festés, írás, tánc vagy zene, lehet az bármi, amit önmagáért szeretsz csinálni. 

Talán már hónapok óta tervezed, hogy elmész kirándulni, hogy kiszakadsz pár napra a tennivalók rabszolgaságából és lazulsz egyet a telken. Hetek óta figyel a gitár a sarokban. Egyszer elő is vetted, hogy leporold a húrokat pár kedves, saját szösszenettel, de végül győzött a lelkifurdalás. Tennivalók vannak, azzal, hogy játszol, hogy alkotsz, csak az időt vesztegeted, és az élet elrohan melletted. Lerakod hát a gitárt és rohansz a dolgaid után.

Már megtervezted, be is írtad a naptárba, mikor mész ki a telekre lazulni. Hagyjanak békén, ne zavarjon senki! Belül arra vágysz, hogy még telefont se vigyél magaddal, az indulás napján azonban félúton mégis visszafordulsz, hisz a telken nincs wifi…

Na jó, mégis kimész, este még tűzet is raksz, de még az éjjel kocsiba pattansz és pánik szerűen elhagyod a helyszínt, hisz ma-holnap körmödre ég a munka…

A lelkifurdalást ettől még persze nem úszod meg. Egy bokor ága utánad nyúl és beléd kapaszkodik, a gitár bánatosan peng, még behangolni sem tudtad rendesen. Megint nem volt időd magadra, mert abban a kevésben, amit magadra szántál sem voltál jelen…

Kezdesz megint belefáradni. Eljön egy pont, amikor a nyugdíjasokat kezded irigyelni. Nem rohannak sehová, hisz bölcsen tudják, ha elment a villamos, jön majd a másik. Lassítasz Te is a tempón. Ha az élet suhanó gyors vonat, hát, te inkább lemaradsz róla. Késében vagy, nincs időd. Nem igaz, Időben vagy. Pont ott és akkor, amikor. A legjobb időben, a legjobb helyen.

Tudod, hogy el fogsz késni. Írsz egy sms-t és bízol a legjobbakban. Jön is a válasz hamar. „Ne siess, dugóban ülök.” Megkönnyebbült sóhajjal megállsz a zebránál és kivárod a következő zöldet.

A beton a járdán felrepedt több helyen. Egyikből hangyák masíroznak szorgosan határozott céljuk felé. Másikból egy pitypang dugta ki fejét észrevétlen. Egy teherautó széllökésétől feje megnyílik és a kis ejtőernyősök útra kelnek arra, amerre a sors szeszélye viszi őket.

Belélegzed azt a sajátos keveréket, amit az élet ebben a megismételhetetlen pillanatban generált számodra. Virágzó akác illata keveredik kipufogó füsttel, fagylaltéval és a közelgő esőével. Jelen vagy a testedben, a lépteidben, a mozdulataidban, jelen vagy kint és bent. Te vagy a nyugdíjas, akit előre engedtél, te vagy a villamos, mely lassú döccenéssel elindul, és te vagy a galamb is, mely az utolsó pillanatban felröppent a sínekről.

Hazatértél. Végre újra itthon.