Újrakezdés

„-Te miért kelsz fel hajnalban és mész a zenesekkel meditálni?"

"-Fogalmam sincs…”

Ez a beszélgetés valahol egészen mélyen érint meg. Egy olyan részemet hívja elő, amelyhez tényleg nagyon le kell ássak magamban, átütve a szorongás szülte kőkemény felszínt. Tovább kell ássak, a sértettség és bizalomvesztettség talaján túl.

Mit rejt ez az ismeretlen, mégis ismerős, rég nem látott mozdulat? Ez a mosoly örök és nem fog rajta az idő. Előbb volt, mint én, és lesz még bőven az után is, hogy amit most magamnak gondolok, már emlékként sem lesz jelen. Akkor is lesz, amikor majd egy másik testen keresztül, egy másik tudat fedezi fel ugyanilyen ismerősként.

Keresed a bizonyosságot, de már nem leled sehol. Minden megkérdőjeleződik. A dolgok értelmüket vesztik, mégis mész tovább és teszed a DOLGOD, mert ez a dolgod. A Lét-Bizalom ott lüktet benned mélyen belül, de nem férsz hozzá, mert a csalódás, a kudarc, a félelem és szorongás rétegei eltakarják előled.

Mégis ott van benned, mert, ha nem lenne, nem mennél tovább. A hit próbája ez a hitetlenség idején. Rettegsz bevallani magadnak, mennyire kiüresedtél. Félsz, hogy nem bírnád ki, ha ezzel a részeddel kellene szembe nézned. Pedig nincs más út. El kell fogadd magadban az elfogadhatatlant. El kell fogadd a halált ahhoz, hogy újra élni tudj.

Először jön a fájdalom. Szeretnéd megúszni, de egy nap elönt az az erő, mellyel már bele tudod engedni magad. Itt indulsz el a gyógyulás felé, ahogy egy gennyes sebet kitisztítanak vagy ahogy egy érett pattanás szinte magától kifakad. Egész testedet rázza a zokogás, mégis érzed a megkönnyebbülés hullámait, ahogy kimossák belőled azt, amihez eddig annyira ragaszkodtál.

A fájdalom elmúlik, a veszteség megmarad. Ez a következő lépés. Elfogadni és egész lényeddel átélni annak biztos tudatát, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Hasonló még lehet, de jobban esik, ha inkább teljesen más. Nem akarod, hogy bármi is arra emlékeztessen, amit már nem kaphatsz vissza. Az emlékek még keresik benned a helyüket, lassan mégis viselhetőbbé válik a jelenlétük.

Aztán túl leszel ezen is, mert, aki végig megy az alagúton, egyszer biztosan kiér a túloldalra.

A veszteség is a helyére kerül benned.

Most jöhetne, hogy új életet kezdesz, hisz túlélted a túlélhetetlent. A torony összeomlott. Egy részed ott maradt alatta, de te azt választottad, aki megmenekült. Elmúlt a vész, még akár ünnepelni is lehet, de az új élet kezdete még odébb van.

Ugranál fejest abba, ami szembejön veled, a mozdulatot azonban nem tudod befejezni. Valami megállít. Valami hiányzik, a hajdani erőt nem találod magadban. Bizonytalanok és tétovák a lépteid. Ilyen állapotban nem tudsz még belehelyezkedni egy új életbe, még akkor sem, ha a sors tálcán kínálja eléd.

Időt kérsz, és mélyen magadba nézel. Mit veszítettél el? Mi hiányzik? Melyik részed sérült meg attól, hogy beleálltál a fájdalomba?

Végül visszamész a romokhoz. Már érted, hogy az igazi munka csak most kezdődik, hisz ami az összedőlt életedből maradt, azt helyetted senki nem fogja eltakarítani. El kezdesz hát keresgélni a törmelék alatt hosszan és kitartóan. A lélegzeted finomodik és vezeti a figyelmedet, mely egyre jobban letisztul. Időzöl az időtlenben.

Nem csak arról van szó, hogy ráérsz, hanem, hogy már nincs is más valóság, csak ez a pillanat. Életed romjai igazgyöngyöket rejtenek. Ott lapulnak csendben és várják, hogy rájuk találj. Csak ez fontos most.

A lélek úgy mozdul, mint egy halhatatlan tai chi mester. Vízként folyik keresztül az éles sziklákon, s egyszer csak megérzed porban heverő igazgyöngyeid mindenen áthatoló ragyogását. Most érted meg igazán, hogy mindez érted történt.

Igazgyöngyeidet, értékeidet nem az összeomláskor veszítetted el, hanem már az építéskor.

Beleépítetted a tornyodba, az illúzió téglái közé. Odaadtad, beáldoztad őket, hogy cserébe kívülről kapd meg azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak. Mélyen belül elárultad magad. Vétked megbocsáthatatlan, mégis érzed, ahogy megérint a semmivel sem magyarázható kegyelem.

A zokogás, mint ismerős vendég, újra eljött hozzád. Öröm és a fájdalom vizei egymásba ömlenek. Van feloldozás, és Te végre, annyi idő után újra kapcsolódhatsz önmagadhoz. Az a rakoncátlan kisgyerek, akit elhagytál egykor, most visszatért hozzád. Utatok innentől együtt vezet tovább.

Az élet megelevenedik, újra színesbe vált a fekete-fehér film. Mintha eddig semminek nem lett volna értelme. Mintha eddig csak túlélésre játszottad volna minden szerepedet. 

Akkora a hála és a katarzis élménye, hogy azt érzed, ha itt érne véget, már akkor is megérte volna. Itt azonban nincs még vége. Most jön az, hogy meg is add ennek a gyermeknek azt a figyelmet és szeretetet, amit eddig megvontál tőle. Örül, hogy újra itt vagy vele. Nem haragszik, nem játszmázik. Egyszerűen csak bízik benned és abban, hogy nem hagyod el többé.

Kacsakövezés a Duna parton. Nézitek, ahogy pattog a kavics a folyton változó víz tükrén. Begyalogoltok térdig a vízbe. Csukott szemmel engeditek, hogy megérintsen és meg-meg billentsen a hullám, melyet még egy uszály indított el.

Biciklire pattansz és elindulsz csak úgy találomra felfedezni az utcákat, melyek az itt maradt római kori romokra épültek. Megmutatsz neki mindent, nem korlátozod, nem fegyelmezed és ő sem követelőzik. Elfogad téged és azt, amit kap tőled, mert érzi, hogy amit adsz, szeretettel adod.

Folyamatos munkával hordod el a romokat és a törmeléket, míg végül meglátod a talajt és a fellélegző aljnövényzetet. Feltör egy tiszta vizű forrás is, és elkezdi lemosni a port köveidről.

Egy újabb igazgyöngy került most elő, pedig még az előző öröme is ott lüktet benned. Elhangzik egy szó, egy mondat, mely annyira tiszta, akár az imént feltört forrás vize. Nagyon rég hallottad ezt utoljára, mikor még egy igazabb világhoz tartoztál. Az öröm könnyei mossák le most az emlékeket. Újra hallod az indián nevedet, ahogy egykor szólítottak. Mikor még volt miért harcolni, mikor még volt ügy, mely mellé egész lényeddel oda tudtál állni. Ekkor még nem ismerted a gyávaságot és a megalkuvást. Itt még a jó halál értékesebb kincs volt, mint az értelem nélküli túlélés.

Romjaid alól előkerül a benned lévő nyers, elemi vadság, melyet a gyermek részed mellett még beépítettél a toronyba. Ő is vállalhatatlan volt, mert, aki nem ismeri a hazugságot, az félelmetes, és az nem illik ebbe a világba. Elrejtetted hát, hogy konszolidált és értelmezhető legyél azok számára, akik ugyanígy elrejtették az értékeiket önmaguk elől.

Most végre ő is itt van és keresi a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson. Irány az erdő. Itt az ideje kicsit elveszni a vadonban. Társak várnak rád valahol, de te térkép nélkül indultál, mert amit látsz most fontosabb, mint az, amit gondolsz róla. Szarvas bőgés hasítja a fák közt a hűvös, szürkületi levegőt. Megtaláltad az egyetlen utat, melyen nincs turista jelzés.

„Ez az út nem is létezik. Talán én sem létezem.” - villan át rajtad a gondolat, de mész tovább és engeded az útnak, hogy megmutassa neked, amit látnod kell. Ilyenkor nem kellene erdőben éjszakázni. – mondták többen. Ilyenkor a szarvasok is veszélyesebbek, mint máskor. Nem baj, most pont ez kell. A veszély, a vadság, a kiélezettség.

Lassan lemegy a nap, ideje sátrat állítani. Végre ledobod magadról a nehéz túrazsákot és engeded, hogy a lélegzeted visszataláljon természetes ritmusához. Biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy ez az erdő vigyáz rád.

Egy helyen a vadak feltúrták a földet. Itt puhább a talaj, pont ideális lesz a sátor alá. Az éjszaka szinte kellemesen telik. Egyenletessé simul a lélegzeted a tiszta levegőn. Fogalmad nincs hol vagy most, mégis otthon érzed magad ebben az erdőben, mely a maga vadságával befogad téged a te vadságoddal együtt.

Még az este folyamán érkezik egy gondolat, mely valami nagy mélységet rejthet magában, de azt is tudod, hogy ennek megfejtéséhez még idő kell. "Jogod van a saját fájdalmadhoz." Annyit tehetsz, hogy hordozod magadban ezt a mondatot és időnként ízlelgeted. Együtt vagy vele, de nem akarsz tőle semmit. Olyan, mint egy hallgatag útitárs, aki némaságában is jobban figyel rád, mint bárki más a hangoskodók közül.

Mikor valóban élsz, a félelmek számára láthatatlan vagy. Jöhet az élet! Legyen, ami van! Mindez megtörténik, az élmény jön és megy. Aztán egyszer csak otthon vagy megint és újra magad köré teremted a jól megszokott helyzeteket.

Hogy tudnál most kapcsolódni, amikor épp csak most kaptad vissza elveszett értékeidet? Hogy tudnál most kapcsolódni, úgy, hogy ez eddig mindig az értékeid beáldozását is jelentette? Nem árulhatod el újra önmagad. Végre magadra találtál, nem cserélheted le magadat másokra. Mi lesz most? Hisz társas lény vagy te is, mint az emberek általában, természetüknél fogva.

Vállalod a kockázatot, és önmagad maradsz? Tud-e, akar-e hozzád bárki kapcsolódni, ha nem veszel vissza magadból. Van-e aki így is képes szeretni, tisztelni és elfogadni? Van-e, akitől nem kell félned, hogy ha meglátja a gyengeségeidet és a sérülékenységedet, akkor elhagy, mert mindez ijesztő és viselhetetlen számára? Van-e, akit nem hagysz majd el te magad, attól való félelmedben, hogy ha te nem teszed meg, majd megteszi ő?

Még nem tudsz lépni, még nem jött el az idő. Visszakaptad az elveszett részeidet, melyeket még a másokkal való kapcsolódás miatt száműztél magadból. Most akár egész is lehetnél, de, mikor a torony összedőlt, a kapcsolódásba vetett hitedet is elveszítetted. E nélkül pedig nehéz lenne bármibe is beleengedned magadat.

Menned kell hát tovább, a sérült hit és bizalom nyomait követve. Vajon hová fognak elvezetni?

Teljes a zavar, hisz megkaptad már többször, amit kértél, amit akartál, még sem jött el a várt boldogság. Kaptál helyette mást, mely néha még jobb is volt, mint, amit el tudtál képzelni. Amit meg igazán jónak gondoltál, azt ahogy adta, el is vette az Sors. Nem csoda hát, ha most azt sem tudod, mit akarsz az élettől. Az meg, hogy az Élet mit akarhat tőled, majd a következő kérdés lehet.

Vissza hát a romokhoz, folytatódhat a jól megszokott tisztogatás. Jön a kérlelhetetlen felismerés, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Lehet, hogy így maradsz. A naivitásoddal együtt a hitedet és a bizalmadat is elveszítetted. "A tavalyi fészekben ne keress idei fiókákat." Ezt az életet már így kell leélned. A realitás és a félelmeid lassan elkezdenek falat építeni köréd a romok mohosodó köveiből.

Megint itt tartasz. Véded magad a saját életedtől. A szorongás összehúzz és sutává teszi minden mozdulatodat. Idegenné váltál a saját testedben. Gyengeséged, félelmeid úgy vesznek körül, mintha levakarhatatlan, gyengeelméjű társak lennének, akik hűségesen kísérnek, bárhová mész is.

Mindez egy kapcsolódás kellős közepén. Magad sem tudod, milyen megfontoltságból hívtál vendéget összedőlt életed emlékei közé.  Máskor talán cikinek éreznéd, ami történik. Szánalmasan átlátszó vagy, de legalább nem hazudsz. Ez van. Szorongsz és a szorongásod miatt még lelkifurdalásod is van. Igen, annyi tanulás és önmagadon való kemény munka után ennyire szerencsétlen tudsz lenni...

Elengedsz hát mindent, hisz nincs mit vesztened. Ami igazán fontos, azt már nem lehet tőled elvenni, mert a részeddé lett. Ami történik, annak talán még némi humora is van. Már szégyellni sem tudod magad. Ez a képesség kiveszett belőled. 

Aztán egymásra néztek és egyszer csak meglátod a szemében mindazt a fájdalmat és derűt, amin átmentél. Nyoma sincs ítéletnek, mert, aki ezen átmegy, az többé nem képes annyira eltávolodni az élettől, hogy elítélje azt, ami emberi.

Vendégségben vagyunk a romjaimnál, és ő, aki szintén élte már túl a saját zuhanását, otthon érzi magát a csupasz, mohosodó köveken.

-Gyere csak! – mondja. – Nézd meg, mit találtam! Egy hatalmas seb a talajon, melyet eddig sem eltakarni, sem begyógyítani nem tudtam. Vérzése elállt, gyógyulásnak indult és a heg helyén egy kis, törékeny virág dugta ki a fejét.

-Ez a kis növény most a hited és a bizalmad. – mondja. –Nem csak a tiéd, hanem az enyém is, amit beléd vetek. -Így vagy ember és én így szeretlek. Minden gyengeségeddel és fájdalmaddal együtt. Látlak Téged és Te is látsz engem. Nem akarunk semmit. Most jó így. A dolgok majd történnek valahogy, a virágra meg vigyázunk.

-Legyen szép estéd.      

Visszatérés

Van valami jólesően megnyugtató ebben a szóban. Visszatérés, hazatérés. Honnan hova térek, mikor hazatérek? Vélt vagy valós elvárások tengeréből, realitásnak álcázott megfelelési kényszer viharaiból, őrült rohanásból, a folyamatos teljesítmény hajszából térek meg önmagamhoz.

Tudom, hogy sosem lehetek elég jó és mégis jó vagyok úgy, ahogy vagyok.

Megint a bizalomnál vagyunk. El mered engedni magad, el mered engedni az örökös kontrollt bízván benne, hogy van valami nagyobb, ami megtart akkor is, amikor áldott semmit tevésben időzöl? Nem lustálkodásról, tétlenségről van szó, hanem a pillanat valódi megéléséről.

Megszoktad, hogy cápa vagy. Ha abba hagyod az úszást, elsüllyedsz. Megszoktad, hogy nincs megállás, mert aki megáll, azt bedarálja valami láthatatlan erő, amely az örökös bizalmatlanságból és bizonytalanságból fakad. Megszoktad, hogy azért szeretnek, azért fogadnak el és azért van helyed ezen a világon, mert folyton cselekszel, mert minden nap leraksz valamit az asztalra, ami ha nem is rossz, de sosem lehet elég jó...

Megszoktad, hogy nincs nyugvásod, mert az élet maga az örök mozgás, tevés, izgés-mozgás és aki megáll, az halott, vagy, ami még rosszabb, olyan, mintha nem is lett volna sohasem.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a nap kellős közepén egyszer csak abbahagyj mindent és kapcsolódj önmagaddal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy merd meghallani azt a belső hangot, mely mindig is ott volt benned, csak a túlélésért küzdő egó harsány követeléseitől nem hallod legtöbbször.

Állj meg, hagyd abba az úszást és süllyedj el mélyen önmagadba. Engedd le a horgonyt, hadd érje el a benned lévő mélységes tenger fenekét!

„Nincs időm.” Tényleg nincs. Az időbe vetettség az egyik legmakacsabb illúziónk. Kell, hogy legyen, mert csak így tudod magad elhelyezni a létezésben, de az időbevetettség végső soron a halál bizonyossága is.

Idő van, de nincs. Azért nincs időd, mert soha nem is volt. Az egyetlen örök valóság, a pillanat végtelensége. Ide térsz haza, amikor végre elengeded magad. Rettegsz attól, hogy elsüllyedsz, de ez csak azért van, mert elkülönültségben vagy. Így definiálod magad, hogy elkülönülsz a világtól és, amikor ez az elkülönültség elidegenedésbe vált át, rád tör a halálfélelem. Mert, aki elidegenedik a világtól, az önmagától is elidegenedik.

Ez bújik meg az ’idő-pánik’ mögött is. Itt hagynak, lemaradsz, elveszel, eltűnsz. Elveszel az élet, azaz a tennivalók tengerében és a hullámok szó szerint összecsapnak a fejed felett.

Ez a legnagyobb félelmed, de egyben, ez a legjobb dolog is, ami történhet veled. Kilépsz az elidegenedésből és újból egyesülsz magaddal, egyesülsz a világgal. Kint és bent egyé válik és egész lényed lélegezni kezd.

Ez történik a tökéletes meditációban. Egyszerűbb, mint gondolnád. Egyesülsz a látvánnyal, egyesülsz a hangokkal, egyesülsz az ízekkel, egyesülsz a mozdulattal, sőt. Innentől Te magad vagy a mozdulat, a hang, az íz, a látvány és minden, ami tapasztalásként megtörténik veled, ítéletek és minősítés nélkül.

Minden pontosan az, ami, és ehhez nem kell sem hozzátenni, sem ebből elvenni. Amíg ez az egység tart, a pillanat végtelenségében időzöl, és bár tudod, hogy előbb-utóbb gondolatok jelennek meg és kihoznak ebből a kegyelmi állapotból, tudod, hogy ide mindig vissza tudsz térni és ott folytatod majd, ahol abbahagytad.

Pontosan ezt a célt szolgálja az elvonulás. Elvonulsz a világ zajától, mely valójában inkább belső zaj, hisz, ha benned nyugalom van, tényleg „a piactér a legalkalmasabb hely a meditációra”.

Először te vagy az, aki a gondolatait gondolja. Aztán, egy tiszta pillanatban elkülönülsz a gondolataidtól. Még mindig őrjítő lehet, ahogy egymást kergetik a fejedben, de itt már kezdesz a megfigyelő szerepébe kerülni. Még idegesítenek, még minősíted őket. „Hogy lehet ilyen hülyeségeket gondolni!?” Próbálod őket elhessegetni, aztán, mikor ebbe is belefáradsz, már nem bántod őket és magadat sem, csak csenden figyeled az áramlásukat.

Egy idő után a gondolatok egyenletes, meg-meg szakadó háttérzajjá válnak, és Te már nem őket figyeled, hanem azt, aki őket figyeli. Megfigyeled a gondolatok megfigyelőjét. Most akkor melyik vagy, a megfigyelt vagy a megfigyelő?

Egyszer csak nem lesz többé ennek sem jelentősége. Beleolvadsz a megfigyelésbe. Egybe olvadsz magaddal és elrejtőzöl a pillanatban. Megfigyelés van, de te már csak létezel tisztán az egységben, mint fán a levél, mint virágban az illat. A gondolatok is lecsendesednek és beleolvadnak a gondolatok előtti térbe. Végre csend van, végre nyugalom van és te a jelenlét tápláló vízén ringatózol.

Megkönnyebbülten sóhajtasz egyet. Milyen rég óta vágytál már erre! Átjár az öröm és, ahogy az öröm tudatosul le is jössz az egységről, mely törékenyebb és illóbb, mint egy pókhálón fennakadt harmatcsepp.

De jó lenne mindezt mással is megosztani! De jó lenne mindig ezt érezni! Elmesélem másoknak is. Mekkora királyság!

Oda a varázs, a harmatcseppet felszárította a délelőtti nap. Imidzset csináltál az élményből, hogy még több szeretetet, elismerést, tisztelete zsebelhess be, hogy státuszt, hogy pozíciót építs belőle magadnak. Te vagy a nagy jógi, a bölcs, a mester. Jöhet a fáradságos munka, hogy ennek illúzióját fenntartsd önmagad és mások előtt.

Elszakadtál az egységtől, újból pánikszerűen rohansz az illúzióid után és rettegsz, hogy hibát követsz el, hogy lebuksz, hogy nem az vagy, akinek látszol, hogy kifutsz az időből. Végül, mikor észreveszed mit is művelsz valójában, és kilépsz a tagadásból, hirtelen rettenetesen cikinek érzed magadat. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy akár önmagad előtt felvállald, mennyire nevetséges köröket futsz ilyenkor.

És mindezt azért, mert belül megöl a kétely, hogy mi van, ha mégsem érdemled meg a figyelmet, a sikert, az elismerést, mások szeretetét, mert mindaz, ami vagy és amit teszel, szánalmasan középszerű…

Az illúzióid a félelmeidből táplálkoznak. Menyivel egyszerűbb, könnyebb, energia-takarékosabb lenne nem félni, nem alakítani, nem kergetni, nem rohanni, hanem egyszerűen csak lenni. Belefáradsz a rohanásba, megállsz, újra egyesülsz, és a kör kezdődik előröl.

Látszólag újból és újból ugyanazon mész keresztül, de valójában, ha igazán odafigyelsz rá, kiderül, hogy minden kör más és más. Ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, a saját folyamataid is állandó változásban vannak.

Még kapod az élettől a pofonokat, de legalább már magadat nem bántod. Elkezdesz őszinte lenni, és, ha vannak is még szerepek, legalább magadnak már nem játszol és szépen, egészen finoman bekúszik az életedbe a humor. Ami eddig ciki volt most már inkább vicces és a felvállalt sutaságaid lassan egészen emberivé és szerethetővé tesznek önmagad és mások szemében.

A leghálásabb az egészben, hogy mások is egyre felvállaltabban mernek előtted önmaguk lenni, hisz te sem játszod már meg magad. Megkönnyebbülés ez mindenki számára, aki belefáradt abba, hogy önmagával szkanderozzon. Megnyugszotok, egyre kevesebb lesz a kínos csend és a feszengés, ha mégis megjelenik, egymásra néztek és önfeledt nevetésben törtök ki. Hisz egymás arcában a saját, leplezni próbált részetek tükröződik, és ennek bizony tényleg van egy erős komikuma, ha nem veszitek magatokat túl komolyan.

Ennek a fajta személyiségfejlődésnek a hozadéka, hogy egyre több felszabadult ember vesz körül és, hogy nem tudsz már mit kezdeni azokkal, akik hazudnak önmaguknak, tőled is azt várván, hogy hidd el a hazugságaikat.

Az élet ettől még persze nem áll meg. Tudod jól, hogy vannak dolgok, melyeket senki sem fog megtenni helyetted. Pénzt kell csinálnod, el kell adnod magad, és az általad képviselt tevékenységeket, céget, terméket, szolgáltatást. Lehet, hogy szereted a munkádat, de, ha egy pillanatra megállsz, bedarál a gépezet, lenyom a konkurencia elveszíted az ügyfeleidet, tanítványaidat, klienseidet, talán még a barátaidat is, ha nem vagy elég aktív a közösségi oldalakon…

Létrehoztál valamit, de a teremtésed kezd hisztériába torkollni. Újból magadat kergeted, miközben a halandóság elől menekülsz. Úrrá lett rajtad az idő-pánik, és a veszett rohanásban érzed, megint önmagadról fogsz lemaradni.

Vannak tevékenységek, melyek látszólag öncélúak, közvetlenül nem hoznak pénzt a konyhára, valójában azonban kikapcsolnak, töltenek és örömöt okoznak. Alkotás, festés, írás, tánc vagy zene, lehet az bármi, amit önmagáért szeretsz csinálni. 

Talán már hónapok óta tervezed, hogy elmész kirándulni, hogy kiszakadsz pár napra a tennivalók rabszolgaságából és lazulsz egyet a telken. Hetek óta figyel a gitár a sarokban. Egyszer elő is vetted, hogy leporold a húrokat pár kedves, saját szösszenettel, de végül győzött a lelkifurdalás. Tennivalók vannak, azzal, hogy játszol, hogy alkotsz, csak az időt vesztegeted, és az élet elrohan melletted. Lerakod hát a gitárt és rohansz a dolgaid után.

Már megtervezted, be is írtad a naptárba, mikor mész ki a telekre lazulni. Hagyjanak békén, ne zavarjon senki! Belül arra vágysz, hogy még telefont se vigyél magaddal, az indulás napján azonban félúton mégis visszafordulsz, hisz a telken nincs wifi…

Na jó, mégis kimész, este még tűzet is raksz, de még az éjjel kocsiba pattansz és pánik szerűen elhagyod a helyszínt, hisz ma-holnap körmödre ég a munka…

A lelkifurdalást ettől még persze nem úszod meg. Egy bokor ága utánad nyúl és beléd kapaszkodik, a gitár bánatosan peng, még behangolni sem tudtad rendesen. Megint nem volt időd magadra, mert abban a kevésben, amit magadra szántál sem voltál jelen…

Kezdesz megint belefáradni. Eljön egy pont, amikor a nyugdíjasokat kezded irigyelni. Nem rohannak sehová, hisz bölcsen tudják, ha elment a villamos, jön majd a másik. Lassítasz Te is a tempón. Ha az élet suhanó gyors vonat, hát, te inkább lemaradsz róla. Késében vagy, nincs időd. Nem igaz, Időben vagy. Pont ott és akkor, amikor. A legjobb időben, a legjobb helyen.

Tudod, hogy el fogsz késni. Írsz egy sms-t és bízol a legjobbakban. Jön is a válasz hamar. „Ne siess, dugóban ülök.” Megkönnyebbült sóhajjal megállsz a zebránál és kivárod a következő zöldet.

A beton a járdán felrepedt több helyen. Egyikből hangyák masíroznak szorgosan határozott céljuk felé. Másikból egy pitypang dugta ki fejét észrevétlen. Egy teherautó széllökésétől feje megnyílik és a kis ejtőernyősök útra kelnek arra, amerre a sors szeszélye viszi őket.

Belélegzed azt a sajátos keveréket, amit az élet ebben a megismételhetetlen pillanatban generált számodra. Virágzó akác illata keveredik kipufogó füsttel, fagylaltéval és a közelgő esőével. Jelen vagy a testedben, a lépteidben, a mozdulataidban, jelen vagy kint és bent. Te vagy a nyugdíjas, akit előre engedtél, te vagy a villamos, mely lassú döccenéssel elindul, és te vagy a galamb is, mely az utolsó pillanatban felröppent a sínekről.

Hazatértél. Végre újra itthon.        

Félelem

Csak úgy, a poén kedvéért kiírtam egy posztot: „Most akkor a migránsoktól féljek vagy a pokémonoktól? ;)” Meglepően sok komment érkezett rá, sokan nem is poén részére, hanem inkább magára a félelemre reagáltak. Úgy tűnik, annyira benne van a téma a levegőben, hogy szinte azonnal harapunk rá.

Te mitől félsz?

Az egzisztenciális paráktól, a különböző fóbiákon keresztül az egészen zsigeri rettegésig mindent megélhetsz. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell többet horror filmet nézni, ha egy kis borzongásra vágysz. A félelem szembejön Veled úton, útfélen.

A nyári hónapokban, a táboroknak hála, többször is sikerült kiszakadnom a külvilág sodrából. Kisebb közösségek, örömmel, fájdalommal és katarzissal teli, belső történései kötötték le a figyelmemet, mialatt odakint zajlott a mészárlás. Amíg távol voltam a médiától, egy egész ’kis’ háborúról sikerült lemaradnom, bár állítólag a java még csak most jön.

Idehaza olyan, mintha mindezt megúsznánk egy könnyed, kis kampány-csihi-puhival, ebben meg ugye, nem muszáj részt venni. Ha kéket látok, már fordítom is el a tekintetemet…

Ez az ország, ahonnét nem rég a többség még menekülni akart, most Európa egyik legbiztonságosabb helyévé léphet elő. Megbüntetett a parkoló őr, feljelentett a szomszéd, főnököd és munkatársaid szívják a véred? Mindez eltörpül ahhoz képest, mintha egy pszichopata tömeggyilkos karóra tűzné a fejedet, csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen.

A végén még megbecsüljük és értékelni kezdjük a mi kis, ici-pici, búval cseszett magyar valóságunkat.

Mire jó a félelem? Honnét ered és mi a célja? Milyen mélyre kell alászállni, ha meg akarjuk érinteni a gyökerét?

Mostanában üldöznek az utópisztikus filmek. A forgatókönyvek megdöbbentően hasonlóak. Megvalósul a tökéletes béke és jólét társadalma. Minden digitalizált, szinte alig van ember, aki kétkezi munkát végez. Senki sem gondol és érez mást, mint, amit a béke és jólét fenntartása érdekében szabad. Mindenkinek megvan a maga helye, senki sem akarja a másikét, teljes a biztonság.

Cserébe az emberek beáldozzák a saját lényüket. Egységes dobozok vannak, ezekbe kell beleférnie egy személyiségnek, és ami kilóg, azt a társadalom könyörtelenül lemetéli. Ehhez a fajta békéhez teljesen droiddá kell, válni.

Az egészséges lélek persze lázad ez ellen és előbb utóbb megtalálja a sérthetetlennek hitt pajzson a rést.

Amikor egy társadalmat a büntetés, ellenőrzés és megfélemlítés hármasa tart össze, két kérdés merül fel bennem.

1.     Ha mindez nem lenne, mi történne a társadalommal?

2.     Mi húzódhat meg a fenti hármas mögött?

Azt gondolom, hogy, aki meg akar félemlíteni, az maga is fél, és a saját félelmét tolja rá másokra, mert együtt félni mégis csak könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és magányosan. Emellett, ha tőled is félnek, az ideiglenesen a hatalom és erő érzését kelti benned, mely egy ideig be tudja tölteni a belül tátongó űrt, és el tudja nyomni az ebből fakadó rettegést.

Az örökös ellenőrzés és büntetés mögött pedig végtelen bizonytalanság és bizalmatlanság rejlik. Hisz lehetne az embereket jutalmazással is motiválni, de akkor egy idő után túlnőnének a rendszer számára biztonságos, jól áttekinthető kereteken.

Bár sosem dolgoztam multinál, azt biztosan tudom, hogy, ha túl jól teljesítesz, az ugyanolyan nagy, vagy talán még nagyobb hiba, mintha tökéletlenül végzed a munkádat. Ha a vezetőid féltékenyek lesznek Rád, esetleg félteni kezdik Tőled a pozíciójukat, könnyen bajba kerülhetsz...

A dobozon belül van a hamis biztonság, amit a félelem, bizalmatlanság és bizonytalanság hármasa tart össze. Ami ezen túl van, az meg az Élet. Egy halott rendszer ellen az a legveszélyesebb dolog, amit elkövethetsz, hogy életet viszel bele.

Hogy ilyenkor mi lesz, azt többnyire még csak fejben merjük kipróbálni. Ezekből a kísérletekből lesznek aztán a fent említett, jó, kis utópisztikus filmek.

Ilyen témában legutóbb ’A Beavatott’ című nagy sikerű alkotást sikerült megnéznem. A béke és nyugalom (stabilitás) fenntartása érdekében az embereket a személyiségük alapműködése szerint különböző csoportokra osztják, ahol mindenki az ezeknek megfelelő tevékenységeket végzi.

A hiba ott van, hogy születnek olyan egyének is, akik mindegyik kategória jellegzetességeit hozzák, emiatt egyikbe sem passzolnak igazán, azaz veszélyes, társadalomidegen elemmé válnak. 

Valójában ők hordozzák az életet, egy egészséges közösségben ők lennének a vezetők, a félelem-vezérelt társadalomban viszont ők lesznek az üldözött ’elfajzottak’, akik veszélyt jelentenek a társadalom rendjére.

Főszereplőnk, egy fiatal, elsőre átlagosnak tűnő lány, aki természetesen az utóbbiak közé tartozik. Kalandvágyó természete a ’Bátrak’ csoportjába vezeti őt, ahol megkapja a rendőrök, katonák és harcosok kőkemény kiképzését.

Számomra a kiképzés legérdekesebb része egyfajta mentális tréning volt, ahol a jelöltnek a saját, legbelsőbb félelmeivel kellett szembenéznie, majd a helyzetet egy túlélhető módon megoldania.

Ezt a részt lehet, hogy érdemes lenne alaposabban kibontani.

Jöhetnek olyan, egészen zsigeri félelmek, mint lezuhanni egy felhőkarcoló tetejéről, beszorulni egy barlangba, élve eltemetődni. Megélheted, milyen az, ha bogarak, férgek, darazsak lepik el a testedet. Létezik tériszony, klausztrofóbia, pók, rovar madár és mindenféle egyéb fóbia. Rettegéssel tölthet el a kiszolgáltatottság és a közelgő, elviselhetetlen fájdalom egy középkori szintű kivégzés esetében, legyen szó kerékbe törésről, karóba húzásról vagy keresztre feszítésről. Retteghetsz attól, hogy egy ragadozó állat széttépi a testedet.

Ezek egészen zsigeri szintű félelmek. Modern társadalmunkban azonban az ezekkel való találkozás esélyét akár egészen minimálisra csökkentheted. Ami sokkal inkább előtérben van az, az egzisztenciális félelmek széles skálája.  

Gyerekkorom belvárosi utcája már akkor is tele volt hajléktalanokkal. Tudtam, hol van a nekik fenntartott kocsma, tudtam, hol van a központjuk, ahol az általuk vezetett újság szerkesztősége székelt, láttam őket a kapuajakban, boldog öntudatlanságban heverni. Mivel anyám nagyon sokszor panaszkodott rá, hogy kevés a pénz és gyakran kellett kölcsön kérnünk, attól kezdtem félni, hogy előbb utóbb én is az utcán végzem.

Ezzel a félelemmel azóta nagyon sokat dolgoztam és elmondhatom, hogy bár most sem tudhatom, mit hoz a sors, ettől már nem félek többé.

Ha most mélyen magamba tekintek, olyan félelmeket látok, mint elveszíteni számomra fontos embereket, az önállóságot, a mozgás és a gondolkodás képességét. Ha alkalmatlanná válnék az általam végzett feladatokra, ha elveszíteném a mozgás, a gondolkodás és a kreatív alkotás örömét, az borzasztó lenne, csak úgy, mint ráterhelődni másokra, és végig nézni, hogy, amit eddig sikerült elérnem, azt valaki más viszi tovább. Megszégyenülés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság és pozíció veszítés.

Ez végső soron a teljes megsemmisüléstől való félelem. Ismerős?

Azzal a félelemmel kell, szembenézzek, hogy mi van, ha gyávaságból kifolyólag nem élek azokkal a fantasztikus lehetőségekkel, melyek az életem során szembe jönnek velem.

Ha belegondolok, az igazán nagy hibákat, amiket tényleg megbántam, mind félelemtől vezérelve követtem el. Ebből pedig az következik, hogy legjobban magától, a félelemtől félek. A tanulság ebből mindössze az, hogy a félelmen felül kell, kerekedj, különben bezár, megkötöz, megbénít, és végül oda vet az elmúlás és a halál hiénáinak.

A legjobb formádat adhatnád, teljes intenzitással tehetnéd azt, amiért ide születtél, de nem ez történik, mert félsz, mert elóvatoskodod az életedet!

A spártai katonáknak voltak olyan fizikai és mentális gyakorlataik, melyek a félelem legyőzését szolgálták. Az első két világháborúban vodkát, pálinkát adtak a lövészárkokból kitörni készülő katonáknak.

Hogy honnét is ered a félelem, arra a történelem is megadja a maga válaszát. Az emberiség, egy nemzet, egy család, egy személy tudattalanjába beleég minden véres, szégyenteljes, kiszolgáltatottsággal terhes esemény. A lelked mélyén Te is tudod, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer. A lelked mélyén Te is tudod, hogy bármikor bárkit elveszíthetsz.

Semmi garancia nincs rá, hogy a számodra kellemes állapotokat fenn tudod tartani és, hogy a fájdalmas történéseket el tudod kerülni. Amikor olyasmi történik, ami kicsit is ezekre emlékeztet, megjelenik Benned a félelem, rosszabb esetben kitör a pánik.

Ezért menekülünk vallásokba, hiedelmekbe, babonákba, sematikus gondolati mintákba.

Az előbbi filmben, a ’Bátrakkal’ ellentétben, akik a félelmeiket racionális megoldásokkal győzték le, hősnőnk, aki az ’Elfajzottak’ közé tartozott, egy belső hang segítségével megértette, hogy a félelme nem valóság, így a félelem-szimulációs program egyfajta tudatos álommá vált számára, melyből könnyedén és frappánsan fel tudott ébredni.

Bár ezt a képességét idővel el kellett rejtenie, az általa gyakorolt tudat-váltás számunkra is nagy tanítást hordoz.

A félelem egy bénító érzés, de a valóság alapja sokszor megkérdőjelezhető, és soha nem vezet valódi megoldásokhoz. Amikor feltűnik, Neked is meg kell, találnod azt az erőt, mellyel úrrá lehetsz rajta.

Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha beégek, ha nem élem túl, ha megsérülök? Ezek a kérdések a figyelmed jelentős részét lekötik, így a siker, mely a célra való maximális koncentráción is múlik, egyre nehezebben lesz elérhető.

Az életidegen rendszer, a biztonságot jelentő doboz Benned is ott van. A félelem szüli a kontrollt, mely benne tart abban a filmben, melyben visszanézheted életed összes eddigi megbánt pillanatát.

Valamit nem tettél meg, valamit nem mondtál ki vagy épp félelemtől vezérelve cselekedtél. Lényeg, hogy helyrehozhatatlan hiba, megbánt pillanat lett belőle. Ha újra élhetnéd, most másként cselekednél.

Félelemtől vezérelve a biztonságosat, a jól megszokottat, a könnyebb utat választottad. A bátorság ott kezdődik, mikor kockázatot vállalsz, mikor nyitott vagy az újra, mikor érzékennyé válsz a saját intuíciódra, mert felébredt benned a bizalom. A Bizalom a Valami Nagyobb felé.

Amikor megérted, hogy az életednek nem csak oka, de célja is van, az irányítást szép lassan elengeded és – ahogy egy kedves barátom mondta – megadod magadat az Életnek. Vezessen bárhová is az utad, nem félsz, mert végtelen Lét-Bizalom szegődött melléd útitársul.

Aki soha nem fél, nem ismerheti meg azt a bátorságot és azt a bizalmat, mely a félelmek meghaladásából születik.

Mind a bátorságnak, mind a bizalomnak a Szív Középpontod a székhelye. Ha félelmek törnek Rád, legyenek azok egzisztenciális vagy zsigeri félelmek, itt találsz menedéket.

Érdekes megfigyelés, hogy miközben minden félelem a Halál Félelemhez vezethető vissza, az egyik legmegnyugtatóbb könyv számomra a Köztes Lét Könyve, amit a Tibeti Halottas Könyvként ismerünk. Amikor ezt olvasom, a Halál tényleg sokkal inkább tűnik életünk nagy lehetőségének, mintsem borzalmas végnek.

Létezik egy egyszerű gyakorlat, mely amellett, hogy felkészít a halál pillanatára, nagyon hatásos eszköz a félelmek meghaladásához is.

Képzelj el egy ragyogó, sugárzó, Nap-szerű gömböt a szív középpontodban, ahogy meleg fényével feltölti egész lényedet. Izzik, akár a lenyugvó vagy felkelő Nap és három minősége van: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

Egyszer, még gyerekkoromban elég kemény leckét kaptam.

Akkoriban viszonylag sűrűn jártam templomba. Jól volt ott, különösen, mikor egyedül voltam vagy csak néhány kósza, imádkozó lélek lézengett itt, ott. Fürödtem abban a biztonságot sugárzó erőben, melyet egyfajta, isteni jelenlétnek szoktunk megélni. Akkoriban úgy gondoltam, természetes, hogy az Isten Házában ilyesmit érzünk.

Kíváncsi voltam azonban a másik oldalra is. Vajon milyen lehet az Őrdög? Meghívtam magamhoz, egy, úgymond, baráti beszélgetésre. Eltelt pár nap, el is feledkeztem az egészről, aztán egy éjjel hirtelen valami egészen másmilyen jelenlétet kezdtem érzékelni. Már nem tudom, álmodtam-e vagy ébren voltam, de azt tudom, hogy nem tudtam mozdulni. Olyan tömény gonoszság vett körül, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Inkább érzés volt, mint hang és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.” 

Ami ezután jött, az az a szintű rettegés volt, melyhez foghatót nem ismerek.

Vérfagyasztó nevetés jött, olyan, amilyet sem hallani, sem érezni nem akarsz. Nagyon, nagyon pici voltam, ami körül vett, az meg felfoghatatlanul nagy, sűrű és áthatolhatatlan. Azóta sem imádkoztam úgy, mint akkor. Mélyen befelé fordultam és ösztönösen a szív középpontomban keretem menedéket.

Lassan egy egészen apró fény jelent meg, olyan, mint egy mécses pici lángja. Csak erre koncentráltam, ebbe kapaszkodtam, ebbe vetettem minden bizalmamat. Ezután valahonnan egy keskeny fénysugár érkezett, mely végül elért a szívemig. Már nem tudom, hogy, de belekapaszkodtam, mintha az Isten Lábát fogtam volna meg, az meg mintha kihúzott volna a sűrű, fekete masszából.

A feketeség és a gonosz jelenlét oszlani kezdett és tudtam, hogy hatalmas mázlim van.

Ez a történet eddig úgy hangzik, mint egy klasszikus megtérés történet, azzal a különbséggel, hogy ennek hatására mégsem lettem hívő keresztény. Nem utasítok el más vallásokat és nem kerülök minden olyan helyzetet, ahol a saját, sötétebbik oldalammal találkozhatok.

Persze nem is keresem az ilyen helyzeteket, ha egy társaságban asztalt akarnak táncoltatni, valószínűleg lelépek, mielőtt belekezdenének.

A fenti, gyerekkori élményemet azonban cseppet sem bánom. Azt gondolom, hogy vannak félelmetes helyzetek, melyekben saját magadtól is könnyen frászt kaphatsz, az ijedség viszont néha jót tesz, mert felráz abból a tetszhalott működésből, melybe a megszokások révén kerülsz.

Ha nem ismered meg a saját sötétebbik oldaladat, ha nem szembesülsz mindavval, amit utálsz magadban, ha nem találkozol a saját démonaiddal, ijesztően felkészületlen leszel majd a valódi veszélyhelyzetekben.

Lehet az állásod, a pozíciód vagy a testi épséged a tét, lehet, hogy a saját vagy mások életéért aggódsz, de mind között a legfélelmetesebb, mikor a lelked kerül veszélybe. A fényért néha nagyon mélyre kell menni, és ott nem árt, ha van Nálad egy kis hamuba sült pogácsa…

Erről szólnak az Alsó Világba való alászállós meséink is. Ahhoz, hogy ne ijedj halálra, Fehér Ló Fiává vagy Lányává kell, válnod. A legnagyobb sötétségbe csak a legtisztább éneddel tudsz sértetlenül leereszkedni és onnan visszatérni.

Kívánok Neked is soha el nem fogyó hamuba sült pogácsákat, mikor nehéz útra kell, indulj. Legyen a szívedben izzó Napkorong, a zsebedben pedig csillagok: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

           

Te mennyire vagy spirituális?

Képzeld el, milyen lenne, ha lenne egy teszt, aminek segítségével a spiritualitásod szintjét mérheted. Jó mi?

Minden beavatás 10 pont.

Jógázol? 10 pont.

Minden nap, reggel 5-től 7-ig jógázol? 20 pont.

Nem eszel döglött állatot? 30 pont.

Nem eszel tejterméket, tojást, paradicsomot, péktermékeket sem és a többit is csak nyersen, naponta kétszer? 40 pont.

Ugyanazt naponta egyszer: 50 pont.

Nem eszel semmit, csak I.E.-t (Isteni Energia), azt is csak napkeltekor, kelet felé fordulva? 100 pont.

Anyanyelvi szanszkrit, tibeti, ó-tibeti, latin és ógörög nyelvtudás: 10-10 pont.

Eredeti ó-atlantiszi nyelvtudás + telepátia: 100 pont.

Minden reggel Világ Mandalát foltozol Théta állapotban, ó-atlantiszi mantrákat pránanadival közvetítve, vipasszaná meditációban, dzog csen vizualizációt és kundalini gyakorlatokat végezve, lélegzetedet és szívverésedet a beteg pingvineket gyógyító rezgéseknek és a Szíriusz aktuális energiájának megfelelően alakítva? 100.000 pont.

Bírod még? Akkor folytatom, de innét csak erős idegzetűeknek ajánlott e  kicsiny szösszenet olvasása.

Szóval van ez a szuper kis tesztecske, amit sokan kitöltenek, és a legjobb eredményt elérők egy bajnokságon mérhetik össze spiritualitásuk erejét. Napokig zajlik a küzdelem, míg végül a ’Spiri Olimpia’ kihirdeti az első három helyezést.

Óriási a felhajtás. A győztesek bekerülnek a tévéműsorokba, újságokba, reklámokba, és még ki tudja hova. Tantrikusan beavatják fiatal, szexis rajongóikat, majd elvonulnak meditálni egy, egy barlangba. Az első helyezett egy tibeti szent barlangjába, a második egy indiai jógi kunyhójába költözhet be, míg a harmadiknak be kell érnie egy Sri lankai erdei kolostorral…

Időnként persze jönnek új kihívók, akik mind, mind az első helyezett pozíciójára és barlangjára pályáznak. Szegény győztesünknek pedig nincs nyugta a ’spiri lovagok’ állandó zaklatásától.

Végül megérkezik Neó a Mátrixból, és egy időre rendet rak. Az egykori győztes már csak ex-győztes, mehet a bukott sztárok klubjába, a harcias titánok meg mehetnek vissza a spiri-képzőbe alázatot tanulni…

Neó trónol a világ tetején, ex-győztesünknek meg nem jut más, mint a vereség szégyene és a jól megérdemelt lelki béke.

A történet itt indul be igazán.

(Köszi, ha eddig kitartottál. Hidd el, tudom milyen érzés ennyi agyrémet ilyen töménységben olvasni. Kicsit olyan, mintha összegyúrnánk a South Parkot és a Bibliát…. Hát ennek a gyökérnek semmi se szent?! Kérdezed jogosan, miközben próbálod a sokkot feldolgozni. Pedig a java még csak most jön...)

Szóval bukott hősünk a halálos ágyán épp azon gondolkodik, hol is indult el a lejtőn tulajdonképpen. És akkor bevillan a kép, amint elkezdte kitölteni a spiri tesztet. Ez vezetett a Spiri Olimpiához, majd a kétségbe esett spirituális harcokhoz, melyeket címének és barlangjának védelméért folytatott. Miért is kellett kitöltenie a tesztet? Miért is indult a spiri olimpián? Egyáltalán ki készítette ezt a tesztet és ki szervezte meg a spiri bajnokságot?

Emberünk itt már nem akar semmit, hisz tudja, hogy súlyos hibát követett el. Már a válaszokért sem küzd, csak annyi kegyelmet kér, hogy legyen ereje feltenni a kérdést, mert ezen a ponton a kérdés sokkal jobban kifejezi lényének kétségbe esett kiáltását, mint bármilyen előre gyártott válasz, amilyeneket még annak idején a ’zen-katalógusban’ összeolvasott…

Valami mindig kimaradt, s most úgy érezi magát, mint egy méh, aki mindenkinél több virágot porzott be rövid, kis életében, de a nektárt sosem kóstolta és a virág valódi lényéről – akár csak a sajátjáról – semmit sem tud.

Végül, utolsó sóhajként ez az ima szakad ki belőle:

„Csak még egyszer visszamehetnék, hogy életem virágjának nektárját megízlelhessem! Folyton csak harcoltam, sohasem szerettem. Hadd szálljak magasba, hadd hulljak a mélybe! Minden szándékom, célom elengedem. Szánalmas életem tenyeredbe teszem. Utolsó ajándékként fogadd el minden kudarcom, tévedésem és fájdalmam egy, végső könnycseppbe gyúrva. Ez voltam én, akinek egykor hittem magam, pedig mindig is TE voltam…”

Na, itt akár vége is lehetne ennek a furcsa, ellentmondásos, kis irománynak. Mivel azonban régóta érik már bennem ez a gondolatkör, úgy tiszta, ha némi konklúzió is levonódik a történetből.

Szeretném felhívni a figyelmet 3 olyan dologra, melyek a mai, modern spiritualitást könnyen zsákutcába terelhetik.

Az első a ’spirituális gyökértelenség’, a második a ’dogmák és tévképzetek’, a harmadik pedig az ’ítélkezés’ csapdája.

Ezek mind, mind olyan dolgok, melyeket legtöbbünk megtapasztal, és amelyek felismeréséhez nagy bátorság kell, mert ilyenkor a spirituális válság elkerülhetetlen.

Lássuk az elsőt, a ’spirituális gyökértelenség’ csapdáját.

Napjainkban számtalan olyan irányzattal és rendszerrel találkozhatunk – akár keleti, ezoterikus, akár új keresztény vonalon – melyek két fontos jellemzője, hogy készen érkeznek többnyire Amerikából, s így az ősi, magyar gyökerekhez semmilyen módon nem kapcsolódnak, emellett többnyire azonnal oldódó fájdalomcsillapítóként is funkcionálnak.

Ha kicsit megvizsgálod az indiai, a tibeti, az amerikai indián vagy bármelyik ősi kultúra spiritualitását, azt fogod látni, hogy mind az ottani kultúra talajából nőttek ki, vagy abba finoman beleszövődtek, a helyi sajátosságokat tiszteletben tartva. Ezért ezek a hagyomány vonalak közvetlenül kapcsolódnak az ottani emberek lelkével és az ősök szellemével egyaránt. Miközben dolgoznak a saját spiritualitásukon, ahelyett, hogy mindenkitől elkülönülnének, egy láncszemmé válnak a teljes családi láncolatban, így az ősök és az utódok felé egyaránt közvetítik azt az erőt, melyet egy fa tud nyújtani önmagának a gyökerektől, a törzsön át, a levelekig és a termésig.

Ehhez képest a magyar ember végtelenül magányos. Évtizedekig voltunk elvágva mindenféle szellemiségtől, leginkább a sajátunktól. Üres tekintettel, kimosott aggyal és önmagunk elől is titkolt félelemmel néztünk egymásra.

A rendszerváltás óta egymást érik az újabb és újabb, amerikai termékek, melyek könnyen fogyaszthatóak, és gyorsan terelik a figyelmet arról a mérhetetlen fájdalomról, amelyen az ősökkel való kapcsolódásért át kellene mennünk.

Házat csak biztos alapra érdemes építeni, a biztos alaphoz pedig először le kell ásni, és megismerni azt az örökséget, melyet a magyar föld rejt. Ez, hosszú éveken keresztül tilos volt. Kész, eldobható, műanyag házat, benne eldobható, műanyag életet kaphattál helyette.

Mi hát a megoldás, hisz az ősi, magyar hitvilágot keresztény királyaink kiirtották. Ami maradt, azt a magyar kereszténység magába olvasztotta, ezt pedig később bedarálta a napjainkig tartó materialista zúzás.

Tényleg nem sok minden maradt, nagy bajban vagyunk barátom. Hiába gyűjtögetjük a beavatásokat kétségbe esve, a házunk össze fog dőlni. Talán már össze is dőlt, csak még nem merjük észrevenni, csakúgy, mint a saját kétségbeesésünket.

Azt kérdezd meg magadtól, milyen istenhez imádkoznál, ha most kellene meghalnod. Kitől kérnéd utolsó kegyként, hogy feltehesd életed kérdését? Hová vezet Téged az a fájdalom, mely nem csak a Tiéd, hanem az összes előtted járó nemzedéké.

Ahogy egyszer Máté Imre Bácsa mondta: „Áss le magadba mélyen az Ősállatig, aki még érintkezik Istennel…”

Keresd magadban azt a hangot, mely a saját nyelveden szól Hozzád. Rágd keresztül magad az összes megaláztatás, kudarc és csalódás fájdalmán, mely a magyar történelem során felhalmozódott és mind ezidáig érintetlenül hevert a föld alatt!

Ha valódi erőt és valódi spiritualitást akarsz, ezt nem úszhatod meg. Ha magyar nyelvet örököltél, akkor magyar történelmet és magyar fájdalmat örököltél. Bántalmazott gyerekek vagyunk mindannyian. Az Ősök keze már régóta ki van nyújtva feléd. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e, vagy inkább a cukros vízben oldódó, instant spiritualitást választod.

Ha ezt sikerül magadban meglépned, már teljesen mindegy, melyik spirituális vonalat követed, milyen jógát gyakorolsz, mit eszel, és mit nem eszel, mert az Ősök ott állnak mögötted, és azt teszed, ami Neked jó. Nem leszel többé magányos, megtalálod a saját helyedet a világban.

Azt hiszem, ez a lépés a legnehezebb és talán a legfontosabb a három közül.

Menjünk azonban tovább a következőre! Ez a ’dogmák és tévhitek’ csapdája.

Sokszor nem maga a tévhit a téves, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá. Nem arról van szó, hogy nem úgy van, hanem arról, hogy lehet úgy is, meg lehet akár máshogy is.

Buddha sosem kérte a tanítványait, hogy az általa megtapasztalt és megvalósított igazságokat anélkül fogadják el, hogy azokat ők maguk megtapasztalták és megértették volna. Tudta jól, hogy a ’kölcsön igazság’ illúzió és többet árt, mint használ. Mi viszont sajnos gyarló emberek vagyunk, és jobban szeretjük a kész, előre gyártott, előrágott igazságokat. Ezért csinálunk a tanításból vallást, a vallásból rendszert, a rendszerből halott, mechanikus gépezetet, melyből kiveszik a lélek és kiveszik az élet is.

Ilyenek vagyunk. Minden tanítással, minden igazsággal ezt csináljuk, mert így kényelmes és biztonságos, mert így nem kell gondolkodni, nem kell ébernek maradni, nem kell a döntéseinkért valóban felelősséget vállalni. Ezzel azonban bukjuk a szabadságot, a valódi erőt, a bölcsességet, a tisztánlátást, és még sok minden mást, ami felé úgy áhítozunk eldobható világunkban.

Mondok egy klasszikus példát: „Az vagy, amit megeszel…” Ezt nyilván nem kell teljesen szó szerint érteni, és igazság tartalmát nem kell minden helyzetben érvényesnek tekinteni. (Persze lehet, de nem kell.) Mégis hányszor vágjuk rá gondolkodás nélkül, mikor valaki olyan dolgot eszik meg, ami számunkra nem minősül ételnek!

Amit megeszel, az hat rád. Ez nyilvánvaló. Csakúgy, mint az, amit megnézel, látsz, olvasol, minden, amit teszel, és minden, ami történik veled, az hat rád. Ha csak az lennél, amit megeszel, akkor lehetnél sertésborda, rakott krumpli, de azt hiszem, a nyers uborka sem túl hízelgő. Néha bizony ’zöldségeket’ beszélünk…

Miért pont az lennél, amit megeszel, mikor annyi mindennel azonosulhatsz és azonosulsz is nap, mint nap? Amikor valaki tényleg egyáltalán nem törődik vele, hogy mit eszik és, hogy mivel etetik, amikor gondolkodás nélkül fogad el valamit, akkor ez a mondat értelmet nyer és a benne rejlő igazság felragyog. A következő pillanatban azonban jön egy új helyzet, ahová már nem fog igazán jól passzolni. Ha ekkor is gondolkodás nélkül rávágod ezt a mondatot, akkor már Te vagy az, akit csúnyán megetettek ezzel a mondattal...

Hány értelmetlen babonával és korlátozott igazságtartalmú hiedelemmel vesszük magunkat körbe nap, mint nap!

Lássunk egy-két sztereotípiát, amivel leszűkítjük a valóságunkat látszólag biztonságos keretek közé.

„Minden táncos buz.. bocs, meleg.”

„Minden művész életképtelen (és az előző is persze igaz rá).”

„Minden szép nő buta.”

„A papok mind pederaszták.”
"Nincsen férfi 100 kiló alatt."

„Aki konditerembe jár, annak kicsi a fa…”

Azért nehogy már így legyen! Mármint, hadd legyen már máshogy is! Arról már nem is beszélve, hogy aki nem a Te vallásodat követi, az a Pokolba kerül.

Innét már csak egy lépés, hogy ideológiák nevében egymást pusztítsuk. Nincs olyan vallás a Földön, amelyiknek a nevében ne öltek volna embert. Nem a tanításokkal és nem is a vallásokkal van a baj, hanem velünk. A valóság rugalmas, a dogmák, hiedelmek, ideológiák pedig ridegek, merevek, embertelenek és főleg törékenyek. Csak arra jók, hogy látszat biztonságot adjanak, de cserébe magát, az életet áldozzuk föl.

Nem azt mondom, hogy dobj a kukába minden hiedelmet és sztereotípiát, csak azt, hogy vizsgáld meg józan ésszel, tiszta szívvel az érvényességüket, mert kulcs, a kulcs és zár, a zár, de ettől még nem lesz jó minden kulcs minden zárba…

Azt hiszem, ugorhatunk a harmadikra, az ’ítélkezés’ csapdájára. Ez sem lesz könnyű.

Az ítélkezés ugyanazt teszi velünk, mint a dogmák. Megdermeszti a valóságot és kiszedi belőle az élet eleven lüktetését. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy emberek vagyunk. Más egy igazságot megérteni, magadévá tenni és megvalósítani. Sok mindent megértünk, megtanulunk, megtapasztalunk, megvalósítunk, de ettől még gyarló lények maradunk ösztöneinknek, késztetéseinknek és az egónknak kiszolgáltatva. Sajnos megvilágosodott mesterek nem teremnek minden bokorban. Ügyes, hozzáértő, tapasztalt emberek viszont igen, és tőlük lehet és érdemes is tanulni, a többit meg jobb rájuk hagyni.

Hogy ne ítélj el egy spirituális mestert, aki szexuálisan zaklatja a tanítványait?

Hogy ne ítélj el egy politikust, aki mások elszegényítésével növeli a vagyonát?

Hogy ne ítélj el egy vadászt, aki megöli egy állatfaj utolsó példányát, és hogy ne ítéld el a többi vadászt, aki számos fajt a kipusztulásba taszított?

Háború, éhínség, népirtás, környezet szennyezés, globalizáció, hazugság, árulás, visszaélés, hülyének nézés, gyűlölet, fanatizmus… Ezek mögött mind, mind gyarló emberek vannak, talán olyanok, mint mi, csak más helyzetben, más körülmények között. (Ki tudja, mi hogy tennénk a helyükben...)

Ezek a dolgok valószínűleg minden emberben indulatokat váltanak ki. Dühösek vagyunk, egy kanál vízben megfojtanánk azokat, akik ilyesmiben vesznek részt. Ezzel nincs is baj, a düh természetes reakció és némi belső alkímiával tetterővé alakítható.

Az ítélet azonban nem törvényszerű következménye a dühnek, hanem rögzült szokás, ami segít, hogy levezessük a tehetetlenség feszültségét.

Egy pillanatig sem akarom ezeket az embereket felmenteni. Én is dühös vagyok rájuk, és – bár tudom, hogy az ítélettel a saját életemet nehezítem, - elítélem őket, mert nem tartok ott, hogy felszámoljam a saját ítéleteimet. Mindössze törekedni tudok az ítéletmentességre.

Ha keresztény lennék, azt mondanám, igyekszem az ítéletet Istenre bízni, miközben megteszem azt, ami tőlem telik.

Ahhoz, hogy egy veszélyes helyzetben megvédd magad, nincs szükséged ítéletekre. Egy, egy józan döntés meghozatalában Neked is segítségedre vannak a tapasztalataid, a tudásod és a megérzéseid, az ítéletek azonban gátolják a tisztánlátásodat és könnyen zavaró érzelmekbe, dühbe, félelmekbe, türelmetlenségbe csaphatnak át.  

Ha használod a benned rejlő, megkülönböztető bölcsesség képességét, nem kell ítéletekkel szűkítened a világodat ahhoz, hogy biztonságosan eligazodj benne.

Keresed a megvilágosodott mestert, de amíg nem vagy megvilágosodott, honnan tudhatod, milyen is egy megvilágosodott mester? Mi van akkor, ha a megvilágosodás a Te fogalmaiddal egyáltalán nem leírható? Csak mert nem a Te meg-nem-világosodott elvárásaidnak megfelelően viselkedik, már biztosra veszed, hogy tényleg nem az? Mi van, ha csak álcázza magát? Csak, hogy megtévesszen, lehet, hogy olyan dolgokat tesz, amelyeket megvilágosodott mester nem tehetne.

Iszik, drogozik, csajozik, önön fényében tetszeleg. Ellenszenves hólyag. Aztán egyszer csak kikacsint, és betolja neked a tutit…

Kemény dió. Nem tudhatod, hogy a megvilágosodott játsza a meg-nem-világosodottat, vagy fordítva.

Van erre egy frappáns megoldás.

Úgy tekintesz mindenkire, mint álruhás bódhiszattvára, vagy olyan megvilágosodott lényre, aki saját megvilágosodottságát még talán önmaga előtt is titkolja. Mi van, ha Te is ilyen vagy? Ezzel a hozzáállással egy hajléktalan, alkoholistától is kaphatsz olyan életbölcsességet, mely talán pont megoldást hoz az életedben valamire, amiben el vagy akadva. 

Nem vagyunk tökéletesek, de ettől még törekedhetünk a tökéletességre. Az ember ellentmondásos, egyszerre nagy és kicsi, emberfeletti és gyarló. Ha felmagasztalod, csalódni fogsz, ha elítéled, nem hallod meg a lényéből áradó eleven igazságot.

A megvilágosodás csírája Benned is ott van. A világ túl egyszerű lenne, ha mindig mindenről egyből tudnád, hogy micsoda.

Őrizd az éberséged és a nyitottságod. Engedd, hogy szóhoz jusson a Benned lakó bölcs. Ha nem szorítod a valóságot a saját korlátaid közé, előbb, utóbb a valóság szabadít ki Téged a korlátaid közül.

Lélek-zet

Érdekes fantázia lepett meg pár napja. Annyira szelíden érkezett, hogy, mire észbe kaptam, már le is írtam. Így, hát hosszú idő után lett egy új bejegyzés. Jó olvasást hozzá! :)

A lélek csendben sütkérezett a reggeli fényben. A testre, mely hordozta, nehéz idők jártak. Most ott feküdt a padon kabátjába burkolózva és aludt. A hosszú lélegzetének ritmusára emelkedő és süllyedő test annyira beleolvadt a park harmóniájába, hogy szinte eggyé vált a paddal, és a reggeli madárfüttyre ébredő park minden lakójával.

Az átélt kudarcok emléke és fájdalma úgy leülepedett, mint a zacc a kávé aljára, vagy még inkább, mint a gyümölcslé sűrűje, ha kicsit állni hagyják.

Ez volt az a pillanat, amikor a lélek, mely addig szinte ki se látszott a ráépült, keserű élettapasztalatok szemétdombja alól, végre kidugta fejét. Nagyot nyújtózott, majd lassan körülnézett és kibújt a testből, hogy megmártózzon a reggeli fényben. Lassan átmozgatta elgémberedett tagjait. Itta a fényt, megfürdött a harmatban, és örömében végigsimogatta az ébredező fákat.

„Végre kint vagyok.” Sóhajtotta. „Meghalni?! Még mit nem?! Eldobni az életet, a madárfüttyöt, a mosolyt, az érintést? Még a fájdalom is gazdagít. Semmije sincs, mégis kincsekkel van körülvéve ez az ember. Hihetetlen, hogy ezt ő nem látja, csak én. Nem hagyhatom, hogy meghaljon.”

A lélek még sokáig morfondírozott az élet értelmén és annak szépségein, de azt is tudta, hogy amint a lélegzet egyenletessége megtörik, vissza kell bújnia a testbe, ahol a fájdalom és a keserűség megint rászakad majd. Ha nem tud elég hangosan kiáltani, senki sem hallja majd meg a hangját és a léte újból veszélybe kerül.

Márpedig a lélek rendkívül halk és az értelem számára szinte felfoghatatlan. Ereje nem a hangerejében rejlik.

„Hogyan tovább? Mi tévő legyek most?” Kérdezte önmagától.

Ez az alkoholgőzben úszó élet már amúgy is a lassú öngyilkosság folyóján csordogált a biztos halál felé, és nem rég, egy tiszta pillanatában a férfi szembesült életének teljes értelmetlenségével.

„Csúnyán elindultál a lejtőn komám. Valljuk be őszintén, ezt az életet már nem érdemes leélni…” Mondta magának előző este.

 „A fájdalom napról napra nő, és lassan nem lesz az a piamennyiség, mely enyhíteni tudná. Jobb lesz, ha végzel magaddal, mielőtt megöl a bánat.”

Ekkor sikoltott fel halkan a lélek, és azóta várt rá, hogy a keserűség páncélján át kiszökhessen, és valamilyen módon életet lopjon a férfi megkérgesedett szívébe.

Fura, hogy épp az öngyilkosság gondolata volt az, ami az elmét és az egót egyaránt annyira megnyugtatta, hogy a keserűség páncélját kilazítva hagyták. Hajnaltájban már annyira meglazult a páncél, hogy a léleknek, a lélegzet tutaján megkapaszkodva, végül sikerült napvilágra jönnie.

„Milyen furcsán ismerős ez az érzés! Akkor éltem át ilyet először, mikor megszülettem. Akkor is világra jöttem. Azóta sem történt velem semmi hasonló.”

Az idő azonban sürgette. A férfi fázott, s álmában dideregve kezdett szakadozni a lélegzete.

„Mindjárt vége. Hogyan vegyem fel a harcot a keserűséggel? Hogyan érjem el, hogy ez a szegény ember meghallja a hangom? Segítsen valaki!”

A következő pillanatban az álom elillant, és a férfi halk horkantással felébredt. A szemét még csak résnyire nyitotta ki. A reggeli fény túl erősnek bizonyult, szoknia kellett.

„Szépet álmodtam.” Gondolta. „Kár, hogy csak álom volt.”

Az ébredést rendszerint hosszabb, rövidebb bambulás követte. Ez addig tartott, míg az eszmélet úrrá nem lett rajta. A lélek számára ez a holtidő jelentette a felkészülést arra a kétségbe esett harcra, mellyel nap, mint nap a túlélésért küzdött.

A lélek egy különös paradoxonban őrlődött. Tudta, hogy halhatatlan, most mégis a halál ellen fordult. Tudta, hogy az a halál, ami elpusztítja, illetve átalakítja a testet és a személyiséget, nem az ő halála, mégis meg akarta menteni ezt az embert. Nem a haláltól akarta megóvni, hanem attól a keserű haláltól, mely egy boldogtalan élet végén várja őt.

Tapasztalni akart, mert lételeme volt a tapasztalás, és a tapasztaláson keresztül boldoggá akarta tenni ezt az idősödő férfit.

Az eszmélet pillanatáig az elme és az egó nem fért hozzá az emberhez. Ő már ébren volt, ezek viszont még aludtak.

A mostani ébredést követő bambulás szokatlanul hosszúra nyúlt. A lélek lassan megnyugodott, és elfogadta, hogy az embernek, akiben lakott, van egy sorsa.

„Legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcolok tovább. Ha meg akarsz halni, halj meg, de tudd, hogy mit hagysz hátra, tudd, hogy mit veszítesz, és tudd, hogy, ha mindent elveszítesz is, még mindig van miért élned. A választás a tiéd.”

Azzal elhallgatott, és nem szólt többet, csak csendben figyelt.

Közben az ember még mindig bambult. Figyelmét annyira lekötötték az érzékszervek kapuján beáramló ingerek, hogy az elme és az egó, még mindig nem fért hozzá. A figyelem felébresztette a tudatosságot, és a csendes bambulás lassan kezdett meditációvá válni.

Az ember csak ült és figyelt. Hagyta, hogy beáramoljon a fény és a hang. Hagyta, hogy a szél megborzolja a kézfején lévő szőrszálakat, és magához engedte egy éppen nyitó pékségből, a felé áramló frissensült kürtös kalács illatát. Megérezte a tegnapi alkohol savanykás ízét a szájában, és hirtelen emlékek végeláthatatlan karavánja jelent meg lelki szemei előtt.

Az emlékek peregni kezdtek, az ember pedig csak ült csendben, és figyelte őket.

Most minden az volt, ami. Se több, se kevesebb. Amit most átélt az maga volt a kegyelem.

„Vajon meddig tart még ez a szokatlan éberség és ez az ismeretlen nyugalom?” Kérdezte magától, mire a meditáció falai megrepedtek, majd, mint egy betört kirakati üveg, darabokra törve lehullottak, és a keserű emlékek fájdalma beözönlött az ember tudatába.

A lélek most sem csinált semmit. Őrizte az éberséget és a nyugalmat.

Az elme őrült vágtában kergette az emlékeket, kereste a nem létező megoldást egy elrontott élet számára. Az egó tombolt. Bosszúért lihegett, elégtételt akart és gyógyírt a gyógyíthatatlanra. Mindez a lélek számára most nem volt több egy régi, unalmas filmnél. Mindenki hozta a jól megszokott szerepeit. Egó, az egó és elme az elme. Mindkettő folytonosan tevékenykedik, és teszi a dolgát, de ez őt most nem tudta korlátozni. Még beszélnie sem kellett. A vágtató felhők mögött tekintetét a Napra szegezte, és várt.

Az ember csendben tűrte a fájdalmat. Az ízületei minden mozdulatra feljajdultak, a hólyagja feszült, a szeretet hiánya pedig vasmarokkal szorongatta a torkát.

A lélek figyelte, ahogy az ember nehezen elvonszolja a testet egy bokorhoz, és végre könnyít magán.

Figyelte, ahogy a térdekbe nyilalló fájdalom sajátos, döcögő ritmust kölcsönöz a testes testnek. Figyelte az emberben megjelenő hálát, amiért a test szükségletei és fájdalma eltereli a figyelmét az emlékek fájdalmáról.

Végül figyelte, ahogy elszoruló torkának ellenállva kiengedi magából az üvöltést, és hagyja, hogy annak helyét igazi, csecsemőzokogás váltsa fel.

Most igazán magához engedett mindent, amit eddig az alkohollal tartott távol magától. Magához engedett mindet, ami addig túl nagynak és nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egy ember egy életen át magában hordozza.

A nagy zömök testet rázta a zokogás.

Az emberek, kik arra jártak, meg, megálltak. Csendben ők is viaskodtak magukkal, hisz legszívesebben elkerülték volna, a szívük azonban megesett a zömök, gyermek módra bömbölő hajléktalanon.

„Ki ez az ember? Hogy jutott idáig? Vajon mit élhet át most?” Ezek a gondolatok szálltak most testről testre, lélekről, lélekre, és közben az egész park, a pillanat sajátos rezgésében időzött. Az elmék és az egók lassan elcsitultak, a félelmek visszahúzódtak, a törekvések megszelídültek.

Egy hosszú pillanatig senki nem akart semmit. 

Ez a pillanatba zárt örökkévalóság elég volt ahhoz, hogy az előbb még keservesen síró öregember abbahagyja a zokogást és a lélegzetét visszafinomítsa, a pár perccel azelőtti, alvó ember nyugodt, egyenletes légzésére.

Az előbb még veszettül tomboló egó és az elme megnyugodott, és abbahagyta a mozgást. Csak az ember maradt és a lélek, akik most úgy összekapcsolódtak, mint a kint és a bent a lélegzetben.

Az öreg arcán derűs mosoly jelent meg.

Az emberek, néma áhítattal, mintha szertartás zajlana, szemlélték, ahogy egy kisgyerek odaszalad az idős, mosolygó férfihez.

Egymás szemébe nézve sokáig mosolyogtak még. Végül a gyerek az öreg kezére tette a kezét és így szólt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon: „Élj!”

„Most már van miért.” Felelte az öreg, majd még mindig mosolyogva meghajolt a gyermek előtt.   

Táplálás

Amikor azt mondom: ’Táplálás’, nem csak táplálkozásra gondolok, hanem minden impulzusra, amit magadba beengedsz. Manapság az egészség-tudatosság, leginkább tudatos táplálkozást jelent. A tudatos táplálkozás pedig többnyire kimerül abban, hogy ’mit’ és csak kevés figyelem jut a ’hogyan’-ra.

Óriási túlkínálat van különböző, táplálkozási rendszerekből. Nagy a káosz, nehéz dönteni, melyik is az ’igazi’, mert mindegyik ezt hirdeti magáról. Hol vannak már, a régi szép idők, mikor még volt a vegetáriánus, meg volt a hús-evő!

Ma már lehetsz nyers-vegán, paleolit, vagy makrobiotikus, vásárolhatsz laktóz, vagy glutén mentes ételeket, étkezhetsz vércsoport szerint, vagy az egyszerűség kedvéért átállhatsz akár a fény-táplálkozásra.

A legszebb az egészben az, hogy e rendszerek hívei sokszor úgy fogalmazzák meg, hovatartozásukat, hogy ők azok, akik kizárják az étkezésükből ezt, vagy azt az ételt. Fontosabb az, amit nem esznek, mint az, amit esznek.

Mivel ilyenkor az egész élet a táplálkozás körül forog, egy jól meghatározott, gasztronóm filozófia alapján, nyugodtan mondhatjuk, hogy tulajdonképpen táplálkozás-vallások jönnek létre.

Ha engem kérdezel erről, valószínűleg Apám kedvenc mondatával foglak megajándékozni. „Édes fiam, ha rám hallgatsz, azt (t)eszel, amit akarsz…”

Pontosabban, mindenki azt eszik, amit akar, csak viselje a következményeit…

Ebben a gasztronóm zűrzavarban, a józan ész, a tiszta szív és az egészséges ösztönök szentháromsága segít eligazodni. 

Elfogadhatsz valamit dogmaként, de elfogadhatod azért is, mert érzed az igazságát. Tartozhatsz egy szektához, ahol minden beszélgetés téma, minden kérdés és minden válasz előre meg van határozva, vagy tartozhatsz a barátaidhoz, ahol természetesen viselkedhetsz.

A Te döntésed, hogy hagyod-e magad korlátozni a szabadságodban, vagy minden helyzetben úgy cselekszel, ahogy Te jónak látod, viselve az ezzel járó felelősség minden terhét.

Amikor valaki lemond például a húsról, engem elsősorban az érdekel, miért. 

Van olyan ismerősöm, aki saját bevallása szerint ’imádja a húst’, de egészségügyi okokból kénytelen volt lemondani róla. Van, aki erkölcsi alapon nem eszik húst, mivel sajnálja az állatokat és nem akar rossz karmát felhalmozni azáltal, hogy részt vesz a meggyilkolásukban. Ettől persze még viselkedhet kevésbé etikusan ember társaival szemben (különösen azokkal, akik fogyasztanak húst).

Van, aki egyszerűen nem szereti a húst, vagy érzi, hogy nincs rá szüksége. Számomra talán ez a motiváció a leghitelesebb, mivel az inspirációt nem külső ismeretekből, hanem saját, belső megérzéseiből meríti.

Ez az út azonban ijesztően öntörvényű. Lehet, hogy hosszú hónapokon, éveken keresztül nem eszel húst, de egy szép nap arra ébredsz, hogy reggelire egy jó, finom, pörcös rántottát akarsz majd enni, egy kupica pálinkával. Ha ezt érzed, az lesz a hiteles cselekedet, ha így is teszel.

A tested, ha nincs teljesen letompítva, érzi, hogy mire van szüksége.

Itt jön be a ’hogyan’ kérdése.

Függetlenül attól, hogy eszel-e húst vagy sem, a test, a lélek temploma, így ennek táplálása egyfajta szertartás. 

Megtiszteled-e az ételt, amit megeszel?

Szántál pénzt a megvásárlására, esetleg energiát az elkészítésére. Tiszteled-e magadat és az ételt annyira, hogy megadod a módját és szentelsz időt az elfogyasztására is?

Ez nem csupán annyit jelent, hogy zabálás helyett kulturáltan fogyasztod el, hanem azt is, hogy odafigyelsz az ízekre. Ha közben tévét nézel, fészbukozol, fecsegsz, vagy sietsz, mert oda kell, érjél valahova, megbántod az ételt és az megtartja ízeit magának. A legfinomabb, legnagyobb szeretettel elkészített ételeket eheted így, nem fognak benned nyomot hagyni, ha csak nem negatívat. Az étel bosszúját meg azt hiszem, mindannyian ismerjük szegről, végről…

Képzeld el, hogy egy csirke az életét adta azért (még ha nem saját jószántából is), hogy egzotikus, thai leves legyen belőle. Úgy gondolom, ha ezért hálát adok Neki, a lelke megnyugszik, és könnyebben talál utat egy szerencsésebb inkarnációhoz. Ha undorodva lehúzom a vécén, nem vagyok etikus a csirke lelkével szemben.

A természeti népek vadászai nem trófeákat gyűjtenek, hanem elejtik a vadat, hogy legyen mit ennie a közösségnek. Csak annyit vesznek el, amennyire szükségük van, és minden alkalommal bocsánatot kérnek az állattól, amiért kioltják az életét.

Mikor Xebeche, a Halott Ember indiánja első vadászatáról mesélt, először nem is esett le miről van szó. „Sokáig jártam szarvas Testvéreim nyomában, mígnem az egyik végül megsajnált, és nekem adta az életét…”

Aki így tud ölni, annak bűn, vegetáriánussá válni...

Ami viszont egy hozzám hasonló, gasztronómiailag megrögzötten öntörvényű egyén számára is etikus döntés, hogy a tőle telhető legteljesebb módon kerüli a gyors éttermi ételeket, és minden olyan helyet, ahová a hús nagyüzemi húsgyárakból és vágóhidakról kerül.

Így Te, a magad részéről nem járulsz hozzá az állat-holocaust-hoz, és ahhoz az embertelen rendszerhez, mely nagyon sok léleknek okoz mérhetetlen szenvedést, másoknak meg óriási profitot, miközben totálisan kizsigereli a Föld golyót. Ezen a téren nem baj, ha tántoríthatatlan elvei vannak az embernek.

Nagy kérdés, hogy azok az állatok, melyeket évszázadok óta a húsukért tenyésztenek, mennyire lennének életképesek, ha kikerülnének a természetbe.

Arról már volt szó, hogy, ha nem muszáj, ne tévézzünk már evés közben, de vajon jó dolog-e enni tévézés közben? (A kérdés inkább költői.)

A Jóskönyvben van egy olyan jósjel, amelynek ’Táplálás’ a neve. Azt írja: „Figyelj arra, mivel táplálod magad és másokat.” Ez a jósjel sokkal inkább szól a szellemi, mint a fizikai táplálék minőségének fontosságáról. „Az ember azzá lesz, amit gondol. De legfőképpen a hitek és a tévhitek táplálnak: Az ember azzá lesz, amivé mágikus hite-képzelete alapján varázsolja magát.”

Hasznos dolog tehát, ha beépítesz egy szűrőt magadba és ez alapján döntöd el, mit engedsz be – legyen szó, képekről, hangokról, információról – és mit nem, hisz vannak tartalmak, melyek ténylegesen megfekszik a lelki gyomrunkat.

A kulcsszó az éber jelenlét és a középpontoddal való, megszakíthatatlan kapcsolat. A jelen pillanat érzékelését és az ebben való időzést célzó meditációk segítenek ebben. Ilyenkor szinte érzed azt a védőburkot, ami körbevesz és megóv az ártalmas külső hatásoktól.

Egy jó savászana szintén erősen hozzájárulhat a mentális védelmed kiépítéséhez.

A dolog másik fele, hogy Te hogyan hatsz a környezetedre. A tiszta éberség állapotában arra is jóval fogékonyabb vagy, hogy Te se mérgezz másokat ártalmas szavakkal, tettekkel és gondolatokkal.

Ehelyett megengedheted magadnak, hogy a belső erőből fakadó lelki békédet oszd meg másokkal és magadat is ezzel tápláld.

Jó táplál(koz)ást!