Visszatérés

Van valami jólesően megnyugtató ebben a szóban. Visszatérés, hazatérés. Honnan hova térek, mikor hazatérek? Vélt vagy valós elvárások tengeréből, realitásnak álcázott megfelelési kényszer viharaiból, őrült rohanásból, a folyamatos teljesítmény hajszából térek meg önmagamhoz.

Tudom, hogy sosem lehetek elég jó és mégis jó vagyok úgy, ahogy vagyok.

Megint a bizalomnál vagyunk. El mered engedni magad, el mered engedni az örökös kontrollt bízván benne, hogy van valami nagyobb, ami megtart akkor is, amikor áldott semmit tevésben időzöl? Nem lustálkodásról, tétlenségről van szó, hanem a pillanat valódi megéléséről.

Megszoktad, hogy cápa vagy. Ha abba hagyod az úszást, elsüllyedsz. Megszoktad, hogy nincs megállás, mert aki megáll, azt bedarálja valami láthatatlan erő, amely az örökös bizalmatlanságból és bizonytalanságból fakad. Megszoktad, hogy azért szeretnek, azért fogadnak el és azért van helyed ezen a világon, mert folyton cselekszel, mert minden nap leraksz valamit az asztalra, ami ha nem is rossz, de sosem lehet elég jó...

Megszoktad, hogy nincs nyugvásod, mert az élet maga az örök mozgás, tevés, izgés-mozgás és aki megáll, az halott, vagy, ami még rosszabb, olyan, mintha nem is lett volna sohasem.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a nap kellős közepén egyszer csak abbahagyj mindent és kapcsolódj önmagaddal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy merd meghallani azt a belső hangot, mely mindig is ott volt benned, csak a túlélésért küzdő egó harsány követeléseitől nem hallod legtöbbször.

Állj meg, hagyd abba az úszást és süllyedj el mélyen önmagadba. Engedd le a horgonyt, hadd érje el a benned lévő mélységes tenger fenekét!

„Nincs időm.” Tényleg nincs. Az időbe vetettség az egyik legmakacsabb illúziónk. Kell, hogy legyen, mert csak így tudod magad elhelyezni a létezésben, de az időbevetettség végső soron a halál bizonyossága is.

Idő van, de nincs. Azért nincs időd, mert soha nem is volt. Az egyetlen örök valóság, a pillanat végtelensége. Ide térsz haza, amikor végre elengeded magad. Rettegsz attól, hogy elsüllyedsz, de ez csak azért van, mert elkülönültségben vagy. Így definiálod magad, hogy elkülönülsz a világtól és, amikor ez az elkülönültség elidegenedésbe vált át, rád tör a halálfélelem. Mert, aki elidegenedik a világtól, az önmagától is elidegenedik.

Ez bújik meg az ’idő-pánik’ mögött is. Itt hagynak, lemaradsz, elveszel, eltűnsz. Elveszel az élet, azaz a tennivalók tengerében és a hullámok szó szerint összecsapnak a fejed felett.

Ez a legnagyobb félelmed, de egyben, ez a legjobb dolog is, ami történhet veled. Kilépsz az elidegenedésből és újból egyesülsz magaddal, egyesülsz a világgal. Kint és bent egyé válik és egész lényed lélegezni kezd.

Ez történik a tökéletes meditációban. Egyszerűbb, mint gondolnád. Egyesülsz a látvánnyal, egyesülsz a hangokkal, egyesülsz az ízekkel, egyesülsz a mozdulattal, sőt. Innentől Te magad vagy a mozdulat, a hang, az íz, a látvány és minden, ami tapasztalásként megtörténik veled, ítéletek és minősítés nélkül.

Minden pontosan az, ami, és ehhez nem kell sem hozzátenni, sem ebből elvenni. Amíg ez az egység tart, a pillanat végtelenségében időzöl, és bár tudod, hogy előbb-utóbb gondolatok jelennek meg és kihoznak ebből a kegyelmi állapotból, tudod, hogy ide mindig vissza tudsz térni és ott folytatod majd, ahol abbahagytad.

Pontosan ezt a célt szolgálja az elvonulás. Elvonulsz a világ zajától, mely valójában inkább belső zaj, hisz, ha benned nyugalom van, tényleg „a piactér a legalkalmasabb hely a meditációra”.

Először te vagy az, aki a gondolatait gondolja. Aztán, egy tiszta pillanatban elkülönülsz a gondolataidtól. Még mindig őrjítő lehet, ahogy egymást kergetik a fejedben, de itt már kezdesz a megfigyelő szerepébe kerülni. Még idegesítenek, még minősíted őket. „Hogy lehet ilyen hülyeségeket gondolni!?” Próbálod őket elhessegetni, aztán, mikor ebbe is belefáradsz, már nem bántod őket és magadat sem, csak csenden figyeled az áramlásukat.

Egy idő után a gondolatok egyenletes, meg-meg szakadó háttérzajjá válnak, és Te már nem őket figyeled, hanem azt, aki őket figyeli. Megfigyeled a gondolatok megfigyelőjét. Most akkor melyik vagy, a megfigyelt vagy a megfigyelő?

Egyszer csak nem lesz többé ennek sem jelentősége. Beleolvadsz a megfigyelésbe. Egybe olvadsz magaddal és elrejtőzöl a pillanatban. Megfigyelés van, de te már csak létezel tisztán az egységben, mint fán a levél, mint virágban az illat. A gondolatok is lecsendesednek és beleolvadnak a gondolatok előtti térbe. Végre csend van, végre nyugalom van és te a jelenlét tápláló vízén ringatózol.

Megkönnyebbülten sóhajtasz egyet. Milyen rég óta vágytál már erre! Átjár az öröm és, ahogy az öröm tudatosul le is jössz az egységről, mely törékenyebb és illóbb, mint egy pókhálón fennakadt harmatcsepp.

De jó lenne mindezt mással is megosztani! De jó lenne mindig ezt érezni! Elmesélem másoknak is. Mekkora királyság!

Oda a varázs, a harmatcseppet felszárította a délelőtti nap. Imidzset csináltál az élményből, hogy még több szeretetet, elismerést, tisztelete zsebelhess be, hogy státuszt, hogy pozíciót építs belőle magadnak. Te vagy a nagy jógi, a bölcs, a mester. Jöhet a fáradságos munka, hogy ennek illúzióját fenntartsd önmagad és mások előtt.

Elszakadtál az egységtől, újból pánikszerűen rohansz az illúzióid után és rettegsz, hogy hibát követsz el, hogy lebuksz, hogy nem az vagy, akinek látszol, hogy kifutsz az időből. Végül, mikor észreveszed mit is művelsz valójában, és kilépsz a tagadásból, hirtelen rettenetesen cikinek érzed magadat. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy akár önmagad előtt felvállald, mennyire nevetséges köröket futsz ilyenkor.

És mindezt azért, mert belül megöl a kétely, hogy mi van, ha mégsem érdemled meg a figyelmet, a sikert, az elismerést, mások szeretetét, mert mindaz, ami vagy és amit teszel, szánalmasan középszerű…

Az illúzióid a félelmeidből táplálkoznak. Menyivel egyszerűbb, könnyebb, energia-takarékosabb lenne nem félni, nem alakítani, nem kergetni, nem rohanni, hanem egyszerűen csak lenni. Belefáradsz a rohanásba, megállsz, újra egyesülsz, és a kör kezdődik előröl.

Látszólag újból és újból ugyanazon mész keresztül, de valójában, ha igazán odafigyelsz rá, kiderül, hogy minden kör más és más. Ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, a saját folyamataid is állandó változásban vannak.

Még kapod az élettől a pofonokat, de legalább már magadat nem bántod. Elkezdesz őszinte lenni, és, ha vannak is még szerepek, legalább magadnak már nem játszol és szépen, egészen finoman bekúszik az életedbe a humor. Ami eddig ciki volt most már inkább vicces és a felvállalt sutaságaid lassan egészen emberivé és szerethetővé tesznek önmagad és mások szemében.

A leghálásabb az egészben, hogy mások is egyre felvállaltabban mernek előtted önmaguk lenni, hisz te sem játszod már meg magad. Megkönnyebbülés ez mindenki számára, aki belefáradt abba, hogy önmagával szkanderozzon. Megnyugszotok, egyre kevesebb lesz a kínos csend és a feszengés, ha mégis megjelenik, egymásra néztek és önfeledt nevetésben törtök ki. Hisz egymás arcában a saját, leplezni próbált részetek tükröződik, és ennek bizony tényleg van egy erős komikuma, ha nem veszitek magatokat túl komolyan.

Ennek a fajta személyiségfejlődésnek a hozadéka, hogy egyre több felszabadult ember vesz körül és, hogy nem tudsz már mit kezdeni azokkal, akik hazudnak önmaguknak, tőled is azt várván, hogy hidd el a hazugságaikat.

Az élet ettől még persze nem áll meg. Tudod jól, hogy vannak dolgok, melyeket senki sem fog megtenni helyetted. Pénzt kell csinálnod, el kell adnod magad, és az általad képviselt tevékenységeket, céget, terméket, szolgáltatást. Lehet, hogy szereted a munkádat, de, ha egy pillanatra megállsz, bedarál a gépezet, lenyom a konkurencia elveszíted az ügyfeleidet, tanítványaidat, klienseidet, talán még a barátaidat is, ha nem vagy elég aktív a közösségi oldalakon…

Létrehoztál valamit, de a teremtésed kezd hisztériába torkollni. Újból magadat kergeted, miközben a halandóság elől menekülsz. Úrrá lett rajtad az idő-pánik, és a veszett rohanásban érzed, megint önmagadról fogsz lemaradni.

Vannak tevékenységek, melyek látszólag öncélúak, közvetlenül nem hoznak pénzt a konyhára, valójában azonban kikapcsolnak, töltenek és örömöt okoznak. Alkotás, festés, írás, tánc vagy zene, lehet az bármi, amit önmagáért szeretsz csinálni. 

Talán már hónapok óta tervezed, hogy elmész kirándulni, hogy kiszakadsz pár napra a tennivalók rabszolgaságából és lazulsz egyet a telken. Hetek óta figyel a gitár a sarokban. Egyszer elő is vetted, hogy leporold a húrokat pár kedves, saját szösszenettel, de végül győzött a lelkifurdalás. Tennivalók vannak, azzal, hogy játszol, hogy alkotsz, csak az időt vesztegeted, és az élet elrohan melletted. Lerakod hát a gitárt és rohansz a dolgaid után.

Már megtervezted, be is írtad a naptárba, mikor mész ki a telekre lazulni. Hagyjanak békén, ne zavarjon senki! Belül arra vágysz, hogy még telefont se vigyél magaddal, az indulás napján azonban félúton mégis visszafordulsz, hisz a telken nincs wifi…

Na jó, mégis kimész, este még tűzet is raksz, de még az éjjel kocsiba pattansz és pánik szerűen elhagyod a helyszínt, hisz ma-holnap körmödre ég a munka…

A lelkifurdalást ettől még persze nem úszod meg. Egy bokor ága utánad nyúl és beléd kapaszkodik, a gitár bánatosan peng, még behangolni sem tudtad rendesen. Megint nem volt időd magadra, mert abban a kevésben, amit magadra szántál sem voltál jelen…

Kezdesz megint belefáradni. Eljön egy pont, amikor a nyugdíjasokat kezded irigyelni. Nem rohannak sehová, hisz bölcsen tudják, ha elment a villamos, jön majd a másik. Lassítasz Te is a tempón. Ha az élet suhanó gyors vonat, hát, te inkább lemaradsz róla. Késében vagy, nincs időd. Nem igaz, Időben vagy. Pont ott és akkor, amikor. A legjobb időben, a legjobb helyen.

Tudod, hogy el fogsz késni. Írsz egy sms-t és bízol a legjobbakban. Jön is a válasz hamar. „Ne siess, dugóban ülök.” Megkönnyebbült sóhajjal megállsz a zebránál és kivárod a következő zöldet.

A beton a járdán felrepedt több helyen. Egyikből hangyák masíroznak szorgosan határozott céljuk felé. Másikból egy pitypang dugta ki fejét észrevétlen. Egy teherautó széllökésétől feje megnyílik és a kis ejtőernyősök útra kelnek arra, amerre a sors szeszélye viszi őket.

Belélegzed azt a sajátos keveréket, amit az élet ebben a megismételhetetlen pillanatban generált számodra. Virágzó akác illata keveredik kipufogó füsttel, fagylaltéval és a közelgő esőével. Jelen vagy a testedben, a lépteidben, a mozdulataidban, jelen vagy kint és bent. Te vagy a nyugdíjas, akit előre engedtél, te vagy a villamos, mely lassú döccenéssel elindul, és te vagy a galamb is, mely az utolsó pillanatban felröppent a sínekről.

Hazatértél. Végre újra itthon.        

Tisztelet

„A mai fiatalok nem tudják, mi a tisztelet…” Ezt a mondatot körülbelül 10 éve hallottam utoljára. Úgy látszik, már a nyugdíjas sem a régi…

Ha ez a mondat ma elhangzana a 4-es 6-oson, talán pont egy bölcs nyugdíjas válaszolna rá: „Honnan is tudnák?!”

És a költői kérdés jogos lenne. Ha van is tisztelet, többnyire kimerül üres formaságokban, a valódi, belülről fakadó érzést pedig eltakarja az a rengeteg szemét, ami játszmákból, félreértésekből, komplexusokból és megfelelési kényszerből fakad.

Neked mi a tisztelet? Ismered a velejáró érzést? Ismered az ízét?

Mi a tisztelet? Ki tudja? Hol találjuk? Hova tettük, hová rejtettük?

Amióta Hellinger féle ’Családállítás’ tanulmányozására adtam a fejem, ezek a kérdések gyakran visszatérnek. Többen megkaptuk nem is egyszer, hogy „tiszteletlenül beszélünk a szüleinkről”. Mikor megkérdeztem, miért nem az ellenkezőjével, a tisztelettel foglalkozunk inkább, elgondolkodtató választ kaptam. Megtudtam, hogy valójában a tisztelet ellentéte nem a tiszteletlenség, hanem az ítélkezés. 

Az is kiderült, hogy a tiszteletlenség ellentéte pedig az alázat.

Úgy döntöttem elfogadom ezeket a válaszokat, s így, az egész téma új megvilágításba került.

A tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem lehet létrehozni, mert már eleve van. Csak benne lenni lehet, és - ezek szerint – belőle kiesni az ítélkezésen keresztül. Ha tehát megítélsz valakit, mondjuk a szüleidet, amíg az ítéleteidet fenntartod, elválasztod magadat attól a lehetőségtől, hogy tiszteld őket.

-Na, és akkor mi van? Kérdezhetnéd jogosan, hisz mi bajod is származhatna neked vagy a szüleidnek abból, ha nem tiszteled őket? Látszólag semmi.

Azok a láthatatlan szálak azonban, melyek a különböző, egymáshoz való viszonyulásokból fakadnak, mélyen a tudattalanban találkoznak és szövődnek össze sajátos törvényszerűségek szerint.

Ráadásul nem csak a Te viszonyulásaidról van szó, hanem minden olyan személyéről, akikkel közös ’családi rendszerben’ vagy. Mindenki, aki erős lenyomatot hagyott a családi tudattalanban (legyen az élő, vagy már elhunyt személy), ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódik Hozzád, és befolyásolja a viszonyulásaid minőségét is.

A családi rendszerben ideális esetben egyfajta természetes rend uralkodik, ez azonban tudatlanságunk és gyarlóságunk következtében felborult. Valójában, mire erre a világra megérkezünk, már bőven van mit helyreállítani abban a közös családi tudattalanban, amelyet az őseink hagytak ránk.

Tisztelni azt lehet, aki tiszteletre méltó módon viselkedik. A tiszteletre méltó viselkedés itt nem morális, etikai kategóriát jelent, hanem elsősorban azt, hogy a ’családi hierarchiával’ összhangban cselekszik. Ez pedig sokszor szöges ellentétben áll a közmegegyezésen alapuló 'tiszteletre méltósággal'.

Itt a történet rendkívül izgalmassá válik.

Ezt a családi hierarchiát ugyanis a lehető legnagyobb jóindulattal is súlyosan meg lehet sérteni.

Az, hogy egy házasságban az egyik fél megcsalja a másikat, még önmagában nem sérti meg a hierarchiát. (Etikailag persze ez egészen más kérdés.) Ha ezt elmondja a saját szüleinek, az sokféle következménnyel járhat, de a hierarchia még ettől sem sérül. Ha azonban minderről valamelyik gyerekének is beszámol, a hierarchia menthetetlenül felborul!

Lehet, hogy csak őszinte akart lenni a szülő, valójában azonban nem bírta a nyomást, a felelősséget, és mindezt a gyermekére rakta.

Egy válás nagy fájdalommal jár, de a hierarchia nem ekkor sérül, hanem akkor, mikor például megkérdezik a szülők a gyermeket (csupán demokratikus indíttatásból), hogy melyikükkel szeretne élni. A választás felelősségének terhét a gyermekükre rakják. (Ezek után a gyerek, nagy valószínűséggel azt fogja majd gondolni, hogy ő a válás oka, és, hogy a szülők azért váltak el, hogy őt büntessék, mivel ő rossz volt.)

Ugyanez történik, ha egy szülő állandóan a gyermekének panaszkodik az anyagi helyzetéről. (Mivel a gyerek azt gondolja, ő a családi csóróság oka, később könnyen lehet, hogy neki is anyagi nehézségei lesznek…)

Még bőven nem tartunk ott, hogy a szülő bármilyen módon bántalmazná a gyermekét. Olyan, mindennapos dolgokról beszélek, melyekről legtöbben nem tudnak, észre sem veszik. Talán jót akarnak, talán csak gyengék és gyarlók, talán nehéz, viselhetetlen élethelyzetben vannak. A végeredmény azonban rendkívül súlyos.

Sérül a családi hierarchia, és a gyermek többé nem képes tisztelni szüleit.

Ha Te sem tudod tisztelni a szüleidet, tudd, hogy nem a Te hibád.

 -Akkor mi is ezzel a probléma?

-Az, hogy a balhét mindezért mégis Neked kell elvinned! Kudarcra ítélt párkapcsolatok, bizonytalanságra kárhoztatott egzisztencia, sorozatos karriertörések, élhetetlenség, identitás zavar, alacsony önbecsülés, depresszió és más hasonló tényezők jelenléte utalhat erre, melyek mind, mind a Te életedet teszik pokollá…

Az IGAZSÁG, sajnos cseppet sem igazságos…

Ami mégis jó hír, az, az, hogy éppen ezért az is Te vagy, aki kemény munkával ugyan, de helyre állíthatja a hierarchiát. Ha felismered, hogy Te is ebben a helyzetben vagy, talán eljött az idő, hogy dolgozz is mindezen.

Lépjünk hát vissza a kezdőpontra. A tisztelet ellentéte az ítélkezés.

Amikor valakit megítélsz, vagy akár minősítesz, amikor úgy gondolod, rosszul kezel az életében bizonyos eseményeket, ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz, mint az egyetlen mérvadóhoz. Az első lépés, hogy lazítasz egy kicsit, és megengeded neki, hogy olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem, de nincs jogod hozzá, hogy megítéld, mert nem vagy abban a helyzetben. Valójában nem is a Te dolgod, hogy bármilyen ítéletet alkoss róla.  

Elég, ha megvéded a saját határaidat, azon túl ne harcolj, ne táplálj haragot.

-Jó, jó, könnyű azt mondani, de, hogy lehet valakire nem haragudni, aki arra durván rászolgált? Itt jön be a megértésre való törekvés. Ő azt teszi, amit tesz, és ez az ő felelőssége. Ha megpróbálod megváltoztatni, Isten akarsz lenni, vagyis nem bízol benne, hogy ’magától’, a Te segítséged nélkül is megváltozik. Akár úgy lesz, akár nem, Te ezért nem tehetsz semmit.

Ezt elfogadni, alázat.

Ugyanez történik akkor is, ha meg akarod menteni a szüleidet. Segíthetsz nekik, de ennél többet nem tehetsz értük. Úgyis azt fognak tenni és gondolni, érezni, amit akarnak, pontosabban, amit tudnak. Őket is az örökölt mintáik mozgatják.

Az egyetlen dolog, amivel őket gyógyíthatod, ha Te mersz végre boldog lenni. Ha Te vagy elég bátor, hogy leválj róluk, és visszaadd nekik, az őket megillető felelősséget.
  

Amikor ezt megteszed, óriási megkönnyebbülés lesz a jutalmad. Nem cipeled többé az őseid terhét.

Vannak azonban sokkal rejtettebb összefüggések is.

Amikor valaki, a szülei szeretetéért küzdve mindenáron meg akar felelni azok vélt vagy valós elvárásainak, valójában sem a szeretetnek, sem a tiszteletnek nem ad teret.

Szeretetért küzdeni, olyan, mint küzdeni a napfényért. Vagy épp süt a Nap, vagy nem, mindegy, mit csinálsz.

Még, ha sikerül is, a szüleid elvárásainak megfelelni, azzal sem oldasz meg semmit, mert minden ez irányba tett erőfeszítés csak elválaszt önmagadtól, és az áhított rendtől.   
  

A legnagyobb hűtlenség, ha magadat csalod meg.

Ha a szüleid szeretetéért küzdened kell, ha azért cserébe fel kell adnod önmagad, tudd, hogy nem éri meg. 

Nem azért nem szeretnek, mert nem tudsz nekik megfelelni, hanem azért, mert ők maguk sem tudnak szeretni. Nem tudják, hogyan kell, hisz valószínűleg ők sem kapták meg azt a biztonságot nyújtó elfogadást, amit most tőlük vársz.

Szinte már közhely, hogy a valódi szeretet nem függ feltételektől, mégis ez az igazság. A szeretet van, és lehet benne lenni. A szereteten kívüli szeretet nem létezik, illúzió csupán.

Amikor egy ilyen illúzióért küzdesz, akkor vagy a legcsalódottabb, ha végül megkapod. 

Üres, lélektelen formaság, mely annyira fáj, hogy már nem is érzed. Ezért küzdeni, ezért meghasonulni, ezért feladni az álmaidat, azt a személyt, aki valójában vagy, egyenes út a boldogtalansághoz.

Jobb, ha leállsz, és nem küzdesz tovább. Inkább küzdj magadért, és bízd rájuk, hogy szeretnek-e vagy sem. Te vagy az, aki esélyt adhat nekik a valódi szeretetre azzal, hogy nemet mondasz a hamisra.

Az első lépés itt is az, hogy Te elfogadod őket olyannak, amilyenek.

-Lehet-e valakit úgy szeretni, hogy tudod jól, ő nem képes azt viszonozni?

Itt jön be megint az alázat, mint a tiszteletlenség ellentéte. Nem tudom, miért van így, de így van, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem őt.

Valóban szeretni valakit, aki nem szeret viszont annyira fájdalmas, hogy hosszú távon nem lehet túlélni. Hogyha valakinek ’megszakad a szíve’, sokszor arról van szó, hogy túl sokat időzött a szeretet terében, miközben az, akit szeretett (ezek lehetnek a szülei is vagy a szerelme), nem tudott ebbe a térbe belépni. Az ember lelke elfárad, és a túlélés érdekében inkább magunk is kilépünk ebből a szent térből.

A szeretet ilyenkor elalszik bennünk. Hibernáljuk az érzést, és nem marad más, mint az elfogadás. Jó esetben megértjük, miért van így, de, ha nem értjük, akkor is őrá bízzuk a döntést. Nekünk csendes, de élhető szomorúság marad, és, ha tényleg sikerül elengednünk a vágyat, nagy megkönnyebbülés lesz a jutalmunk.

Rábízzuk az ő lelkére, hogy meglépi-e a szeretethez vezető lépéseket, és, ha igen, mikor. A leghatékonyabb sürgetés, a nem sürgetés.

Mindezek a lépések leírva könnyűnek tűnnek, sokan értik is az összefüggéseket, ezeket megtenni azonban mégis hihetetlenül nehéz.

A lelkünk nagyon lassan mozog. Óriási türelemre van szükségünk önmagunkhoz. A lélek döntései valójában téren és időn túl születnek. Tiszteletre és alázatra nem másoknak, hanem neked van szükséged. Ha igazán erős vagy, azt onnan tudod, hogy tiszteled a gyengét, hisz a saját, belső folyamataidhoz képest Te is gyenge vagy.

Számos, lélekmozgásos családállításon vagyok túl, és úgy érzem, sosem lesz vége. A láthatatlan szálak a messzi múltban gyökereznek, és minden alkalommal csak egy pici bepillantást enged a tér. Néha még annyit sem.

Ezeknek a mélyben gyökerező összefüggéseknek a meglátása a megértés kulcsa, mely segíti az értelmetlen törekvések elengedését. Ez segít abban, hogy a családi rendszerben és hierarchiában Te is megtaláld a saját helyedet.

Ha egyszer elkezded, tudd, hogy innentől a fájdalom útján fogsz járni.

Azt is tudd azonban, hogy így is, úgy is ezt az utat járod, csak így mindezt tudatosan teheted. Panaszkodás és nyavalygás helyett a kezedbe veszed és méltósággal viseled a sorsod, vállalva ennek valódi felelősségét.

Ami nem a tied, azt leteszed, s innentől kezdve esélyt kapsz, hogy végre a saját életedet éld.