Egyensúly

Vajon mit élhet át az, az artista, aki drótkötélen egyensúlyozva ment át a World Trade Center tornyai között? 

Több hasonló vállalkozáson túl volt már, mikor jött az új kihívás: drótkötélen a Grand Kanyon két széle között. A szponzorok benne is voltak a buliban, tetszett nekik az ötlet. Aztán, csak kíváncsiságból elutaztak a helyszínre, ahol szembesültek vele, mire is vállalkozott az őrült artista…

Visszaléptek, nem vállalták a felelősséget, nem kockáztatták a botrányt leesés esetén. Igazuk van. Hogy is nézne ki, hogy egy exhibicionista öngyilkost támogatnak a saját kivégzésében. Mikor megkérdezték a művészt, gondolt-e arra, mi van, ha leesik, a válasza ez volt: „Nem, mert nem esek le.”

Megkérdeztek egy másik artistát is, aki trapézon dolgozik, hogy mi van, ha nem sikerül elkapnia a felé repülő társát. A válasz ugyanez volt: „Olyan nincs, mert mindig elkapom.”

Ezek az emberek nem kockáztatnak, hanem biztosra mennek. Addig gyakorolnak, amíg tökéletes nem lesz a mozdulat, a gyakorlat. Ezután sem állnak le, hisz gyakorlás az életük. Szeretik a gyakorlást és szeretik az életüket. Nem kockáztatnak. Másnak kockázatos lenne ugyanez. Kétellyel, szorongással és egymást kergető gondolatokkal küzdene egy normál, földi halandó.

Az Ő fejükben viszont csend van. Csak arra összpontosítanak, amit csinálnak. A kudarcnak egyszerűen nem hagynak helyet a fejükben, és a tér megtelik az ő koncentrációjukkal. Egy cirkuszi artista – talán nem is tud róla, de – néhány pillanatra megváltja a közönséget. 

Akik vele izgulnak, kiszakadnak a hétköznapok rohanásából, az örökös problémákból, és a jelen pillanat varázsában időznek. Miközben külső szemlélő számára az életét kockáztatja, Ő jelen van, él és esélyt ad a közönségnek, hogy ők is jelen legyenek, hogy ők is éljenek.

Az egyensúlyt könnyű elveszíteni és nehéz helyreállítani. Ha végre megvan, óriási munka megőrizni. Az egyensúly a koncentráció gyakorlása közben születik meg. Mikor arra összpontosítasz, amit gyakorolsz.

Te mit szoktál gyakorolni? Jelen vagy közben, vagy a problémáiddal vagy elfoglalva?

Ha képes vagy időnként elszakadni a problémáktól, időt nyersz, életet nyersz magadnak. Átélt pillanatokat, melyek erősebbé tesznek. Nem azért szakadsz el a problémáidtól, hogy menekülj, mert aki menekül, az csak egy másik problémába tud menekülni. 

Valójában éppen felkészíted magadat a probléma megoldására. Arra a sajátos belső alkímiára készülsz fel, melynek izzásában a probléma kihívássá tud átalakulni. Ha már átalakult kihívássá, – ami valójában nem a probléma átalakulása, hanem a Tiéd – akkor érik meg arra, hogy megoldódjon.

A megoldás Te magad vagy.

Sokszor elég, ha a Te hozzáállásod megváltozik és a probléma, eltűnik. Tapasztaltál már ilyet?

Mint egy rejtvény, ami egyszer csak felfedi előtted a saját megfejtését. Van, hogy elszántságra, bátor szembenézésre van szükséged mindehhez, máskor meg inkább az akarás görcsét kell elengedni.

Egyszer a kezembe került egy indiai ’trükkös doboz’, ami csak egy bizonyos, trükkös módon volt hajlandó kinyílni. Már legalább fél órája fárasztottam, mikor egyszer csak úgy döntöttem, feladom. Minden általam akkor ismert módon próbáltam kinyitni, de nem ment. Elengedtem hát, a feszülést. Lehet, hogy ez a doboz sosem fog kinyílni nekem, de az élet ettől még megy tovább.

Nagyot sóhajtottam, és nyúltam az asztal felé, hogy letegyem. Már épp az asztal fölött volt a kezem, mikor a doboz hirtelen ’megmozdult’. Teljesen spontán csinált a kezem egy olyan mozdulatot, ami azelőtt eszembe sem jutott. Megcsináltam a mozdulatot még egyszer és a doboz kinyílt.

Olyan volt, mint amikor megértesz egy zen koant. A megértés mindig is ott volt. Te voltál máshol. Érdekes paradoxona ez a rejtvényeknek. A jelenben minden megoldás megjelenik, csak idő kérdése, miközben a jelen az egyetlen tér, ahol nincs idő.

Az idő, az a kollektív illúzió, ami csak a konvencionális valóságban létezik, így, aki ebből kilép, az, az időt is képes egy, egy pillanatra megállítani. Ez a belső nézőpontváltás néha egészen spontán is megtörténik.

Ilyen az, amikor megáll az idő. Ismerős, ugye?

Jó, jó, de hogy jön ez az egyensúlyhoz?

A mindennapi élet tele van rutin tevékenységekkel, mikor nem kell, igazán jelen lenned. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy ne is legyél jelen. Lehet agyalni, álmodozni, szervezkedni, bambulni, problémázgatni. Minden történik magától. Utazol, dolgozol, fogat mosol, üzenetekre válaszolsz, megeszed az ebédedet a kajaszünetben.

Hihetetlen, de ma már ezeket akár egyszerre is végezheted…

Számtalan eszközzel nyered magadnak az időt, de ettől még nem lesz több időd egy perccel sem, sőt. Halott tevékenységeknek rabolsz időt, a saját életedből.

Egy olyan térben időzöl ilyenkor, ahol nincs spontaneitás, nincsenek megoldások, csak félelmek, szorongások és problémák vannak.

Egy picike, szűk tér ez, az élet azonban hatalmas és előbb, utóbb szétfeszíti a felszínes valóság korlátait.

Hirtelen felriadsz, mert megbotlottál valamiben, rád dudál egy autó és majdnem elgázol, rád köszön egy nagyon régi ismerős, akit egyből fel sem ismersz, és így tovább...

Egy pillanatra megáll minden. A gondolatok szüntelen áramlását elvágja valami, s a rutin világából átbillensz az élet végtelen valóságába. Olyan ez, mint egy ’zen pofon’… A cél, a kizökkentés. ’Jobb félni, mint megijedni?’ Óriási tévedés!

Félni nem jó, egyáltalán. Ha megijedsz, felriadsz, felébredsz, és abban a pillanatban esélyt kapsz a teljességre. Kiemelted a fejed a vízből, és már nem akarsz visszasüllyedni.

Egy pillanatra megvan az egyensúly. Hogy meddig tudod fenntartani, az, az éberségeden múlik. Addig a pillanatig őrzöd az egyensúlyt, amíg a valóságot meg nem szokod, amíg rutinná nem teszed a pillanatot.

Ezért nagyon jó tanítók a babák. Ők még éberen élnek és tapasztalnak, nem ismerik a fogalmak világát. Nem a térképet nézik, hanem a tájat.

Ha türelmesen nézel egy babát, megtanít újból a jelenben lenni.

Légy éber, és nem érhet meglepetés. Pontosabban minden pillanat meglepetés. Te magad is az vagy. Magadat is képes vagy meglepni spontán akciókkal.

Amikor gólyalábon állsz, vagy rola-bolán egyensúlyozol, a legnehezebb dolog, a mozdulatlanság. Az egyensúlyt megérezni és megőrizni egyaránt a folyamatos mozgásban tudod.

A test rugalmas, az elme rugalmas. Azért rugalmas az elme, mert üres. Nincsenek benne előre gyártott, merev koncepciók, halott definíciók, mert ezekben lehet leginkább megbotlani.

Akkor tudsz mindent, amikor semmit sem tudsz. Akkor vagy egyensúlyban, mikor nincs benned ellenállás, mikor mindenre nyitott vagy.

Nem azt mondom, hogy minden tudást és elméletet, amit az emberiség saját történelme alatt megalkotott, a kukába kellene dobni. Egyszerűen csak ne gondold az elméletet többnek, mint ami. A fogalom, nem több, mint fogalom. Ne keverd össze a valósággal. Amikor valamit elméleteken, fogalmakon keresztül lehet megérteni, tedd azt. Ők a térkép, az iránytű viszont már benned van.

„Rugalmas lélekkel, együtt hajlok a végtelennel, mindig az élet irányába.”

Minden gyermek a Paradicsomban él, amíg a valóság meg nem szilárdul körülötte. Ez a Paradicsomból való kiűzetés, mely törvényszerű. Mindannyiunkkal megtörténik.

„Először a hegyek még hegyek, a folyók, még folyók…” Ahogy a zen mondás tartja. „Aztán a hegyek, többé már nem hegyek, és a folyók többé már nem folyók…”

Elveszítjük az élettel való közvetlen kapcsolatunkat és legalább részben elveszítjük a spontaneitásunkat is. Ott hagytuk őket a paradicsomban és már nem mehetünk vissza értük.

Egy lehetőség azonban maradt. 

Amikor kibillensz a rutinból, ha elég bátor vagy, megtalálhatod mindezt újra, a felnőtt életedben. Nem visszafelé mész, hanem előre, de a spontaneitás és a korlátlan valóság itt is szembejön veled. Most is mindezt átélheted, csak most felnőtt fejjel, érett felelősség vállalással ötvözheted gyermeki kíváncsiságodat.

„Végül a hegyek, újra hegyek, és a folyók, újra folyók.”

Ne félj, hát, inkább ijedj meg, és maradj éber, minél tovább!