Harag

Voltál dühös mostanában? És felvállaltad, kifejezted, vagy inkább elfojtottad? Esetleg uraltad? Egész jó! Csak nem tombolhat egy egész város a minden napi frusztrációtól!

Nyelünk egy nagyot, vagy kettőt, magunkban káromkodunk egyet, de, ha nem muszáj, inkább nem eresztjük ki a szellemet a palackból. 

Az igazán rutinos versenyzők tudják, hol vezethetik le a feszültséget. Nincs nyugodtabb ember a harcművészeknél.

Egy időben a Blahán ki volt akasztva egy boxzsák, hogy „ezt üsd, ha feszült vagy", de pár nap múlva valaki ellopta. Gondolom, kellett otthonra…

Harag és harag között óriási különbség van.

Ha megnézed magadban, mitől leszel általában ideges, elsőre olyan dolgokat találsz, amelyek közvetlenül és személyesen érintenek. Nem jár a 4-es, 6-os, késésben vagy, lekésed a buszt a cammogó nyugdíjas miatt, valamit otthon hagytál, mehetsz haza, stb.

Ezután jönnek a személyedet közvetlen érintő sérelmek, valaki beszólt, hülyének nézett, hallasz egy kellemetlen pletykát magadról, ostoba emberek próbálnak visszaélni a hatalmukkal, vagy akár vissza is élnek.

Minél tehetetlenebbnek érzed magad, a düh annál erősebb. Van, hogy szinte szétrobbansz, pedig lehet, hogy kis dologról van szó, csak a kiszolgáltatottság mértéke nagyobb.

Ezek többnyire mindennapos dolgok, és sokszor épp csak a felszínt karcolják.

A harag ott kezd igazán izgalmas lenni, mikor nem tudod pontosan, mi is az oka. 

Mik azok a dolgok, amelyek akkor is haragot váltanak ki belőled, ha nem vagy közvetlenül érintett benne? Mi az, ami mélységesen felháborít, amire bármikor képes vagy felhördülni, még a legbékésebb napodon is?

Mondok néhány példát.

Egy ismerősöd elmeséli, hogy új főnököt kapott, aki a saját munkáját is ráterheli. Fenyegeti kirúgással, visszaél a hatalmával, és végül ő kapja az elismerést, jutalmat, előléptetést, azért az eredményért, amelyért mások dolgoztak meg. Ha ez Veled történne meg, valószínűleg dühös lennél, de lehet, hogy így is dühít. Azért dühít, mert nem bírod az igazságtalanságot, azért, mert nem bírod a felfújt hólyagokat, azért, mert nem tehetsz semmit a helyzet megváltoztatásáért?

Talán nem is a főnökre haragszol, hanem a panaszkodó ismerősre, aki rád terheli a problémáját. Talán azért haragszol rá, mert emlékeztet a szüleidre, akik szintén tőled várták a megoldást, és így, már gyerekként felnőtté kellett válnod.

Fokozhatja a dühödet, ha a másik a saját tehetetlensége mögé bújik. Például azt mondja: „én nem tehetek semmit, én csak egy kicsi és pótolható alkalmazottka vagyok…”

Ettől aztán könnyen elszakadhat a cérna egy kicsit is öntörvényű embernél. A válasz lehet valami ilyesmi: „azért tart itt ez a k…rva ország, mert mindenki ilyen birka, mint Te! Nem tudtok mást, csak bégetni!” Veríték csurog az oldaladon, lüktet a halántékod, remegsz a dühtől, pedig nem is a te problémádról van szó…

Volt már veled ilyen?

Következő. Találsz egy pusztító erejű képsort, valamelyik közösségi oldalon. Emberek delfineket kínoznak és mészárolnak nagy örömmel… Megeszik őket? Nem. Ruhát készítenek a bőrükből, hogy ne fázzanak? Nem. Értékes gyógyszert készítenek a májukból? Nem. Hát akkor miért csinálják?! Nem tudjuk. Talán mert betegek… Talán mert frusztráltak… Talán mert ez a szokás... Ez kérem tradíció! Hoppá, gyerekek is vannak a képen. Egyikük éppen boldogan lovagol egy véres delfinen, amelyik még mozog…

Aki akar, szembesülhet az ember által kiirtott állatfajok véget nem érő listájával. Látod a képeket, tudod, hogy mi történt, talán a delfin a kedvenc állatod. Segíteni nem tudsz rajtuk, bosszút állni nem tudsz. Egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy odatolod a saját véleményedet a többi komment mellé, aztán mész tovább a dühöddel, a frusztrációddal.

Később elképzeled, hogy odautazol a tett színhelyére és véres igazságot teszel. Egymás után lövöd fejbe a szánalmas gazembereket, aztán feldarabolod és megeszed őket, a belőlük készült ürüléket pedig szépen kilövöd a világűrbe elrettentő példaként. 

Aztán jön az értetlenség. Ők is emberek. Hogy képesek ilyen szemét dolgot tenni?! 

Végül, mikor már azt hiszed, túl vagy rajta, arra ébredsz, hogy üvöltve zokogsz: „Isten az égben! Hogy hagyhatod ezt?!”

Az álmok nem szórakoznak. Kő keményen belenyomják az arcodat abba, amit nap közben elfojtasz, mert túl nagy ahhoz, hogy bármit is kezdjél vele. Nem érted, miért vagy így kiborulva. Nem a te szeretteidet bántották. Hogy lehet ilyen hatással rád mégis egy kósza információ?

Talán, mert mégis csak érintve vagy. Talán hosszú évek óta nem mondasz ki valamit. Félelmek, szorongások gyűlnek a lelkedben és hagyod, ugyanúgy, mint Isten az Égben az állatkínzást. Nem sújtasz le magadban a kicsinyhitűségre, a gyávaságra, az alacsony önértékelésre. Csupa olyan dolog halmozódik, ami elválaszt önmagadtól.

Van, aki kényszeresen csúnyának, ügyetlennek, szerencsétlennek, hiszi magát, mert ezt a mintát kapta. Mindig ezeket mondták neki a szülei, (akiknek szintén ezeket mondták), vagy egyszerűen a saját példájukon keresztül nevelték lúzernek gyermeküket…

Van, akit örök bűntudat gyötör, mert mélyen belül gyűlöli az apját, aki gyerekkorában megerőszakolta és megalázta és gyűlöli az anyját, aki mindezt hagyta.

A düh mértéke, és benne a gyilkos vágy annyira erős, hogy sokan a mély tudatukba száműzik. Innentől kezdve az illető, lehet, hogy minden élethelyzetet kerülni fog, ahol haraggal lehet valamit megoldani.

Voltam olyan családállításon, ahol a kliens olyan mélyre temette magában a meg nem élt haragot, hogy az megjelent a térben és mindenkire kiterjedt, még az állítás vezetőjére is. Mindenki azt követelte a klienstől, hogy legyen dühös. Még a legbékésebb embereket is majd szétvetette az indulat. Ez a düh hatalmas és félelmetes. Bőven túl terjed azokon a határokon, amelyek egy személyiséget elválasztanak más dolgoktól. Nem csoda, ha hárítja, hisz ki tudja mi lesz, ha robban a pokolgép! 

Pedig ez a harag adja neki az élet eleven lüktetését. Ezt a haragot előbb, utóbb meg kell, hogy élje, mert ez lesz a megoldás. Ez az út ahhoz, hogy a harag végül átalakuljon erővé.

Vannak olyan önvédelmi rendszerek, ahol agressziónövelő gyakorlatokat is alkalmaznak a hatékonyság fokozása céljából. Először nem értettem, mit keres annyi jól szituált nő, kislány, ilyen edzéseken. Később megértettem, hogy mivel a lányokat - feszültség levezetés gyanánt - inkább sírásra, mint dühöngésre nevelik, a düh számukra sokáig tiltott energiaforrás. 

Mikor végre megélik a saját, belső agressziójuk erejét, az nem csak rendkívül hatásos és bámulatba ejtő, de felszabadító is.

A kis, ártalmatlan leánykát körbeveszi 6-7, tagbaszakadt fickó. „Na, most törj ki, kisanyám!” Az első próbálkozások rendszerint sikertelenek, de végül, minden alkalommal átkattan valami a lány fejében, és szétszórja a nagydarabokat...

Sokan ekkor szembesülnek először, a bennük rejlő, hihetetlen erővel. Az életösztön nagy úr.

Ha gyerekkorodban bántottak, az a felnőtt életedre is hatással van. Komoly terápiára lehet szükség ahhoz, hogy rehabilitáld magad, de történhetnek spontán áttörések is.

A düh olyanerő, amelyet időnként bizony érdemes használni.

Ha bántottak, düh van benned, amit vagy megélsz és átengedsz magadon, vagy magadba fojtasz. Egy spontán módja lehet a dühöd megélésének, - különösen, ha az igazságtalanság amúgy is nyitja a zsebedben a bicskát – hogy gondolatban találkozol a gyermekkori, bántalmazott önmagaddal. Most már felnőtt vagy, most már erős vagy, és nagyon szereted ezt a kisgyereket. Megígéred, hogy megvéded, akár az életed árán is. Többé nem tűröd el senkinek, hogy bántsa.

Ehhez persze már oldottabbnak kell lenni a düh irányába. Ha az ellenállás már nem olyan nagy, lehet, hogy eljött a pillanat. Ilyenkor, mivel nem tudod pontosan milyen módon is fog a düh megnyilvánulni, mindenképp érdemes védett helyen lenni, olyan emberek közt, akik értenek és vigyáznak rád, akik tudják, mi megy végbe benned.

Egy alkalommal, sok, sok évvel ezelőtt, éppen kirándultam egy kedves ismerősömmel. Akkor is nagyon szerettem kirándulni, de akkoriban valamiért állandóan fölösleges dolgokat cipeltem magammal. Csupa olyan dolog nyomta a vállamat, amire semmi szükségem nem volt kirándulás közben. Ráadásul egy meredek emelkedőn mentem felfelé, így az amúgy sem könnyű terepen igen nehéz dolgom volt.

Azóta már tudom, hogy a kirándulás, szó szerint terápia is lehet.

Egyszer csak rájöttem, hogy az egészből semmit nem élvezek. Magamat szívatom, csakúgy, mint az életben. Hirtelen elkezdtek feljönni azok a nyomasztó, gyermekkori emlékek, amiket egészen addig magammal cipeltem.

Egyre dühösebb lettem és mikor végre felértem a csúcsra, ledobtam magamról a hátizsákot az összes kolonccal együtt. Olyan őrjöngésbe kezdtem, ami engem is meglepett. Körömmel kapartam a fák kérgét, üvöltve rúgtam, szórtam a földet és az avart.

Társam, aki elkísért a harag ösvényén, tisztes távolból nézte tombolásomat, csakúgy, mint bennem valaki. 

Éreztem, ahogy a düh erővé változik és ék alakban, mint egy jéghegy, elindul kifelé a szívközéppontomból. Azt hittem, szétszakadok. Ez az erő sokkal nagyobb volt, mint én. Nem voltak határai. Csak egy pici részt mutatott meg magából, mert tudta, hogy többet nem bírnék elviselni.

Mikor végső kimerültségemben a földön fekve ziháltam, egy hang bennem így szólt: „Jól van. Ez most kijött. Mostantól könnyebb lesz.”

Azóta valóban könnyebb. Azok az emlékek, amelyek korábban úgy nyomasztottak, kifakult, elmosódott képek csupán. Nincs már erejük.

A harag táplál és sok mindenen átvihet.

Ha félsz, ha szorongás gyötör, ez az igazi fegyvered. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a benned rejlő lehetőségeket a kukába dobd, csak mert félsz. Mit veszíthetsz?!

Ahhoz, hogy kiállj az emberek elé, és vállald magad az álmaiddal, céljaiddal együtt, erős önbizalom kell, önbizalmat pedig erős önbecsülésre építhetsz.

Sokáig azt hittem az önbecsülésemet az határozza meg, hogy mit teszek le az asztalra. Rá kellett jönnöm, hogy ez hiba volt. Az önbecsülés előbb van, mint az eredmény és a legkevesebb mértékben sem függ tőle, sem attól, hogy mások, milyen véleményt alakítanak ki rólad.

Az önbecsülés gyárilag jár neked, mert része vagy az Egésznek, mert Isten, a saját lelkét, a saját, határtalan teremtő erejét lehelte beléd. Minden lehetőséged ebből fakad. 

Eredendően nem bűnös vagy, hanem boldog, mert a lélek természete kiapadhatatlan szeretet és tudatosság.

Most rajtad a sor, hogy megnézd, mi az, ami ettől elválaszt. Mik azok a kényszeres működések és hiedelmek, melyek korlátoznak és eltakarják előled a valóságot? 

Ahhoz, hogy ezekkel szembenézz és leszámolj velük, a saját haragod lesz az eszköz, ha felébreszted.

A Te haragod, a Te erőd, a Te életed. Tanulj meg bánni vele és használd!