Újrakezdés

„-Te miért kelsz fel hajnalban és mész a zenesekkel meditálni?"

"-Fogalmam sincs…”

Ez a beszélgetés valahol egészen mélyen érint meg. Egy olyan részemet hívja elő, amelyhez tényleg nagyon le kell ássak magamban, átütve a szorongás szülte kőkemény felszínt. Tovább kell ássak, a sértettség és bizalomvesztettség talaján túl.

Mit rejt ez az ismeretlen, mégis ismerős, rég nem látott mozdulat? Ez a mosoly örök és nem fog rajta az idő. Előbb volt, mint én, és lesz még bőven az után is, hogy amit most magamnak gondolok, már emlékként sem lesz jelen. Akkor is lesz, amikor majd egy másik testen keresztül, egy másik tudat fedezi fel ugyanilyen ismerősként.

Keresed a bizonyosságot, de már nem leled sehol. Minden megkérdőjeleződik. A dolgok értelmüket vesztik, mégis mész tovább és teszed a DOLGOD, mert ez a dolgod. A Lét-Bizalom ott lüktet benned mélyen belül, de nem férsz hozzá, mert a csalódás, a kudarc, a félelem és szorongás rétegei eltakarják előled.

Mégis ott van benned, mert, ha nem lenne, nem mennél tovább. A hit próbája ez a hitetlenség idején. Rettegsz bevallani magadnak, mennyire kiüresedtél. Félsz, hogy nem bírnád ki, ha ezzel a részeddel kellene szembe nézned. Pedig nincs más út. El kell fogadd magadban az elfogadhatatlant. El kell fogadd a halált ahhoz, hogy újra élni tudj.

Először jön a fájdalom. Szeretnéd megúszni, de egy nap elönt az az erő, mellyel már bele tudod engedni magad. Itt indulsz el a gyógyulás felé, ahogy egy gennyes sebet kitisztítanak vagy ahogy egy érett pattanás szinte magától kifakad. Egész testedet rázza a zokogás, mégis érzed a megkönnyebbülés hullámait, ahogy kimossák belőled azt, amihez eddig annyira ragaszkodtál.

A fájdalom elmúlik, a veszteség megmarad. Ez a következő lépés. Elfogadni és egész lényeddel átélni annak biztos tudatát, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Hasonló még lehet, de jobban esik, ha inkább teljesen más. Nem akarod, hogy bármi is arra emlékeztessen, amit már nem kaphatsz vissza. Az emlékek még keresik benned a helyüket, lassan mégis viselhetőbbé válik a jelenlétük.

Aztán túl leszel ezen is, mert, aki végig megy az alagúton, egyszer biztosan kiér a túloldalra.

A veszteség is a helyére kerül benned.

Most jöhetne, hogy új életet kezdesz, hisz túlélted a túlélhetetlent. A torony összeomlott. Egy részed ott maradt alatta, de te azt választottad, aki megmenekült. Elmúlt a vész, még akár ünnepelni is lehet, de az új élet kezdete még odébb van.

Ugranál fejest abba, ami szembejön veled, a mozdulatot azonban nem tudod befejezni. Valami megállít. Valami hiányzik, a hajdani erőt nem találod magadban. Bizonytalanok és tétovák a lépteid. Ilyen állapotban nem tudsz még belehelyezkedni egy új életbe, még akkor sem, ha a sors tálcán kínálja eléd.

Időt kérsz, és mélyen magadba nézel. Mit veszítettél el? Mi hiányzik? Melyik részed sérült meg attól, hogy beleálltál a fájdalomba?

Végül visszamész a romokhoz. Már érted, hogy az igazi munka csak most kezdődik, hisz ami az összedőlt életedből maradt, azt helyetted senki nem fogja eltakarítani. El kezdesz hát keresgélni a törmelék alatt hosszan és kitartóan. A lélegzeted finomodik és vezeti a figyelmedet, mely egyre jobban letisztul. Időzöl az időtlenben.

Nem csak arról van szó, hogy ráérsz, hanem, hogy már nincs is más valóság, csak ez a pillanat. Életed romjai igazgyöngyöket rejtenek. Ott lapulnak csendben és várják, hogy rájuk találj. Csak ez fontos most.

A lélek úgy mozdul, mint egy halhatatlan tai chi mester. Vízként folyik keresztül az éles sziklákon, s egyszer csak megérzed porban heverő igazgyöngyeid mindenen áthatoló ragyogását. Most érted meg igazán, hogy mindez érted történt.

Igazgyöngyeidet, értékeidet nem az összeomláskor veszítetted el, hanem már az építéskor.

Beleépítetted a tornyodba, az illúzió téglái közé. Odaadtad, beáldoztad őket, hogy cserébe kívülről kapd meg azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak. Mélyen belül elárultad magad. Vétked megbocsáthatatlan, mégis érzed, ahogy megérint a semmivel sem magyarázható kegyelem.

A zokogás, mint ismerős vendég, újra eljött hozzád. Öröm és a fájdalom vizei egymásba ömlenek. Van feloldozás, és Te végre, annyi idő után újra kapcsolódhatsz önmagadhoz. Az a rakoncátlan kisgyerek, akit elhagytál egykor, most visszatért hozzád. Utatok innentől együtt vezet tovább.

Az élet megelevenedik, újra színesbe vált a fekete-fehér film. Mintha eddig semminek nem lett volna értelme. Mintha eddig csak túlélésre játszottad volna minden szerepedet. 

Akkora a hála és a katarzis élménye, hogy azt érzed, ha itt érne véget, már akkor is megérte volna. Itt azonban nincs még vége. Most jön az, hogy meg is add ennek a gyermeknek azt a figyelmet és szeretetet, amit eddig megvontál tőle. Örül, hogy újra itt vagy vele. Nem haragszik, nem játszmázik. Egyszerűen csak bízik benned és abban, hogy nem hagyod el többé.

Kacsakövezés a Duna parton. Nézitek, ahogy pattog a kavics a folyton változó víz tükrén. Begyalogoltok térdig a vízbe. Csukott szemmel engeditek, hogy megérintsen és meg-meg billentsen a hullám, melyet még egy uszály indított el.

Biciklire pattansz és elindulsz csak úgy találomra felfedezni az utcákat, melyek az itt maradt római kori romokra épültek. Megmutatsz neki mindent, nem korlátozod, nem fegyelmezed és ő sem követelőzik. Elfogad téged és azt, amit kap tőled, mert érzi, hogy amit adsz, szeretettel adod.

Folyamatos munkával hordod el a romokat és a törmeléket, míg végül meglátod a talajt és a fellélegző aljnövényzetet. Feltör egy tiszta vizű forrás is, és elkezdi lemosni a port köveidről.

Egy újabb igazgyöngy került most elő, pedig még az előző öröme is ott lüktet benned. Elhangzik egy szó, egy mondat, mely annyira tiszta, akár az imént feltört forrás vize. Nagyon rég hallottad ezt utoljára, mikor még egy igazabb világhoz tartoztál. Az öröm könnyei mossák le most az emlékeket. Újra hallod az indián nevedet, ahogy egykor szólítottak. Mikor még volt miért harcolni, mikor még volt ügy, mely mellé egész lényeddel oda tudtál állni. Ekkor még nem ismerted a gyávaságot és a megalkuvást. Itt még a jó halál értékesebb kincs volt, mint az értelem nélküli túlélés.

Romjaid alól előkerül a benned lévő nyers, elemi vadság, melyet a gyermek részed mellett még beépítettél a toronyba. Ő is vállalhatatlan volt, mert, aki nem ismeri a hazugságot, az félelmetes, és az nem illik ebbe a világba. Elrejtetted hát, hogy konszolidált és értelmezhető legyél azok számára, akik ugyanígy elrejtették az értékeiket önmaguk elől.

Most végre ő is itt van és keresi a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson. Irány az erdő. Itt az ideje kicsit elveszni a vadonban. Társak várnak rád valahol, de te térkép nélkül indultál, mert amit látsz most fontosabb, mint az, amit gondolsz róla. Szarvas bőgés hasítja a fák közt a hűvös, szürkületi levegőt. Megtaláltad az egyetlen utat, melyen nincs turista jelzés.

„Ez az út nem is létezik. Talán én sem létezem.” - villan át rajtad a gondolat, de mész tovább és engeded az útnak, hogy megmutassa neked, amit látnod kell. Ilyenkor nem kellene erdőben éjszakázni. – mondták többen. Ilyenkor a szarvasok is veszélyesebbek, mint máskor. Nem baj, most pont ez kell. A veszély, a vadság, a kiélezettség.

Lassan lemegy a nap, ideje sátrat állítani. Végre ledobod magadról a nehéz túrazsákot és engeded, hogy a lélegzeted visszataláljon természetes ritmusához. Biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy ez az erdő vigyáz rád.

Egy helyen a vadak feltúrták a földet. Itt puhább a talaj, pont ideális lesz a sátor alá. Az éjszaka szinte kellemesen telik. Egyenletessé simul a lélegzeted a tiszta levegőn. Fogalmad nincs hol vagy most, mégis otthon érzed magad ebben az erdőben, mely a maga vadságával befogad téged a te vadságoddal együtt.

Még az este folyamán érkezik egy gondolat, mely valami nagy mélységet rejthet magában, de azt is tudod, hogy ennek megfejtéséhez még idő kell. "Jogod van a saját fájdalmadhoz." Annyit tehetsz, hogy hordozod magadban ezt a mondatot és időnként ízlelgeted. Együtt vagy vele, de nem akarsz tőle semmit. Olyan, mint egy hallgatag útitárs, aki némaságában is jobban figyel rád, mint bárki más a hangoskodók közül.

Mikor valóban élsz, a félelmek számára láthatatlan vagy. Jöhet az élet! Legyen, ami van! Mindez megtörténik, az élmény jön és megy. Aztán egyszer csak otthon vagy megint és újra magad köré teremted a jól megszokott helyzeteket.

Hogy tudnál most kapcsolódni, amikor épp csak most kaptad vissza elveszett értékeidet? Hogy tudnál most kapcsolódni, úgy, hogy ez eddig mindig az értékeid beáldozását is jelentette? Nem árulhatod el újra önmagad. Végre magadra találtál, nem cserélheted le magadat másokra. Mi lesz most? Hisz társas lény vagy te is, mint az emberek általában, természetüknél fogva.

Vállalod a kockázatot, és önmagad maradsz? Tud-e, akar-e hozzád bárki kapcsolódni, ha nem veszel vissza magadból. Van-e aki így is képes szeretni, tisztelni és elfogadni? Van-e, akitől nem kell félned, hogy ha meglátja a gyengeségeidet és a sérülékenységedet, akkor elhagy, mert mindez ijesztő és viselhetetlen számára? Van-e, akit nem hagysz majd el te magad, attól való félelmedben, hogy ha te nem teszed meg, majd megteszi ő?

Még nem tudsz lépni, még nem jött el az idő. Visszakaptad az elveszett részeidet, melyeket még a másokkal való kapcsolódás miatt száműztél magadból. Most akár egész is lehetnél, de, mikor a torony összedőlt, a kapcsolódásba vetett hitedet is elveszítetted. E nélkül pedig nehéz lenne bármibe is beleengedned magadat.

Menned kell hát tovább, a sérült hit és bizalom nyomait követve. Vajon hová fognak elvezetni?

Teljes a zavar, hisz megkaptad már többször, amit kértél, amit akartál, még sem jött el a várt boldogság. Kaptál helyette mást, mely néha még jobb is volt, mint, amit el tudtál képzelni. Amit meg igazán jónak gondoltál, azt ahogy adta, el is vette az Sors. Nem csoda hát, ha most azt sem tudod, mit akarsz az élettől. Az meg, hogy az Élet mit akarhat tőled, majd a következő kérdés lehet.

Vissza hát a romokhoz, folytatódhat a jól megszokott tisztogatás. Jön a kérlelhetetlen felismerés, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Lehet, hogy így maradsz. A naivitásoddal együtt a hitedet és a bizalmadat is elveszítetted. "A tavalyi fészekben ne keress idei fiókákat." Ezt az életet már így kell leélned. A realitás és a félelmeid lassan elkezdenek falat építeni köréd a romok mohosodó köveiből.

Megint itt tartasz. Véded magad a saját életedtől. A szorongás összehúzz és sutává teszi minden mozdulatodat. Idegenné váltál a saját testedben. Gyengeséged, félelmeid úgy vesznek körül, mintha levakarhatatlan, gyengeelméjű társak lennének, akik hűségesen kísérnek, bárhová mész is.

Mindez egy kapcsolódás kellős közepén. Magad sem tudod, milyen megfontoltságból hívtál vendéget összedőlt életed emlékei közé.  Máskor talán cikinek éreznéd, ami történik. Szánalmasan átlátszó vagy, de legalább nem hazudsz. Ez van. Szorongsz és a szorongásod miatt még lelkifurdalásod is van. Igen, annyi tanulás és önmagadon való kemény munka után ennyire szerencsétlen tudsz lenni...

Elengedsz hát mindent, hisz nincs mit vesztened. Ami igazán fontos, azt már nem lehet tőled elvenni, mert a részeddé lett. Ami történik, annak talán még némi humora is van. Már szégyellni sem tudod magad. Ez a képesség kiveszett belőled. 

Aztán egymásra néztek és egyszer csak meglátod a szemében mindazt a fájdalmat és derűt, amin átmentél. Nyoma sincs ítéletnek, mert, aki ezen átmegy, az többé nem képes annyira eltávolodni az élettől, hogy elítélje azt, ami emberi.

Vendégségben vagyunk a romjaimnál, és ő, aki szintén élte már túl a saját zuhanását, otthon érzi magát a csupasz, mohosodó köveken.

-Gyere csak! – mondja. – Nézd meg, mit találtam! Egy hatalmas seb a talajon, melyet eddig sem eltakarni, sem begyógyítani nem tudtam. Vérzése elállt, gyógyulásnak indult és a heg helyén egy kis, törékeny virág dugta ki a fejét.

-Ez a kis növény most a hited és a bizalmad. – mondja. –Nem csak a tiéd, hanem az enyém is, amit beléd vetek. -Így vagy ember és én így szeretlek. Minden gyengeségeddel és fájdalmaddal együtt. Látlak Téged és Te is látsz engem. Nem akarunk semmit. Most jó így. A dolgok majd történnek valahogy, a virágra meg vigyázunk.

-Legyen szép estéd.