Végül magadra találsz

Azt mondod, rohan a világ. Vele rohansz vagy mész a saját tempódban? Mi a te valódi tempód? Merre tartasz? Arra, amerre a szíved húz vagy egyéb, látszólag fontosabb, praktikusabb irányokba? Félsz, hogy lemaradsz, és az élet elrepül melletted? Aki siet, lemarad…

Mi kell ahhoz, hogy megállj, hogy kifújd a levegőt, hogy adj egy kis időt és figyelmet magadnak?

Rendszerint akkor állsz meg, mikor az élet megállít. Már ordít egy ideje, hogy rossz az irány, de nem akartad meghallani. Erősebb volt a félelem, a megfelelési kényszer, a vágy, hogy tartozz valahova, hogy elismerjenek, hogy szeressenek. Most itt állsz üres tudattal, mert az élet megállított és kizökkentett ebből az őrült ámokfutásból.

Senki mással nem kell kapcsolódnod, mint magaddal, az érzéseiddel és az értékeiddel, melyekkel túl régen tartasz már túl nagy távolságot. Egészen zsigeri módon érted meg jelentését annak, hogy "minden út befelé vezet".

Nincs hova sietni. Az élet itt van előtted, körülötted, benned. Össze kellett törnöd, össze kellet omlanod ahhoz, hogy meglásd, amit kergetsz, illúzió. Amit most kapsz, az a valóság, a maga teljes intenzitásában és lüktető elevenségében. Semmi más nincs, csak ez az áldott pillanat, melyben feloldozást nyersz minden kényszered alól.   

Sosem hitted volna, hogy ilyen mélység létezik. Azt főleg nem, hogy ez a mélység benned van. Eddig mindig csak fájdalom küszöbig mentél. A lélek komfortzónájának határán táncolva kacérkodtál a zuhanás gondolatával, de nem merted megtenni, mert azt hitted, van mit vesztened.

Most, hogy az illúziók szerte foszlanak a szemed láttára, lassan oldódik benned a görcs, a ragaszkodás, fogásod enyhül a kiálló gyökereken, míg végül átadod magad annak a puha zuhanásnak, melytől úgy féltél, és melyre mégis úgy vágytál.

Amit veszítesz, és amit nyersz, egyaránt Te magad vagy. Ez a ’Torony’ legnemesebb formája. Kizuhansz mindabból, amit kergettél, nem baktatsz tovább a répa után, amit sosem kapsz meg. Egyszer csak megáll a mókuskerék, mert megálltál. Kilépsz az ismerős ketrecből az ismeretlenbe, hogy otthonra lelj önmagadban. Elindulsz azon a belső utazáson, mely a rég elfeledett értékeid és a rég eltemetett érzéseid felé vezet.

Csodálkozol, hisz amitől féltél, hogy megvág, hogy felsebzi a lelked, az a leggyengédebb érintéssel simogat végig. Fogalmad sem volt róla korábban, hogy ennyire jó is tudsz lenni önmagadhoz. Nem is érted, miért futottál el ez elől az érintés elől.

Amit viszont biztosan tudsz, hogy nem hazudhatsz magadnak többé.

A kapu, melyen most átlépsz, csak ritka és kivételes pillanatokban van nyitva. Az, hogy összeomlásod következtében elszállt belőled az ellenállás és ez a két pillanat pont egybe esett, a legnagyobb kegyelem és a legnagyobb lehetőség számodra.

Talpadat puhán érinti a mohás talaj, ahogy elindulsz. Szemed még csukva, miközben Gyermek részed melléd szegődik, és finoman megfogja a kezed. Most ő vezet, és neked jól esik csukott szemmel rábízni magad. Számtalanszor hagytad már el, nem becsülted, elfeledkeztél róla, szemében még sincs, vád és neheztelés, csak tiszta gyermeki öröm, amiért visszatértél.

Nézed ezt az erőt sugárzó, gyermeki tekintetet és nem tudod magad tovább egyben tartani. Az ég csatornái megnyílnak. Páncélod lehullik és a zokogás úgy megy át rajtad, akár egy velőt rázó orgazmus. Többé nem bújsz el magad elől, nem szégyelled azt a mérhetetlen erőt, mely a sebezhetőségedben rejlik.

Fogadkozol, hogy nem hagyod el többé, de már nem is tudod elhagyni, hisz részeddé vált, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint azelőtt bármikor.

Gyermek részed most elvezet téged egy hatalmas, hófehér farkashoz. Ő a „Nemesebb” részed, melyet számtalanszor hazudtál már le, hogy hozzád méltatlan módon lealjasodva szeretetet és elismerést koldulj. Igazgyöngyeidet szanaszét szórtad, hogy megszabadulj mindentől, amire jobban kellett volna vigyáznod, mint az életedre.

Most itt áll előtted ez a gyönyörű, hófehér farkas, szemében nyoma sincs ítéletnek. Örül neki, hogy visszatértél, hisz hosszú ideje vár már rád. Tisztelet és elismerés árad tekintetéből. Egy igazgyöngyöt rábíztál, és ő most ezt visszaadja neked. Leírhatatlan természetességgel vesz körül a kettőtök közti, mélyről fakadó barátság. Egyszer csak megérted, hogy régebben ismered őt, mint, mielőtt ezt a tested kaptad volna az élettől. Jól esik ebben természetes meztelenségben időzni.

Utad azonban folytatódik. A Fehér Farkas most elvezet téged egy újabb, rég elfeledett részed felé.

Egy hatalmas sast pillantasz meg egy ormótlan vasketrecbe zárva. „-Ő a Te Hited. A félelmeid zárták ide be. Menj, és szabadítsd ki!” Újabb zokogás megy át rajtad. ’Hogy tehetted ezt magaddal?’ Kérdezed magadtól. Egyszerre olyan őserő tör fel belőled, melynek csak a létezését sejtetted, de a sok elfojtás miatt nem tudtad még megtapasztalni. Most itt van, történik, és nem csak átéled, hanem Te magad vagy ez az Erő.

Üvöltve feszíted szét a rácsokat, és a hatalmas sas könnyedén kiröppen a ketrecből, majd kecsesen landol előtted. Lazán biccent egyet fejével, és mintha egy méltóságteljes fél mosolyt is megeresztene feléd. „-Örülök, hogy végre visszatértél.” Mondja végtelen szeretettel a hangjában. „-Hosszú ideje be voltál zárva. Hogy bírtad kivárni, hogy, hogy nem haragszol rám?” Kérdezed teljesen megérintődve. „-Addig várok, ameddig kell.” Feleli a Sas. „-A mi világunkban nincs neheztelés. Részed vagyok, egy vagyok veled. Ezt még fogod nálunk hallani párszor.” Az utolsó mondatnál megint az az érzésed támad, hogy mosolyog (nem is tudtad, hogy egy sas is tud mosolyogni), s közben cinkosan összenéz a Farkassal.

„-Menjünk Barátom, valaki nagyon rég óta vár már rád.” Szól a sas, és te a hátára pattansz, hogy onnét a levegőbe emelkedve gyönyörködhess az eléd táruló vadregényes tájban. Rövid, de felszabadult szárnyalás után, a sas körözni kezd. Ahogy lenézel, kecses, de erős testű lovat pillantasz meg, amint nyerítve felágaskodik. Messziről is érzed nagy, barna szemeit. Szőre mélybarna, mellkasán és homlokán fehér csillaggal. 

„-De jó, hogy itt vagy! Gyere, vágtassunk! Erdőn, mezőn, hegyen-völgyön, patakon át. Akár a szélvész. Soha többé, senki kedvéért, nem kell viselkedned, nem kell visszafognod magad. Én a Benned Élő Vadság vagyok, részed vagyok, egy vagyok Veled. Vágtassunk, ügessünk, suhanjunk a szélben! Fedezzük fel ezt a csodálatos vidéket!”

Már meg sem lepődsz az újabb zokogás rohamon. „-De jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, micsoda érték vagy Te nekem!” Mondod, miközben könnyáztatta arccal felpattansz a hátára. „Tudtam, hogy visszatérsz. Most már együtt leszünk. Elkísérlek, bárhová mész is, én Veled leszek.” Szilajságával együtt lovad maga a Hűség is egyben.

Hamar ráéreztek a közös ritmusra. Egység van, Erő van, harmónia van. Szándékban, szívben és akaratban egyé váltok. Ismerős tájak jönnek szembe egymás után. Megelevenednek a gyermekkor emlékei. Kakukkfű, jázmin és levendula illatú levegőben hallgatod a jegenyefák suhogását. Mintha a levelek beszélgetnének egymással. Kakukk, gerlék és erdei madarak éneke teszi még otthonosabbá azt a rég elfeledett, biztonságos érzést, mely most olyan torokszorítóan tör fel a mélyre temetett emlékek közül. 

Mintha szivacsgödörbe, vagy még inkább felhőbe zuhannál, puha és mégis megfog annyira gyengéden, hogy el sem hiszed, pedig tudtad, hogy van ilyen, és mindig is erre vágytál.

Lovad hátán elrévedve lassan magadhoz térsz. Egy tengerpart közeli erdőben haladtok egyenletes, andalító ringatózásban. A magas ciprusok mögül már hallatszik a tenger zúgás és a sirályok rikoltása.

Kijöttök az erdőből és a parti homokon végig ügetve belegázoltok a hullámokba. „-Ez egy különleges tenger. A vize minden fájdalmat begyógyít. Mert minden fájdalom és sérülés gyógyulni akar. Ide zarándokol el mindenki, aki megtisztulásra, felébredésre és életre vágyik.” Lovad épp csak befejezte mondatát, már kezded is érezni ezt a különös, semmihez sem hasonlítható, lágy bizsergést, ahogy a tenger hullámai végig simítják testedet.

Minden, ami valaha fájt, értelmet nyer, majd távozik belőled. Olyan terhektől könnyebbülsz meg, melyeknek korábban a létezéséről sem tudtál.

„-Valaki nagyon rég óta vár már Rád. Odaviszlek hozzá. Ő is nagyon fontos részed. Örülni fogtok egymásnak.” Ahogy elhangzottak lovad szavai, máris erős vágtába kezdtek a part menti fövenyen. A táj gyorsan változik. Mediterránból trópusiba vált. Fölerősödik a szél, ahogy megérkeztek egy végeláthatatlan dzsungelhez, melyet csak egy vékony homoksáv választ el a tengertől.

„-Innentől egyedül kell menned. Eddig mi találtunk meg téged. Őt viszont Neked kell megtalálnod. Hangolódj rá az őserdő zenéjére és indulj!” Még nézed, ahogy lovad alakja távolodik, majd eltűnik a parti homok mentén, de tudod, hogy bárhol is vagy, veled lesz most már mindvégig.    

     

Behunyod a szemed és hallgatod az erdő felől érkező izgalmas hangok arzenálját. Madarak kiáltása, majmok rikoltozása erősödik, melyet egyszer-egyszer, ragadozó vadak mordulása tör meg. Bele szippantasz a levegőbe és elindulsz az ösztöneid után. 

Vezetnek a hangok, illatok, érzések és megérzések. Nincs benned kétely, csak mész határozottan célod felé. „-Hideg, meleg, forró, tűz. Gratulálok.” Szól egy mély, bársonyos hang. Az az érzésed támad, hogy bármelyik blues vagy jazz slágert tökéletesen el tudná énekelni. Ki sem kell, nyisd a szemed, mégis érzed ezt a szempárt. Igéző, ébenfekete mélység. Erős, szuggesztív, szinte hipnotizál.

Lassan egy hatalmas fekete párduc alakja bontakozik ki előtted, ahogy ruganyos léptekkel elsétál melletted, majd egyetlen tökéletes ugrással egy lehetetlenül magas faágon terem, hogy ott lustán elhelyezkedjen. Van valami felfoghatatlan elegancia ebben a bestiában. Ilyenekre gondolsz, miközben csodálattal nézed minden mozdulatát.

„-Most Te jössz Barátom. Amit én tudok, azt Te is tudod, elvégre egyek vagyunk, vagy mi…” Izgalom és jól eső bizsergés jár át. Kételynek nyoma sincs, készülsz az ugrásra. Kinézel egy faágat magadnak, épp a párduc mellett. Izmaid megfeszülnek, majd, mint a rugó löknek a magasba. Mancsod eléri az ágat, majd könnyedén lök még egyet rajta, hogy a hátsó lábad is pontosan, puhán és hangtalanul érkezzen.

„-Tetszik a stílusod.” Mondod mosolyogva, ahogy egymásra néztek. „-Helyes. Enélkül nehéz lenne igazán jól kijönni.” Valami azt súgja, hogy tényleg nagyon jól fogjátok érezni magatokat egymás társaságában. „-Unatkoztam Tesó. Jó, hogy újra itt vagy. Megkérdezném, tudod-e ki vagyok, de hogyne tudnád, hisz nagy zsivány vagy Te.” Már nehéz megmondani melyikőtök is vagy, hisz két izmos fekete párduc mosolyog egymásra kedélyesen. „-Te is hiányoztál Tesó. Intuíció és megérzések nélkül csupa bénázás ez az élet.” „-Ugye? Itt meg kinek sugalljam a zseniális ötleteimet, ha nem vagy itt?” Kérdezi párducod szelíd dorgálással. „-Annyira jó, hogy vagy.” Mondod, és közben már nem tudod, hogy zokogva nevetsz vagy nevetve zokogsz.

„-Bírlak Tesó. Gyere, harapjunk valamit. Az a gazella ott lent alig várja, hogy levadásszuk.” Könnyedén beleegyezel, és már suhantok is, hangtalanul ugrálva ágról ágra, míg valóban meg nem pillantjátok a gazella alakját, ahogy gyanútlanul legelészik a zöldben. Felizzik benned a vadászösztön. Nincs más vágyad, mint leteríteni a prédát. Könyörtelen elszántság járja át minden porcikádat.

Egyszer csak, a kellő pillanatban ruganyos izmok lökik el a két fekete testet a menekülő gazella felé. Kergetitek, játszotok, nyolcasban cikáztok a préda körül miközben az összjáték és áramlás legmagasabb szintjét élitek át. „-Balról Tesó. Én kiugrasztom és a Tiéd.” Súgják az ösztöneid, majd valóban, a balról kiugró gazella egyenesen a karmaidba veti magát. Egy laza mozdulattal leteríted, és a préda a tiéd. „-Ugye mondtam, hogy csak ránk vár.” 

„-Helyesen beszélsz. Azt tettük, ami a dolgunk.” Jóleső lakmározásba csaptok, de két párduc helyett már csak egy van. „-Említettem már, hogy egyek vagyunk Tesó?” Szól a párduc, most már belőled, Neked.

Egy darabig még kiélvezed az ösztönök és megérzések által vezérelt tökéletes test energikus mozdulatait. Öntörvényű vagy, még magad sem tudod magadat kiszámítani. Ugrasz, suhansz, megállsz, leheveredsz, lustán lelógatod hosszú farkadat az ágról. Álomba merülsz, majd ébredsz, s már Te magad vagy az éjszaka. Az ismeretlenből érkező, isteni sugallat, a változás szele, a semmivel nem magyarázható zsenialitás, spontán eleganciába burkolva.

„-Eleget szórakoztunk Tesó. Valaki vár Rád a Türkiz Tónál. Odavezetlek.” Rövid, könnyed séta után valóban egy egészen lehetetlenül szép türkiz színű tóhoz értek. „-Még látlak Tesó. Most megyek. Ha kellek, tudod, hol találsz.” Azzal két ugrással el is tűnik az erdőben és te ott állsz a tónál, megint emberi alakban.

A telihold elképesztő ragyogással tükröződik a tó felszínén. „-Gyere Pajtás, dolgunk van.” Szól egy jóleső, dörmögő hang. Ismerős, szeretetteljes és körül ölelő. Hátra sem néz, csak elindul, és Te szó nélkül követed. „-Tetszik ez a vidék, ugye?” Szól hátra a hatalmas barnamedve. Mosolyogva bólintasz, hisz amióta megláttad a tavat, az a gondolat van benned, hogy igazán hazaérkeztél és, hogy itt akarsz letelepedni.

A medve, mintha csak a gondolataidban olvasna, így szól: „-Nos, ha ez minden vágyad, építsünk Neked egy takaros gerendaházat ide a tó partjára!” „-Szívemből szólsz Barátom.” Feleled neki, azzal nekiálltok fát dönteni.

A medve erejét magadban érezve döntöd ki a megfelelő fákat. „-Hatalmas ez az erdő. Marad benne bőven.” Szól a medve. „-Nem kell visszafognod magad. Legyen olyan és akkora, amekkorát szeretnél. Lesz benne hely neked, asszonyodnak, családodnak is, az udvaron jószágnak, kecskének, kacsának, libának vagy bárminek, amit szeretnél. Ez a Te otthonod lesz.”

Együtt gyorsan haladtok, a ház hamar elkészül és olyan, hogy szebbet, jobbat, megfelelőbbet álmodni sem tudnál. Medvéddel gyönyörűen és hatékonyan dolgoztok össze. Megcsináltok mindent, ami szükséges a házban és a házkörül. Modern és mégis ősi otthon, mely tökéletesen illeszkedik a környezetébe, melyből nem elvesz, hanem hozzáad, kiegészíti azt.

„-Sose gondoltad volna, hogy ennyi mindenhez értesz, igaz?” Mosolyog rád a hatalmas barnamedve. „-Én vagyok a Tett-Megvalósító Erőd. Innentől, ha akarsz, sem veszíthetsz el. Részed vagyok, hozzád tartozom. Már csak azt kellene kitalálni, miért vonzódsz annyira ehhez a tóhoz.”

Nézed a tavat és egészen mély megérintettséget érzel. Tényleg nem kell menni sehova. Megérkeztél, itthon és otthon vagy ezen a varázslatos helyen. „-Nappal is tetszeni fog, afelől biztosíthatlak.”

„-Ez a tó a szívem. Erős, kiapaszthatatlan és rengeteg élet forrása. Őt is több erdei patak táplálja, otthont ad halaknak, vízi madaraknak, szitakötőknek, békáknak, sőt, még egy vízi bivaly pár is megmártózik benne naponta. Emellett biztonságos és befogadó. Bármikor lehet úszni is benne egyet.”

„-Valóban így van.” Szól a medve. „-Ideje visszamennem a rengetegbe. Ha szükséged van rám, csak szólj! Részed vagyok, Benned vagyok. Ha elszunnyadnék, nyugodtan ébressz fel. Most megyek, Te meg vedd birtokba új otthonodat! Költözz be, töltsd meg élettel és érezd magad otthon benne. Előtted az élet, előtted az álmaid, valósítsd meg őket!”

Még egy erős kézfogás, és medvéd kedélyes cammogással elindul az erdő felé, te pedig végre otthonra lelsz magadban.

Újrakezdés

„-Te miért kelsz fel hajnalban és mész a zenesekkel meditálni?"

"-Fogalmam sincs…”

Ez a beszélgetés valahol egészen mélyen érint meg. Egy olyan részemet hívja elő, amelyhez tényleg nagyon le kell ássak magamban, átütve a szorongás szülte kőkemény felszínt. Tovább kell ássak, a sértettség és bizalomvesztettség talaján túl.

Mit rejt ez az ismeretlen, mégis ismerős, rég nem látott mozdulat? Ez a mosoly örök és nem fog rajta az idő. Előbb volt, mint én, és lesz még bőven az után is, hogy amit most magamnak gondolok, már emlékként sem lesz jelen. Akkor is lesz, amikor majd egy másik testen keresztül, egy másik tudat fedezi fel ugyanilyen ismerősként.

Keresed a bizonyosságot, de már nem leled sehol. Minden megkérdőjeleződik. A dolgok értelmüket vesztik, mégis mész tovább és teszed a DOLGOD, mert ez a dolgod. A Lét-Bizalom ott lüktet benned mélyen belül, de nem férsz hozzá, mert a csalódás, a kudarc, a félelem és szorongás rétegei eltakarják előled.

Mégis ott van benned, mert, ha nem lenne, nem mennél tovább. A hit próbája ez a hitetlenség idején. Rettegsz bevallani magadnak, mennyire kiüresedtél. Félsz, hogy nem bírnád ki, ha ezzel a részeddel kellene szembe nézned. Pedig nincs más út. El kell fogadd magadban az elfogadhatatlant. El kell fogadd a halált ahhoz, hogy újra élni tudj.

Először jön a fájdalom. Szeretnéd megúszni, de egy nap elönt az az erő, mellyel már bele tudod engedni magad. Itt indulsz el a gyógyulás felé, ahogy egy gennyes sebet kitisztítanak vagy ahogy egy érett pattanás szinte magától kifakad. Egész testedet rázza a zokogás, mégis érzed a megkönnyebbülés hullámait, ahogy kimossák belőled azt, amihez eddig annyira ragaszkodtál.

A fájdalom elmúlik, a veszteség megmarad. Ez a következő lépés. Elfogadni és egész lényeddel átélni annak biztos tudatát, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Hasonló még lehet, de jobban esik, ha inkább teljesen más. Nem akarod, hogy bármi is arra emlékeztessen, amit már nem kaphatsz vissza. Az emlékek még keresik benned a helyüket, lassan mégis viselhetőbbé válik a jelenlétük.

Aztán túl leszel ezen is, mert, aki végig megy az alagúton, egyszer biztosan kiér a túloldalra.

A veszteség is a helyére kerül benned.

Most jöhetne, hogy új életet kezdesz, hisz túlélted a túlélhetetlent. A torony összeomlott. Egy részed ott maradt alatta, de te azt választottad, aki megmenekült. Elmúlt a vész, még akár ünnepelni is lehet, de az új élet kezdete még odébb van.

Ugranál fejest abba, ami szembejön veled, a mozdulatot azonban nem tudod befejezni. Valami megállít. Valami hiányzik, a hajdani erőt nem találod magadban. Bizonytalanok és tétovák a lépteid. Ilyen állapotban nem tudsz még belehelyezkedni egy új életbe, még akkor sem, ha a sors tálcán kínálja eléd.

Időt kérsz, és mélyen magadba nézel. Mit veszítettél el? Mi hiányzik? Melyik részed sérült meg attól, hogy beleálltál a fájdalomba?

Végül visszamész a romokhoz. Már érted, hogy az igazi munka csak most kezdődik, hisz ami az összedőlt életedből maradt, azt helyetted senki nem fogja eltakarítani. El kezdesz hát keresgélni a törmelék alatt hosszan és kitartóan. A lélegzeted finomodik és vezeti a figyelmedet, mely egyre jobban letisztul. Időzöl az időtlenben.

Nem csak arról van szó, hogy ráérsz, hanem, hogy már nincs is más valóság, csak ez a pillanat. Életed romjai igazgyöngyöket rejtenek. Ott lapulnak csendben és várják, hogy rájuk találj. Csak ez fontos most.

A lélek úgy mozdul, mint egy halhatatlan tai chi mester. Vízként folyik keresztül az éles sziklákon, s egyszer csak megérzed porban heverő igazgyöngyeid mindenen áthatoló ragyogását. Most érted meg igazán, hogy mindez érted történt.

Igazgyöngyeidet, értékeidet nem az összeomláskor veszítetted el, hanem már az építéskor.

Beleépítetted a tornyodba, az illúzió téglái közé. Odaadtad, beáldoztad őket, hogy cserébe kívülről kapd meg azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak. Mélyen belül elárultad magad. Vétked megbocsáthatatlan, mégis érzed, ahogy megérint a semmivel sem magyarázható kegyelem.

A zokogás, mint ismerős vendég, újra eljött hozzád. Öröm és a fájdalom vizei egymásba ömlenek. Van feloldozás, és Te végre, annyi idő után újra kapcsolódhatsz önmagadhoz. Az a rakoncátlan kisgyerek, akit elhagytál egykor, most visszatért hozzád. Utatok innentől együtt vezet tovább.

Az élet megelevenedik, újra színesbe vált a fekete-fehér film. Mintha eddig semminek nem lett volna értelme. Mintha eddig csak túlélésre játszottad volna minden szerepedet. 

Akkora a hála és a katarzis élménye, hogy azt érzed, ha itt érne véget, már akkor is megérte volna. Itt azonban nincs még vége. Most jön az, hogy meg is add ennek a gyermeknek azt a figyelmet és szeretetet, amit eddig megvontál tőle. Örül, hogy újra itt vagy vele. Nem haragszik, nem játszmázik. Egyszerűen csak bízik benned és abban, hogy nem hagyod el többé.

Kacsakövezés a Duna parton. Nézitek, ahogy pattog a kavics a folyton változó víz tükrén. Begyalogoltok térdig a vízbe. Csukott szemmel engeditek, hogy megérintsen és meg-meg billentsen a hullám, melyet még egy uszály indított el.

Biciklire pattansz és elindulsz csak úgy találomra felfedezni az utcákat, melyek az itt maradt római kori romokra épültek. Megmutatsz neki mindent, nem korlátozod, nem fegyelmezed és ő sem követelőzik. Elfogad téged és azt, amit kap tőled, mert érzi, hogy amit adsz, szeretettel adod.

Folyamatos munkával hordod el a romokat és a törmeléket, míg végül meglátod a talajt és a fellélegző aljnövényzetet. Feltör egy tiszta vizű forrás is, és elkezdi lemosni a port köveidről.

Egy újabb igazgyöngy került most elő, pedig még az előző öröme is ott lüktet benned. Elhangzik egy szó, egy mondat, mely annyira tiszta, akár az imént feltört forrás vize. Nagyon rég hallottad ezt utoljára, mikor még egy igazabb világhoz tartoztál. Az öröm könnyei mossák le most az emlékeket. Újra hallod az indián nevedet, ahogy egykor szólítottak. Mikor még volt miért harcolni, mikor még volt ügy, mely mellé egész lényeddel oda tudtál állni. Ekkor még nem ismerted a gyávaságot és a megalkuvást. Itt még a jó halál értékesebb kincs volt, mint az értelem nélküli túlélés.

Romjaid alól előkerül a benned lévő nyers, elemi vadság, melyet a gyermek részed mellett még beépítettél a toronyba. Ő is vállalhatatlan volt, mert, aki nem ismeri a hazugságot, az félelmetes, és az nem illik ebbe a világba. Elrejtetted hát, hogy konszolidált és értelmezhető legyél azok számára, akik ugyanígy elrejtették az értékeiket önmaguk elől.

Most végre ő is itt van és keresi a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson. Irány az erdő. Itt az ideje kicsit elveszni a vadonban. Társak várnak rád valahol, de te térkép nélkül indultál, mert amit látsz most fontosabb, mint az, amit gondolsz róla. Szarvas bőgés hasítja a fák közt a hűvös, szürkületi levegőt. Megtaláltad az egyetlen utat, melyen nincs turista jelzés.

„Ez az út nem is létezik. Talán én sem létezem.” - villan át rajtad a gondolat, de mész tovább és engeded az útnak, hogy megmutassa neked, amit látnod kell. Ilyenkor nem kellene erdőben éjszakázni. – mondták többen. Ilyenkor a szarvasok is veszélyesebbek, mint máskor. Nem baj, most pont ez kell. A veszély, a vadság, a kiélezettség.

Lassan lemegy a nap, ideje sátrat állítani. Végre ledobod magadról a nehéz túrazsákot és engeded, hogy a lélegzeted visszataláljon természetes ritmusához. Biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy ez az erdő vigyáz rád.

Egy helyen a vadak feltúrták a földet. Itt puhább a talaj, pont ideális lesz a sátor alá. Az éjszaka szinte kellemesen telik. Egyenletessé simul a lélegzeted a tiszta levegőn. Fogalmad nincs hol vagy most, mégis otthon érzed magad ebben az erdőben, mely a maga vadságával befogad téged a te vadságoddal együtt.

Még az este folyamán érkezik egy gondolat, mely valami nagy mélységet rejthet magában, de azt is tudod, hogy ennek megfejtéséhez még idő kell. "Jogod van a saját fájdalmadhoz." Annyit tehetsz, hogy hordozod magadban ezt a mondatot és időnként ízlelgeted. Együtt vagy vele, de nem akarsz tőle semmit. Olyan, mint egy hallgatag útitárs, aki némaságában is jobban figyel rád, mint bárki más a hangoskodók közül.

Mikor valóban élsz, a félelmek számára láthatatlan vagy. Jöhet az élet! Legyen, ami van! Mindez megtörténik, az élmény jön és megy. Aztán egyszer csak otthon vagy megint és újra magad köré teremted a jól megszokott helyzeteket.

Hogy tudnál most kapcsolódni, amikor épp csak most kaptad vissza elveszett értékeidet? Hogy tudnál most kapcsolódni, úgy, hogy ez eddig mindig az értékeid beáldozását is jelentette? Nem árulhatod el újra önmagad. Végre magadra találtál, nem cserélheted le magadat másokra. Mi lesz most? Hisz társas lény vagy te is, mint az emberek általában, természetüknél fogva.

Vállalod a kockázatot, és önmagad maradsz? Tud-e, akar-e hozzád bárki kapcsolódni, ha nem veszel vissza magadból. Van-e aki így is képes szeretni, tisztelni és elfogadni? Van-e, akitől nem kell félned, hogy ha meglátja a gyengeségeidet és a sérülékenységedet, akkor elhagy, mert mindez ijesztő és viselhetetlen számára? Van-e, akit nem hagysz majd el te magad, attól való félelmedben, hogy ha te nem teszed meg, majd megteszi ő?

Még nem tudsz lépni, még nem jött el az idő. Visszakaptad az elveszett részeidet, melyeket még a másokkal való kapcsolódás miatt száműztél magadból. Most akár egész is lehetnél, de, mikor a torony összedőlt, a kapcsolódásba vetett hitedet is elveszítetted. E nélkül pedig nehéz lenne bármibe is beleengedned magadat.

Menned kell hát tovább, a sérült hit és bizalom nyomait követve. Vajon hová fognak elvezetni?

Teljes a zavar, hisz megkaptad már többször, amit kértél, amit akartál, még sem jött el a várt boldogság. Kaptál helyette mást, mely néha még jobb is volt, mint, amit el tudtál képzelni. Amit meg igazán jónak gondoltál, azt ahogy adta, el is vette az Sors. Nem csoda hát, ha most azt sem tudod, mit akarsz az élettől. Az meg, hogy az Élet mit akarhat tőled, majd a következő kérdés lehet.

Vissza hát a romokhoz, folytatódhat a jól megszokott tisztogatás. Jön a kérlelhetetlen felismerés, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Lehet, hogy így maradsz. A naivitásoddal együtt a hitedet és a bizalmadat is elveszítetted. "A tavalyi fészekben ne keress idei fiókákat." Ezt az életet már így kell leélned. A realitás és a félelmeid lassan elkezdenek falat építeni köréd a romok mohosodó köveiből.

Megint itt tartasz. Véded magad a saját életedtől. A szorongás összehúzz és sutává teszi minden mozdulatodat. Idegenné váltál a saját testedben. Gyengeséged, félelmeid úgy vesznek körül, mintha levakarhatatlan, gyengeelméjű társak lennének, akik hűségesen kísérnek, bárhová mész is.

Mindez egy kapcsolódás kellős közepén. Magad sem tudod, milyen megfontoltságból hívtál vendéget összedőlt életed emlékei közé.  Máskor talán cikinek éreznéd, ami történik. Szánalmasan átlátszó vagy, de legalább nem hazudsz. Ez van. Szorongsz és a szorongásod miatt még lelkifurdalásod is van. Igen, annyi tanulás és önmagadon való kemény munka után ennyire szerencsétlen tudsz lenni...

Elengedsz hát mindent, hisz nincs mit vesztened. Ami igazán fontos, azt már nem lehet tőled elvenni, mert a részeddé lett. Ami történik, annak talán még némi humora is van. Már szégyellni sem tudod magad. Ez a képesség kiveszett belőled. 

Aztán egymásra néztek és egyszer csak meglátod a szemében mindazt a fájdalmat és derűt, amin átmentél. Nyoma sincs ítéletnek, mert, aki ezen átmegy, az többé nem képes annyira eltávolodni az élettől, hogy elítélje azt, ami emberi.

Vendégségben vagyunk a romjaimnál, és ő, aki szintén élte már túl a saját zuhanását, otthon érzi magát a csupasz, mohosodó köveken.

-Gyere csak! – mondja. – Nézd meg, mit találtam! Egy hatalmas seb a talajon, melyet eddig sem eltakarni, sem begyógyítani nem tudtam. Vérzése elállt, gyógyulásnak indult és a heg helyén egy kis, törékeny virág dugta ki a fejét.

-Ez a kis növény most a hited és a bizalmad. – mondja. –Nem csak a tiéd, hanem az enyém is, amit beléd vetek. -Így vagy ember és én így szeretlek. Minden gyengeségeddel és fájdalmaddal együtt. Látlak Téged és Te is látsz engem. Nem akarunk semmit. Most jó így. A dolgok majd történnek valahogy, a virágra meg vigyázunk.

-Legyen szép estéd.      

Csak kézenállás, mi?

Ha fejlődni szeretnél egy mozdulat elsajátításában, nem elég a fizikai gyakorlás. Értened kell, hogy mit miért csinál a tested. Fontos, hogy érdekeljen a folyamat is, ami benned zajlik, így magadat is jobban megismered. Az ész és lélek nélküli gyakorlás nem visz előbbre.

A változás nem a test korlátai miatt nehéz, hanem azért, mert az elme ragaszkodik a régi mintákhoz. Ismered a mondást, miszerint a „biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó”. Ez az elme mondata. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer, még akkor is, ha az teljesen egyértelműen ártalmas.  

Ahhoz, hogy mégis ki tudj keveredni a hibás mintákból nagy lelkierőre és a felfedezők kíváncsiságára van szükséged. A lelki erő két fontos összetevője pedig a Bátorság és a Bizalom.

Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy többé nem félsz egyáltalán, hanem azt, hogy a félelmek ellenére képes vagy a szívedet követni, amikor döntés előtt állsz. Valójában épp a félelmek edzik meg a szívedet, ha nem elbújsz előlük, hanem szembe nézel velük.

A Bizalom megint csak nem arról szól, hogy vakon bízol a szerencsédben, és hogy nem ismernéd a kételyt. A Bizalomban van egy nagy adag kockázat vállalás is. Nem abban van bizonyosságod, hogy ha a szívedet követed, soha nem szenvedsz vereséget, hanem abban, hogy a vereség után is van tovább, és hogy bármi is történik veled, az el fog majd vezetni valahová.

A Kíváncsiság - hogy felfedezd és megértsd a saját tested működését, hogy megtaláld magadban azokat a mintákat, melyek egy-egy mozdulat tökéletes végrehajtásához kellenek - a bizalom és a bátorság mellett az az összetevő, mely belevisz a cselekvésbe.

Elengeded a régit, akkor is, ha az újat még nem látod. Kitartó belső munka kell ahhoz, hogy helyet tudj csinálni magadban az újnak, és hogy megértsd a testedben lévő feszültségek mélyebb okát.

Merev a vállad? Korlátozott a mozgástartománya? Feszesek a combhajlító izmaid? Nem tudsz egyenesen ülni? Nem érted, hogyan tudna összedolgozni a csípő horpasz a széles hátizommal és a hasizmokkal?

Hol akad el benned a mozdulat, melyek azok a részeid, melyek között nincs kapcsolat? Mire van szükséged ahhoz, hogy egész lényeddel egy irányba haladj?

Sokkal több a tét, mint hogy tökéletesen tudsz kézen állni vagy össze tudsz kötni egy varjú pózt egy fejenállással.  

Mutatok erre egy esetleges példát:

Az elején talán csak egy boltív tartja a testedet, melyet az enyhén behajlított karok alkotnak. Feljebb laza tónusú izmokból, véletlenszerűen létrejött ’banán-póz’ alakul ki. Amikor egy fotón keresztül szembesülsz a látvánnyal, még eldöntheted, hogy jó ez neked így is, vagy szeretnéd kiegyenesíteni a pózt.

Ha banánban maradsz, a fejlődésed megáll és a derekad előbb-utóbb megfájdul, a vállaid pedig egyre rosszabb állapotba kerülnek.

Ha úgy döntesz, hogy ki akarod egyenesíteni a pózt, nem csak a gyakorlásodat, de a tudatosságodat is egy magasabb szintre kell emelned. Elmélyült figyelemmel pásztázod a tested izomzatát és próbálod megérezni előbb a hátad közepét, a trapezius középső és alsó szakaszán majd az keresztcsont környékét.

Hallod az instrukciót újra és újra. Ésszel fel is fogod, de a szavak még nem érkeztek meg a testedbe. Behúzod a hasad, beforgatod a medencéd, bicskázol a lábaddal, de közben a karod hajlítod és vállszögbe kerülsz. Erre korrigálod a vállszöget, beletolsz, ahogy csak bírsz, de elveszíted a medencét, és visszatér a banán póz.

Még nem beszélünk egyensúlyról, csak a pózt javítod, de túl sok mindenre kell figyelned, a test még nem érti, mit szeretnél tőle. Hol vállban, hol derékban törik meg a póz, és te fáradsz, mert a törések mentén elfolyik belőled az energia.

Ennek ellenére mész tovább, egyre trükkösebb rávezető gyakorlatok mentén próbálod a kapcsolatot megteremteni a különböző izomcsoportok között.

A póz még tökéletlen, de már vannak tudatosított területek a testben, ahol eddig semmit sem éreztél, ott most észreveszed, hogy tudsz lazítani és feszíteni. A figyelmed lassan kezdi meghódítani a vállaid után a hát felső szakaszát. Már nem fáradsz úgy el, hisz kezded elosztani a terhelést.

Amit talán a legnehezebb megérezni, az a középpontod. Próbálod nyitni a vállad, hogy nagyobb mozgásteret nyerj, miközben aktív hasizmokkal és horpasszal billented a medencéd magad alá. Ellentétes irányú törekvések ezek, mégis ez visz el a korrekt, függőleges pozíció felé.

Kezded megérezni a hasizmokat, de a fenék még mindig külön életet él. Előre billensz, és hirtelen kidobod a feneket hátra, hogy mentsd a pózt, de abban a pillanatban ellazítod a hasizmokat, és már el is veszítetted a középpontodat, a póz pedig atomjaira hullik szét.

Végül egy-egy pillanatra sikerül megreguláznod a rakoncátlan testrészt, és egyszer csak addig sosem ismert stabilitást és könnyedséget tapasztalsz meg. Az ujjak maguktól egyensúlyoznak, pedig korábban még súlyt sem tudtál igazán tenni rájuk, és a póz, melyben eddig az életedért küzdöttél, most szilárdan áll, a semmi közepén.

Egy pillanatra megszűnik minden, csak a lélegzet és a koncentráció marad. Egy örökkévalóságnyi villanásra a gondolatok nélküli végtelen tér szabadságában időzöl, aztán hirtelen közbeszólnak a megszokott minták: „Ez lehetetlen, hisz te nem tudsz kézen állni…”

Úgy jössz le, hogy akár maradhattál is volna. Nem egyensúly vesztés volt, csak a régi, megszokott gondolkodási struktúrák hoztak le.

Azt viszont megérezted, hogy ha sikerül a tested izomzatát egy integrált függőleges irányú erőkifejtésre rávenned, sokkal könnyebb az egyensúlyt is megtalálnod. Már tudod, mit keresel, csak az oda vezető ösvényt kell kitaposni.   

Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan gondolsz magadra. Egy olyan emberként, aki nem tud és nem is fog kézen állni vagy egy olyan valakiként, aki már elindult a beton-stabil egyensúly felé.

Könnyen lehet, hogy egy belső konfliktus előtt állsz. A kifogások világában nincs felelősség vállalás. Kényelem van és biztonság, hisz körül vesznek a megszokott korlátaid. Ha kilépsz ebből a világból, egy ismeretlen, de jóval tágasabb világba kerülsz, ahol fejlődés van, szabadság, erő és tudatosság. Ha az utóbbit választod, nincs visszatérés az előzőbe.

Kérhetsz segítséget, de a problémáidat magad oldod meg, vállalod a felelősséget a döntéseidért és, ha kell, elviszed értük a balhét, de más balhéját már nem viszed el. Előre léptél a saját személyiség fejlődésedben, már nem egészen ugyanaz az ember vagy, mint voltál, és ezt a környezeted is megérzi.

Ha a munkahelyeden eddig elnyomott, kihasznált pozícióban voltál, ezt nem fogod tudni tovább csinálni. Kiállsz magadért, mert nem köpheted szemen azt, amiért ennyit dolgoztál, egyre jobban értékeled mindazt a fejlődést, melyen végig mentél.

Számtalanszor legyőzted a félelmet, mikor határátlépés előtt álltál. Bármilyen nehéz is volt, de leváltál a falról, átlépted az árnyékodat és most egy sokkal szabadabb térben lendülsz. Érzed a tested feszülését az ujjaktól a lábujjakig.

Talán reggeli órákon is részt vettél. Verítékben úszva nyomtad a fekvőtámaszokat, miközben mások még aludtak vagy a kávéjukat szürcsölgették. Újból és újból neki mentél a korlátaidnak, hogy mindazt, amitől félsz, átüsd a tudatosság kalapácsával. Érzed, ahogy lüktet a vér az ereidben, érzed, hogy feltölt és átjár az erő.

A tartásod egyre egyenesebb és észrevétlen leszoktál a panaszkodásról.

Most lehet, hogy épp egy olyan ember próbál megfélemlíteni, akinek fogalma nincs róla, hogy mi van a félelem és a megalkuvás kerítésén túl. „Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Itt mindenki pótolható…” Most esik csak le igazán, hogy eddig egy olyan helyen dolgoztál, ahol pótolható voltál, ahol igazából senki sem értékelte azt az embert, aki Te vagy. Sebaj, már úgy sem illesz a munkatársak közé.

Felállsz és mosolyogva az ajtóhoz sétálsz a szabadság ízével a szádban. „Ez nem ilyen egyszerű.” – sikolt egy kétségbe esett hang benned, de a döntést már meghoztad. Hirtelen túlnősz mindenen, ami addig öntudatlan rettegésben tartott. „Pontosan ilyen egyszerű.” – érkezik a válasz a bölcsebbik énedtől.

Az életben időnként választani kell. Pedig Te csak kézen állni jöttél. Most mégis magaddal kerültél egyensúlyba.

Szemléletmód Váltás

„Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.” Ez az egyik legbosszantóbb, mégis legreménytelibb mondat, amit az áldott kereszténység reánk hagyományozott…

Nem akarásnak nyögés a vége, de sokszor az akarásnak is. Amikor az út, amit taposol, hosszú ideig egyenesen halad, könnyen ellustulhatsz, elbóbiskolhatsz. Biztonságban érzed magad, akkor kapsz csak észbe, mikor hirtelen kanyar vagy útelágazás elé érsz.

Na, most merre? Van időm bevenni a kanyart?

Van úgy, hogy nincs időd dönteni, van úgy, hogy a legjobb döntés is látszólag rossz döntés és fájdalommal jár. Fának mész, árokba borulsz, a választott út zsákutcába vezet. Az Élet megállásra vagy adott esetben akár térdre kényszerít.

De hát eddig olyan jól ment minden! Mi, a fene történt? Hol rontottam el? Miért ver engem az Isten? Azt hittem, jó úton vagyok... Dühös vagy és joggal, perelsz az Univerzummal, ez azonban nem változtat a tényen. Menet állj! Újra tervezés indul.

Az egyik legnagyobb hiba, hogy, ha elesel, még rúgsz is egyet magadon. Talán még látod is a banánhéjat, amit könnyen átléphettél volna, ha jobban figyelsz. „Miért nem figyeltem? Miért nem voltam éberebb, miért nem vettem észre a közelgő, baljós jeleket?” Utólag beugrik egy megérzés, amit akkor figyelmen kívül hagytál, egy mondat, amit nem akartál meghallani. Te vagy a hibás, magadra vess, miért nem voltál körültekintőbb?

Nem elég, hogy pofára estél, még jól be is olvasol magadnak.

Sokszor automatikusan belecsúszunk ebbe az önbüntető viselkedés mintába, hisz ezt tanultuk. Tett van és következmény, vállalni kell, a felelősséget, a balhét el kell, kérem vinni. Ez így rendben is van, de teljesen felesleges emiatt még bántanod is magad.

Visszanézel, hogy értékeld a helyzeted, hogy megtaláld a hibát és levond a tanulságokat. Ilyenkor legtöbbször meg is találod azt a pontot, ahol még menthető lett volna a helyzet, de az is lehet, hogy egyszerűen nincs ilyen pont.

Zavarba ejtő ez a felismerés. Igen, lehettél volna éberebb, hallgathattál volna a figyelmeztető hangra, de a baj, akkor is bekövetkezett volna. A kanyaron túl leszakadt az út, ha ott esel le, az még rosszabb lett volna. Kiderül, hogy az útelágazás másik felén is várt volna rád valami kellemetlenség.

- De hát hol rontottam el?

- Sehol.

- Akkor miért büntet az Univerzum?

- Nem büntet. Egyszerűen most ez van, ezzel kell kezdeni valamit.

- Akkor lehet, hogy mégsem velem van a baj?

- Nem, sőt, nincs is baj. Helyzet van.

- És akkor most, hogyan tovább?

- Hiába is agyalsz, erre most nem fogsz rájönni. Nem az a dolgod, hogy megold a problémát, hanem, hogy állj meg és nézz körül. Láss, érezz, tapasztalj! Szívd magadba azt, ami körülvesz. Érezd a hús-vér valóságot, hogy lüktet benned az élet, és, hogy Élet vesz körül minden pillanatban.

Ilyenkor valójában nem büntetést kapsz, hanem időt. Amint megérted ezt, hirtelen felértékelődik a pillanat.

Egy kapcsolat, egy munkahely, egy álom elveszik és vele vesznek az ötletek, a tervek, meg az illúziók is. Megáll az idő és neked nem kell, tenned semmit. Nem büntetés ez, még, ha fáj is a hiány, hanem ajándék, kegyelmi állapot, mikor egy pillanatra megláthatod a valóság illúzióktól mentes arcát, mely olyan, akár a fodrozódás nélküli víztükör. Tiszta és egyértelmű.

Aztán beesteledik és rád telepszik a ’Lélek Sötét Éjszakája’. Ezt nem lehet elkerülni, megúszni. A Kétség, Félelem, Szégyen és Bizonytalanság démonai vetik Rád magukat. Sokat nem alszol, viszont derekasan küzdesz, mert ösztönösen érzed, hogy most a túlélés a tét, és, ha nem adod fel, túl fogod élni.

Egy éjszakán keresztül harcolsz az értékeidért, kételkedni kezdesz mindenben, amiben korábban hittél, leginkább önmagadban és a léted értelmében. Nem érted, miért veszítesz el valamit, amit az eddig, önmagadon végzett, kitartó munka gyümölcsének értékeltél. Miért ad valamit az Ég az egyik kezével, mikor másnap, a másik kezével úgyis elveszi azt?

A kérdések jogosak, és később a válasz is megérkezik.

Nézd meg magad most, milyen felfokozott tudatállapotban vagy! Megtennél bármit, borítanál bármit az életedben, hogy visszakapd, amit elveszítettél. Kész vagy áldozatot, bátor tettet hozni, kész vagy kockázatot vállalni. Kilépsz a komfort zónádból, és megteszed azt, amit évek óta halogatsz és, amit már rég meg kellett volna tenned.

Az egész éjszakás küzdés után nyugodt és tiszta a hajnal. Értelmet nyer a veszteség. Nem ész nélküli önfeláldozásra készülsz, hanem arra, hogy átlépd a saját árnyékodat. Előtérbe kerül és megszólal a bölcsebbik részed, aki erős, és feltétlen szeretettel van Feléd:

- Most itt a pillanat, tedd meg, de nem azért, hogy megjavítsd, ami elromlott, mert lehet, hogy nem lehet már megjavítani. Tedd meg magadért. Most minden változik, minden bizonytalan. Az egyetlen dolog, ami mindig ott lesz Neked, az Te magad vagy. Add meg magadnak ezt az ajándékot! Dobd le magadról a kinőtt kígyóbőrt. Már nem segít, nem véd meg, csak akadályoz.

Bújj ki a bábból és bontsd ki a szárnyaidat!

Félelemből korlátoztad magad, hogy megfelelj? Már nem kell, szeretetet koldulj, mert van Benned elég, jut belőle Neked is.

Mi az, amit már rég meg akartál adni magadnak, de idáig halogattad?

Ha nem ijedsz meg a fájdalomtól, és végig harcolod ezt az éjszakát, végül Rád talál az az Erő, ami a tiszta (illúzióktól, hátsó szándéktól, elvárásoktól mentes) tett megvalósításához szükséges.

Pontokba szedtem néhány fontosabb felismerést, melyek mostanában tudatosultak bennem. Nem biztos, hogy minden esetben pont így, ebben a sorrendben történnek, de talán egyik másik része Neked is ismerős és segítő hatású lehet:

·        Eljön az idő, mikor megérted, nem büntetésből kapod az ívet az Élettől. Nem Benned van a hiba. Ami történik, az ugyanúgy az Élet része, mint a jóleső, boldog pillanatok.  

·        Állj meg és nézz körül, lásd meg, mennyi örömteli dolog maradt így is melletted.

·        Nézz szembe a veszteség fájdalmával. Ha engeded, ha átereszted magadon, előbb szabadulsz, és a végén, mint a mesében, „hétszer erősebben, és hétszer szebben” fogsz visszatérni.

·        Halld meg a bölcsebbik részed hangját. Olyan szeretet és erő rejlik ebben, melyhez hétköznapi élethelyzetben nehezebb hozzáférni. Ilyenkor döbbensz rá, micsoda érzelmi erőtartalékok rejlenek még Benned.

·        Adj minderre időt magadnak. Azzal tudod a legjobban sürgetni a folyamatot, ha nem sürgeted. Ilyenkor (valójában mindig) Tiéd a világ összes ideje és mégis mindez egyetlen, tökéletesen átélt, időtlen pillanatban sűrűsödik össze. Már nincs, hova rohanni, nincs, mitől félni, aggódni, szorongani. Lehet végre élni.

·        Ami régen vágyott lehetőségként szembe jön Veled, arra bátran mondj igent, mert megérdemled. Most van itt a lehetőség, hogy az életed egy új, megalkuvás mentes szakaszába lépj.

Ha bármikor hasonló helyzetbe kerülnél, kívánok hozzá Erőt, Kitartást, Bölcsességet és önmagad felé való teljes Elfogadást, Szeretetet.

Szép Karácsonyt, és Izgalmas, Önmegvalósításban Gazdag, Boldog Új Évet Neked, Kedves Barátom.