Halál

A Halál szép. Béke és nyugalom, többé nem fáj semmi. Kész idill. Nincs is kellemesebb hely a temetőnél, ahol langyos melankóliában elmélkedhetünk az elmúlás szépségéről, szükségszerűségéről, és az elengedés adta finom megkönnyebbülésről….

Ennyire azért talán mégsem egyszerű a dolog. Győzködheted magad arról, „hogy ennek így kellett lennie…”, „hogy ez Isten akarata…”, de ettől még rohadtul fáj, amikor elveszítesz valakit, akihez egy minimális kötődésed is volt, akihez emlékek fűznek.

„Légy erős, lépj túl rajta!” Ahogy azt hallhatod időnként okoskodó ezoterikus hozzáértőktől. Ebben a témában a minden-tudó, kívülálló kibiceknek inkább nem osztok lapot. „-Még mindig nem dolgoztad fel?” „-Még mindig nem.”

Wass Albert egyik írásában arról számol be, hogy még gyerek korában, mindig, amikor valamelyik családtagja meghalt, azt volt szokás mondani: „-Törődjünk bele, ez Isten akarata…” „Mintha Isten, mindig csak rosszat akart volna nekünk….”

Valójában a Halál mindenhol ott van. Annak idején ezt a Buddhista Főiskolán annyit mondogatták, hogy szinte közhely lett belőle. Biztosan én is sokat koptattam ezt a mondatot, pedig azt, hogy ez mit is jelent valójában, akkor még föl sem fogtam. Évekkel később értettem csak meg ennek a mélységét. Akkor, amikor felismertem, hogy vannak dolgok, melyek már nem jönnek vissza, és, hogy én is halandó vagyok.

Amikor nem tudod, mitől félsz, akkor a haláltól félsz. Attól, hogy valamit végérvényesen és jóvátehetetlenül elrontasz. Ma már azt is tudom, hogy ez törvényszerű. A hiba elkerülhetetlen.

Minden szakítás, egy halál. Egy sérülés, egy hosszabb lefolyású betegség, halál. Különösen akkor, ha nem múló szövődményei vannak.

Sokáig azt gondoltam, mivel minden betegség lelki alapú, egyszerűen csak helyre kell állítani a lelki gubancot, és máris minden rendben van. Ma már látom, hogy ezt a kis ’lelki gubancot’ helyre állítani, a legnagyobb feladat...

A ’rossz szokás’ azt jelenti, ártalmas szokás. Sokféle módon elindulhatsz a lejtőn. Lehetsz alkohol, vagy/és nikotinfüggő. Hajthatod a szexet, bulizhatsz, drogozhatsz, égetheted a két végén a gyertyát.

Ezek közül azonban egyik sem annyira ártalmas, mint mérgező gondolatokat engedni a saját, meztelen lelkedbe, vagy akár másokéba. 

Ha ez a tevékenység szokásoddá válik, eheted a legegészségesebb ételeket, jógázhatsz, szívhatsz tisztított levegőt, valójában halálra ítélted magad, és ettől senki sem tud megmenteni. 

Mindig érdekelt, hogy azok az emberek, akik halálos betegségből gyógyulnak meg, azaz gyógyítják meg magukat, mit csinálnak másként, mint azok, akik ugyanabban a betegségben meghalnak.

Ha kicsit utána nézel valószínűleg Te is azokra az okokra bukkansz, amelyekre én.

Egy betegség mindig tanítani akar. Fel akarja hívni a figyelmedet arra, hogy valamit rosszul csinálsz, valamit nem értesz, nem látsz, valamit, ami nagyon fontos, ami életbevágó…

Aki meggyógyítja magát, az megérti ezt az üzenetet, és felhagy az ártalmas cselekvéssel, bármi legyen is az. Az is lehet, hogy elsőre nem érti, de nyitott és bátor szívvel keresi az okot, és kész elengedni ragaszkodásait.

A másik ok a gyógyulásra, hogy az illető megbarátkozik a halál gondolatával, hisz lehet, hogy már késő. Biztos, ami biztos, felkészül a halálra. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy minden világi ambícióját, földi vágyát elengedi, és csak a végtelenre összpontosít.

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb és mégis legizgalmasabb könyv ’A Köztes Lét Könyve’, azaz a Tibeti Halottas Könyv. Ebből kiderül, hogy a halál, valójában életünk legnagyobb lehetősége, és, hogy nem csak élni, de meghalni is tudni kell. Furcsán hangozhat, de a jó halál, tanulható…

A 3. jelentős váltás pedig a határtalan optimizmus. Innentől kezdve, aki a gyógyulás útjára lép, többé egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem enged meg magának. Ez első látásra ellent mondhat az előző pontnak, de amikor itt tartunk, a saját halálunk gondolata már nem riadalommal, hanem nyugalommal, izgalommal és határtalan derűvel tölt fel.

Ez is egyfajta, nagyon pozitív halál.

Egy addig aggodalmakkal, elfojtásokkal, rosszindulattal és mérgező gondolatokkal teli élet hal meg, és a poraiból megszületik egy bátor és bizakodó, szeretettel és tudatossággal teli másik. Akik ezt a váltást megcsinálják, azoknak tulajdonképpen mindegy, hogy meggyógyulnak vagy meghalnak-e.

Akiknek nem mindegy, azok mi vagyunk, a hozzátartozók.

Még egy nagy mester halála is megrázó lehet, aki az elmúlásra derűs szívvel tekint. Az életébe görcsösen kapaszkodó, halálfélelemmel teli szerettünk haldoklásának tanújának lenni, borzasztóan fájdalmas dolog. 

Lehetnek pontok, ahol a mi fájdalmunk még erősebb, mint az övé.

Egyszer egy tibeti mester, aki éppen haldoklott, szétnézett tanítványainak szenvedést tükröző arcán, és így szólt: „-De rossz lehet nektek! Rettenetesen néztek ki… Én békében vagyok.”

Nem rég, a Holdvilágárokban kirándultunk. Már hazafelé tartottunk, mikor a lábunk előtt, egy pici, összekuporodott, kölyök pelét vettünk észre. A pici rágcsáló várta a halált. Kieshetett a fészekből, és most ott ült az úton, nyakán egy hatalmas, ronda dögléggyel.

Elkergettük a legyet és elkezdtük megtisztogatni a légy petéktől. A riadt kis jószág, csak tűrte a bonyolult procedúrát, míg végül elkezdett megelevenedni, mocorogni. Úgy tűnt, nincs komoly baja, csak lesokkolta a nagy esés, viszont a fészkébe már akkor sem rakhattuk volna vissza, ha tudjuk, hol van.

Meghoztuk hát a döntést, hazavisszük, hogy kapjon még egy esélyt a túlélésre. Izgalmas utunk volt hazáig, ahol komfortos cipős dobozt rendeztünk be neki, forgáccsal kényelmesen beszórva. A kis jövevény egészen hozzánk szokott. Még az úton kapott egy kis vizet, otthon meg tejet is. A szőlő nem ízlett neki, de a fügébe úgy fúrta bele magát, mint egy kis rakéta. Kétség nem fért hozzá, új barátunk megmarad.

Felneveljük, és szép, erős pele lesz belőle. Az éjjel nem sok alvást engedett. Körbe, körbe rohangált a cipős dobozban, és keservesen vinnyogott. Csak a kezemben nyugodott meg. Odút formáltam a tenyeremből, ahol elaludt, de mikor visszatettem a dobozba, kezdődött előröl az egész. Hajnaltájban már nagyon fáradt voltam, így kivittem a konyhába a lakosztályával együtt.

Reggel nagy megkönnyebbülésemre láttam, hogy él, és jóízűen alszik. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van, elláttuk munícióval, és magára hagytuk, hogy pihenjen. A dolgok eléggé elhúzódtak, és jó néhány óra eltelt, mire vissza értünk. Akkorra már neve is volt. Pukkának hívtuk. Nagyon megszerettük, fel akartuk nevelni, de Pukka nem várt meg minket…

Teste mozdulatlanul hevert az almon, nem szaladgált, nem is lélegzett többé. Talán nem volt jogunk beleavatkozni az erdő farkas törvényeibe, talán hibát követtünk el azzal, hogy magára hagytuk, de mindenképpen békésebben távozott így, mintha kíméletlenül bedarálja az erdő, anélkül, hogy még egy kis szeretetet kaphatna valakitől.

Végül kinn, a telken hamvasztottuk el, a dobozkájával együtt.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy ennyire tud hiányozni.

Az együtt töltött nehéz éjszaka ellenére, jól esik most meggyászolni ezt a kedves kis lényt.

Úgy érzem, hogy ő választott minket, és igyekszem ajándéknak tekinteni, hogy, ha rövid ideig is, de részt vehettem az életében.