Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

Halál

A Halál szép. Béke és nyugalom, többé nem fáj semmi. Kész idill. Nincs is kellemesebb hely a temetőnél, ahol langyos melankóliában elmélkedhetünk az elmúlás szépségéről, szükségszerűségéről, és az elengedés adta finom megkönnyebbülésről….

Ennyire azért talán mégsem egyszerű a dolog. Győzködheted magad arról, „hogy ennek így kellett lennie…”, „hogy ez Isten akarata…”, de ettől még rohadtul fáj, amikor elveszítesz valakit, akihez egy minimális kötődésed is volt, akihez emlékek fűznek.

„Légy erős, lépj túl rajta!” Ahogy azt hallhatod időnként okoskodó ezoterikus hozzáértőktől. Ebben a témában a minden-tudó, kívülálló kibiceknek inkább nem osztok lapot. „-Még mindig nem dolgoztad fel?” „-Még mindig nem.”

Wass Albert egyik írásában arról számol be, hogy még gyerek korában, mindig, amikor valamelyik családtagja meghalt, azt volt szokás mondani: „-Törődjünk bele, ez Isten akarata…” „Mintha Isten, mindig csak rosszat akart volna nekünk….”

Valójában a Halál mindenhol ott van. Annak idején ezt a Buddhista Főiskolán annyit mondogatták, hogy szinte közhely lett belőle. Biztosan én is sokat koptattam ezt a mondatot, pedig azt, hogy ez mit is jelent valójában, akkor még föl sem fogtam. Évekkel később értettem csak meg ennek a mélységét. Akkor, amikor felismertem, hogy vannak dolgok, melyek már nem jönnek vissza, és, hogy én is halandó vagyok.

Amikor nem tudod, mitől félsz, akkor a haláltól félsz. Attól, hogy valamit végérvényesen és jóvátehetetlenül elrontasz. Ma már azt is tudom, hogy ez törvényszerű. A hiba elkerülhetetlen.

Minden szakítás, egy halál. Egy sérülés, egy hosszabb lefolyású betegség, halál. Különösen akkor, ha nem múló szövődményei vannak.

Sokáig azt gondoltam, mivel minden betegség lelki alapú, egyszerűen csak helyre kell állítani a lelki gubancot, és máris minden rendben van. Ma már látom, hogy ezt a kis ’lelki gubancot’ helyre állítani, a legnagyobb feladat...

A ’rossz szokás’ azt jelenti, ártalmas szokás. Sokféle módon elindulhatsz a lejtőn. Lehetsz alkohol, vagy/és nikotinfüggő. Hajthatod a szexet, bulizhatsz, drogozhatsz, égetheted a két végén a gyertyát.

Ezek közül azonban egyik sem annyira ártalmas, mint mérgező gondolatokat engedni a saját, meztelen lelkedbe, vagy akár másokéba. 

Ha ez a tevékenység szokásoddá válik, eheted a legegészségesebb ételeket, jógázhatsz, szívhatsz tisztított levegőt, valójában halálra ítélted magad, és ettől senki sem tud megmenteni. 

Mindig érdekelt, hogy azok az emberek, akik halálos betegségből gyógyulnak meg, azaz gyógyítják meg magukat, mit csinálnak másként, mint azok, akik ugyanabban a betegségben meghalnak.

Ha kicsit utána nézel valószínűleg Te is azokra az okokra bukkansz, amelyekre én.

Egy betegség mindig tanítani akar. Fel akarja hívni a figyelmedet arra, hogy valamit rosszul csinálsz, valamit nem értesz, nem látsz, valamit, ami nagyon fontos, ami életbevágó…

Aki meggyógyítja magát, az megérti ezt az üzenetet, és felhagy az ártalmas cselekvéssel, bármi legyen is az. Az is lehet, hogy elsőre nem érti, de nyitott és bátor szívvel keresi az okot, és kész elengedni ragaszkodásait.

A másik ok a gyógyulásra, hogy az illető megbarátkozik a halál gondolatával, hisz lehet, hogy már késő. Biztos, ami biztos, felkészül a halálra. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy minden világi ambícióját, földi vágyát elengedi, és csak a végtelenre összpontosít.

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb és mégis legizgalmasabb könyv ’A Köztes Lét Könyve’, azaz a Tibeti Halottas Könyv. Ebből kiderül, hogy a halál, valójában életünk legnagyobb lehetősége, és, hogy nem csak élni, de meghalni is tudni kell. Furcsán hangozhat, de a jó halál, tanulható…

A 3. jelentős váltás pedig a határtalan optimizmus. Innentől kezdve, aki a gyógyulás útjára lép, többé egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem enged meg magának. Ez első látásra ellent mondhat az előző pontnak, de amikor itt tartunk, a saját halálunk gondolata már nem riadalommal, hanem nyugalommal, izgalommal és határtalan derűvel tölt fel.

Ez is egyfajta, nagyon pozitív halál.

Egy addig aggodalmakkal, elfojtásokkal, rosszindulattal és mérgező gondolatokkal teli élet hal meg, és a poraiból megszületik egy bátor és bizakodó, szeretettel és tudatossággal teli másik. Akik ezt a váltást megcsinálják, azoknak tulajdonképpen mindegy, hogy meggyógyulnak vagy meghalnak-e.

Akiknek nem mindegy, azok mi vagyunk, a hozzátartozók.

Még egy nagy mester halála is megrázó lehet, aki az elmúlásra derűs szívvel tekint. Az életébe görcsösen kapaszkodó, halálfélelemmel teli szerettünk haldoklásának tanújának lenni, borzasztóan fájdalmas dolog. 

Lehetnek pontok, ahol a mi fájdalmunk még erősebb, mint az övé.

Egyszer egy tibeti mester, aki éppen haldoklott, szétnézett tanítványainak szenvedést tükröző arcán, és így szólt: „-De rossz lehet nektek! Rettenetesen néztek ki… Én békében vagyok.”

Nem rég, a Holdvilágárokban kirándultunk. Már hazafelé tartottunk, mikor a lábunk előtt, egy pici, összekuporodott, kölyök pelét vettünk észre. A pici rágcsáló várta a halált. Kieshetett a fészekből, és most ott ült az úton, nyakán egy hatalmas, ronda dögléggyel.

Elkergettük a legyet és elkezdtük megtisztogatni a légy petéktől. A riadt kis jószág, csak tűrte a bonyolult procedúrát, míg végül elkezdett megelevenedni, mocorogni. Úgy tűnt, nincs komoly baja, csak lesokkolta a nagy esés, viszont a fészkébe már akkor sem rakhattuk volna vissza, ha tudjuk, hol van.

Meghoztuk hát a döntést, hazavisszük, hogy kapjon még egy esélyt a túlélésre. Izgalmas utunk volt hazáig, ahol komfortos cipős dobozt rendeztünk be neki, forgáccsal kényelmesen beszórva. A kis jövevény egészen hozzánk szokott. Még az úton kapott egy kis vizet, otthon meg tejet is. A szőlő nem ízlett neki, de a fügébe úgy fúrta bele magát, mint egy kis rakéta. Kétség nem fért hozzá, új barátunk megmarad.

Felneveljük, és szép, erős pele lesz belőle. Az éjjel nem sok alvást engedett. Körbe, körbe rohangált a cipős dobozban, és keservesen vinnyogott. Csak a kezemben nyugodott meg. Odút formáltam a tenyeremből, ahol elaludt, de mikor visszatettem a dobozba, kezdődött előröl az egész. Hajnaltájban már nagyon fáradt voltam, így kivittem a konyhába a lakosztályával együtt.

Reggel nagy megkönnyebbülésemre láttam, hogy él, és jóízűen alszik. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van, elláttuk munícióval, és magára hagytuk, hogy pihenjen. A dolgok eléggé elhúzódtak, és jó néhány óra eltelt, mire vissza értünk. Akkorra már neve is volt. Pukkának hívtuk. Nagyon megszerettük, fel akartuk nevelni, de Pukka nem várt meg minket…

Teste mozdulatlanul hevert az almon, nem szaladgált, nem is lélegzett többé. Talán nem volt jogunk beleavatkozni az erdő farkas törvényeibe, talán hibát követtünk el azzal, hogy magára hagytuk, de mindenképpen békésebben távozott így, mintha kíméletlenül bedarálja az erdő, anélkül, hogy még egy kis szeretetet kaphatna valakitől.

Végül kinn, a telken hamvasztottuk el, a dobozkájával együtt.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy ennyire tud hiányozni.

Az együtt töltött nehéz éjszaka ellenére, jól esik most meggyászolni ezt a kedves kis lényt.

Úgy érzem, hogy ő választott minket, és igyekszem ajándéknak tekinteni, hogy, ha rövid ideig is, de részt vehettem az életében.