Tisztelet

„A mai fiatalok nem tudják, mi a tisztelet…” Ezt a mondatot körülbelül 10 éve hallottam utoljára. Úgy látszik, már a nyugdíjas sem a régi…

Ha ez a mondat ma elhangzana a 4-es 6-oson, talán pont egy bölcs nyugdíjas válaszolna rá: „Honnan is tudnák?!”

És a költői kérdés jogos lenne. Ha van is tisztelet, többnyire kimerül üres formaságokban, a valódi, belülről fakadó érzést pedig eltakarja az a rengeteg szemét, ami játszmákból, félreértésekből, komplexusokból és megfelelési kényszerből fakad.

Neked mi a tisztelet? Ismered a velejáró érzést? Ismered az ízét?

Mi a tisztelet? Ki tudja? Hol találjuk? Hova tettük, hová rejtettük?

Amióta Hellinger féle ’Családállítás’ tanulmányozására adtam a fejem, ezek a kérdések gyakran visszatérnek. Többen megkaptuk nem is egyszer, hogy „tiszteletlenül beszélünk a szüleinkről”. Mikor megkérdeztem, miért nem az ellenkezőjével, a tisztelettel foglalkozunk inkább, elgondolkodtató választ kaptam. Megtudtam, hogy valójában a tisztelet ellentéte nem a tiszteletlenség, hanem az ítélkezés. 

Az is kiderült, hogy a tiszteletlenség ellentéte pedig az alázat.

Úgy döntöttem elfogadom ezeket a válaszokat, s így, az egész téma új megvilágításba került.

A tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem lehet létrehozni, mert már eleve van. Csak benne lenni lehet, és - ezek szerint – belőle kiesni az ítélkezésen keresztül. Ha tehát megítélsz valakit, mondjuk a szüleidet, amíg az ítéleteidet fenntartod, elválasztod magadat attól a lehetőségtől, hogy tiszteld őket.

-Na, és akkor mi van? Kérdezhetnéd jogosan, hisz mi bajod is származhatna neked vagy a szüleidnek abból, ha nem tiszteled őket? Látszólag semmi.

Azok a láthatatlan szálak azonban, melyek a különböző, egymáshoz való viszonyulásokból fakadnak, mélyen a tudattalanban találkoznak és szövődnek össze sajátos törvényszerűségek szerint.

Ráadásul nem csak a Te viszonyulásaidról van szó, hanem minden olyan személyéről, akikkel közös ’családi rendszerben’ vagy. Mindenki, aki erős lenyomatot hagyott a családi tudattalanban (legyen az élő, vagy már elhunyt személy), ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódik Hozzád, és befolyásolja a viszonyulásaid minőségét is.

A családi rendszerben ideális esetben egyfajta természetes rend uralkodik, ez azonban tudatlanságunk és gyarlóságunk következtében felborult. Valójában, mire erre a világra megérkezünk, már bőven van mit helyreállítani abban a közös családi tudattalanban, amelyet az őseink hagytak ránk.

Tisztelni azt lehet, aki tiszteletre méltó módon viselkedik. A tiszteletre méltó viselkedés itt nem morális, etikai kategóriát jelent, hanem elsősorban azt, hogy a ’családi hierarchiával’ összhangban cselekszik. Ez pedig sokszor szöges ellentétben áll a közmegegyezésen alapuló 'tiszteletre méltósággal'.

Itt a történet rendkívül izgalmassá válik.

Ezt a családi hierarchiát ugyanis a lehető legnagyobb jóindulattal is súlyosan meg lehet sérteni.

Az, hogy egy házasságban az egyik fél megcsalja a másikat, még önmagában nem sérti meg a hierarchiát. (Etikailag persze ez egészen más kérdés.) Ha ezt elmondja a saját szüleinek, az sokféle következménnyel járhat, de a hierarchia még ettől sem sérül. Ha azonban minderről valamelyik gyerekének is beszámol, a hierarchia menthetetlenül felborul!

Lehet, hogy csak őszinte akart lenni a szülő, valójában azonban nem bírta a nyomást, a felelősséget, és mindezt a gyermekére rakta.

Egy válás nagy fájdalommal jár, de a hierarchia nem ekkor sérül, hanem akkor, mikor például megkérdezik a szülők a gyermeket (csupán demokratikus indíttatásból), hogy melyikükkel szeretne élni. A választás felelősségének terhét a gyermekükre rakják. (Ezek után a gyerek, nagy valószínűséggel azt fogja majd gondolni, hogy ő a válás oka, és, hogy a szülők azért váltak el, hogy őt büntessék, mivel ő rossz volt.)

Ugyanez történik, ha egy szülő állandóan a gyermekének panaszkodik az anyagi helyzetéről. (Mivel a gyerek azt gondolja, ő a családi csóróság oka, később könnyen lehet, hogy neki is anyagi nehézségei lesznek…)

Még bőven nem tartunk ott, hogy a szülő bármilyen módon bántalmazná a gyermekét. Olyan, mindennapos dolgokról beszélek, melyekről legtöbben nem tudnak, észre sem veszik. Talán jót akarnak, talán csak gyengék és gyarlók, talán nehéz, viselhetetlen élethelyzetben vannak. A végeredmény azonban rendkívül súlyos.

Sérül a családi hierarchia, és a gyermek többé nem képes tisztelni szüleit.

Ha Te sem tudod tisztelni a szüleidet, tudd, hogy nem a Te hibád.

 -Akkor mi is ezzel a probléma?

-Az, hogy a balhét mindezért mégis Neked kell elvinned! Kudarcra ítélt párkapcsolatok, bizonytalanságra kárhoztatott egzisztencia, sorozatos karriertörések, élhetetlenség, identitás zavar, alacsony önbecsülés, depresszió és más hasonló tényezők jelenléte utalhat erre, melyek mind, mind a Te életedet teszik pokollá…

Az IGAZSÁG, sajnos cseppet sem igazságos…

Ami mégis jó hír, az, az, hogy éppen ezért az is Te vagy, aki kemény munkával ugyan, de helyre állíthatja a hierarchiát. Ha felismered, hogy Te is ebben a helyzetben vagy, talán eljött az idő, hogy dolgozz is mindezen.

Lépjünk hát vissza a kezdőpontra. A tisztelet ellentéte az ítélkezés.

Amikor valakit megítélsz, vagy akár minősítesz, amikor úgy gondolod, rosszul kezel az életében bizonyos eseményeket, ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz, mint az egyetlen mérvadóhoz. Az első lépés, hogy lazítasz egy kicsit, és megengeded neki, hogy olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem, de nincs jogod hozzá, hogy megítéld, mert nem vagy abban a helyzetben. Valójában nem is a Te dolgod, hogy bármilyen ítéletet alkoss róla.  

Elég, ha megvéded a saját határaidat, azon túl ne harcolj, ne táplálj haragot.

-Jó, jó, könnyű azt mondani, de, hogy lehet valakire nem haragudni, aki arra durván rászolgált? Itt jön be a megértésre való törekvés. Ő azt teszi, amit tesz, és ez az ő felelőssége. Ha megpróbálod megváltoztatni, Isten akarsz lenni, vagyis nem bízol benne, hogy ’magától’, a Te segítséged nélkül is megváltozik. Akár úgy lesz, akár nem, Te ezért nem tehetsz semmit.

Ezt elfogadni, alázat.

Ugyanez történik akkor is, ha meg akarod menteni a szüleidet. Segíthetsz nekik, de ennél többet nem tehetsz értük. Úgyis azt fognak tenni és gondolni, érezni, amit akarnak, pontosabban, amit tudnak. Őket is az örökölt mintáik mozgatják.

Az egyetlen dolog, amivel őket gyógyíthatod, ha Te mersz végre boldog lenni. Ha Te vagy elég bátor, hogy leválj róluk, és visszaadd nekik, az őket megillető felelősséget.
  

Amikor ezt megteszed, óriási megkönnyebbülés lesz a jutalmad. Nem cipeled többé az őseid terhét.

Vannak azonban sokkal rejtettebb összefüggések is.

Amikor valaki, a szülei szeretetéért küzdve mindenáron meg akar felelni azok vélt vagy valós elvárásainak, valójában sem a szeretetnek, sem a tiszteletnek nem ad teret.

Szeretetért küzdeni, olyan, mint küzdeni a napfényért. Vagy épp süt a Nap, vagy nem, mindegy, mit csinálsz.

Még, ha sikerül is, a szüleid elvárásainak megfelelni, azzal sem oldasz meg semmit, mert minden ez irányba tett erőfeszítés csak elválaszt önmagadtól, és az áhított rendtől.   
  

A legnagyobb hűtlenség, ha magadat csalod meg.

Ha a szüleid szeretetéért küzdened kell, ha azért cserébe fel kell adnod önmagad, tudd, hogy nem éri meg. 

Nem azért nem szeretnek, mert nem tudsz nekik megfelelni, hanem azért, mert ők maguk sem tudnak szeretni. Nem tudják, hogyan kell, hisz valószínűleg ők sem kapták meg azt a biztonságot nyújtó elfogadást, amit most tőlük vársz.

Szinte már közhely, hogy a valódi szeretet nem függ feltételektől, mégis ez az igazság. A szeretet van, és lehet benne lenni. A szereteten kívüli szeretet nem létezik, illúzió csupán.

Amikor egy ilyen illúzióért küzdesz, akkor vagy a legcsalódottabb, ha végül megkapod. 

Üres, lélektelen formaság, mely annyira fáj, hogy már nem is érzed. Ezért küzdeni, ezért meghasonulni, ezért feladni az álmaidat, azt a személyt, aki valójában vagy, egyenes út a boldogtalansághoz.

Jobb, ha leállsz, és nem küzdesz tovább. Inkább küzdj magadért, és bízd rájuk, hogy szeretnek-e vagy sem. Te vagy az, aki esélyt adhat nekik a valódi szeretetre azzal, hogy nemet mondasz a hamisra.

Az első lépés itt is az, hogy Te elfogadod őket olyannak, amilyenek.

-Lehet-e valakit úgy szeretni, hogy tudod jól, ő nem képes azt viszonozni?

Itt jön be megint az alázat, mint a tiszteletlenség ellentéte. Nem tudom, miért van így, de így van, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem őt.

Valóban szeretni valakit, aki nem szeret viszont annyira fájdalmas, hogy hosszú távon nem lehet túlélni. Hogyha valakinek ’megszakad a szíve’, sokszor arról van szó, hogy túl sokat időzött a szeretet terében, miközben az, akit szeretett (ezek lehetnek a szülei is vagy a szerelme), nem tudott ebbe a térbe belépni. Az ember lelke elfárad, és a túlélés érdekében inkább magunk is kilépünk ebből a szent térből.

A szeretet ilyenkor elalszik bennünk. Hibernáljuk az érzést, és nem marad más, mint az elfogadás. Jó esetben megértjük, miért van így, de, ha nem értjük, akkor is őrá bízzuk a döntést. Nekünk csendes, de élhető szomorúság marad, és, ha tényleg sikerül elengednünk a vágyat, nagy megkönnyebbülés lesz a jutalmunk.

Rábízzuk az ő lelkére, hogy meglépi-e a szeretethez vezető lépéseket, és, ha igen, mikor. A leghatékonyabb sürgetés, a nem sürgetés.

Mindezek a lépések leírva könnyűnek tűnnek, sokan értik is az összefüggéseket, ezeket megtenni azonban mégis hihetetlenül nehéz.

A lelkünk nagyon lassan mozog. Óriási türelemre van szükségünk önmagunkhoz. A lélek döntései valójában téren és időn túl születnek. Tiszteletre és alázatra nem másoknak, hanem neked van szükséged. Ha igazán erős vagy, azt onnan tudod, hogy tiszteled a gyengét, hisz a saját, belső folyamataidhoz képest Te is gyenge vagy.

Számos, lélekmozgásos családállításon vagyok túl, és úgy érzem, sosem lesz vége. A láthatatlan szálak a messzi múltban gyökereznek, és minden alkalommal csak egy pici bepillantást enged a tér. Néha még annyit sem.

Ezeknek a mélyben gyökerező összefüggéseknek a meglátása a megértés kulcsa, mely segíti az értelmetlen törekvések elengedését. Ez segít abban, hogy a családi rendszerben és hierarchiában Te is megtaláld a saját helyedet.

Ha egyszer elkezded, tudd, hogy innentől a fájdalom útján fogsz járni.

Azt is tudd azonban, hogy így is, úgy is ezt az utat járod, csak így mindezt tudatosan teheted. Panaszkodás és nyavalygás helyett a kezedbe veszed és méltósággal viseled a sorsod, vállalva ennek valódi felelősségét.

Ami nem a tied, azt leteszed, s innentől kezdve esélyt kapsz, hogy végre a saját életedet éld.    

Halál

A Halál szép. Béke és nyugalom, többé nem fáj semmi. Kész idill. Nincs is kellemesebb hely a temetőnél, ahol langyos melankóliában elmélkedhetünk az elmúlás szépségéről, szükségszerűségéről, és az elengedés adta finom megkönnyebbülésről….

Ennyire azért talán mégsem egyszerű a dolog. Győzködheted magad arról, „hogy ennek így kellett lennie…”, „hogy ez Isten akarata…”, de ettől még rohadtul fáj, amikor elveszítesz valakit, akihez egy minimális kötődésed is volt, akihez emlékek fűznek.

„Légy erős, lépj túl rajta!” Ahogy azt hallhatod időnként okoskodó ezoterikus hozzáértőktől. Ebben a témában a minden-tudó, kívülálló kibiceknek inkább nem osztok lapot. „-Még mindig nem dolgoztad fel?” „-Még mindig nem.”

Wass Albert egyik írásában arról számol be, hogy még gyerek korában, mindig, amikor valamelyik családtagja meghalt, azt volt szokás mondani: „-Törődjünk bele, ez Isten akarata…” „Mintha Isten, mindig csak rosszat akart volna nekünk….”

Valójában a Halál mindenhol ott van. Annak idején ezt a Buddhista Főiskolán annyit mondogatták, hogy szinte közhely lett belőle. Biztosan én is sokat koptattam ezt a mondatot, pedig azt, hogy ez mit is jelent valójában, akkor még föl sem fogtam. Évekkel később értettem csak meg ennek a mélységét. Akkor, amikor felismertem, hogy vannak dolgok, melyek már nem jönnek vissza, és, hogy én is halandó vagyok.

Amikor nem tudod, mitől félsz, akkor a haláltól félsz. Attól, hogy valamit végérvényesen és jóvátehetetlenül elrontasz. Ma már azt is tudom, hogy ez törvényszerű. A hiba elkerülhetetlen.

Minden szakítás, egy halál. Egy sérülés, egy hosszabb lefolyású betegség, halál. Különösen akkor, ha nem múló szövődményei vannak.

Sokáig azt gondoltam, mivel minden betegség lelki alapú, egyszerűen csak helyre kell állítani a lelki gubancot, és máris minden rendben van. Ma már látom, hogy ezt a kis ’lelki gubancot’ helyre állítani, a legnagyobb feladat...

A ’rossz szokás’ azt jelenti, ártalmas szokás. Sokféle módon elindulhatsz a lejtőn. Lehetsz alkohol, vagy/és nikotinfüggő. Hajthatod a szexet, bulizhatsz, drogozhatsz, égetheted a két végén a gyertyát.

Ezek közül azonban egyik sem annyira ártalmas, mint mérgező gondolatokat engedni a saját, meztelen lelkedbe, vagy akár másokéba. 

Ha ez a tevékenység szokásoddá válik, eheted a legegészségesebb ételeket, jógázhatsz, szívhatsz tisztított levegőt, valójában halálra ítélted magad, és ettől senki sem tud megmenteni. 

Mindig érdekelt, hogy azok az emberek, akik halálos betegségből gyógyulnak meg, azaz gyógyítják meg magukat, mit csinálnak másként, mint azok, akik ugyanabban a betegségben meghalnak.

Ha kicsit utána nézel valószínűleg Te is azokra az okokra bukkansz, amelyekre én.

Egy betegség mindig tanítani akar. Fel akarja hívni a figyelmedet arra, hogy valamit rosszul csinálsz, valamit nem értesz, nem látsz, valamit, ami nagyon fontos, ami életbevágó…

Aki meggyógyítja magát, az megérti ezt az üzenetet, és felhagy az ártalmas cselekvéssel, bármi legyen is az. Az is lehet, hogy elsőre nem érti, de nyitott és bátor szívvel keresi az okot, és kész elengedni ragaszkodásait.

A másik ok a gyógyulásra, hogy az illető megbarátkozik a halál gondolatával, hisz lehet, hogy már késő. Biztos, ami biztos, felkészül a halálra. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy minden világi ambícióját, földi vágyát elengedi, és csak a végtelenre összpontosít.

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb és mégis legizgalmasabb könyv ’A Köztes Lét Könyve’, azaz a Tibeti Halottas Könyv. Ebből kiderül, hogy a halál, valójában életünk legnagyobb lehetősége, és, hogy nem csak élni, de meghalni is tudni kell. Furcsán hangozhat, de a jó halál, tanulható…

A 3. jelentős váltás pedig a határtalan optimizmus. Innentől kezdve, aki a gyógyulás útjára lép, többé egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem enged meg magának. Ez első látásra ellent mondhat az előző pontnak, de amikor itt tartunk, a saját halálunk gondolata már nem riadalommal, hanem nyugalommal, izgalommal és határtalan derűvel tölt fel.

Ez is egyfajta, nagyon pozitív halál.

Egy addig aggodalmakkal, elfojtásokkal, rosszindulattal és mérgező gondolatokkal teli élet hal meg, és a poraiból megszületik egy bátor és bizakodó, szeretettel és tudatossággal teli másik. Akik ezt a váltást megcsinálják, azoknak tulajdonképpen mindegy, hogy meggyógyulnak vagy meghalnak-e.

Akiknek nem mindegy, azok mi vagyunk, a hozzátartozók.

Még egy nagy mester halála is megrázó lehet, aki az elmúlásra derűs szívvel tekint. Az életébe görcsösen kapaszkodó, halálfélelemmel teli szerettünk haldoklásának tanújának lenni, borzasztóan fájdalmas dolog. 

Lehetnek pontok, ahol a mi fájdalmunk még erősebb, mint az övé.

Egyszer egy tibeti mester, aki éppen haldoklott, szétnézett tanítványainak szenvedést tükröző arcán, és így szólt: „-De rossz lehet nektek! Rettenetesen néztek ki… Én békében vagyok.”

Nem rég, a Holdvilágárokban kirándultunk. Már hazafelé tartottunk, mikor a lábunk előtt, egy pici, összekuporodott, kölyök pelét vettünk észre. A pici rágcsáló várta a halált. Kieshetett a fészekből, és most ott ült az úton, nyakán egy hatalmas, ronda dögléggyel.

Elkergettük a legyet és elkezdtük megtisztogatni a légy petéktől. A riadt kis jószág, csak tűrte a bonyolult procedúrát, míg végül elkezdett megelevenedni, mocorogni. Úgy tűnt, nincs komoly baja, csak lesokkolta a nagy esés, viszont a fészkébe már akkor sem rakhattuk volna vissza, ha tudjuk, hol van.

Meghoztuk hát a döntést, hazavisszük, hogy kapjon még egy esélyt a túlélésre. Izgalmas utunk volt hazáig, ahol komfortos cipős dobozt rendeztünk be neki, forgáccsal kényelmesen beszórva. A kis jövevény egészen hozzánk szokott. Még az úton kapott egy kis vizet, otthon meg tejet is. A szőlő nem ízlett neki, de a fügébe úgy fúrta bele magát, mint egy kis rakéta. Kétség nem fért hozzá, új barátunk megmarad.

Felneveljük, és szép, erős pele lesz belőle. Az éjjel nem sok alvást engedett. Körbe, körbe rohangált a cipős dobozban, és keservesen vinnyogott. Csak a kezemben nyugodott meg. Odút formáltam a tenyeremből, ahol elaludt, de mikor visszatettem a dobozba, kezdődött előröl az egész. Hajnaltájban már nagyon fáradt voltam, így kivittem a konyhába a lakosztályával együtt.

Reggel nagy megkönnyebbülésemre láttam, hogy él, és jóízűen alszik. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van, elláttuk munícióval, és magára hagytuk, hogy pihenjen. A dolgok eléggé elhúzódtak, és jó néhány óra eltelt, mire vissza értünk. Akkorra már neve is volt. Pukkának hívtuk. Nagyon megszerettük, fel akartuk nevelni, de Pukka nem várt meg minket…

Teste mozdulatlanul hevert az almon, nem szaladgált, nem is lélegzett többé. Talán nem volt jogunk beleavatkozni az erdő farkas törvényeibe, talán hibát követtünk el azzal, hogy magára hagytuk, de mindenképpen békésebben távozott így, mintha kíméletlenül bedarálja az erdő, anélkül, hogy még egy kis szeretetet kaphatna valakitől.

Végül kinn, a telken hamvasztottuk el, a dobozkájával együtt.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy ennyire tud hiányozni.

Az együtt töltött nehéz éjszaka ellenére, jól esik most meggyászolni ezt a kedves kis lényt.

Úgy érzem, hogy ő választott minket, és igyekszem ajándéknak tekinteni, hogy, ha rövid ideig is, de részt vehettem az életében.

’Mester és tanítványa’

Miért keresel magadnak gurut? Azért, hogy legyen kire támaszkodnod? Azért, hogy legyen, aki megmondja, mit és hogyan csinálj? Azért, hogy legyen, aki ’apád helyett, apád lesz’? Vagy csak szimplán elakadtál a spirituális útkeresésben, és iránymutatásra van szükséged valakitől, aki már megjárta ezt az utat? Szükséged van valakire, akiben megbízhatsz, és aki tudja, hogy min mész keresztül?

Az igaz mesternek és a jó tanítványnak egyaránt megvan a maga ismérve. Kettőn áll a vásár. Ahhoz, hogy valakiből ’mester’ legyen, nagyon sokat kell tanulnia, nagyon sokat kell változnia és sokat kell szenvednie, mert a változás, szenvedéssel jár.

Elengedés, megértés, bölcsesség, béke. A folyamatot egyre növekvő fájdalom kíséri, ahogy a világi boldogság illúziója bomlásnak indul, és lassan végleg elenyészik. Helyette megjelenik az, amiről most még nem sokat tudunk, mert a földi életben való, pánikszerű boldogság keresés általában eltakarja előlünk.

Valami több, valami nagyobb…    

Aki ezt egyszer igazán megtapasztalja, azt többé nem fogják a korlátolt földi örömök kielégíteni.

Itt maradsz ugyan az anyagi világban, de ettől kezdve, ezt a ’valami nagyobbat, valami többet’ fogod keresni olyan szenvedéllyel, amilyennel a szerencsejátékos teszi fel minden vagyonát egyetlen egy számra. Véges életedet teszed kockára a végtelenért. Amikor eljön ez a pont, megértél arra, hogy tanítvány légy.

Ha már megjártad az utat, és elkezded kötelességednek érezni, hogy azt meg is mutasd az arra érdemeseknek, mesterré váltál. Innentől tanítványok gyűlnek köréd, akik az igazságot keresik, és akikkel egymás kölcsönös és határtalan bizalmát élvezitek.

Egy gurunak is fenn kell, tartania fizikai testét, ezért tanítványaitól, támogatóitól elfogadhatja mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy világi javakat halmozna fel.

Egy igazi mester mélységesen megveti a vagyont, és minden elmúlásnak alávetett dolgot. Már maga, a birtoklás is távol áll tőle, hisz jól tudja, mennyi szenvedés forrása a ragaszkodás.

Ettől kezdve, meglehetősen visszás, amikor egy guru Rolls Royce-okat gyűjt, luxus villákat, yact-okat vásárol, franchise-birodalmat épít, vagy egyéb módon tobzódik az anyagi javakban.

Minderre természetesen a tanítványok lehúzása és végletekig való kizsákmányolása révén összeharácsolt pénzekből, meg a vagyonokért árusított tanfolyamokból tesznek szert.

Ez a ’guru business’….

Ahhoz, hogy a tanítványok esetleges gyanakvását elaltassák, legegyszerűbb eszköz a tömeg hipnózis, egyéni szinten pedig a bűntudatkeltés („hol van a gurud felé való odaadásod?”), némi ezoterikus parasztvakítással („Tudod, hogy csak érted teszem, hogy feloldjam benned a ragaszkodást…”) fűszerezve.

Ha mindez nem volna elég, be lehet még dobni a jól ismert szlogent: „Ha holnap elvennék a cadillac-et és gyalog kellene mennem, én akkor is boldog lennék.”

Minden tiszteletem a ’birodalom vezére’ felé, de hiszi a piszi…

A szabadság óriási felelősség. A guru olyan, mint egy politikus. Nagyon sok mindent megtehet, amit nem helyes megtenni. Mivel nincs, aki az orrára koppinthatna, borzasztóan nagy a kísértés. Szegények sokszor bizony el is véreznek az olyan alapvető területeken, mint a tanítványok büntetlen anyagi, szexuális, spirituális és minden egyéb módon való kihasználása...

Márpedig ha arra vágysz, hogy ilyen módon kihasználjanak, akkor valószínűleg nem vagy még érett arra, hogy tanítvány légy, mert kicsinyes játszmáidat és fel nem oldott, hibás mintáidat követed. Ehhez pedig fölösleges gurut keresned. Elég egy rossz párkapcsolat, egy lélek-ölő munkahely vagy egy császár komplexusos főnök. 

A ’guru terápia’ nem gyógyít ki a saját hülyeségünkből.

Először vállald a felelősséget az életedért, a tetteidért, de más helyett ne vidd el a balhét! Nincs ’jogod’, hogy elvedd tőle a lehetőséget, hogy ő is vállalja a saját felelősségét.

Ha az igazság keresésére indulsz, nem fordulhatsz vissza, és bírnod kell az ezzel járó fájdalmat. 

Legyél hát éber, és ne csak a divatos mű-guruk között nézz szét, mert az igazi mesterek sokszor szinte láthatatlanul szerények. Kerülik a zajt, nem keresik saját, beteg vágyaik kielégülését, viszont a rendelkezésükre álló minden eszközzel fáradhatatlanul munkálkodnak a világ meggyógyításán, miközben a saját személyük teljesen beleolvad tevékenységükbe.

Hiszed, vagy sem, de létezik ilyen is. Hagyd hát ott a ’guru börze’ fékeveszett fesztivál hangulatát, és lecsendesített szívvel indulj el a saját utadon, ahol megtalálhatod a Veled egy ívásúakat, és a maga idejében, a valódi mester is szembejön majd.   

Építő és lebontó gondolatok Matszjászana gyakorlásához

Újabb érdekes házi feladatot kaptunk a jógaoktató képzésen. Hogyan mesélnéd el a tanítványaidnak matszjászana (halpóz) gyakorlása közben az ászanáról szóló mitikus történetet, úgy, hogy annak tanulsága is legyen? Minderre összesen 7 lélegzetnyi időd van (1 lélegzetre belekerülnek, 5 lélegzetig tartják, 1 lélegzetre kikerülnek belőle).

Úgy tűnik, megint az intuíciómra kell, hagyatkozzak, ugyanis már maga a történet is meglehetősen kaotikus, és elég sokféle változat kering róla szerte a világban.

Az alap sztori úgy néz ki, hogy Síva, nagy megvilágosodását követően, éppen adja át a jóga esszenciáját párjának Párvatinak, miközben Matszja, Visnu első avatárja, félig ember, félig hal testben, galád módon kihallgatja Őket, és úgy, ahogy van, lenyúlja Síva minden tudását… Gyakorlatilag Ő, az első Visnu avatár lesz az első jóga tanítvány.

Ezt, mint tényt közlik, anélkül, hogy a történetben bárkinek a viselkedését is minősítenék.

Egy másik történetben, ugyanez a mitikus hős (Matsya) menti meg Manut, az első embert, a nagy Özönvíztől. Először figyelmezteti a várható vészre, majd elhúzza a bárkát az első szárazföldig, gondolom a Himalája valamelyik csúcsához. Komment, tanulság, vagy bármilyen magyarázat ehhez sincs. Teljesen ránk bízzák, mit kezdünk vele.

Nincs mese, nekem kell, előrántanom valami frappáns tanulságot mindebből.

Azért eléggé embert próbáló feladat ez. Ha megnézem, elsőre milyen tanulságok jönnek, csupa olyan dolgot kapok, amitől bizony könnyen rekeszizom sérvet kaphat a röhögéstől szegény tanítvány, különösen ebben a pózban.

Mondhatom például ezt: „Ha valakit ki akarsz hallgatni, feltétlenül halpózban tedd, mert így senkinek nem fog feltűnni, hogy hallgatózol…”

Vagy nézzük a másik történetet: „Ha özönvíz közeleg, figyelj a halakra. Nem tudhatod, melyikben rejtőzik Visnu…”

Na de félre a tréfát! Nézzük meg, mi lehet e történetek tanulsága, mai, nem kicsit romlott világunk számára. „Légy óvatos, ha valami új, szenzációs dologra jössz rá. Mindig ólálkodnak a közeledben olyanok, akik készséggel lenyúlják az ötleteidet. De akár meg is fordíthatjuk. „Légy résen, hisz bármikor bukkanhatsz lenyúlni való ötletekre. Alkalom szüli a tolvajt… „

Még mindig nem érzem, hogy karcolnám a lényeget. Ha az a végső tanulság, hogy senkiben sem szabad bízni, legjobb, ha veszek egy jó erős kötelet, és felkötöm magam…    

Nem, itt valami egészen másról van szó.

Egyszerűbb, ha magából, a pózból indulok ki.

Ahogy a fejtetőd a talajt érinti, a feje tetejére áll a világ, Te pedig, kitárt mellkassal, nyugodt, nyitott és befogadó állapotba kerülsz. Ebben a pózban annyira kiemelkedik a szív, hogy egyszerűen nem lehet rosszindulatot dédelgetni senki felé.

„Légy Te az a hegycsúcs, amin fennakad minden, ami igazán fontos. Engedd, hogy intuíciód hala elvezessen a megszabaduláshoz. A megbocsátásra, nem azoknak van szüksége, akikre neheztelsz, hanem Neked, hogy tovább tudj lépni.

Légy hát nyitott, és engedd el zavaró érzelmeidet. Engedd, hadd folyjék ki Belőled természetesen minden harag, félelem, szorongás, sóvárgás, ragaszkodás és betompultság. Most tudsz igazán könnyedén tanulni, üres tudattal. Engedd, hogy kitisztuljon Belőled minden akadály, és feltörjön legbelsőbb, kristály tiszta lényed hűsítő forrása. Mosd meg benne a lelked. Fújj ki magadból mindent, amire már nincs szükséged.”

Most helyezkedj kényelmes hanyatt fekvésbe, fejjel a tanárod felé, és hosszan fújd ki a levegőt. Megérkeztél. Végre jöhet egy igazán finom savászana.

Jó gyakorlást, jó útkeresést kívánok Neked.