Van remény?

Tiszta pillanataidban láthatod magad erényeiddel, értékeiddel és hibáiddal, emberi gyarlóságaiddal együtt. Talán látod az utat is, amin jársz, ami tényleg a Te utad, és amelyen járva, minden nehézség ellenére pozitív megerősítések érkeznek. Ez a Te utad, és ezen az úton jó járni. Szereted, elfogadod és tiszteled magad, értékeled azt, amid van és azt, amit eddig sikerült elérned. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. A Te helyeden, a legtökéletesebb pillanatban. Ez a pillanat örökké tart, ezért a pillanatért érdemes élni, érdemes dolgozni. Ó, mily idilli!

Milyen kár, hogy ez a pillanat menthetetlenül tovaszáll, és hamarosan újból kételyek, bizonytalanság, félelmek és önbizalom hiány vesz körül. Megjelenik a harag és az irigység. Félted a nehezen kivívott pozíciódat, látod, hogy mások a nyomodban vannak, hamarosan és könnyedén elérik azt, ami neked sok éves, kemény munkádba került.

Az ő fényük mellett a tiéd már halványabbnak tűnik. Ők az új csillagok, és erőteljes ragyogásuk tükrében egyszer csak azon kapod magad, hogy a saját értékeidet kezded el megkérdőjelezni. Mihez kezdesz ezekben a nehéz pillanatokban?

Kiteszed másokra a csalódottságodat, másokat terhelsz a fájdalmaddal, vagy inkább magadba fojtod, és szomatizálsz egyet, betegséggel vívod ki mások törődését és figyelmét. Ha ezek a lehetőségek egyáltalán nem vonzanak, mit gondolsz, lehet, hogy van más választásod is? 

Sokat dolgozom mostanában a saját dühömmel, és a bennem időnként megjelenő, zavaró érzelmekkel. Emellett egyre többször jön szembe az a rendkívül fájdalmas, kishazánkra igen csak jellemző sztereotípia is, miszerint a magyar legnagyobb ellensége a magyar. Gyűlöljük egymást és gyűlöljük magunkat. Fúrunk-faragunk, taposunk a munkahelyen, még a saját kárunkon is, de elérjük, hogy a másiknak rossz legyen, mert ha nekem szar, legyen neki is az. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Mi lehet e mögött a működés mögött? Elsőre azt gondolnám, hogy az irigység, de ez önmagában kevés. Az irigység egy igen kellemetlen, de bizonyos helyzetekben teljesen természetes érzelmi reakció. Ebből még nem következik, hogy ténylegesen ártsunk is egymásnak. Ehhez kell még egy nagy adag bosszúszomj, rosszindulat és pont annyi gátlástalanság, ami már elég ahhoz, hogy a tettet átvigye a lelkiismeret egyre vékonyodó falán keresztül.

Mikor gyerekkoromban hittanra jártam, azt tanultam, hogy az embernek bűnre hajló alaptermészete van. Ez nem hangzik túl jól.

Egy ismerősömmel beszélgettem a világ jelenlegi helyzetéről. Mindenkinek megvannak a maga jóslatai elképzelései arról, hogy hogyan lesz majd. Van, aki az eddigi tapasztalataiból indul ki, van, aki a félelmeiből és szorongásaiból, van, aki próbál bizakodni. Ismerősöm szerint akárhogy is alakul majd, az biztos, hogy újabb háborúk lesznek. Vagy sok kisebb, vagy egy mindent elsöprő, de az is lehet, hogy pont ebben a sorrendben. Amit mond, az teljesen logikus. Ez jön a filmekből is. Az ember mindent elpusztít maga körül, és amikor már nem lesz elég ivóvíz és élelem, földrészek sivatagosodnak el, másokat meg elönt a tenger, iszonyatos küzdelem indul majd el a még lakható helyekért. Gyanús, hogy már el is indult ez a folyamat...

Aztán, mivel az ember még a saját pusztulásából sem tanul, a túlélők azt a keveset is tönkre teszik majd, ami maradt. Az utolsó idők ennek megfelelően teljesen embertelenek lesznek. Kannibál hordák járják majd a kihalt, elnéptelenedett földeket, míg végül egymást is fölfalják. Boldog, aki még a nagy háborúban pusztul el és nem éri meg a rettegés és lealjasodás eme legmélyebb fokát…

Persze-persze, logikus, értem én, de akkor sem esik jól így gondolkodni. Hiába mondják, hogy így lesz, nekem valahol nem stimmel ez a történet.

Ha vallásosan teszem fel a kérdést, azt nem értem, hogy Isten miért teremt olyan lényt, melynek alaptermészete a bűn. Ezzel a felfogással tényleg nincs más forgatókönyv. Ha Te Isten lennél, teremtenél olyan lényt, ami borítékolhatóan elpusztítja majd önmagát és a teljes földi életet?

Ha vallásosan nézzük, vagy Isten nem stimmel, nem jó, nem mindenható és még csak nem is előre látó, hanem ugyanolyan gyarló, mint a saját képmására alkotott, teremtménye, vagy pedig az ember valódi alaptermészete mégsem a kapzsiság, irigység és pusztítás. Ebbe az irányba valahogy szívesebben megyek.

Nézzünk azonban meg egy nem vallásos megközelítést is!

Itt van például a migráció. Ember tömegek indultak el háború, éhínség és nyomor elől. Egy kérdés foglalkoztat szinte mindenkit, ezen az egy kérdésen vagyunk képesek akár ölre menni: befogadjuk-e őket vagy se? Mindkettő mellett és ellen számtalan érv szól.

Azt a kérdést azonban csak kevesen teszik fel, miért is kell ezeknek az embereknek menekülni. Ha mégis felmerül a kérdés, a válasz szimplán ennyi: „Azért, mert háború van.” Itt a téma le is van zárva. Háború van. Pont. Mit lehet ezen nem érteni? Persze, hogy háború van. Mindig is háború volt. Amióta ember van a földön, háborúk is van. Mindig lesznek helyek, ahol éppen ölik egymást. A háború egyidős az emberiséggel...

Már-már kezd olyan érzésem lenni, mintha a háború előbb lett volna, mint a béke. A háborút természetes dolognak tartjuk, míg a békéről úgy gondoljuk, természetellenes jelenség, hisz az, az ember valódi természete ellen van. Ezt mondja a pszichológia is. A ’megdugni vagy megenni’ elvet követő ösztön-én előbb volt, mint a felettes-én, ami csak azért alakult ki, hogy legyen egy biztonságos keret rendszer, melyet a többség elfogad a túlélés és a viszonylagos biztonság érdekében. Még a felettes-én előtt alakul ki az érdekérvényesítési funkciókat betöltő egó, mely igazából folyamatosan azon munkálkodik, hogy a felettes-én által létrehozott határokat hogyan lehet büntetés nélkül átlépni, azaz, az ösztön-én útjait egyengeti.   

Kettő az egy ellen, ráadásul az ösztön-én és az egó gyakran kerül belső konfliktusba a felettes-én-nel, így, ha kívül épp béke van, belül akkor is háború dúlhat bennünk. 

Amikor a háború létjogosultságát megkérdőjelezem, rendszerint kétfajta választ kapok. Meglepően sokszor hivatkoznak még ateisták is a Bibliára:

„-Hiszen Káin is megölte Ábelt. Már a Biblia is azt üzeni, hogy bármit is teszünk, a pusztítás a génjeinkben van.” A másik, gyakran előforduló válasz őszintébb, átgondoltabb és racionálisabb. „-A háborút mindig a kevesek csinálják, és a tömegek szenvedik el. A háború mindig a kevesek érdekét szolgálja. Ők azok, akik elhitetik a többséggel, hogy a háborúra szükség van.”

Amit látatlanban is elfogad még az emberiség tisztábban látó fele is, hogy bármi történhet, olyan nincs, hogy a háborúból profitálók ne kapják meg az őket megillető irracionálisan és aránytalanul nagymértékű hasznot.

Emberek milliói pusztulhatnak el, vagy dőlhetnek nyomorba, de az ő hasznuk az alap, az meg kell, hogy legyen. ("két dolog biztos: a halál és az adók...") Minden másról ezután beszélhetünk.

Neked ez a dolog teljesen rendben van? Bevallom őszintén, engem egy pöttynyit mardos a kétely. 

Miért van bizonyos embereknek több joguk a profitra, mint másoknak a békéhez és a saját életükhöz?

Befogadjuk-e a menekülteket vagy sem, a kérdés még mindig a betegség lehetséges, tüneti kezeléseit járja körül. A valódi ok a háború. Ez pedig valamiért tabu, ehhez nem merünk nyúlni.

Ezoterikus körökben gyakran hallom, hogy a Lélek bizonyos vállalásokkal, küldetéssel vagy csak szimplán tanulni, fejlődni érkezik a Földre. Ha ez így van, milyen jó lenne tudni, annak idején mit is vállaltunk.

Az ajurvédában és a családállításban egyaránt van egy visszatérő gondolat, ami az ember egyéni és kollektív gyógyulásának a záloga. Nagyjából azt fogalmazzák meg, hogy van a Léleknek egy sérthetetlen része, amely minden helyzetben megőrzi tisztaságát és az ehhez kapcsolódó minőségeit. Aki valódi gyógyulást szeretne, annak ide kell, valahogy visszatalálnia. Ezzel kapcsolatban leírom, hogy számomra hogy állt össze a kép.

A Léleknek ezt a belső, sérthetetlen magját a jógában is ismerik, úgy gondolom, hogy, ideális esetben innen indulnak ki az igazán letisztult mozdulatok, és sejtszintű tapasztaláson alapuló, önismereti folyamatok. Ennek a sérthetetlen magnak három minősége van: „Szat, Csit és Ánanda”. Általában úgy fordítják: „Igaz/Tiszta, Tudatos(ság), Öröm/Üdv.

Akár úgy is felfoghatjuk, hogy ez maga a Lélek, minden más, a személyiség különböző részei és az ezekhez tapadó működések, sérülések és berögzültségek folyamatosan változó, alakuló halmaza.

Ebben a felfogásban a Léleknek nem kell, sem tisztulnia, sem gyógyulnia. Ezekre a különböző személyiség részeknek van inkább szüksége. A fejlődés sem azt jelenti, hogy a Lélek fejlődik, hanem azt, hogy minden tettünk, gondolatunk, érzésünk mögött el kezdjük egyre inkább meglátni a Lélek tiszta ragyogását.

Valódi természetünk tehát nem a hatalom és a pusztítás, hanem pont ez a végtelen tudatosság és az ebből fakadó öröm. Tiszta pillanatainkban ez köszön vissza. Olyan ez, mint hosszan tartó nyirkos, borongós idő után egyszer csak meglátni a ragyogó kék eget. Tibeti meditációs útmutatókban sokszor ezt a ragyogó, tiszta égszín kéket írják le annak a színnek, mely a Tudat ideális hangoltságát jellemzi.

Amikor ebben az állapotban vagy, minden zavaró érzelem feloldódik.

Nincs félelem, harag, irigység, féltékenység, és nincs semmi ezekhez hasonló. Helyette végtelen Lét-Bizalom van. Az életednek értelme és célja van. Ott vagy, ahol lenned kell, pont akkor, amikor. Minden pillanatnak megvan a maga jelentősége. Ahogy átragyog a saját személyiséged sérülésein keresztül a Lélek legyőzhetetlen tisztasága, elkezded ezt másokban is meglátni, megérezni.

A valódi béke, nem bárgyú birkák békés egymás mellett legelészése. A birkák nem gondolkodnak, és nem ismerik a valódi természetüket, ezért nagyon is uszíthatóak. Számukra a béke csak ideiglenes állapot, mely kívül-belül bármikor felborulhat. Valódi béke, csak valódi Tudatosságban jöhet létre. Sőt. Ha Tudatosság van, nem is lehet más benned és körülötted, mint Béke.

Eszembe jut Osho megfogalmazása bűnről és jótettről. Azt mondja, bűn az, amit tudatosan nem tudsz elkövetni, míg a valódi jótett az, amit csak tudatosan tudsz megvalósítani. Bár Oshoval szemben vannak fenntartásaim, ezek a gondolatok eléggé betaláltak.

Kicsit visszatérek a magyar ember saját fajtája felé való legendás rosszindulatához. Azt ki kell, mondjam, hogy én ezzel a jelenséggel mindig csak közvetve találkoztam. Olyanról, hogy engem egy pozícióból kifúrtak volna, hogy mások előtt befeketítettek volna, hogy a szemembe mosolyogva, a hátam mögött szart kavartak volna, vagy nem történt, vagy legalábbis nem tudok róla. Lényeg, hogy ez a működés mindig csak mások történetei formájában érkezett el hozzám. 

Az aljasság sokak szemében az egyik legundorítóbb tulajdonság. Egy olyan nép, akinek ez a legfőbb jellemzője, megérett a pusztulásra, de legalábbis megérdemli az elnyomást, a megalázást, az alacsony pozíciót, és azt, hogy a mindenkori kormánya épp úgy bánjon vele, ahogy ők egymással. Ha tehát a mindenkori hatalom eléri, hogy az emberek megosztottak legyenek, bűntudatuk legyen, utálják önmagukat és egymást, gyakorlatilag bármit megtehetnek velük.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a közös a rendszerváltás óta (és valószínűleg már jóval korábban) egymást váltó kormányok és rendszerek között, azt mondanám, az, hogy az emberek önbecsülését tudatosan és folyamatosan igyekeznek alacsony szinten tartani. Ez minden természetellenes rendszer egyik legfontosabb alappillére.

Innentől kezdve számomra az a legfontosabb kérdés, hogy a magyar ember valóban, génjeiben hordozza-e az aljasságra való hajlamot, vagy ezt inkább - az elnyomás eszközeként, - külső körülményeken keresztül próbálják erősíteni bennünk.

Az, hogy tőlünk nyugatra ugyanannak a munkának az értéke az 5x-6x annyit ér, mint nálunk, azt eredményezi, hogy aki itt marad, az vagy kevesebbel is beéri, tehát nincs elég önbecsülése vagy nem elég bátor ahhoz, hogy ismeretlen körülmények között kezdjen új életet. Az is lehet, hogy számára az a saját misszió, hogy itthon szolgálja a hazáját és az embereket, önerőből próbál hozzájárulni a szétesés szélén álló oktatás és egészségügy egyben tartásához.

Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek itthon is sikerült megteremteni egy élhetőbb életet, sikeres vállalkozóként. Most azokról nem beszélek, akik jól helyezkedtek, és tisztességtelen eszközöket latba vetve kerültek pozícióba, mások kárán nyerészkednek és mások pénzét sikkasztva építik a saját birodalmukat.

A lényeg, hogy az itt élők számára sok esetben az értéktelenség, a csalódottság és frusztráció lesznek az alapérzelmek. Ebben a helyzetben már nem olyan nagy művészet felkelteni az irigység és rosszindulat démonát. Ettől persze még mindenkinek megvan a maga felelőssége, azt azonban simán el tudom képzelni, hogy azok az emberek, akik nálunk csak a saját sérelmeikről tudnak beszélni, akik lépten-nyomon panaszkodnak és, akik troll hozzászólásokkal szennyezik a közösségi oldalakat, szerencsésebb körülmények között kevésbé destruktív módon működnének.

Egyéni szinten sokaknak elege van már az állandó létbizonytalanságból, a folyamatos félelem és gyűlöletkeltésből. Bőven elég lenne a saját lelki folyamatainkat vinni. Az önmagad felé vezető úton járás elég kemény vállalás, külső nehezítő tényezők nélkül is.

Az, hogy a hatalom természete megváltozik-e valaha, jó kérdés. Többen gondolják úgy, hogy a természetellenes rendszerekből, a természetes Rendbe való visszatérés ideje eljött.

Amit addig is megtehetsz, hogy egyre többször fordulsz a Benned ragyogó, tiszta Fény felé, és másokban is ezt a ragyogást keresed.

Ha érzed, hogy zavaró érzelmek dúlnak benned, vedd észre és inkább állj meg egy kicsit, mert van választásod. Ha viszket az ujjbegyed egy destruktív megjegyzés bepötyögéséhez, még mindig visszafoghatod a benned mocorgó trollt. 

Legutóbb 2 posztomat is leszedtem, amit akkor jó ötletnek tűnt kirakni. Egy jó poénért cserébe megsértettem mások érzéseit, ezzel sajnos nem a humorérzék kollektív fejlődéséhez, hanem nemzeti megosztottsághoz sikerült hozzájárulnom.

Van úgy, hogy célt téveszt az ember, de az utólagos korrekció jógát fenntarthatod. Szeresd magad akkor is, ha hibát követsz el. Sőt, ez ilyenkor különösen fontos, mert az önmagad felé való szeretet képes felébreszteni benned azt a fajta tudatosságot, mely segít az elrontott dolgokat helyrehozni. Sokkal több lehetőséged van, mint gondolnád.

Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.  

  

Harag

Voltál dühös mostanában? És felvállaltad, kifejezted, vagy inkább elfojtottad? Esetleg uraltad? Egész jó! Csak nem tombolhat egy egész város a minden napi frusztrációtól!

Nyelünk egy nagyot, vagy kettőt, magunkban káromkodunk egyet, de, ha nem muszáj, inkább nem eresztjük ki a szellemet a palackból. 

Az igazán rutinos versenyzők tudják, hol vezethetik le a feszültséget. Nincs nyugodtabb ember a harcművészeknél.

Egy időben a Blahán ki volt akasztva egy boxzsák, hogy „ezt üsd, ha feszült vagy", de pár nap múlva valaki ellopta. Gondolom, kellett otthonra…

Harag és harag között óriási különbség van.

Ha megnézed magadban, mitől leszel általában ideges, elsőre olyan dolgokat találsz, amelyek közvetlenül és személyesen érintenek. Nem jár a 4-es, 6-os, késésben vagy, lekésed a buszt a cammogó nyugdíjas miatt, valamit otthon hagytál, mehetsz haza, stb.

Ezután jönnek a személyedet közvetlen érintő sérelmek, valaki beszólt, hülyének nézett, hallasz egy kellemetlen pletykát magadról, ostoba emberek próbálnak visszaélni a hatalmukkal, vagy akár vissza is élnek.

Minél tehetetlenebbnek érzed magad, a düh annál erősebb. Van, hogy szinte szétrobbansz, pedig lehet, hogy kis dologról van szó, csak a kiszolgáltatottság mértéke nagyobb.

Ezek többnyire mindennapos dolgok, és sokszor épp csak a felszínt karcolják.

A harag ott kezd igazán izgalmas lenni, mikor nem tudod pontosan, mi is az oka. 

Mik azok a dolgok, amelyek akkor is haragot váltanak ki belőled, ha nem vagy közvetlenül érintett benne? Mi az, ami mélységesen felháborít, amire bármikor képes vagy felhördülni, még a legbékésebb napodon is?

Mondok néhány példát.

Egy ismerősöd elmeséli, hogy új főnököt kapott, aki a saját munkáját is ráterheli. Fenyegeti kirúgással, visszaél a hatalmával, és végül ő kapja az elismerést, jutalmat, előléptetést, azért az eredményért, amelyért mások dolgoztak meg. Ha ez Veled történne meg, valószínűleg dühös lennél, de lehet, hogy így is dühít. Azért dühít, mert nem bírod az igazságtalanságot, azért, mert nem bírod a felfújt hólyagokat, azért, mert nem tehetsz semmit a helyzet megváltoztatásáért?

Talán nem is a főnökre haragszol, hanem a panaszkodó ismerősre, aki rád terheli a problémáját. Talán azért haragszol rá, mert emlékeztet a szüleidre, akik szintén tőled várták a megoldást, és így, már gyerekként felnőtté kellett válnod.

Fokozhatja a dühödet, ha a másik a saját tehetetlensége mögé bújik. Például azt mondja: „én nem tehetek semmit, én csak egy kicsi és pótolható alkalmazottka vagyok…”

Ettől aztán könnyen elszakadhat a cérna egy kicsit is öntörvényű embernél. A válasz lehet valami ilyesmi: „azért tart itt ez a k…rva ország, mert mindenki ilyen birka, mint Te! Nem tudtok mást, csak bégetni!” Veríték csurog az oldaladon, lüktet a halántékod, remegsz a dühtől, pedig nem is a te problémádról van szó…

Volt már veled ilyen?

Következő. Találsz egy pusztító erejű képsort, valamelyik közösségi oldalon. Emberek delfineket kínoznak és mészárolnak nagy örömmel… Megeszik őket? Nem. Ruhát készítenek a bőrükből, hogy ne fázzanak? Nem. Értékes gyógyszert készítenek a májukból? Nem. Hát akkor miért csinálják?! Nem tudjuk. Talán mert betegek… Talán mert frusztráltak… Talán mert ez a szokás... Ez kérem tradíció! Hoppá, gyerekek is vannak a képen. Egyikük éppen boldogan lovagol egy véres delfinen, amelyik még mozog…

Aki akar, szembesülhet az ember által kiirtott állatfajok véget nem érő listájával. Látod a képeket, tudod, hogy mi történt, talán a delfin a kedvenc állatod. Segíteni nem tudsz rajtuk, bosszút állni nem tudsz. Egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy odatolod a saját véleményedet a többi komment mellé, aztán mész tovább a dühöddel, a frusztrációddal.

Később elképzeled, hogy odautazol a tett színhelyére és véres igazságot teszel. Egymás után lövöd fejbe a szánalmas gazembereket, aztán feldarabolod és megeszed őket, a belőlük készült ürüléket pedig szépen kilövöd a világűrbe elrettentő példaként. 

Aztán jön az értetlenség. Ők is emberek. Hogy képesek ilyen szemét dolgot tenni?! 

Végül, mikor már azt hiszed, túl vagy rajta, arra ébredsz, hogy üvöltve zokogsz: „Isten az égben! Hogy hagyhatod ezt?!”

Az álmok nem szórakoznak. Kő keményen belenyomják az arcodat abba, amit nap közben elfojtasz, mert túl nagy ahhoz, hogy bármit is kezdjél vele. Nem érted, miért vagy így kiborulva. Nem a te szeretteidet bántották. Hogy lehet ilyen hatással rád mégis egy kósza információ?

Talán, mert mégis csak érintve vagy. Talán hosszú évek óta nem mondasz ki valamit. Félelmek, szorongások gyűlnek a lelkedben és hagyod, ugyanúgy, mint Isten az Égben az állatkínzást. Nem sújtasz le magadban a kicsinyhitűségre, a gyávaságra, az alacsony önértékelésre. Csupa olyan dolog halmozódik, ami elválaszt önmagadtól.

Van, aki kényszeresen csúnyának, ügyetlennek, szerencsétlennek, hiszi magát, mert ezt a mintát kapta. Mindig ezeket mondták neki a szülei, (akiknek szintén ezeket mondták), vagy egyszerűen a saját példájukon keresztül nevelték lúzernek gyermeküket…

Van, akit örök bűntudat gyötör, mert mélyen belül gyűlöli az apját, aki gyerekkorában megerőszakolta és megalázta és gyűlöli az anyját, aki mindezt hagyta.

A düh mértéke, és benne a gyilkos vágy annyira erős, hogy sokan a mély tudatukba száműzik. Innentől kezdve az illető, lehet, hogy minden élethelyzetet kerülni fog, ahol haraggal lehet valamit megoldani.

Voltam olyan családállításon, ahol a kliens olyan mélyre temette magában a meg nem élt haragot, hogy az megjelent a térben és mindenkire kiterjedt, még az állítás vezetőjére is. Mindenki azt követelte a klienstől, hogy legyen dühös. Még a legbékésebb embereket is majd szétvetette az indulat. Ez a düh hatalmas és félelmetes. Bőven túl terjed azokon a határokon, amelyek egy személyiséget elválasztanak más dolgoktól. Nem csoda, ha hárítja, hisz ki tudja mi lesz, ha robban a pokolgép! 

Pedig ez a harag adja neki az élet eleven lüktetését. Ezt a haragot előbb, utóbb meg kell, hogy élje, mert ez lesz a megoldás. Ez az út ahhoz, hogy a harag végül átalakuljon erővé.

Vannak olyan önvédelmi rendszerek, ahol agressziónövelő gyakorlatokat is alkalmaznak a hatékonyság fokozása céljából. Először nem értettem, mit keres annyi jól szituált nő, kislány, ilyen edzéseken. Később megértettem, hogy mivel a lányokat - feszültség levezetés gyanánt - inkább sírásra, mint dühöngésre nevelik, a düh számukra sokáig tiltott energiaforrás. 

Mikor végre megélik a saját, belső agressziójuk erejét, az nem csak rendkívül hatásos és bámulatba ejtő, de felszabadító is.

A kis, ártalmatlan leánykát körbeveszi 6-7, tagbaszakadt fickó. „Na, most törj ki, kisanyám!” Az első próbálkozások rendszerint sikertelenek, de végül, minden alkalommal átkattan valami a lány fejében, és szétszórja a nagydarabokat...

Sokan ekkor szembesülnek először, a bennük rejlő, hihetetlen erővel. Az életösztön nagy úr.

Ha gyerekkorodban bántottak, az a felnőtt életedre is hatással van. Komoly terápiára lehet szükség ahhoz, hogy rehabilitáld magad, de történhetnek spontán áttörések is.

A düh olyanerő, amelyet időnként bizony érdemes használni.

Ha bántottak, düh van benned, amit vagy megélsz és átengedsz magadon, vagy magadba fojtasz. Egy spontán módja lehet a dühöd megélésének, - különösen, ha az igazságtalanság amúgy is nyitja a zsebedben a bicskát – hogy gondolatban találkozol a gyermekkori, bántalmazott önmagaddal. Most már felnőtt vagy, most már erős vagy, és nagyon szereted ezt a kisgyereket. Megígéred, hogy megvéded, akár az életed árán is. Többé nem tűröd el senkinek, hogy bántsa.

Ehhez persze már oldottabbnak kell lenni a düh irányába. Ha az ellenállás már nem olyan nagy, lehet, hogy eljött a pillanat. Ilyenkor, mivel nem tudod pontosan milyen módon is fog a düh megnyilvánulni, mindenképp érdemes védett helyen lenni, olyan emberek közt, akik értenek és vigyáznak rád, akik tudják, mi megy végbe benned.

Egy alkalommal, sok, sok évvel ezelőtt, éppen kirándultam egy kedves ismerősömmel. Akkor is nagyon szerettem kirándulni, de akkoriban valamiért állandóan fölösleges dolgokat cipeltem magammal. Csupa olyan dolog nyomta a vállamat, amire semmi szükségem nem volt kirándulás közben. Ráadásul egy meredek emelkedőn mentem felfelé, így az amúgy sem könnyű terepen igen nehéz dolgom volt.

Azóta már tudom, hogy a kirándulás, szó szerint terápia is lehet.

Egyszer csak rájöttem, hogy az egészből semmit nem élvezek. Magamat szívatom, csakúgy, mint az életben. Hirtelen elkezdtek feljönni azok a nyomasztó, gyermekkori emlékek, amiket egészen addig magammal cipeltem.

Egyre dühösebb lettem és mikor végre felértem a csúcsra, ledobtam magamról a hátizsákot az összes kolonccal együtt. Olyan őrjöngésbe kezdtem, ami engem is meglepett. Körömmel kapartam a fák kérgét, üvöltve rúgtam, szórtam a földet és az avart.

Társam, aki elkísért a harag ösvényén, tisztes távolból nézte tombolásomat, csakúgy, mint bennem valaki. 

Éreztem, ahogy a düh erővé változik és ék alakban, mint egy jéghegy, elindul kifelé a szívközéppontomból. Azt hittem, szétszakadok. Ez az erő sokkal nagyobb volt, mint én. Nem voltak határai. Csak egy pici részt mutatott meg magából, mert tudta, hogy többet nem bírnék elviselni.

Mikor végső kimerültségemben a földön fekve ziháltam, egy hang bennem így szólt: „Jól van. Ez most kijött. Mostantól könnyebb lesz.”

Azóta valóban könnyebb. Azok az emlékek, amelyek korábban úgy nyomasztottak, kifakult, elmosódott képek csupán. Nincs már erejük.

A harag táplál és sok mindenen átvihet.

Ha félsz, ha szorongás gyötör, ez az igazi fegyvered. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a benned rejlő lehetőségeket a kukába dobd, csak mert félsz. Mit veszíthetsz?!

Ahhoz, hogy kiállj az emberek elé, és vállald magad az álmaiddal, céljaiddal együtt, erős önbizalom kell, önbizalmat pedig erős önbecsülésre építhetsz.

Sokáig azt hittem az önbecsülésemet az határozza meg, hogy mit teszek le az asztalra. Rá kellett jönnöm, hogy ez hiba volt. Az önbecsülés előbb van, mint az eredmény és a legkevesebb mértékben sem függ tőle, sem attól, hogy mások, milyen véleményt alakítanak ki rólad.

Az önbecsülés gyárilag jár neked, mert része vagy az Egésznek, mert Isten, a saját lelkét, a saját, határtalan teremtő erejét lehelte beléd. Minden lehetőséged ebből fakad. 

Eredendően nem bűnös vagy, hanem boldog, mert a lélek természete kiapadhatatlan szeretet és tudatosság.

Most rajtad a sor, hogy megnézd, mi az, ami ettől elválaszt. Mik azok a kényszeres működések és hiedelmek, melyek korlátoznak és eltakarják előled a valóságot? 

Ahhoz, hogy ezekkel szembenézz és leszámolj velük, a saját haragod lesz az eszköz, ha felébreszted.

A Te haragod, a Te erőd, a Te életed. Tanulj meg bánni vele és használd!