Végül magadra találsz

Azt mondod, rohan a világ. Vele rohansz vagy mész a saját tempódban? Mi a te valódi tempód? Merre tartasz? Arra, amerre a szíved húz vagy egyéb, látszólag fontosabb, praktikusabb irányokba? Félsz, hogy lemaradsz, és az élet elrepül melletted? Aki siet, lemarad…

Mi kell ahhoz, hogy megállj, hogy kifújd a levegőt, hogy adj egy kis időt és figyelmet magadnak?

Rendszerint akkor állsz meg, mikor az élet megállít. Már ordít egy ideje, hogy rossz az irány, de nem akartad meghallani. Erősebb volt a félelem, a megfelelési kényszer, a vágy, hogy tartozz valahova, hogy elismerjenek, hogy szeressenek. Most itt állsz üres tudattal, mert az élet megállított és kizökkentett ebből az őrült ámokfutásból.

Senki mással nem kell kapcsolódnod, mint magaddal, az érzéseiddel és az értékeiddel, melyekkel túl régen tartasz már túl nagy távolságot. Egészen zsigeri módon érted meg jelentését annak, hogy "minden út befelé vezet".

Nincs hova sietni. Az élet itt van előtted, körülötted, benned. Össze kellett törnöd, össze kellet omlanod ahhoz, hogy meglásd, amit kergetsz, illúzió. Amit most kapsz, az a valóság, a maga teljes intenzitásában és lüktető elevenségében. Semmi más nincs, csak ez az áldott pillanat, melyben feloldozást nyersz minden kényszered alól.   

Sosem hitted volna, hogy ilyen mélység létezik. Azt főleg nem, hogy ez a mélység benned van. Eddig mindig csak fájdalom küszöbig mentél. A lélek komfortzónájának határán táncolva kacérkodtál a zuhanás gondolatával, de nem merted megtenni, mert azt hitted, van mit vesztened.

Most, hogy az illúziók szerte foszlanak a szemed láttára, lassan oldódik benned a görcs, a ragaszkodás, fogásod enyhül a kiálló gyökereken, míg végül átadod magad annak a puha zuhanásnak, melytől úgy féltél, és melyre mégis úgy vágytál.

Amit veszítesz, és amit nyersz, egyaránt Te magad vagy. Ez a ’Torony’ legnemesebb formája. Kizuhansz mindabból, amit kergettél, nem baktatsz tovább a répa után, amit sosem kapsz meg. Egyszer csak megáll a mókuskerék, mert megálltál. Kilépsz az ismerős ketrecből az ismeretlenbe, hogy otthonra lelj önmagadban. Elindulsz azon a belső utazáson, mely a rég elfeledett értékeid és a rég eltemetett érzéseid felé vezet.

Csodálkozol, hisz amitől féltél, hogy megvág, hogy felsebzi a lelked, az a leggyengédebb érintéssel simogat végig. Fogalmad sem volt róla korábban, hogy ennyire jó is tudsz lenni önmagadhoz. Nem is érted, miért futottál el ez elől az érintés elől.

Amit viszont biztosan tudsz, hogy nem hazudhatsz magadnak többé.

A kapu, melyen most átlépsz, csak ritka és kivételes pillanatokban van nyitva. Az, hogy összeomlásod következtében elszállt belőled az ellenállás és ez a két pillanat pont egybe esett, a legnagyobb kegyelem és a legnagyobb lehetőség számodra.

Talpadat puhán érinti a mohás talaj, ahogy elindulsz. Szemed még csukva, miközben Gyermek részed melléd szegődik, és finoman megfogja a kezed. Most ő vezet, és neked jól esik csukott szemmel rábízni magad. Számtalanszor hagytad már el, nem becsülted, elfeledkeztél róla, szemében még sincs, vád és neheztelés, csak tiszta gyermeki öröm, amiért visszatértél.

Nézed ezt az erőt sugárzó, gyermeki tekintetet és nem tudod magad tovább egyben tartani. Az ég csatornái megnyílnak. Páncélod lehullik és a zokogás úgy megy át rajtad, akár egy velőt rázó orgazmus. Többé nem bújsz el magad elől, nem szégyelled azt a mérhetetlen erőt, mely a sebezhetőségedben rejlik.

Fogadkozol, hogy nem hagyod el többé, de már nem is tudod elhagyni, hisz részeddé vált, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint azelőtt bármikor.

Gyermek részed most elvezet téged egy hatalmas, hófehér farkashoz. Ő a „Nemesebb” részed, melyet számtalanszor hazudtál már le, hogy hozzád méltatlan módon lealjasodva szeretetet és elismerést koldulj. Igazgyöngyeidet szanaszét szórtad, hogy megszabadulj mindentől, amire jobban kellett volna vigyáznod, mint az életedre.

Most itt áll előtted ez a gyönyörű, hófehér farkas, szemében nyoma sincs ítéletnek. Örül neki, hogy visszatértél, hisz hosszú ideje vár már rád. Tisztelet és elismerés árad tekintetéből. Egy igazgyöngyöt rábíztál, és ő most ezt visszaadja neked. Leírhatatlan természetességgel vesz körül a kettőtök közti, mélyről fakadó barátság. Egyszer csak megérted, hogy régebben ismered őt, mint, mielőtt ezt a tested kaptad volna az élettől. Jól esik ebben természetes meztelenségben időzni.

Utad azonban folytatódik. A Fehér Farkas most elvezet téged egy újabb, rég elfeledett részed felé.

Egy hatalmas sast pillantasz meg egy ormótlan vasketrecbe zárva. „-Ő a Te Hited. A félelmeid zárták ide be. Menj, és szabadítsd ki!” Újabb zokogás megy át rajtad. ’Hogy tehetted ezt magaddal?’ Kérdezed magadtól. Egyszerre olyan őserő tör fel belőled, melynek csak a létezését sejtetted, de a sok elfojtás miatt nem tudtad még megtapasztalni. Most itt van, történik, és nem csak átéled, hanem Te magad vagy ez az Erő.

Üvöltve feszíted szét a rácsokat, és a hatalmas sas könnyedén kiröppen a ketrecből, majd kecsesen landol előtted. Lazán biccent egyet fejével, és mintha egy méltóságteljes fél mosolyt is megeresztene feléd. „-Örülök, hogy végre visszatértél.” Mondja végtelen szeretettel a hangjában. „-Hosszú ideje be voltál zárva. Hogy bírtad kivárni, hogy, hogy nem haragszol rám?” Kérdezed teljesen megérintődve. „-Addig várok, ameddig kell.” Feleli a Sas. „-A mi világunkban nincs neheztelés. Részed vagyok, egy vagyok veled. Ezt még fogod nálunk hallani párszor.” Az utolsó mondatnál megint az az érzésed támad, hogy mosolyog (nem is tudtad, hogy egy sas is tud mosolyogni), s közben cinkosan összenéz a Farkassal.

„-Menjünk Barátom, valaki nagyon rég óta vár már rád.” Szól a sas, és te a hátára pattansz, hogy onnét a levegőbe emelkedve gyönyörködhess az eléd táruló vadregényes tájban. Rövid, de felszabadult szárnyalás után, a sas körözni kezd. Ahogy lenézel, kecses, de erős testű lovat pillantasz meg, amint nyerítve felágaskodik. Messziről is érzed nagy, barna szemeit. Szőre mélybarna, mellkasán és homlokán fehér csillaggal. 

„-De jó, hogy itt vagy! Gyere, vágtassunk! Erdőn, mezőn, hegyen-völgyön, patakon át. Akár a szélvész. Soha többé, senki kedvéért, nem kell viselkedned, nem kell visszafognod magad. Én a Benned Élő Vadság vagyok, részed vagyok, egy vagyok Veled. Vágtassunk, ügessünk, suhanjunk a szélben! Fedezzük fel ezt a csodálatos vidéket!”

Már meg sem lepődsz az újabb zokogás rohamon. „-De jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, micsoda érték vagy Te nekem!” Mondod, miközben könnyáztatta arccal felpattansz a hátára. „Tudtam, hogy visszatérsz. Most már együtt leszünk. Elkísérlek, bárhová mész is, én Veled leszek.” Szilajságával együtt lovad maga a Hűség is egyben.

Hamar ráéreztek a közös ritmusra. Egység van, Erő van, harmónia van. Szándékban, szívben és akaratban egyé váltok. Ismerős tájak jönnek szembe egymás után. Megelevenednek a gyermekkor emlékei. Kakukkfű, jázmin és levendula illatú levegőben hallgatod a jegenyefák suhogását. Mintha a levelek beszélgetnének egymással. Kakukk, gerlék és erdei madarak éneke teszi még otthonosabbá azt a rég elfeledett, biztonságos érzést, mely most olyan torokszorítóan tör fel a mélyre temetett emlékek közül. 

Mintha szivacsgödörbe, vagy még inkább felhőbe zuhannál, puha és mégis megfog annyira gyengéden, hogy el sem hiszed, pedig tudtad, hogy van ilyen, és mindig is erre vágytál.

Lovad hátán elrévedve lassan magadhoz térsz. Egy tengerpart közeli erdőben haladtok egyenletes, andalító ringatózásban. A magas ciprusok mögül már hallatszik a tenger zúgás és a sirályok rikoltása.

Kijöttök az erdőből és a parti homokon végig ügetve belegázoltok a hullámokba. „-Ez egy különleges tenger. A vize minden fájdalmat begyógyít. Mert minden fájdalom és sérülés gyógyulni akar. Ide zarándokol el mindenki, aki megtisztulásra, felébredésre és életre vágyik.” Lovad épp csak befejezte mondatát, már kezded is érezni ezt a különös, semmihez sem hasonlítható, lágy bizsergést, ahogy a tenger hullámai végig simítják testedet.

Minden, ami valaha fájt, értelmet nyer, majd távozik belőled. Olyan terhektől könnyebbülsz meg, melyeknek korábban a létezéséről sem tudtál.

„-Valaki nagyon rég óta vár már Rád. Odaviszlek hozzá. Ő is nagyon fontos részed. Örülni fogtok egymásnak.” Ahogy elhangzottak lovad szavai, máris erős vágtába kezdtek a part menti fövenyen. A táj gyorsan változik. Mediterránból trópusiba vált. Fölerősödik a szél, ahogy megérkeztek egy végeláthatatlan dzsungelhez, melyet csak egy vékony homoksáv választ el a tengertől.

„-Innentől egyedül kell menned. Eddig mi találtunk meg téged. Őt viszont Neked kell megtalálnod. Hangolódj rá az őserdő zenéjére és indulj!” Még nézed, ahogy lovad alakja távolodik, majd eltűnik a parti homok mentén, de tudod, hogy bárhol is vagy, veled lesz most már mindvégig.    

     

Behunyod a szemed és hallgatod az erdő felől érkező izgalmas hangok arzenálját. Madarak kiáltása, majmok rikoltozása erősödik, melyet egyszer-egyszer, ragadozó vadak mordulása tör meg. Bele szippantasz a levegőbe és elindulsz az ösztöneid után. 

Vezetnek a hangok, illatok, érzések és megérzések. Nincs benned kétely, csak mész határozottan célod felé. „-Hideg, meleg, forró, tűz. Gratulálok.” Szól egy mély, bársonyos hang. Az az érzésed támad, hogy bármelyik blues vagy jazz slágert tökéletesen el tudná énekelni. Ki sem kell, nyisd a szemed, mégis érzed ezt a szempárt. Igéző, ébenfekete mélység. Erős, szuggesztív, szinte hipnotizál.

Lassan egy hatalmas fekete párduc alakja bontakozik ki előtted, ahogy ruganyos léptekkel elsétál melletted, majd egyetlen tökéletes ugrással egy lehetetlenül magas faágon terem, hogy ott lustán elhelyezkedjen. Van valami felfoghatatlan elegancia ebben a bestiában. Ilyenekre gondolsz, miközben csodálattal nézed minden mozdulatát.

„-Most Te jössz Barátom. Amit én tudok, azt Te is tudod, elvégre egyek vagyunk, vagy mi…” Izgalom és jól eső bizsergés jár át. Kételynek nyoma sincs, készülsz az ugrásra. Kinézel egy faágat magadnak, épp a párduc mellett. Izmaid megfeszülnek, majd, mint a rugó löknek a magasba. Mancsod eléri az ágat, majd könnyedén lök még egyet rajta, hogy a hátsó lábad is pontosan, puhán és hangtalanul érkezzen.

„-Tetszik a stílusod.” Mondod mosolyogva, ahogy egymásra néztek. „-Helyes. Enélkül nehéz lenne igazán jól kijönni.” Valami azt súgja, hogy tényleg nagyon jól fogjátok érezni magatokat egymás társaságában. „-Unatkoztam Tesó. Jó, hogy újra itt vagy. Megkérdezném, tudod-e ki vagyok, de hogyne tudnád, hisz nagy zsivány vagy Te.” Már nehéz megmondani melyikőtök is vagy, hisz két izmos fekete párduc mosolyog egymásra kedélyesen. „-Te is hiányoztál Tesó. Intuíció és megérzések nélkül csupa bénázás ez az élet.” „-Ugye? Itt meg kinek sugalljam a zseniális ötleteimet, ha nem vagy itt?” Kérdezi párducod szelíd dorgálással. „-Annyira jó, hogy vagy.” Mondod, és közben már nem tudod, hogy zokogva nevetsz vagy nevetve zokogsz.

„-Bírlak Tesó. Gyere, harapjunk valamit. Az a gazella ott lent alig várja, hogy levadásszuk.” Könnyedén beleegyezel, és már suhantok is, hangtalanul ugrálva ágról ágra, míg valóban meg nem pillantjátok a gazella alakját, ahogy gyanútlanul legelészik a zöldben. Felizzik benned a vadászösztön. Nincs más vágyad, mint leteríteni a prédát. Könyörtelen elszántság járja át minden porcikádat.

Egyszer csak, a kellő pillanatban ruganyos izmok lökik el a két fekete testet a menekülő gazella felé. Kergetitek, játszotok, nyolcasban cikáztok a préda körül miközben az összjáték és áramlás legmagasabb szintjét élitek át. „-Balról Tesó. Én kiugrasztom és a Tiéd.” Súgják az ösztöneid, majd valóban, a balról kiugró gazella egyenesen a karmaidba veti magát. Egy laza mozdulattal leteríted, és a préda a tiéd. „-Ugye mondtam, hogy csak ránk vár.” 

„-Helyesen beszélsz. Azt tettük, ami a dolgunk.” Jóleső lakmározásba csaptok, de két párduc helyett már csak egy van. „-Említettem már, hogy egyek vagyunk Tesó?” Szól a párduc, most már belőled, Neked.

Egy darabig még kiélvezed az ösztönök és megérzések által vezérelt tökéletes test energikus mozdulatait. Öntörvényű vagy, még magad sem tudod magadat kiszámítani. Ugrasz, suhansz, megállsz, leheveredsz, lustán lelógatod hosszú farkadat az ágról. Álomba merülsz, majd ébredsz, s már Te magad vagy az éjszaka. Az ismeretlenből érkező, isteni sugallat, a változás szele, a semmivel nem magyarázható zsenialitás, spontán eleganciába burkolva.

„-Eleget szórakoztunk Tesó. Valaki vár Rád a Türkiz Tónál. Odavezetlek.” Rövid, könnyed séta után valóban egy egészen lehetetlenül szép türkiz színű tóhoz értek. „-Még látlak Tesó. Most megyek. Ha kellek, tudod, hol találsz.” Azzal két ugrással el is tűnik az erdőben és te ott állsz a tónál, megint emberi alakban.

A telihold elképesztő ragyogással tükröződik a tó felszínén. „-Gyere Pajtás, dolgunk van.” Szól egy jóleső, dörmögő hang. Ismerős, szeretetteljes és körül ölelő. Hátra sem néz, csak elindul, és Te szó nélkül követed. „-Tetszik ez a vidék, ugye?” Szól hátra a hatalmas barnamedve. Mosolyogva bólintasz, hisz amióta megláttad a tavat, az a gondolat van benned, hogy igazán hazaérkeztél és, hogy itt akarsz letelepedni.

A medve, mintha csak a gondolataidban olvasna, így szól: „-Nos, ha ez minden vágyad, építsünk Neked egy takaros gerendaházat ide a tó partjára!” „-Szívemből szólsz Barátom.” Feleled neki, azzal nekiálltok fát dönteni.

A medve erejét magadban érezve döntöd ki a megfelelő fákat. „-Hatalmas ez az erdő. Marad benne bőven.” Szól a medve. „-Nem kell visszafognod magad. Legyen olyan és akkora, amekkorát szeretnél. Lesz benne hely neked, asszonyodnak, családodnak is, az udvaron jószágnak, kecskének, kacsának, libának vagy bárminek, amit szeretnél. Ez a Te otthonod lesz.”

Együtt gyorsan haladtok, a ház hamar elkészül és olyan, hogy szebbet, jobbat, megfelelőbbet álmodni sem tudnál. Medvéddel gyönyörűen és hatékonyan dolgoztok össze. Megcsináltok mindent, ami szükséges a házban és a házkörül. Modern és mégis ősi otthon, mely tökéletesen illeszkedik a környezetébe, melyből nem elvesz, hanem hozzáad, kiegészíti azt.

„-Sose gondoltad volna, hogy ennyi mindenhez értesz, igaz?” Mosolyog rád a hatalmas barnamedve. „-Én vagyok a Tett-Megvalósító Erőd. Innentől, ha akarsz, sem veszíthetsz el. Részed vagyok, hozzád tartozom. Már csak azt kellene kitalálni, miért vonzódsz annyira ehhez a tóhoz.”

Nézed a tavat és egészen mély megérintettséget érzel. Tényleg nem kell menni sehova. Megérkeztél, itthon és otthon vagy ezen a varázslatos helyen. „-Nappal is tetszeni fog, afelől biztosíthatlak.”

„-Ez a tó a szívem. Erős, kiapaszthatatlan és rengeteg élet forrása. Őt is több erdei patak táplálja, otthont ad halaknak, vízi madaraknak, szitakötőknek, békáknak, sőt, még egy vízi bivaly pár is megmártózik benne naponta. Emellett biztonságos és befogadó. Bármikor lehet úszni is benne egyet.”

„-Valóban így van.” Szól a medve. „-Ideje visszamennem a rengetegbe. Ha szükséged van rám, csak szólj! Részed vagyok, Benned vagyok. Ha elszunnyadnék, nyugodtan ébressz fel. Most megyek, Te meg vedd birtokba új otthonodat! Költözz be, töltsd meg élettel és érezd magad otthon benne. Előtted az élet, előtted az álmaid, valósítsd meg őket!”

Még egy erős kézfogás, és medvéd kedélyes cammogással elindul az erdő felé, te pedig végre otthonra lelsz magadban.

A Férfi mint Ember

Milyen az igazi férfi? Erős, kreatív, önmegvalósító? Biztonságot adó családapa vagy inkább kőkemény harcos? Értsen mindenhez? Tudjon házat építeni, autót szerelni? Hűséges legyen vagy inkább hódító típus? Teremtsen anyagi javakat, legyen magas beosztású cégvezető és/vagy befektető? Legyen izmos, energikus, harcművészetekben, küzdő sportokban járatos? Tudjon bármikor jól teljesíteni az ágyban? Legyenek érzelmei, amiket ki is tud fejezni, de ne legyen nyálas. Szeresse a gyerekeket, de legyen tekintélye?

Ezt a bejegyzést akár meglehetne írni úgy is, hogy csak kérdő mondatok szerepeljenek benne, és a kérdések így sem fogynának el.

Férfi témában rengeteg az egymásnak is sokszor ellentmondó sztereotípia, emellett jelen van a megváltozott világhoz alkalmazkodni próbáló modern és az archaikus férfi közti konfliktus is.

Nincs már egységes értékrend, mely alapján a szülők gyermekeiket nevelik. Ez új lehetőségeket, de egyben mérhetetlen bizonytalanságot is eredményez.

Az egyik családban a sportszerűség az emberség ismérve, a másikban ezt a lúzerek védjegyének tartják. Akik a modern férfi mintáját tartják szem előtt, könnyen kukába teszik az archaikus férfi mai napig időt álló értékeit, akik meg az archaikus férfit sírják vissza, azokhoz a működésekhez is ragaszkodnak, melyek már inkább csak akadályozzák a mai kor férfiját az önmegvalósításban.

Ebben a folyamatos, külső és belső konfliktusban fontos tényezőként vannak még jelen azok a személyes, generációs, családi és kollektív férfisérülések, melyek egy jelentős részéhez nem is férünk hozzá, mivel a tudattalanban őrizzük őket.

Na, drága barátom, így legyél férfi és találj magadra ebben az eszméletlen káoszban!

Nem lesz könnyű dolgod, de ha beleállsz abba, hogy felfedezd, megtaláld és kibontakoztasd a benned élő Férfit, még lehet némi esélyed. 

Mivel az archaikus mintáktól (meg a természettől úgy általában) sikerült kellő képen eltávolodnunk, a modern férfi mintája meg nem forrt még ki eléggé, maga a Férfi ideálja olyan követelményekkel és elképzelésekkel kapcsolódott össze, melyek teljesítése határos a lehetetlennel.

Egyszerre legyél egy önismeretileg elég mélyen és alaposan megdolgozott barbár, de ápolt viking, aki kb 110 kilónyi nyers izomzattal („Nincs férfi 100 kg alatt…”) is rugalmasan mozog és van állóképessége. Intelligens beszélgetőtárs, 1 óra alatt minimum egy rekesz sör elfogyasztására képes, bármikor, bármilyen állapotban tud értékelhető szexuális teljesítményt nyújtani, soha nem stresszel, sikeres cégvezető, aki lovagol és autót szerel, emellett egyszerre hódító és mégis hűséges típus, aki kifejezi az érzelmeit, de soha sem sír, viszont kellő anyagi biztonságot és védelmet ad nőjének, családjának és a neki dolgozóknak. Szociális érzékenysége mellett is kijelöli és meg is védi a határait. Jó humorú, játékos, gyerek szerető, mégis tartja a tekintélyét, mindig ura az aktuális helyzetnek és soha nem omlik össze, még a legkeményebb pofára esések közepette sem... Huh.

Nem tudom, ismerek-e olyan embert, akiről ezt így, ahogy van, elmondhatjuk.

Amikor a fiú, férfi minta és bármiféle bátorítás, támogatás nélkül szembenéz ezekkel a rendkívül komplex elvárásokkal, nem csoda, ha inkább az egyre csak langyosodó trendekben és a virtualitásban esetleg alkoholban, drogokban keres menedéket.

Mielőtt még félreértenéd, nem felmenteni akarom a mai fiatal fiúkat és férfiakat a felelősség alól, csak szeretném egy részét felvázolni annak a helyzetnek, mellyel a mai túlpörgetett kor fiataljai szembe kell nézzenek.

Máskor sem volt könnyű, most meg máshogy nehéz. Soha ennyire elhagyatott, magányos és bizonytalan nem volt még az ember, mint most. Cinikusak lettünk, nem ismerjük azokat az értékeket, melyekért annak idején gondolkodás nélkül meghaltak a férfiak, de azok is egyre fogynak, melyekért élni érdemes. Bár életben vagyunk, egyre fogy a lelkesedésünk és egyre nehezebb dolgunk van, ha a káosz elől a nihilbe menekült generációnak szeretnénk kiutat mutatni, egy olyan élet felé, melyet érdemes teljes intenzitásában leélni.

Mit lehet tenni ebben a kapaszkodók nélküli zavaros világban, hogy magunkra találjunk és másokat is ebben segítsünk?    

Először is fel kellene ismerni a sztereotip férfi minták ellentmondásait, majd tiszta fejjel ránézni arra, mit érdemes az archaikus férfi mintákból átörökíteni a modern férfi működései közé.

Ha megkérdezed az utca emberét, milyen az igazi férfi, nagy valószínűséggel vagy zavarba jön, vagy leírja a klasszikus alfa hím jellemzőit. Alfa hímek mindig voltak, vannak és lesznek. No de mitől is alfa hím az alfa hím? Egyebek mellett attól, hogy egy csomó nem alfa veszi őket körül, különben kihez képest lehetnének alfák?

A többiek (azaz a férfiak többsége) választhatnak, hogy béták lesznek, akik az alfákhoz képest kevésbé domináns módon fognak egy közösségben működni vagy lehetnek még gammák, akik egyszerűen nem vesznek részt ebben dominancia harcban, és vagy a közösségek perifériáin fognak billegni vagy sajátos módon épp köréjük szerveződik majd közösség, ha van elég karizmatikus kisugárzásuk.

Akárhogy nézzük is azonban, egy működőképes közösség vagy társadalom nem bír el túl sok alfát és gammát, ezért a nagy többség bizonyosan béta lesz, és így nem fog megfelelni az alfákról alkotott ideális férfi mintáknak.

Na, akkor most mit tegyünk? A társadalom férfiállományának nagy részét leírjuk és nem tekintjük férfinak, csak azért mert ők a béták?

Lehet-e minden férfi vállalati vezérigazgató, cégtulajdonos és önmegvalósító vállalkozó? Tiszteljük a hősöket, királyokat, vezéreket, legyőzhetetlen harcosokat. Ki fog megemlékezni a katonáról, aki ezredikként halt meg egy értelmetlen háború névtelen halottjaként? Ki gondol a földművesre, aki egy természeti katasztrófáktól sújtott év után is ugyanúgy elveti a gabonát? Ki becsüli meg az az összes fontos, de kevésbé látványos munkát végző, jelentéktelennek tűnő embert?

Ki kellene végre mondani, hogy többféle módon lehet valaki férfi. 

A nagy megálmodók többségéről senki sem tudna, ha nem dolgoztak volna a kezük alá névtelen megvalósítók.

Nem attól leszel férfi, hogy mindenhez értesz. Nem attól leszel férfi, hogy hónapokat élsz túl a dzsungelban vagy épp az idegen légióban harcolsz. Nem attól leszel férfi, hogy percek alatt milliókat keresel, hogy ezrek dolgoznak a cégedben, hogy frontember vagy egy rock bandában, hogy közszereplő vagy, hogy saját rajongói oldalad van a facebook-on.

Hát akkor mitől leszel férfi?

Mi van akkor, ha a kérdés eleve hibás? A férfi nem tökéletes. Minden férfi mögött egy gyarló ember rejtőzik, aki küzd a saját komplexusaival és szorongásaival, próbál megfelelni kimondott vagy ki nem mondott elvárásoknak.

A kérdés nem az, hogy mitől leszel férfi, hanem az, hogy milyen férfi lakik benned, és hogy vagy-e elég bátor, hogy felfedezd és kibontakoztasd őt magadban. Igen, nagyfokú bátorság kell hozzá, hogy szembe menj a sztereotípiákkal, hogy megtaláld magadban a saját értékeidet, és hogy végül az légy, aki mindig is voltál.

„-A férfi tudjon vezetni.” Igen, hasznos az, ha tudsz vezetni, de ismerek olyan férfit is, aki nem tud, mégis férfi. Az ő tehetségéből és megszállottságából él az egész család. Igazi önmegvalósító gamma, de kell hozzá egy menedzser, aki szervezi az életét, és aki itt tartja a földön, mert különben elszállna.

Jó, ha tudsz vezetni. Én sokáig nem tudtam, és emiatt évekig marta a szégyen a lelkemet. Nagy külső-belső ellenállást kellett legyőznöm, de végül csak meglett a jogsi. Rögtön utána jött egy baleset. Utasként ültem a kocsiban, felborultunk és szerencsénkre mind megúsztuk egy-egy karcolással. Sérülés nem történt, de a trauma megmaradt.

Eltelt egy év, mire lehetőségem lett autót vezetni. Olyan volt, mintha sosem vezettem volna. Megint egy évig oktatóhoz jártam, mert nem akartam feladni, ha már ennyi időt, pénzt és energiát áldoztam rá.

Eljött az a pont, amikor akkora volt már a nyomás, hogy muszáj volt tovább lépni. Tudtam, hogy csak akkor szerzek valódi rutint, ha veszek egy saját autót. Áttörtem magam a szorongásaimon és a megtakarított pénzem nagy részét ráköltöttem egy 23-éves hármas golfra. Egy barátom segített rendkívül sokat azzal, hogy beült mellém, és elhitte, hogy tudok vezetni. Olyan szinten biztonságban érezte magát, hogy a vezetés kezdett teljesen természetes élménnyé válni. Már nem az oktató ül az anyós ülésen, aki helyetted is uralja a pedálokat és észreveszi a táblákat.

„Vezetni mindenki tud.” Mondták azelőtt oly sokan, mégis nehéz volt elhinnem, hogy ez egyszer rám is - akinek a családjában a férfiak többsége nem vezet – igaz lesz.

Az érzékek kiélesednek, a táblákat nem csak észreveszed, hanem keresed is, a forgalom nem zavar, hanem együtt mozogsz a többiekkel, reagálsz arra, ami történik, ösztönösen megoldásokat találsz hirtelen jött helyzetekre.

Sosem leszek autószerelő, de ha úgy alakul, egy kereket azért ki tudok cserélni. Ha ennél komolyabb nehézség lenne, akkor is tudom, hogy kit kell felhívjak, aki segít azt megoldani. Szeretek vezetni, emellett a vezetés praktikus, és erősen hozzájárult ahhoz, hogy teljes értékű férfinak érezhetem magam, mégsem gondolom, hogy ettől lennék férfi.

Az, hogy átmentem a korlátaimon, óriási erő, ami emeli az önbizalmamat, önbecsülésemet és támogatja a személyiségfejlődésemet.

Ezzel együtt, a hagyományos férfiideálnak még mindig nem tudok és, ha akarnék, sem tudnék megfelelni. Sosem lesz rajtam 100 kiló izom (kivéve, ha épp két 50 kilós nőt tartok akrojógázás közben :) ), nem leszek ketrecharcos és nem fogok vállalatot vezetni sem. Bármilyen férfias dolog is vadászni és harctéren embert ölni, ha nem jön létre olyan helyzet, ahol muszáj, inkább kihagyom eme nemes cselekedeteket. Még csak azt sem ígérhetem meg, hogy mindig ura leszek annak, ami épp történik velem, körülöttem.

„A férfi nem sír.” Ahogy azt a régi férfiideálról vallottuk… Amelyik ember sosem éli meg és fejezi ki az érzéseit, az nem is igazán él. Korábban az érzelem mentesen, hideg racionalitással működő férfiakat gondoltuk erősnek, férfiasnak. Vannak helyek, ahol nőktől is ez az elvárt viselkedés, hisz így lehet előre jutni, mondjuk egy vállalati ranglétrán.

Valójában azonban ez épp fordítva van. Nem nagy kunszt a páncél mögött erősnek lenni. Az igazán tökös dolog az, ha leveszed a páncélt és mélyen magadba nézel, vállalva azt, hogy, ami feljön, az lehet, hogy fájni fog és nem biztos, hogy uralni tudod.

A sírás egy bizonyos szintnél erősebb fájdalomra való adekvát reakció. Az elfojtás nem bátorság, hanem pont, hogy a szembenézés elkerülése. Aki sosem sír, az valószínűleg mindent magába fojt, így addig mérgezi a lelkét, míg meg nem betegszik. Ezzel az attitűddel nincs személyiség fejlődés. Az intelligencia az egekbe törhet, ha nincs hozzá érzelmi intelligenciád is, óvodás módon fogsz viselkedni a valódi érettséget követelő helyzetekben.  

Na, és mi van akkor, ha a férfinak egyszerűen nincs oka sírni? Ő nem az a pityergős fajta. A problémákat megoldja és megy tovább. Igen, igen, létezik ilyen. Hívhatjuk akár isten-komplexusnak is.

Attól, mert férfi vagy, még gyarló földi halandó is, aki a saját elvárásainak sem mindig tud megfelelni. Biztos, hogy te is követsz el hibákat, történnek veled bosszantó dolgok, nem tudsz mindig jól dönteni, mert vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés, csak döntés van és jó esetben felelősség vállalás.

Vannak nálad nagyobb dolgok, amiket nem tudsz kontroll alatt tartani. Van, ami egyszerűen csak megtörténik veled. A tudomány elképesztő fejlődése mellett, még mindig van olyan, hogy Sors... Tudsz ellene harcolni és meg tudod magad adni neki. Van beleszólásod, hogy hogyan éld meg, de ezzel együtt is megtörténhet, hogy a belső folyamataid elvisznek.

Mi lenne, ha lassan elengednénk a ’Mindenható Férfi’ illúzióját? 

A legtökösebb férfi is kerülhet krízisbe. Aki sosem sír, azt az élet soha nem érinti meg, így valójában halott. Sírni nem csak fájdalmában tud az ember. Találkozhatsz olyan szépséggel, csodával, erővel, szeretetteljes támogatással, ami könnyeket csal a szemedbe. Nem pityergésről, rinyálásról, hisztiről beszélek, hanem arról, hogy képes vagy átengedni magadon az érzelmeidet. Igen, ez félelmetes, különösen nekünk, akik már gyerekként le voltunk tiltva a sírásról („-Mi vagy te, fürdős kúrva?”). A sírás zavarba ejtő és lehet kínos is mindazok számára, akik nagy rutinnal fojtják magukba az érzelmeiket. Arra emlékezteti őket, hogy bennük is zajlanak félelmetes érzelmi folyamatok.

Amikor hosszú idő után egyszer csak visszanyered a hitedet, amikor megéled a kegyelmet, az kontrollálhatatlan örömmel jár. Ilyenkor kifejezetten jól esnek a könnyek. Amikor végre zsigerileg is megérted, hogy nema te hibád, hogy bántalmazott gyerek voltál, óriási kő esik le a szívedről, ésa zokogás úgy megy át rajtad, mint egy gyorsvonat.

Persze jó, ha mindez nem a nyílt utcán történik veled, hanem biztonságos közegben, ahol a közösség a legmélyebb fájdalomban és örömben is meg tud tartani.

Ismered te is a sztereotípiákat. ’Pénisz növelő kocsi’… A ’nincs férfi 100 kiló alatt’ érem másik oldala, a konditeremben kigyúrt arcokról alkotott felfogás, miszerint ’a saját bizonytalanságukat, félelmeiket, szorongásukat próbálják leplezni a nagy izomtömeg mögé bújva’.

Akárhogy is van, az fontos, hogy felvállaltan önmagad lehess, hogy megtaláld és kibontakoztasd a benned lakó számodra hiteles férfit. Sokszor halljuk, hogy „a nagy izmok mögött egy sérült kisfiú rejtőzik.” Végre ki kellene mondanunk, hogy minden férfiban lakik egy sérült kisfiú, aki vigasztalásra, védelemre és szeretetteljes elfogadásra vágyik.

A sérüléseid egy részéről tudsz, de az igazán mély sebeket a tudattalanban őrizzük, mert a velük való együtt élés egyszerűen elviselhetetlen.

Általában véve kimondhatjuk, hogy a nők önismeretileg, lelki megdolgozottságban előrébb tartanak, mint mi, aminek az egyik oka épp az, hogy a nőknél az igazán mély lelki munkával időnként együtt járó sírás nem volt letiltva.

Persze itt is vannak kivételek, de a tendencia mégis az, hogy a tudattalanban mélyen őrzött fájdalmakkal, sérülésekkel több nő mert és tudott kapcsolódni, mint férfi.

Miért lényeges ez? -Kérdezed jogosan.

Azért, mert eddig a régi férfi kép bekövesedett elvárásai erősen megnehezítették ezt a fajta belső, önismereti munkát. Mostanra azonban elérkeztünk ezeknek a régi mintáknak a határaihoz, és ha bármit szeretnénk átörökíteni az archaikus férfi értékeiből, végig kell járjuk ezt az utat, különben azt is elveszítjük, amire szükségünk van.

Most lazultak fel a keretek annyira, hogy végre teljes felvállaltsággal elindulhatunk a saját sérüléseink és fájdalmunk felé. A nőkben is tömegesen jelent meg arra az igény, hogy a férfi felfedezze a saját érzelmi intelligenciáját. Ebből a szempontból előrébb tartanak, mint mi, de nélkülünk ők sem tudnak tovább lépni. Egy érzelmileg megdolgozott nő nem tud egy megdolgozatlan férfihoz hosszabb távon kapcsolódni.

Eljutottak valameddig, és most ott várnak ránk, ki türelmesen, ki kétségbe esetten, csalódottan, de mást nem nagyon tehetnek, mint bíznak benne, hogy előbb, utóbb csak elindulunk mi is.

Ami a férfiben mostanában történik, az az élete minden területére kihat. A kollektív férfiképp ebben a pillanatban is formálódik köszönhetően azoknak az egymásnak ellentmondó elvárásoknak és összefeszülő erőknek, melyek közelében nem lehet érintetlenül maradni.

Két választásod van. Vagy vastagabb páncélt növesztesz magad köré, mint bármikor korábban és elbújsz a változás elől, vagy leveszed a páncélt és beleállsz abba, ami szembejön veled.

Nagyon érdekes az az átalakulás is, ami a szexualitásban történik. Korábban nem volt szempont, hogy a nő is élvezze az együttlétet. Nyugodt szívvel kimondhatjuk, hogy Európának – ha volt egyáltalán valaha - szexuális kultúrája maximum a pogány időkben lehetett.

A kereszténység mind a mai napig úgy tekint a szexre, mint szükséges rosszra, és tűzzel-vassal írt minden olyan eszmét, miszerint a szexuális örömszerzés Isten ajándéka, ami nem csak gyermeknemzésre való és a nőt ugyanúgy megilleti, mint a férfit.

Abban nőttek fel generációk ezer éven keresztül, hogy a szexuális aktus állati csökevény, mely a gyermek nemzés mellett kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a férfi levezesse a feszültséget. Az egyetlen elfogadott formája most is csak az, ami házasságon belül történik. Ha keresztény lennék, és ezt minden áron be akarnám tartani, az azt jelentené, hogy – mivel soha sem nősültem, - majdnem 40 évesen még mindig minden fajta szexuális tapasztalat nélkül tengődnék ebben a nyomorult világban… Még belegondolni is ijesztő.

Szerencsére az egyház nyomása ezen a téren sokat enyhült, ugyanakkor egyre felvállaltabban ott az igény a nőkben is, hogy ki akarják venni a részüket ebből a fantasztikus örömforrásból.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha 10 másodperc alatt elsülsz, a nő kb ennyi idő alatt fog ott hagyni...

Egy izgalmasabb, megdolgozottabb nő élő kapcsolatban van a saját szexualitásával. Amíg nem veszed fel te is a kapcsolatot a tiéddel (erre is vannak kiváló gyakorlatok), nem fogod igazán férfinak érezni magad.

Mint szinte mindenhol máshol, a férfi itt is a végletek között őrlődik. Meg lehet rekedni az állati közösülés, stressz levezetés szintjén („előtte egy sör, utána egy cigi…”) és lehet magadnak még több stressz okozni teljesítmény kényszeren keresztül. "Ha nem bírod elég sokáig, elég keményen, ha nem tudod kielégíteni, ha nem tudsz teljesíteni, nem vagy férfi…"

Ezzel a gondolkodási hibával gyakorlatilag le is nullázod az esélyeidet. Hiába szereted, hiába kívánod a párodat, nem fogsz tudni teljesíteni, mert félsz a kudarctól.

Amikor a céljaidért küzdesz, amikor egy nehéz élethelyzetre keresel megoldást, konfliktust kezelsz vagy lakás felújításban vagy, az ugyanolyan, szimpatikus idegrendszeri működés, mint, amikor annak idején az őseink mamutra vadásztak vagy épp egymással harcoltak.

Lehetséges, hogy létezik kivétel, de a szexualitás leginkább paraszimpatikus idegrendszeri működés, ami azt jelenti, hogy nagyfokú nyugalom és biztonságérzet szükséges hozzá. Ha fejben épp máshol vagy, stresszelsz vagy azon megy a matek, hogyan oldod meg az előtted álló napok kihívásait, jobb, ha bele se kezdesz.

A ’szexuális teljesítmény’ és az ’ágyban való teljesítés’ kifejezésekkel az a gond, hogy már önmagukban szorongást keltenek és az iskolai kudarcélmények emlékét idézik meg (oktatási rendszer, hm...), ami helyből agyonvágja a biztonságérzetet.

Sokkal jobban szeretem a ’szexuális örömszerzés/örömforrás’ kifejezéseket, melyekből inkább az sugárzik, hogy kölcsönös, egymással megosztott, sőt, közösen átélt örömről van szó. Ha fejben nem vagy ott, ha szorongsz, ha túl korán elsülsz, magadnak sem adod meg azt az élményt, amit egyébként átélhetnél.   

Olyan ez, mintha úgy ennél, hogy közben nem élvezed az ízeket. „Együnk gyorsan, legyünk túl rajta, aztán menjünk vissza folytatni a munkát…”

Amikor teljes értékűen vagy együtt egy nővel (ez egyénileg is fejleszthető!), az nagyon meghálálja magát. Olyan szeretetet, tiszteletet és kötődést kapsz vissza, ami nagyon megtámogatja a biztonságérzetedet és azt is, hogy igazán férfinak érezhesd magad. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ettől ő is igazán nőnek érzi magát, és sokkal jobban ki tudja bontakoztatni azokat a minőségeket, melyek csak egy kölcsönösen harmonikus párkapcsolatban tudnak megjelenni.

Fontos arról is beszélni, hogy ezzel együtt, a párkapcsolatok nagy része, csakúgy mint a házasságok legtöbbször még a felek életében véget érnek. Ez nem azért van, mert valamit rosszul csinálunk, hanem azért, mert ilyen a dolgok természete.  

A középkorban sem tartott tovább egy házasság, csak előbb haltak meg az emberek. Jött egy háború, egy járvány és elvitte mindkettőt. Aki megélhette az 50 évet, szerencsésnek mondhatta magát, már ha szerencsés az, akit a szerettei körbe halnak…

Tisztább volt a levegő, közvetlenebb volt a kapcsolat a természettel, mégsem sírnám vissza ezt az időszakot.

Emellett piszkosul fel is gyorsult a világ. Ma egy 2-3 éves kapcsolatban többet megélhetsz, mint régen egy egész élet alatt. Korábbi párkapcsolataimban annyira más ember voltam még a mostani önmagamhoz képest, hogy sokszor úgy tekintek vissza, mintha előző életeim lennének. Több ismerősöm számolt már be hasonló érzésről.

Megtanulod hát jobban uralni a saját szexualitásodat. Megteremted a szükséges feltételeket, hogy természetes módon kerülj egy paraszimpatikus működésbe. Késlelteted a magömlést, vagy akár elsajátítod a ’magmegtartó orgazmus’ képességét (Erre is vannak gyakorlatok).

Megtanulod, hogy nem minden nővel vagy szexuálisan kompatibilis. Egy idő után ráérzel, milyen típusú nővel tudsz harmonikus párkapcsolatot létre hozni vagy, ha épp lazább természetű kapcsolódásra vágysz, kivel lehet egy fajta ’barátság extrákkal’ együttlétben lenni.

Ma már ki lehet próbálni kommunát vagy akár nyitott párkapcsolatot is. Mindkettő rendkívüli lehetőség a tanulásra, de mint életforma, egyik sem az én világom.

Lehet, hogy te vagy az az ember, aki rátalál az életen át tartó igaz szerelemre, de az is lehet, hogy a párkapcsolatok inkább a tanulást szolgálják számodra. Előző életekben elvarratlan szálak kerülnek a helyükre, és te haladsz tovább az utadon azzal, akit épp melléd sodor az élet, ha kölcsönösen igent mondotok a helyzetre. Hogy mennyi ideig lesztek együtt, nem tudhatod előre.

Ez a működés magában hordozza annak a veszélyét, hogy – mivel számítasz rá, hogy úgyis véget ér a kapcsolat, - nem engeded bele magad igazán, hogy ha majd menni kell, ne fájjon annyira a szétválás.

Bizony nem könnyű dolog ebben a helyzetben az érzelmi kockázatvállalás, az élet mégis abban van, ha elengeded a kontrollt. Megengedni magadnak a szerelmet, rendkívül kiszolgáltatott állapot, mégis ez a legbátrabb hozzáállás ilyenkor.

Egy ismerősöm nem rég rám írt, mit javaslok szakítás utáni üresség ellen. Azt válaszoltam neki, hogy a legtökösebb dolog, amit tehet, hogy megéli az ürességet, másként úgysem szabadulhat az érzéstől.

Mitől is férfi a férfi? Most leginkább azt mondanám, hogy talán ettől. Képes vagy döntéseket hozni és képes vagy beleállni abba, ami következményként szembejön veled. Ha ez krízis és érzelmi összeomlás, akkor abba, ha ez az üresség, a nihil és az értelmetlenség érzése, akkor abba, de ez csak akkor működhet, ha van erős Lét-Bizalmad, és van körülötted közösség, aki megtart akkor is, mikor épp atomjaidra hullasz szét.

Feltűnt-e valaha, hogy népmeséinkben időnként sajátos fordulat jön szembe. Először a sárkány győz. A főhőst miszlikbe aprítja, majd széttépett darabjait az égbe szórja, ahol azok ragyogó csillagokká válnak, ezután nagy dérrel dúrral elhagyja a helyszínt. Ekkor jön elő a kígyótestű lány, aki a darabokat egyenként összegyűjti, varázsfűvel megkeni és összeragasztja. A királyfi teste-lelke újra összeáll és hétszer szebb, hétszer erősebb lesz, mint azelőtt. A sárkányt csak ezután tudja legyőzi. (Ez a motívum érdekes módon a sámán beavatások részét is képezi.)

A sárkány legyőzése pedig különös kegyetlenséggel és alapossággal történik. Mind a hét fejét külön-külön levágja, egyet se hagy meg neki...

Miután talpra álltál a krízisből, hétszer szebb, hétszer erősebb leszel, és leszámolsz a szorongás démonával, bármennyi feje legyen is. Ehhez azonban be kell vállalnod a vereséget, az ezer darabra szaggattatást, az összeomlást, a páncélod elveszítését. Ha csak tolod magad előtt a krízist, sosem mész át ezen a rendkívüli alkímián.

Szimbolikus értelemben, ami ezzel az országgal a magyar történelem vérzivataros évszázadaiban történt, az, az újból és újból lezajlott széttépetés és vereség a sárkánnyal szemben. Sokszor összeszerelte már az őseinket a kígyótestű lány, de azokat a traumákat, melyek a huszadik században történtek, a magyar néplélek még nem heverte ki.     

Elképesztő szintű fájdalom van a tudattalanba lenyomva, mely csendben és észrevétlen nyomaszt téged is, engem is, a lélek sötét éjszakáin. Az ebből való gyógyulás azért is roppant nehéz, mert politikailag is akadályoztatva van. Nem volt még olyan hatalom az országban, akinek érdeke lett volna ez a gyógyulás. Így lehet ember tömegeket egymás ellen fordítani, félelemben tartani és egymás ellen kijátszani. Ezt a ziccert soha egyetlen kormány sem fogja kihagyni, hiába is várnád...

Amit tehetünk, hogy erős, megtartó közösségeket hozunk létre, ahol lehet minderről beszélni, és lehet az ősök fájdalmával biztonságos körülmények között találkozni. A családállítás vagy sorsmodellezés pont erre való.

Kapcsolódsz a saját, gyerekkori traumáiddal, majd a közös családi tudattalanban őrzött fájdalommal, mely sok helyen kapcsolódik a kollektív, magyar férfisérülésekhez, sőt akár az emberiség férfijainak közös sérüléseihez is.

Mindannyiunknak vannak ősei, akik megélték a két Világháború borzalmait. Magyar szinten a totális vereség mellett elkönyvelhetjük azt is, hogy az országot, mely a szülőföldünk volt, darabokra szaggatták. Hiába áldozták fel a kor férfi állományának színét javát, ekkora veszteség mellett sem tudtuk megvédeni sem az országunkat, sem az asszonyainkat, családjainkat.

Bántalmazott ország bántalmazott gyermekeinek gyermekei vagyunk…

Isten, Haza, Család, üres szólamok. A magyar férfi elvesztett mindent, amitől férfinak érezhette magát és ezt a mélységes űrt hagyta utódaira. Nem tehetett mást, ez volt a sorsa. Nekünk viszont végre van lehetőségünk szembenézni mindezzel, átmenni a krízisen, darabokra hullani, majd feltámadni egy egészségesebb, teljesebb férfi lélekben.

Az utóbbi pár évben rengeteg családállítás zajlott a fenti témákban is, ami nagyban hozzájárult ahhoz a változáshoz, amiben vagyunk, ahhoz, hogy végre lehet minderről beszélni. Bár kollektív bűnösség valójában nem létezik, mégis ott él bennünk, férfiakban és nőkben egyaránt az összes bűn, melyet valaha egymás ellen elkövettünk. 

Mennyi fájdalmat okoztunk akár ebben az életben, akár a korábbiakban! Ahhoz, hogy fájdalmat okozz, nem szükséges rosszindulat. Sokszor épp azokat büntetjük a legkeményebben, akiket szeretünk.

A tettes bekerül az áldozat családi rendszerébe és fordítva. Minden fájdalom, amit másoknak okozol, valójában magadnak okozod.

Mindez túl sok. A családállítások mennek tovább, de mindig csak akkorát merítünk, amekkorát a lélek épp elbír. Ezzel együtt egyre több férfi társam jelenik meg önismereti csoportokban, és lassan, de biztosan egyre többen kerülnek kapcsolatba a saját érzéseikkel.

Végre beszélünk mindarról a fájdalomról, amit a saját életünk és az őseink révén magunkban hordozunk, és, ami nem olyan rég még a tabu kategóriába tartozott.

Emellett az archaikus férfi értékeit is kezdik egyre többen újra felfedezni. A hagyományőrző körök, a lovasíjászat, a harcművészetek mind, mind az archaikus férfit keresik, azt, aki önazonos, van tettmegvalósító ereje, méltósága, tartása és kisugárzása. Ezt mind a kukába tenni?! Óriási hiba lenne. Mi másra van szükség az érzelmek tiszta megélése mellett, mint erre a sugárzó, örömittas erőre?!

A magyar néplélek a vereségek, a megalázottság és kiszolgáltatottság keltette fájdalmat és szégyent is túlélte. Most itt a lehetőség, hogy mindebből felálljunk. Igen csak tökös húzás lesz, ha megtesszük, de hiszek benne, hogy meg fogjuk tenni, mert - ha hiszed, ha nem, - elpusztíthatatlanok vagyunk. Erre több bizonyíték már nem kell.

A régi és az új már elindultak egymás felé. Amikor a találkozás megtörténik, férfi és nő is újra egymásra talál.

Kitartást és jó úton járást Drága Barátaim! 

A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Félelem

Csak úgy, a poén kedvéért kiírtam egy posztot: „Most akkor a migránsoktól féljek vagy a pokémonoktól? ;)” Meglepően sok komment érkezett rá, sokan nem is poén részére, hanem inkább magára a félelemre reagáltak. Úgy tűnik, annyira benne van a téma a levegőben, hogy szinte azonnal harapunk rá.

Te mitől félsz?

Az egzisztenciális paráktól, a különböző fóbiákon keresztül az egészen zsigeri rettegésig mindent megélhetsz. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell többet horror filmet nézni, ha egy kis borzongásra vágysz. A félelem szembejön Veled úton, útfélen.

A nyári hónapokban, a táboroknak hála, többször is sikerült kiszakadnom a külvilág sodrából. Kisebb közösségek, örömmel, fájdalommal és katarzissal teli, belső történései kötötték le a figyelmemet, mialatt odakint zajlott a mészárlás. Amíg távol voltam a médiától, egy egész ’kis’ háborúról sikerült lemaradnom, bár állítólag a java még csak most jön.

Idehaza olyan, mintha mindezt megúsznánk egy könnyed, kis kampány-csihi-puhival, ebben meg ugye, nem muszáj részt venni. Ha kéket látok, már fordítom is el a tekintetemet…

Ez az ország, ahonnét nem rég a többség még menekülni akart, most Európa egyik legbiztonságosabb helyévé léphet elő. Megbüntetett a parkoló őr, feljelentett a szomszéd, főnököd és munkatársaid szívják a véred? Mindez eltörpül ahhoz képest, mintha egy pszichopata tömeggyilkos karóra tűzné a fejedet, csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen.

A végén még megbecsüljük és értékelni kezdjük a mi kis, ici-pici, búval cseszett magyar valóságunkat.

Mire jó a félelem? Honnét ered és mi a célja? Milyen mélyre kell alászállni, ha meg akarjuk érinteni a gyökerét?

Mostanában üldöznek az utópisztikus filmek. A forgatókönyvek megdöbbentően hasonlóak. Megvalósul a tökéletes béke és jólét társadalma. Minden digitalizált, szinte alig van ember, aki kétkezi munkát végez. Senki sem gondol és érez mást, mint, amit a béke és jólét fenntartása érdekében szabad. Mindenkinek megvan a maga helye, senki sem akarja a másikét, teljes a biztonság.

Cserébe az emberek beáldozzák a saját lényüket. Egységes dobozok vannak, ezekbe kell beleférnie egy személyiségnek, és ami kilóg, azt a társadalom könyörtelenül lemetéli. Ehhez a fajta békéhez teljesen droiddá kell, válni.

Az egészséges lélek persze lázad ez ellen és előbb utóbb megtalálja a sérthetetlennek hitt pajzson a rést.

Amikor egy társadalmat a büntetés, ellenőrzés és megfélemlítés hármasa tart össze, két kérdés merül fel bennem.

1.     Ha mindez nem lenne, mi történne a társadalommal?

2.     Mi húzódhat meg a fenti hármas mögött?

Azt gondolom, hogy, aki meg akar félemlíteni, az maga is fél, és a saját félelmét tolja rá másokra, mert együtt félni mégis csak könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és magányosan. Emellett, ha tőled is félnek, az ideiglenesen a hatalom és erő érzését kelti benned, mely egy ideig be tudja tölteni a belül tátongó űrt, és el tudja nyomni az ebből fakadó rettegést.

Az örökös ellenőrzés és büntetés mögött pedig végtelen bizonytalanság és bizalmatlanság rejlik. Hisz lehetne az embereket jutalmazással is motiválni, de akkor egy idő után túlnőnének a rendszer számára biztonságos, jól áttekinthető kereteken.

Bár sosem dolgoztam multinál, azt biztosan tudom, hogy, ha túl jól teljesítesz, az ugyanolyan nagy, vagy talán még nagyobb hiba, mintha tökéletlenül végzed a munkádat. Ha a vezetőid féltékenyek lesznek Rád, esetleg félteni kezdik Tőled a pozíciójukat, könnyen bajba kerülhetsz...

A dobozon belül van a hamis biztonság, amit a félelem, bizalmatlanság és bizonytalanság hármasa tart össze. Ami ezen túl van, az meg az Élet. Egy halott rendszer ellen az a legveszélyesebb dolog, amit elkövethetsz, hogy életet viszel bele.

Hogy ilyenkor mi lesz, azt többnyire még csak fejben merjük kipróbálni. Ezekből a kísérletekből lesznek aztán a fent említett, jó, kis utópisztikus filmek.

Ilyen témában legutóbb ’A Beavatott’ című nagy sikerű alkotást sikerült megnéznem. A béke és nyugalom (stabilitás) fenntartása érdekében az embereket a személyiségük alapműködése szerint különböző csoportokra osztják, ahol mindenki az ezeknek megfelelő tevékenységeket végzi.

A hiba ott van, hogy születnek olyan egyének is, akik mindegyik kategória jellegzetességeit hozzák, emiatt egyikbe sem passzolnak igazán, azaz veszélyes, társadalomidegen elemmé válnak. 

Valójában ők hordozzák az életet, egy egészséges közösségben ők lennének a vezetők, a félelem-vezérelt társadalomban viszont ők lesznek az üldözött ’elfajzottak’, akik veszélyt jelentenek a társadalom rendjére.

Főszereplőnk, egy fiatal, elsőre átlagosnak tűnő lány, aki természetesen az utóbbiak közé tartozik. Kalandvágyó természete a ’Bátrak’ csoportjába vezeti őt, ahol megkapja a rendőrök, katonák és harcosok kőkemény kiképzését.

Számomra a kiképzés legérdekesebb része egyfajta mentális tréning volt, ahol a jelöltnek a saját, legbelsőbb félelmeivel kellett szembenéznie, majd a helyzetet egy túlélhető módon megoldania.

Ezt a részt lehet, hogy érdemes lenne alaposabban kibontani.

Jöhetnek olyan, egészen zsigeri félelmek, mint lezuhanni egy felhőkarcoló tetejéről, beszorulni egy barlangba, élve eltemetődni. Megélheted, milyen az, ha bogarak, férgek, darazsak lepik el a testedet. Létezik tériszony, klausztrofóbia, pók, rovar madár és mindenféle egyéb fóbia. Rettegéssel tölthet el a kiszolgáltatottság és a közelgő, elviselhetetlen fájdalom egy középkori szintű kivégzés esetében, legyen szó kerékbe törésről, karóba húzásról vagy keresztre feszítésről. Retteghetsz attól, hogy egy ragadozó állat széttépi a testedet.

Ezek egészen zsigeri szintű félelmek. Modern társadalmunkban azonban az ezekkel való találkozás esélyét akár egészen minimálisra csökkentheted. Ami sokkal inkább előtérben van az, az egzisztenciális félelmek széles skálája.  

Gyerekkorom belvárosi utcája már akkor is tele volt hajléktalanokkal. Tudtam, hol van a nekik fenntartott kocsma, tudtam, hol van a központjuk, ahol az általuk vezetett újság szerkesztősége székelt, láttam őket a kapuajakban, boldog öntudatlanságban heverni. Mivel anyám nagyon sokszor panaszkodott rá, hogy kevés a pénz és gyakran kellett kölcsön kérnünk, attól kezdtem félni, hogy előbb utóbb én is az utcán végzem.

Ezzel a félelemmel azóta nagyon sokat dolgoztam és elmondhatom, hogy bár most sem tudhatom, mit hoz a sors, ettől már nem félek többé.

Ha most mélyen magamba tekintek, olyan félelmeket látok, mint elveszíteni számomra fontos embereket, az önállóságot, a mozgás és a gondolkodás képességét. Ha alkalmatlanná válnék az általam végzett feladatokra, ha elveszíteném a mozgás, a gondolkodás és a kreatív alkotás örömét, az borzasztó lenne, csak úgy, mint ráterhelődni másokra, és végig nézni, hogy, amit eddig sikerült elérnem, azt valaki más viszi tovább. Megszégyenülés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság és pozíció veszítés.

Ez végső soron a teljes megsemmisüléstől való félelem. Ismerős?

Azzal a félelemmel kell, szembenézzek, hogy mi van, ha gyávaságból kifolyólag nem élek azokkal a fantasztikus lehetőségekkel, melyek az életem során szembe jönnek velem.

Ha belegondolok, az igazán nagy hibákat, amiket tényleg megbántam, mind félelemtől vezérelve követtem el. Ebből pedig az következik, hogy legjobban magától, a félelemtől félek. A tanulság ebből mindössze az, hogy a félelmen felül kell, kerekedj, különben bezár, megkötöz, megbénít, és végül oda vet az elmúlás és a halál hiénáinak.

A legjobb formádat adhatnád, teljes intenzitással tehetnéd azt, amiért ide születtél, de nem ez történik, mert félsz, mert elóvatoskodod az életedet!

A spártai katonáknak voltak olyan fizikai és mentális gyakorlataik, melyek a félelem legyőzését szolgálták. Az első két világháborúban vodkát, pálinkát adtak a lövészárkokból kitörni készülő katonáknak.

Hogy honnét is ered a félelem, arra a történelem is megadja a maga válaszát. Az emberiség, egy nemzet, egy család, egy személy tudattalanjába beleég minden véres, szégyenteljes, kiszolgáltatottsággal terhes esemény. A lelked mélyén Te is tudod, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer. A lelked mélyén Te is tudod, hogy bármikor bárkit elveszíthetsz.

Semmi garancia nincs rá, hogy a számodra kellemes állapotokat fenn tudod tartani és, hogy a fájdalmas történéseket el tudod kerülni. Amikor olyasmi történik, ami kicsit is ezekre emlékeztet, megjelenik Benned a félelem, rosszabb esetben kitör a pánik.

Ezért menekülünk vallásokba, hiedelmekbe, babonákba, sematikus gondolati mintákba.

Az előbbi filmben, a ’Bátrakkal’ ellentétben, akik a félelmeiket racionális megoldásokkal győzték le, hősnőnk, aki az ’Elfajzottak’ közé tartozott, egy belső hang segítségével megértette, hogy a félelme nem valóság, így a félelem-szimulációs program egyfajta tudatos álommá vált számára, melyből könnyedén és frappánsan fel tudott ébredni.

Bár ezt a képességét idővel el kellett rejtenie, az általa gyakorolt tudat-váltás számunkra is nagy tanítást hordoz.

A félelem egy bénító érzés, de a valóság alapja sokszor megkérdőjelezhető, és soha nem vezet valódi megoldásokhoz. Amikor feltűnik, Neked is meg kell, találnod azt az erőt, mellyel úrrá lehetsz rajta.

Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha beégek, ha nem élem túl, ha megsérülök? Ezek a kérdések a figyelmed jelentős részét lekötik, így a siker, mely a célra való maximális koncentráción is múlik, egyre nehezebben lesz elérhető.

Az életidegen rendszer, a biztonságot jelentő doboz Benned is ott van. A félelem szüli a kontrollt, mely benne tart abban a filmben, melyben visszanézheted életed összes eddigi megbánt pillanatát.

Valamit nem tettél meg, valamit nem mondtál ki vagy épp félelemtől vezérelve cselekedtél. Lényeg, hogy helyrehozhatatlan hiba, megbánt pillanat lett belőle. Ha újra élhetnéd, most másként cselekednél.

Félelemtől vezérelve a biztonságosat, a jól megszokottat, a könnyebb utat választottad. A bátorság ott kezdődik, mikor kockázatot vállalsz, mikor nyitott vagy az újra, mikor érzékennyé válsz a saját intuíciódra, mert felébredt benned a bizalom. A Bizalom a Valami Nagyobb felé.

Amikor megérted, hogy az életednek nem csak oka, de célja is van, az irányítást szép lassan elengeded és – ahogy egy kedves barátom mondta – megadod magadat az Életnek. Vezessen bárhová is az utad, nem félsz, mert végtelen Lét-Bizalom szegődött melléd útitársul.

Aki soha nem fél, nem ismerheti meg azt a bátorságot és azt a bizalmat, mely a félelmek meghaladásából születik.

Mind a bátorságnak, mind a bizalomnak a Szív Középpontod a székhelye. Ha félelmek törnek Rád, legyenek azok egzisztenciális vagy zsigeri félelmek, itt találsz menedéket.

Érdekes megfigyelés, hogy miközben minden félelem a Halál Félelemhez vezethető vissza, az egyik legmegnyugtatóbb könyv számomra a Köztes Lét Könyve, amit a Tibeti Halottas Könyvként ismerünk. Amikor ezt olvasom, a Halál tényleg sokkal inkább tűnik életünk nagy lehetőségének, mintsem borzalmas végnek.

Létezik egy egyszerű gyakorlat, mely amellett, hogy felkészít a halál pillanatára, nagyon hatásos eszköz a félelmek meghaladásához is.

Képzelj el egy ragyogó, sugárzó, Nap-szerű gömböt a szív középpontodban, ahogy meleg fényével feltölti egész lényedet. Izzik, akár a lenyugvó vagy felkelő Nap és három minősége van: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

Egyszer, még gyerekkoromban elég kemény leckét kaptam.

Akkoriban viszonylag sűrűn jártam templomba. Jól volt ott, különösen, mikor egyedül voltam vagy csak néhány kósza, imádkozó lélek lézengett itt, ott. Fürödtem abban a biztonságot sugárzó erőben, melyet egyfajta, isteni jelenlétnek szoktunk megélni. Akkoriban úgy gondoltam, természetes, hogy az Isten Házában ilyesmit érzünk.

Kíváncsi voltam azonban a másik oldalra is. Vajon milyen lehet az Őrdög? Meghívtam magamhoz, egy, úgymond, baráti beszélgetésre. Eltelt pár nap, el is feledkeztem az egészről, aztán egy éjjel hirtelen valami egészen másmilyen jelenlétet kezdtem érzékelni. Már nem tudom, álmodtam-e vagy ébren voltam, de azt tudom, hogy nem tudtam mozdulni. Olyan tömény gonoszság vett körül, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Inkább érzés volt, mint hang és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.” 

Ami ezután jött, az az a szintű rettegés volt, melyhez foghatót nem ismerek.

Vérfagyasztó nevetés jött, olyan, amilyet sem hallani, sem érezni nem akarsz. Nagyon, nagyon pici voltam, ami körül vett, az meg felfoghatatlanul nagy, sűrű és áthatolhatatlan. Azóta sem imádkoztam úgy, mint akkor. Mélyen befelé fordultam és ösztönösen a szív középpontomban keretem menedéket.

Lassan egy egészen apró fény jelent meg, olyan, mint egy mécses pici lángja. Csak erre koncentráltam, ebbe kapaszkodtam, ebbe vetettem minden bizalmamat. Ezután valahonnan egy keskeny fénysugár érkezett, mely végül elért a szívemig. Már nem tudom, hogy, de belekapaszkodtam, mintha az Isten Lábát fogtam volna meg, az meg mintha kihúzott volna a sűrű, fekete masszából.

A feketeség és a gonosz jelenlét oszlani kezdett és tudtam, hogy hatalmas mázlim van.

Ez a történet eddig úgy hangzik, mint egy klasszikus megtérés történet, azzal a különbséggel, hogy ennek hatására mégsem lettem hívő keresztény. Nem utasítok el más vallásokat és nem kerülök minden olyan helyzetet, ahol a saját, sötétebbik oldalammal találkozhatok.

Persze nem is keresem az ilyen helyzeteket, ha egy társaságban asztalt akarnak táncoltatni, valószínűleg lelépek, mielőtt belekezdenének.

A fenti, gyerekkori élményemet azonban cseppet sem bánom. Azt gondolom, hogy vannak félelmetes helyzetek, melyekben saját magadtól is könnyen frászt kaphatsz, az ijedség viszont néha jót tesz, mert felráz abból a tetszhalott működésből, melybe a megszokások révén kerülsz.

Ha nem ismered meg a saját sötétebbik oldaladat, ha nem szembesülsz mindavval, amit utálsz magadban, ha nem találkozol a saját démonaiddal, ijesztően felkészületlen leszel majd a valódi veszélyhelyzetekben.

Lehet az állásod, a pozíciód vagy a testi épséged a tét, lehet, hogy a saját vagy mások életéért aggódsz, de mind között a legfélelmetesebb, mikor a lelked kerül veszélybe. A fényért néha nagyon mélyre kell menni, és ott nem árt, ha van Nálad egy kis hamuba sült pogácsa…

Erről szólnak az Alsó Világba való alászállós meséink is. Ahhoz, hogy ne ijedj halálra, Fehér Ló Fiává vagy Lányává kell, válnod. A legnagyobb sötétségbe csak a legtisztább éneddel tudsz sértetlenül leereszkedni és onnan visszatérni.

Kívánok Neked is soha el nem fogyó hamuba sült pogácsákat, mikor nehéz útra kell, indulj. Legyen a szívedben izzó Napkorong, a zsebedben pedig csillagok: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.