Harag

Voltál dühös mostanában? És felvállaltad, kifejezted, vagy inkább elfojtottad? Esetleg uraltad? Egész jó! Csak nem tombolhat egy egész város a minden napi frusztrációtól!

Nyelünk egy nagyot, vagy kettőt, magunkban káromkodunk egyet, de, ha nem muszáj, inkább nem eresztjük ki a szellemet a palackból. 

Az igazán rutinos versenyzők tudják, hol vezethetik le a feszültséget. Nincs nyugodtabb ember a harcművészeknél.

Egy időben a Blahán ki volt akasztva egy boxzsák, hogy „ezt üsd, ha feszült vagy", de pár nap múlva valaki ellopta. Gondolom, kellett otthonra…

Harag és harag között óriási különbség van.

Ha megnézed magadban, mitől leszel általában ideges, elsőre olyan dolgokat találsz, amelyek közvetlenül és személyesen érintenek. Nem jár a 4-es, 6-os, késésben vagy, lekésed a buszt a cammogó nyugdíjas miatt, valamit otthon hagytál, mehetsz haza, stb.

Ezután jönnek a személyedet közvetlen érintő sérelmek, valaki beszólt, hülyének nézett, hallasz egy kellemetlen pletykát magadról, ostoba emberek próbálnak visszaélni a hatalmukkal, vagy akár vissza is élnek.

Minél tehetetlenebbnek érzed magad, a düh annál erősebb. Van, hogy szinte szétrobbansz, pedig lehet, hogy kis dologról van szó, csak a kiszolgáltatottság mértéke nagyobb.

Ezek többnyire mindennapos dolgok, és sokszor épp csak a felszínt karcolják.

A harag ott kezd igazán izgalmas lenni, mikor nem tudod pontosan, mi is az oka. 

Mik azok a dolgok, amelyek akkor is haragot váltanak ki belőled, ha nem vagy közvetlenül érintett benne? Mi az, ami mélységesen felháborít, amire bármikor képes vagy felhördülni, még a legbékésebb napodon is?

Mondok néhány példát.

Egy ismerősöd elmeséli, hogy új főnököt kapott, aki a saját munkáját is ráterheli. Fenyegeti kirúgással, visszaél a hatalmával, és végül ő kapja az elismerést, jutalmat, előléptetést, azért az eredményért, amelyért mások dolgoztak meg. Ha ez Veled történne meg, valószínűleg dühös lennél, de lehet, hogy így is dühít. Azért dühít, mert nem bírod az igazságtalanságot, azért, mert nem bírod a felfújt hólyagokat, azért, mert nem tehetsz semmit a helyzet megváltoztatásáért?

Talán nem is a főnökre haragszol, hanem a panaszkodó ismerősre, aki rád terheli a problémáját. Talán azért haragszol rá, mert emlékeztet a szüleidre, akik szintén tőled várták a megoldást, és így, már gyerekként felnőtté kellett válnod.

Fokozhatja a dühödet, ha a másik a saját tehetetlensége mögé bújik. Például azt mondja: „én nem tehetek semmit, én csak egy kicsi és pótolható alkalmazottka vagyok…”

Ettől aztán könnyen elszakadhat a cérna egy kicsit is öntörvényű embernél. A válasz lehet valami ilyesmi: „azért tart itt ez a k…rva ország, mert mindenki ilyen birka, mint Te! Nem tudtok mást, csak bégetni!” Veríték csurog az oldaladon, lüktet a halántékod, remegsz a dühtől, pedig nem is a te problémádról van szó…

Volt már veled ilyen?

Következő. Találsz egy pusztító erejű képsort, valamelyik közösségi oldalon. Emberek delfineket kínoznak és mészárolnak nagy örömmel… Megeszik őket? Nem. Ruhát készítenek a bőrükből, hogy ne fázzanak? Nem. Értékes gyógyszert készítenek a májukból? Nem. Hát akkor miért csinálják?! Nem tudjuk. Talán mert betegek… Talán mert frusztráltak… Talán mert ez a szokás... Ez kérem tradíció! Hoppá, gyerekek is vannak a képen. Egyikük éppen boldogan lovagol egy véres delfinen, amelyik még mozog…

Aki akar, szembesülhet az ember által kiirtott állatfajok véget nem érő listájával. Látod a képeket, tudod, hogy mi történt, talán a delfin a kedvenc állatod. Segíteni nem tudsz rajtuk, bosszút állni nem tudsz. Egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy odatolod a saját véleményedet a többi komment mellé, aztán mész tovább a dühöddel, a frusztrációddal.

Később elképzeled, hogy odautazol a tett színhelyére és véres igazságot teszel. Egymás után lövöd fejbe a szánalmas gazembereket, aztán feldarabolod és megeszed őket, a belőlük készült ürüléket pedig szépen kilövöd a világűrbe elrettentő példaként. 

Aztán jön az értetlenség. Ők is emberek. Hogy képesek ilyen szemét dolgot tenni?! 

Végül, mikor már azt hiszed, túl vagy rajta, arra ébredsz, hogy üvöltve zokogsz: „Isten az égben! Hogy hagyhatod ezt?!”

Az álmok nem szórakoznak. Kő keményen belenyomják az arcodat abba, amit nap közben elfojtasz, mert túl nagy ahhoz, hogy bármit is kezdjél vele. Nem érted, miért vagy így kiborulva. Nem a te szeretteidet bántották. Hogy lehet ilyen hatással rád mégis egy kósza információ?

Talán, mert mégis csak érintve vagy. Talán hosszú évek óta nem mondasz ki valamit. Félelmek, szorongások gyűlnek a lelkedben és hagyod, ugyanúgy, mint Isten az Égben az állatkínzást. Nem sújtasz le magadban a kicsinyhitűségre, a gyávaságra, az alacsony önértékelésre. Csupa olyan dolog halmozódik, ami elválaszt önmagadtól.

Van, aki kényszeresen csúnyának, ügyetlennek, szerencsétlennek, hiszi magát, mert ezt a mintát kapta. Mindig ezeket mondták neki a szülei, (akiknek szintén ezeket mondták), vagy egyszerűen a saját példájukon keresztül nevelték lúzernek gyermeküket…

Van, akit örök bűntudat gyötör, mert mélyen belül gyűlöli az apját, aki gyerekkorában megerőszakolta és megalázta és gyűlöli az anyját, aki mindezt hagyta.

A düh mértéke, és benne a gyilkos vágy annyira erős, hogy sokan a mély tudatukba száműzik. Innentől kezdve az illető, lehet, hogy minden élethelyzetet kerülni fog, ahol haraggal lehet valamit megoldani.

Voltam olyan családállításon, ahol a kliens olyan mélyre temette magában a meg nem élt haragot, hogy az megjelent a térben és mindenkire kiterjedt, még az állítás vezetőjére is. Mindenki azt követelte a klienstől, hogy legyen dühös. Még a legbékésebb embereket is majd szétvetette az indulat. Ez a düh hatalmas és félelmetes. Bőven túl terjed azokon a határokon, amelyek egy személyiséget elválasztanak más dolgoktól. Nem csoda, ha hárítja, hisz ki tudja mi lesz, ha robban a pokolgép! 

Pedig ez a harag adja neki az élet eleven lüktetését. Ezt a haragot előbb, utóbb meg kell, hogy élje, mert ez lesz a megoldás. Ez az út ahhoz, hogy a harag végül átalakuljon erővé.

Vannak olyan önvédelmi rendszerek, ahol agressziónövelő gyakorlatokat is alkalmaznak a hatékonyság fokozása céljából. Először nem értettem, mit keres annyi jól szituált nő, kislány, ilyen edzéseken. Később megértettem, hogy mivel a lányokat - feszültség levezetés gyanánt - inkább sírásra, mint dühöngésre nevelik, a düh számukra sokáig tiltott energiaforrás. 

Mikor végre megélik a saját, belső agressziójuk erejét, az nem csak rendkívül hatásos és bámulatba ejtő, de felszabadító is.

A kis, ártalmatlan leánykát körbeveszi 6-7, tagbaszakadt fickó. „Na, most törj ki, kisanyám!” Az első próbálkozások rendszerint sikertelenek, de végül, minden alkalommal átkattan valami a lány fejében, és szétszórja a nagydarabokat...

Sokan ekkor szembesülnek először, a bennük rejlő, hihetetlen erővel. Az életösztön nagy úr.

Ha gyerekkorodban bántottak, az a felnőtt életedre is hatással van. Komoly terápiára lehet szükség ahhoz, hogy rehabilitáld magad, de történhetnek spontán áttörések is.

A düh olyanerő, amelyet időnként bizony érdemes használni.

Ha bántottak, düh van benned, amit vagy megélsz és átengedsz magadon, vagy magadba fojtasz. Egy spontán módja lehet a dühöd megélésének, - különösen, ha az igazságtalanság amúgy is nyitja a zsebedben a bicskát – hogy gondolatban találkozol a gyermekkori, bántalmazott önmagaddal. Most már felnőtt vagy, most már erős vagy, és nagyon szereted ezt a kisgyereket. Megígéred, hogy megvéded, akár az életed árán is. Többé nem tűröd el senkinek, hogy bántsa.

Ehhez persze már oldottabbnak kell lenni a düh irányába. Ha az ellenállás már nem olyan nagy, lehet, hogy eljött a pillanat. Ilyenkor, mivel nem tudod pontosan milyen módon is fog a düh megnyilvánulni, mindenképp érdemes védett helyen lenni, olyan emberek közt, akik értenek és vigyáznak rád, akik tudják, mi megy végbe benned.

Egy alkalommal, sok, sok évvel ezelőtt, éppen kirándultam egy kedves ismerősömmel. Akkor is nagyon szerettem kirándulni, de akkoriban valamiért állandóan fölösleges dolgokat cipeltem magammal. Csupa olyan dolog nyomta a vállamat, amire semmi szükségem nem volt kirándulás közben. Ráadásul egy meredek emelkedőn mentem felfelé, így az amúgy sem könnyű terepen igen nehéz dolgom volt.

Azóta már tudom, hogy a kirándulás, szó szerint terápia is lehet.

Egyszer csak rájöttem, hogy az egészből semmit nem élvezek. Magamat szívatom, csakúgy, mint az életben. Hirtelen elkezdtek feljönni azok a nyomasztó, gyermekkori emlékek, amiket egészen addig magammal cipeltem.

Egyre dühösebb lettem és mikor végre felértem a csúcsra, ledobtam magamról a hátizsákot az összes kolonccal együtt. Olyan őrjöngésbe kezdtem, ami engem is meglepett. Körömmel kapartam a fák kérgét, üvöltve rúgtam, szórtam a földet és az avart.

Társam, aki elkísért a harag ösvényén, tisztes távolból nézte tombolásomat, csakúgy, mint bennem valaki. 

Éreztem, ahogy a düh erővé változik és ék alakban, mint egy jéghegy, elindul kifelé a szívközéppontomból. Azt hittem, szétszakadok. Ez az erő sokkal nagyobb volt, mint én. Nem voltak határai. Csak egy pici részt mutatott meg magából, mert tudta, hogy többet nem bírnék elviselni.

Mikor végső kimerültségemben a földön fekve ziháltam, egy hang bennem így szólt: „Jól van. Ez most kijött. Mostantól könnyebb lesz.”

Azóta valóban könnyebb. Azok az emlékek, amelyek korábban úgy nyomasztottak, kifakult, elmosódott képek csupán. Nincs már erejük.

A harag táplál és sok mindenen átvihet.

Ha félsz, ha szorongás gyötör, ez az igazi fegyvered. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a benned rejlő lehetőségeket a kukába dobd, csak mert félsz. Mit veszíthetsz?!

Ahhoz, hogy kiállj az emberek elé, és vállald magad az álmaiddal, céljaiddal együtt, erős önbizalom kell, önbizalmat pedig erős önbecsülésre építhetsz.

Sokáig azt hittem az önbecsülésemet az határozza meg, hogy mit teszek le az asztalra. Rá kellett jönnöm, hogy ez hiba volt. Az önbecsülés előbb van, mint az eredmény és a legkevesebb mértékben sem függ tőle, sem attól, hogy mások, milyen véleményt alakítanak ki rólad.

Az önbecsülés gyárilag jár neked, mert része vagy az Egésznek, mert Isten, a saját lelkét, a saját, határtalan teremtő erejét lehelte beléd. Minden lehetőséged ebből fakad. 

Eredendően nem bűnös vagy, hanem boldog, mert a lélek természete kiapadhatatlan szeretet és tudatosság.

Most rajtad a sor, hogy megnézd, mi az, ami ettől elválaszt. Mik azok a kényszeres működések és hiedelmek, melyek korlátoznak és eltakarják előled a valóságot? 

Ahhoz, hogy ezekkel szembenézz és leszámolj velük, a saját haragod lesz az eszköz, ha felébreszted.

A Te haragod, a Te erőd, a Te életed. Tanulj meg bánni vele és használd!

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

’Mester és tanítványa’

Miért keresel magadnak gurut? Azért, hogy legyen kire támaszkodnod? Azért, hogy legyen, aki megmondja, mit és hogyan csinálj? Azért, hogy legyen, aki ’apád helyett, apád lesz’? Vagy csak szimplán elakadtál a spirituális útkeresésben, és iránymutatásra van szükséged valakitől, aki már megjárta ezt az utat? Szükséged van valakire, akiben megbízhatsz, és aki tudja, hogy min mész keresztül?

Az igaz mesternek és a jó tanítványnak egyaránt megvan a maga ismérve. Kettőn áll a vásár. Ahhoz, hogy valakiből ’mester’ legyen, nagyon sokat kell tanulnia, nagyon sokat kell változnia és sokat kell szenvednie, mert a változás, szenvedéssel jár.

Elengedés, megértés, bölcsesség, béke. A folyamatot egyre növekvő fájdalom kíséri, ahogy a világi boldogság illúziója bomlásnak indul, és lassan végleg elenyészik. Helyette megjelenik az, amiről most még nem sokat tudunk, mert a földi életben való, pánikszerű boldogság keresés általában eltakarja előlünk.

Valami több, valami nagyobb…    

Aki ezt egyszer igazán megtapasztalja, azt többé nem fogják a korlátolt földi örömök kielégíteni.

Itt maradsz ugyan az anyagi világban, de ettől kezdve, ezt a ’valami nagyobbat, valami többet’ fogod keresni olyan szenvedéllyel, amilyennel a szerencsejátékos teszi fel minden vagyonát egyetlen egy számra. Véges életedet teszed kockára a végtelenért. Amikor eljön ez a pont, megértél arra, hogy tanítvány légy.

Ha már megjártad az utat, és elkezded kötelességednek érezni, hogy azt meg is mutasd az arra érdemeseknek, mesterré váltál. Innentől tanítványok gyűlnek köréd, akik az igazságot keresik, és akikkel egymás kölcsönös és határtalan bizalmát élvezitek.

Egy gurunak is fenn kell, tartania fizikai testét, ezért tanítványaitól, támogatóitól elfogadhatja mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy világi javakat halmozna fel.

Egy igazi mester mélységesen megveti a vagyont, és minden elmúlásnak alávetett dolgot. Már maga, a birtoklás is távol áll tőle, hisz jól tudja, mennyi szenvedés forrása a ragaszkodás.

Ettől kezdve, meglehetősen visszás, amikor egy guru Rolls Royce-okat gyűjt, luxus villákat, yact-okat vásárol, franchise-birodalmat épít, vagy egyéb módon tobzódik az anyagi javakban.

Minderre természetesen a tanítványok lehúzása és végletekig való kizsákmányolása révén összeharácsolt pénzekből, meg a vagyonokért árusított tanfolyamokból tesznek szert.

Ez a ’guru business’….

Ahhoz, hogy a tanítványok esetleges gyanakvását elaltassák, legegyszerűbb eszköz a tömeg hipnózis, egyéni szinten pedig a bűntudatkeltés („hol van a gurud felé való odaadásod?”), némi ezoterikus parasztvakítással („Tudod, hogy csak érted teszem, hogy feloldjam benned a ragaszkodást…”) fűszerezve.

Ha mindez nem volna elég, be lehet még dobni a jól ismert szlogent: „Ha holnap elvennék a cadillac-et és gyalog kellene mennem, én akkor is boldog lennék.”

Minden tiszteletem a ’birodalom vezére’ felé, de hiszi a piszi…

A szabadság óriási felelősség. A guru olyan, mint egy politikus. Nagyon sok mindent megtehet, amit nem helyes megtenni. Mivel nincs, aki az orrára koppinthatna, borzasztóan nagy a kísértés. Szegények sokszor bizony el is véreznek az olyan alapvető területeken, mint a tanítványok büntetlen anyagi, szexuális, spirituális és minden egyéb módon való kihasználása...

Márpedig ha arra vágysz, hogy ilyen módon kihasználjanak, akkor valószínűleg nem vagy még érett arra, hogy tanítvány légy, mert kicsinyes játszmáidat és fel nem oldott, hibás mintáidat követed. Ehhez pedig fölösleges gurut keresned. Elég egy rossz párkapcsolat, egy lélek-ölő munkahely vagy egy császár komplexusos főnök. 

A ’guru terápia’ nem gyógyít ki a saját hülyeségünkből.

Először vállald a felelősséget az életedért, a tetteidért, de más helyett ne vidd el a balhét! Nincs ’jogod’, hogy elvedd tőle a lehetőséget, hogy ő is vállalja a saját felelősségét.

Ha az igazság keresésére indulsz, nem fordulhatsz vissza, és bírnod kell az ezzel járó fájdalmat. 

Legyél hát éber, és ne csak a divatos mű-guruk között nézz szét, mert az igazi mesterek sokszor szinte láthatatlanul szerények. Kerülik a zajt, nem keresik saját, beteg vágyaik kielégülését, viszont a rendelkezésükre álló minden eszközzel fáradhatatlanul munkálkodnak a világ meggyógyításán, miközben a saját személyük teljesen beleolvad tevékenységükbe.

Hiszed, vagy sem, de létezik ilyen is. Hagyd hát ott a ’guru börze’ fékeveszett fesztivál hangulatát, és lecsendesített szívvel indulj el a saját utadon, ahol megtalálhatod a Veled egy ívásúakat, és a maga idejében, a valódi mester is szembejön majd.