Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre
olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a
képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél
gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak,
de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak
majd.
A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan
körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol
elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre
muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy
harcra kész vagy.
Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan
megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak
maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene
gondolni.
·
A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a
kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.
Na jó, de ’bakászanában’ is csak
két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz
azonban erre is logikus:
·
Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik,
a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban
és a súlypont is jóval alacsonyabban van.
·
Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt,
csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan
inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta
komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a
komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot
tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a
kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be
kell, gyújtanod a rakétáidat.
Számos olyan pont van a fejlődésed
folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell.
Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a
sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz,
mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló
mozdulatok is sikerülhetnek.
Az egyik mostanában tartott
kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy
mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés
egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2
másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.
Figyeltem magamat és a reakciómat.
Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene
megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…
Ha mögéjük álltam, hogy segítsek
kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt.
Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek,
ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.
Ezen a ponton rendszerint nehéz
átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra
használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját
egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.
Mikor megjelenik egy hozzáértő
segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját
kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban
rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.
Egy adott helyzetet nem csak
kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának
is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész
mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig.
A saját, ösztönös kényelem
szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a
tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták
mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.
Először fáradt lettem. Unatkoztam,
és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett
jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.
Arra volt szükség, hogy a fejükben
valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.
Végül eszembe jutott egy régi
történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont
mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem,
elmondom nekik.
Még serdülő koromban egy ifjúsági
képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése,
hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden
alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán
hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki
láttunk a megvalósításhoz.
Akkoriban a téma épp a ’Káosz’
volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami
még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…
Mondanom sem kell, ezt anno, 14
évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével
dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már,
festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp
ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’
helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…
Szóval bajban voltunk. Fejünket
vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán
nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el
vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig,
ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell,
mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg
tudjátok-e csinálni.”
Csak álltunk ott, minden ötletből
kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.
A következő pillanatban aztán
valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk
volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót
meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki
álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta
kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a
dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk.
Transzban voltunk.
Az egész nem tartott tovább 5
percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és
zihálva néztük a nagy művet.
A kép lüktetett. Annyira magába
szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan
mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk,
ezt megcsináltátok.”
Azóta tudom, hogy amikor közel
vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat.
Ha elmész a
végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami
ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer
csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.
Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid
ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.
Miután elmondtam ezt a kis
történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem
és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett
küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan
helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett
benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.
Ha valakinek komoly áttöréses
sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak
olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul.
Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a
felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és
megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből
tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az
elhatározást.
Az, hogy új dolgokat próbálsz ki,
és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa
emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan
lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig
lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.
Vedd észre, mikor elkezdesz
belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a
legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik
meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy
elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted
az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az
életteli elevenség.
Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy
utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli
jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan
volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át
kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.
Az egészben a legszebb az, hogy a
baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult
koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a
mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.
Valójában olyan mozdulatokat
csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek
voltak.
Felfedezhetsz minden mozdulatot
újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel
újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat
találni.
Egy helyen a következő feliratot
láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”
Mikor gyerekként járni tanulsz,
nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.
Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.
Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése