Gyújtsd be a rakétákat!

Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak, de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak majd.

A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy harcra kész vagy.

Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene gondolni.

·        A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.

Na jó, de ’bakászanában’ is csak két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz azonban erre is logikus:

·        Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik, a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban és a súlypont is jóval alacsonyabban van.

Most nézzük meg mi az, az ok, amely, bár ugyanilyen logikus, mégsem ennyire magától értetődő.

·        Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt, csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be kell, gyújtanod a rakétáidat.

Számos olyan pont van a fejlődésed folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell. Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz, mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló mozdulatok is sikerülhetnek.

Az egyik mostanában tartott kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2 másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.

Figyeltem magamat és a reakciómat. Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…

Ha mögéjük álltam, hogy segítsek kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt. Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek, ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.

Ezen a ponton rendszerint nehéz átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.

Hányszor csináljuk ugyanezt más élethelyzetekben is!

Mikor megjelenik egy hozzáértő segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.

Egy adott helyzetet nem csak kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig. 

A saját, ösztönös kényelem szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.

Először fáradt lettem. Unatkoztam, és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.

Arra volt szükség, hogy a fejükben valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.

Végül eszembe jutott egy régi történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem, elmondom nekik.

Még serdülő koromban egy ifjúsági képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése, hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki láttunk a megvalósításhoz.

Akkoriban a téma épp a ’Káosz’ volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…

Mondanom sem kell, ezt anno, 14 évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már, festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’ helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…

Szóval bajban voltunk. Fejünket vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig, ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell, mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg tudjátok-e csinálni.”

Csak álltunk ott, minden ötletből kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.

A következő pillanatban aztán valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk. Transzban voltunk.

Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és zihálva néztük a nagy művet.

A kép lüktetett. Annyira magába szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk, ezt megcsináltátok.”

Azóta tudom, hogy amikor közel vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat. 

Ha elmész a végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.

Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.

Miután elmondtam ezt a kis történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.

Ha valakinek komoly áttöréses sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul. Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az elhatározást.

Az, hogy új dolgokat próbálsz ki, és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.

Vedd észre, mikor elkezdesz belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az életteli elevenség.

Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.

Az egészben a legszebb az, hogy a baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.

Valójában olyan mozdulatokat csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek voltak.

Felfedezhetsz minden mozdulatot újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat találni.

Egy helyen a következő feliratot láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”

Mikor gyerekként járni tanulsz, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.

Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.