Csak kézenállás, mi?

Ha fejlődni szeretnél egy mozdulat elsajátításában, nem elég a fizikai gyakorlás. Értened kell, hogy mit miért csinál a tested. Fontos, hogy érdekeljen a folyamat is, ami benned zajlik, így magadat is jobban megismered. Az ész és lélek nélküli gyakorlás nem visz előbbre.

A változás nem a test korlátai miatt nehéz, hanem azért, mert az elme ragaszkodik a régi mintákhoz. Ismered a mondást, miszerint a „biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó”. Ez az elme mondata. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer, még akkor is, ha az teljesen egyértelműen ártalmas.  

Ahhoz, hogy mégis ki tudj keveredni a hibás mintákból nagy lelkierőre és a felfedezők kíváncsiságára van szükséged. A lelki erő két fontos összetevője pedig a Bátorság és a Bizalom.

Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy többé nem félsz egyáltalán, hanem azt, hogy a félelmek ellenére képes vagy a szívedet követni, amikor döntés előtt állsz. Valójában épp a félelmek edzik meg a szívedet, ha nem elbújsz előlük, hanem szembe nézel velük.

A Bizalom megint csak nem arról szól, hogy vakon bízol a szerencsédben, és hogy nem ismernéd a kételyt. A Bizalomban van egy nagy adag kockázat vállalás is. Nem abban van bizonyosságod, hogy ha a szívedet követed, soha nem szenvedsz vereséget, hanem abban, hogy a vereség után is van tovább, és hogy bármi is történik veled, az el fog majd vezetni valahová.

A Kíváncsiság - hogy felfedezd és megértsd a saját tested működését, hogy megtaláld magadban azokat a mintákat, melyek egy-egy mozdulat tökéletes végrehajtásához kellenek - a bizalom és a bátorság mellett az az összetevő, mely belevisz a cselekvésbe.

Elengeded a régit, akkor is, ha az újat még nem látod. Kitartó belső munka kell ahhoz, hogy helyet tudj csinálni magadban az újnak, és hogy megértsd a testedben lévő feszültségek mélyebb okát.

Merev a vállad? Korlátozott a mozgástartománya? Feszesek a combhajlító izmaid? Nem tudsz egyenesen ülni? Nem érted, hogyan tudna összedolgozni a csípő horpasz a széles hátizommal és a hasizmokkal?

Hol akad el benned a mozdulat, melyek azok a részeid, melyek között nincs kapcsolat? Mire van szükséged ahhoz, hogy egész lényeddel egy irányba haladj?

Sokkal több a tét, mint hogy tökéletesen tudsz kézen állni vagy össze tudsz kötni egy varjú pózt egy fejenállással.  

Mutatok erre egy esetleges példát:

Az elején talán csak egy boltív tartja a testedet, melyet az enyhén behajlított karok alkotnak. Feljebb laza tónusú izmokból, véletlenszerűen létrejött ’banán-póz’ alakul ki. Amikor egy fotón keresztül szembesülsz a látvánnyal, még eldöntheted, hogy jó ez neked így is, vagy szeretnéd kiegyenesíteni a pózt.

Ha banánban maradsz, a fejlődésed megáll és a derekad előbb-utóbb megfájdul, a vállaid pedig egyre rosszabb állapotba kerülnek.

Ha úgy döntesz, hogy ki akarod egyenesíteni a pózt, nem csak a gyakorlásodat, de a tudatosságodat is egy magasabb szintre kell emelned. Elmélyült figyelemmel pásztázod a tested izomzatát és próbálod megérezni előbb a hátad közepét, a trapezius középső és alsó szakaszán majd az keresztcsont környékét.

Hallod az instrukciót újra és újra. Ésszel fel is fogod, de a szavak még nem érkeztek meg a testedbe. Behúzod a hasad, beforgatod a medencéd, bicskázol a lábaddal, de közben a karod hajlítod és vállszögbe kerülsz. Erre korrigálod a vállszöget, beletolsz, ahogy csak bírsz, de elveszíted a medencét, és visszatér a banán póz.

Még nem beszélünk egyensúlyról, csak a pózt javítod, de túl sok mindenre kell figyelned, a test még nem érti, mit szeretnél tőle. Hol vállban, hol derékban törik meg a póz, és te fáradsz, mert a törések mentén elfolyik belőled az energia.

Ennek ellenére mész tovább, egyre trükkösebb rávezető gyakorlatok mentén próbálod a kapcsolatot megteremteni a különböző izomcsoportok között.

A póz még tökéletlen, de már vannak tudatosított területek a testben, ahol eddig semmit sem éreztél, ott most észreveszed, hogy tudsz lazítani és feszíteni. A figyelmed lassan kezdi meghódítani a vállaid után a hát felső szakaszát. Már nem fáradsz úgy el, hisz kezded elosztani a terhelést.

Amit talán a legnehezebb megérezni, az a középpontod. Próbálod nyitni a vállad, hogy nagyobb mozgásteret nyerj, miközben aktív hasizmokkal és horpasszal billented a medencéd magad alá. Ellentétes irányú törekvések ezek, mégis ez visz el a korrekt, függőleges pozíció felé.

Kezded megérezni a hasizmokat, de a fenék még mindig külön életet él. Előre billensz, és hirtelen kidobod a feneket hátra, hogy mentsd a pózt, de abban a pillanatban ellazítod a hasizmokat, és már el is veszítetted a középpontodat, a póz pedig atomjaira hullik szét.

Végül egy-egy pillanatra sikerül megreguláznod a rakoncátlan testrészt, és egyszer csak addig sosem ismert stabilitást és könnyedséget tapasztalsz meg. Az ujjak maguktól egyensúlyoznak, pedig korábban még súlyt sem tudtál igazán tenni rájuk, és a póz, melyben eddig az életedért küzdöttél, most szilárdan áll, a semmi közepén.

Egy pillanatra megszűnik minden, csak a lélegzet és a koncentráció marad. Egy örökkévalóságnyi villanásra a gondolatok nélküli végtelen tér szabadságában időzöl, aztán hirtelen közbeszólnak a megszokott minták: „Ez lehetetlen, hisz te nem tudsz kézen állni…”

Úgy jössz le, hogy akár maradhattál is volna. Nem egyensúly vesztés volt, csak a régi, megszokott gondolkodási struktúrák hoztak le.

Azt viszont megérezted, hogy ha sikerül a tested izomzatát egy integrált függőleges irányú erőkifejtésre rávenned, sokkal könnyebb az egyensúlyt is megtalálnod. Már tudod, mit keresel, csak az oda vezető ösvényt kell kitaposni.   

Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan gondolsz magadra. Egy olyan emberként, aki nem tud és nem is fog kézen állni vagy egy olyan valakiként, aki már elindult a beton-stabil egyensúly felé.

Könnyen lehet, hogy egy belső konfliktus előtt állsz. A kifogások világában nincs felelősség vállalás. Kényelem van és biztonság, hisz körül vesznek a megszokott korlátaid. Ha kilépsz ebből a világból, egy ismeretlen, de jóval tágasabb világba kerülsz, ahol fejlődés van, szabadság, erő és tudatosság. Ha az utóbbit választod, nincs visszatérés az előzőbe.

Kérhetsz segítséget, de a problémáidat magad oldod meg, vállalod a felelősséget a döntéseidért és, ha kell, elviszed értük a balhét, de más balhéját már nem viszed el. Előre léptél a saját személyiség fejlődésedben, már nem egészen ugyanaz az ember vagy, mint voltál, és ezt a környezeted is megérzi.

Ha a munkahelyeden eddig elnyomott, kihasznált pozícióban voltál, ezt nem fogod tudni tovább csinálni. Kiállsz magadért, mert nem köpheted szemen azt, amiért ennyit dolgoztál, egyre jobban értékeled mindazt a fejlődést, melyen végig mentél.

Számtalanszor legyőzted a félelmet, mikor határátlépés előtt álltál. Bármilyen nehéz is volt, de leváltál a falról, átlépted az árnyékodat és most egy sokkal szabadabb térben lendülsz. Érzed a tested feszülését az ujjaktól a lábujjakig.

Talán reggeli órákon is részt vettél. Verítékben úszva nyomtad a fekvőtámaszokat, miközben mások még aludtak vagy a kávéjukat szürcsölgették. Újból és újból neki mentél a korlátaidnak, hogy mindazt, amitől félsz, átüsd a tudatosság kalapácsával. Érzed, ahogy lüktet a vér az ereidben, érzed, hogy feltölt és átjár az erő.

A tartásod egyre egyenesebb és észrevétlen leszoktál a panaszkodásról.

Most lehet, hogy épp egy olyan ember próbál megfélemlíteni, akinek fogalma nincs róla, hogy mi van a félelem és a megalkuvás kerítésén túl. „Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Itt mindenki pótolható…” Most esik csak le igazán, hogy eddig egy olyan helyen dolgoztál, ahol pótolható voltál, ahol igazából senki sem értékelte azt az embert, aki Te vagy. Sebaj, már úgy sem illesz a munkatársak közé.

Felállsz és mosolyogva az ajtóhoz sétálsz a szabadság ízével a szádban. „Ez nem ilyen egyszerű.” – sikolt egy kétségbe esett hang benned, de a döntést már meghoztad. Hirtelen túlnősz mindenen, ami addig öntudatlan rettegésben tartott. „Pontosan ilyen egyszerű.” – érkezik a válasz a bölcsebbik énedtől.

Az életben időnként választani kell. Pedig Te csak kézen állni jöttél. Most mégis magaddal kerültél egyensúlyba.

A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Gyújtsd be a rakétákat!

Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak, de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak majd.

A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy harcra kész vagy.

Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene gondolni.

·        A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.

Na jó, de ’bakászanában’ is csak két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz azonban erre is logikus:

·        Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik, a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban és a súlypont is jóval alacsonyabban van.

Most nézzük meg mi az, az ok, amely, bár ugyanilyen logikus, mégsem ennyire magától értetődő.

·        Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt, csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be kell, gyújtanod a rakétáidat.

Számos olyan pont van a fejlődésed folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell. Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz, mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló mozdulatok is sikerülhetnek.

Az egyik mostanában tartott kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2 másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.

Figyeltem magamat és a reakciómat. Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…

Ha mögéjük álltam, hogy segítsek kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt. Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek, ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.

Ezen a ponton rendszerint nehéz átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.

Hányszor csináljuk ugyanezt más élethelyzetekben is!

Mikor megjelenik egy hozzáértő segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.

Egy adott helyzetet nem csak kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig. 

A saját, ösztönös kényelem szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.

Először fáradt lettem. Unatkoztam, és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.

Arra volt szükség, hogy a fejükben valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.

Végül eszembe jutott egy régi történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem, elmondom nekik.

Még serdülő koromban egy ifjúsági képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése, hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki láttunk a megvalósításhoz.

Akkoriban a téma épp a ’Káosz’ volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…

Mondanom sem kell, ezt anno, 14 évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már, festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’ helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…

Szóval bajban voltunk. Fejünket vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig, ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell, mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg tudjátok-e csinálni.”

Csak álltunk ott, minden ötletből kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.

A következő pillanatban aztán valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk. Transzban voltunk.

Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és zihálva néztük a nagy művet.

A kép lüktetett. Annyira magába szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk, ezt megcsináltátok.”

Azóta tudom, hogy amikor közel vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat. 

Ha elmész a végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.

Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.

Miután elmondtam ezt a kis történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.

Ha valakinek komoly áttöréses sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul. Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az elhatározást.

Az, hogy új dolgokat próbálsz ki, és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.

Vedd észre, mikor elkezdesz belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az életteli elevenség.

Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.

Az egészben a legszebb az, hogy a baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.

Valójában olyan mozdulatokat csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek voltak.

Felfedezhetsz minden mozdulatot újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat találni.

Egy helyen a következő feliratot láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”

Mikor gyerekként járni tanulsz, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.

Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.