Gyújtsd be a rakétákat!

Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak, de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak majd.

A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy harcra kész vagy.

Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene gondolni.

·        A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.

Na jó, de ’bakászanában’ is csak két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz azonban erre is logikus:

·        Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik, a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban és a súlypont is jóval alacsonyabban van.

Most nézzük meg mi az, az ok, amely, bár ugyanilyen logikus, mégsem ennyire magától értetődő.

·        Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt, csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be kell, gyújtanod a rakétáidat.

Számos olyan pont van a fejlődésed folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell. Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz, mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló mozdulatok is sikerülhetnek.

Az egyik mostanában tartott kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2 másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.

Figyeltem magamat és a reakciómat. Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…

Ha mögéjük álltam, hogy segítsek kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt. Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek, ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.

Ezen a ponton rendszerint nehéz átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.

Hányszor csináljuk ugyanezt más élethelyzetekben is!

Mikor megjelenik egy hozzáértő segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.

Egy adott helyzetet nem csak kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig. 

A saját, ösztönös kényelem szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.

Először fáradt lettem. Unatkoztam, és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.

Arra volt szükség, hogy a fejükben valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.

Végül eszembe jutott egy régi történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem, elmondom nekik.

Még serdülő koromban egy ifjúsági képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése, hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki láttunk a megvalósításhoz.

Akkoriban a téma épp a ’Káosz’ volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…

Mondanom sem kell, ezt anno, 14 évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már, festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’ helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…

Szóval bajban voltunk. Fejünket vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig, ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell, mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg tudjátok-e csinálni.”

Csak álltunk ott, minden ötletből kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.

A következő pillanatban aztán valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk. Transzban voltunk.

Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és zihálva néztük a nagy művet.

A kép lüktetett. Annyira magába szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk, ezt megcsináltátok.”

Azóta tudom, hogy amikor közel vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat. 

Ha elmész a végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.

Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.

Miután elmondtam ezt a kis történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.

Ha valakinek komoly áttöréses sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul. Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az elhatározást.

Az, hogy új dolgokat próbálsz ki, és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.

Vedd észre, mikor elkezdesz belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az életteli elevenség.

Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.

Az egészben a legszebb az, hogy a baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.

Valójában olyan mozdulatokat csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek voltak.

Felfedezhetsz minden mozdulatot újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat találni.

Egy helyen a következő feliratot láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”

Mikor gyerekként járni tanulsz, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.

Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.

Kreativitás

Szerinted a kreativitás praktikus dolog? Jó az valamire, ha kreatív vagy? Egyáltalán, mit jelent kreatívnak lenni?

A legutóbbi, ’Kreativitás Fejlesztő Workshopom’ (legközelebb december 8-án lesz) kapcsán arra kellett rádöbbenjek, hogy sajnos nagyon sokan még a szó jelentésével sincsenek tisztában.

Egyszerűen nem tudják megfogni a lényegét annak, amit ez a szó jelent. Ami sokaknak eszébe juthat, az a jobb agyféltekés rajzolás, és általában valami művészi, tehát értelmetlen dologgal hozzák összefüggésbe.

Akik egy kicsit messzebb látnak, azt is tudják, hogy a különböző, technikai vívmányok feltalálásához is nagyfokú kreativitás kell, így ez a készség igenis tud hasznos lenni.

Ha azonban a kreativitás létjogosultságát csak ebben látjuk, akkor az csupán a Nobel díjas tudósok privilégiuma marad, azt meg ugye nem lehet elvárni, hogy mindenki feltaláló legyen.

Mert ugye, mire is menne ez a világ, ha senki sem dolgozna, mindenki csak halom számra ontaná magából az újabb és újabb technikai kütyüket?!

Valakinek a rabszolgamunkát is el kell végezni, nem? Te szoktál ’rabszolgamunkát’ végezni? Szereted csinálni? Akarsz róla beszélni?

Nem folytatom, mert még magamat is felidegesítem a végén…

Inkább nézzük meg, mi is az a 'kreativitás' egy kicsit tágabb értelemben.

A ’kreativitás’ a kreációra, azaz a teremtésre való képesség. Mindenkibe gyárilag bele van kódolva, csak erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Kezdetben mindannyian teremtünk. A gyerek folyamatosan és kényszeresen alkot. Ha kell, ha nem, ha van értelme, haszna, ha nincs. Komoly erőfeszítésbe telik, mire végre el tudja annyira nyomni ezt a törekvést, hogy képessé váljon rabszolgamunka végzésére.

Egy problémát megoldhatsz egyféle módon, és megoldhatsz ezerféle módon. Hallottam egy felmérésről, ami azt mutatta ki, hogy míg egy átlag óvodás korú gyermek több tucatféle megoldást talál arra, hogy egy gémkapcsot mire és hogyan lehet használni, addig ugyanaz a gyerek, 10 éves korára már csak fele ennyi lehetőséget talál, 15 éves korára pedig, kisgyermekkori ötletgazdagságának durván 75 százalékát elveszíti.

Ebben a tárgyi tudásközpontú oktatási rendszerben ez nem is lehet másként. 

Kemény ezt így kimondani, de ez azt jelenti, hogy a begyöpösödés már gyerekkorban elkezdődik…

Te mit teremtettél legutóbb?

Tanultam nem rég egy kifejezést. Úgy hangzik, ’neuroplaszticitás’. Hallottad már? Tudod, mit jelent? 

Ez az a képessége az agynak, hogy folyamatosan újabb és újabb, idegi összeköttetéseket hozzon létre, hogy az ingerületeket más és más pályákon keresztül tudja szállítani. Ez azt jelenti, hogy az agy folyamatos tanulásra és változásra van programozva. Ha ezt a képességet nem nyomod el magadban, vagy nem hagyod, hogy mások elnyomják, bármilyen szembejövő, kicsit is kihívást jelentő élethelyzetre, gondolkodás nélkül ezerféle megoldást kell, hogy találj.

Mikor az Egis gyógyszergyárban dolgoztam, a karbantartók között, először azt gondoltam, itt majd profi ’rabszolgákat’ találok, akik, mint gyári munkások, utasítások végrehajtására szakosodtak. Nagyot néztem, mikor megértettem, mi is a dolga ezeknek az embereknek.

Legtöbbször különböző méretű és formájú fém, vagy műanyag csöveket kellett összekötniük. A dolog ’hogyanját’ egy az egyben rájuk hagyták a főnökök. Mire kettőt pislogtam, legalább 3-4 féle megoldással jöttek elő, és a legfrappánsabb, legkreatívabb ötletek rendszerint akkor születtek, mikor egy szükséges eszköz véletlenül a műhelyben maradt. A kollégák meg ugye lusták voltak visszamenni, hát megoldották anélkül...

Közben, hogy a nap vidáman teljen, folyamatosan osztották egymást olyan szövegekkel, hogy végül már jegyzeteltem. 

Sosem kellett gondolkodniuk, ezek mindig csak úgy jöttek belőlük, és nem fogytak el. 

Mikor egy alkalommal egy iszonyú nagy tartájjal küzdöttünk, annyira elfáradtunk, hogy le kellett üjjünk.

Egyikük belátta, hogy: „kevesek vagyunk, mint lepkefingban a kálcium…”, mire egy másik csípőből tolta rá, hogy: „mit akarsz, olyan öreg vagyok, hogy mán a szar is mankós bottal gyün ki belőlem…”

Jól szórakoztak és nem volt olyan meló, amit ügyesen, okosan meg ne oldottak volna valahogy. A nagy öregek 2-3 házat is felépítettek, miközben 20-30 évet húztak le ugyanabban a gyárban. Se világtól elrugaszkodott művészek, se feltalálók nem voltak. Egyszerű munkásként, praktikusan használták a kreativitásukat.

Tök mindegy, mi a munkád, milyen a családi háttered, a teremtésen, a kreatív alkotási folyamaton keresztül tudod megvalósítani azt, amire születtél.

Rengeteg olyan tévhit kering szerte a világban, mely csak arra jó, hogy felmentést adjon a középszerűségre. Ezek a legalattomosabb kifogásaink, melyekkel az önmegvalósítás felé vezető útról igyekszünk eltéríteni magunkat.

Ne dőlj be nekik! A ritmusérzék, a hallás, az ügyesség (kézügyesség, reflexek) és a kreativitás igenis fejleszthetőek. Ugyanez igaz nem mellesleg, a spirituális nyitottságra és az érzelmi intelligenciára.

Sokan küzdenek azzal, hogy a kreativitásukat hogyan hozzák át a praktikus élet szintjére. 

Origami bajnok. Nem tudsz olyan dolgot mondani, amit ne tudna 2 perc alatt meghajtogatni papírból vagy bármi másból, és éjszakai árufeltöltő egy vidéki Tescoban... Fantasztikus zenészek, táncosok, írók és képzőművészek vannak az utcán vagy dolgoznak olyan területen, ahol nem tudják hasznosítani a kreativitásukat. 

Azokat a munkákat nevezem ’rabszolgamunkának’, ahol nem kell (sőt, nem szabad) gondolkodni, nem szabad ötletelni, új megoldásokat keresni, csak mechanikusan utasítást végrehajtani és szabályt betartani.

Egy kanadai fatelepen, a fafeldolgozás közben keletkező forgács elszállíttatása óriási összegeket emésztett fel, egészen addig a pillanatig, amíg egy kreatív ember össze nem keverte enyvvel és táblákba nem préselte az egészet. Egy próbát megért. Ma ez a bútorgyártás egyik legfontosabb alapanyaga. 

A feltalálója új lehetőséget adott az emberiségnek, és rendesen meg is gazdagodott az ötletéből. Pontosabban abból, hogy az ötletét meg is valósította. Csak föltette a kérdést, hogy miként lehetne hasznosítani azt a rengeteg fűrészport, hogy az ne vigye, hanem hozza a pénzt. A megoldás pedig jött, mert az agy keresi a megoldásokat, hacsak nincs elnyomva, valami önpusztító programmal.

Gyerekkorban még mérlegelés nélkül merünk játszani, mert a valódi életre készülünk. Az Univerzum érdekes módon nem tesz különbséget kicsi és nagy között. Ez a különbségtétel az elménkben van, és ez az önkorlátozásunk egyik alapja.

Aki kicsit tud teremteni, az nagyot is. Aki szépet tud teremteni, az hasznosat is.

Csak egy kicsit ki kellene engedni már azt a féket.

Amikor belépsz az izzasztó kunyhóba, azzal a mondattal köszöntöd társaidat, hogy „minden a rokonom.” Sőt, újabban a „minden a testvérem” mondatot használjuk. Hiszen a kunyhó maga, egy anyaméhet szimbolizál, így akik oda belépnek, azok arra az időre (vagy talán azon túl is) egymás testvéreivé válnak.

A mondat azonban nem áll meg a kunyhóban ülő társaidnál. Nem ’mindenki a testvérem’, hanem ’minden a testvérem’. Minden teremtett dolog. Márpedig, ami a testvéred, az él. Isten nem teremtett ’halott dolgot’, élettelen anyagot.

Az evolúció tudatosan, vagy öntudatlanul, de megy tovább, folytatódik még a legparányibb atomban is.

Érdemes ennek ellenállni?

A tudós mikroszkóp alatt nézi a virágot, ha meg akarja érteni. Ugyanezt a zen mester úgy éri el, hogy meditációba merül, és virággá válik. Számtalanféle úton juthatsz el ugyanoda.

Emlékszem egy napra, mikor Mindentudó Nagyanyám, önfeledten bohóckodó kutyánkat, Pletykát nézegette. Sóhajtott egyet, majd így szólt: „Ezt a jószágot az Isten is jókedvében teremtette.”

Téged milyen kedvében teremtett az Isten? Ugye nem épp unatkozott? Nem, Isten soha nem unatkozik. Erre mi is csak akkor vagyunk képesek, mikor megfeledkezünk arról, hogy teremtésre születtünk, kreatív, véget nem érő alkotási folyamatra.

Valójában folyamatos megújulásra, új képességek fejlesztésére, folyamatos tanulásra, izzásra, megvilágosodásra vagyunk teremtve mindannyian.

Ebben a témában nem lehet eleget írni. Én is írtam már erről korábban, és most így visszaolvasva, azt látom, hogy szilárdan őrzi az aktualitását. Ha szeretnéd azt is elolvasni, ide kattintva megteheted.

Gyönyörű, kreatív, teremtésben gazdag napot kívánok Neked! :)