Végül magadra találsz

Azt mondod, rohan a világ. Vele rohansz vagy mész a saját tempódban? Mi a te valódi tempód? Merre tartasz? Arra, amerre a szíved húz vagy egyéb, látszólag fontosabb, praktikusabb irányokba? Félsz, hogy lemaradsz, és az élet elrepül melletted? Aki siet, lemarad…

Mi kell ahhoz, hogy megállj, hogy kifújd a levegőt, hogy adj egy kis időt és figyelmet magadnak?

Rendszerint akkor állsz meg, mikor az élet megállít. Már ordít egy ideje, hogy rossz az irány, de nem akartad meghallani. Erősebb volt a félelem, a megfelelési kényszer, a vágy, hogy tartozz valahova, hogy elismerjenek, hogy szeressenek. Most itt állsz üres tudattal, mert az élet megállított és kizökkentett ebből az őrült ámokfutásból.

Senki mással nem kell kapcsolódnod, mint magaddal, az érzéseiddel és az értékeiddel, melyekkel túl régen tartasz már túl nagy távolságot. Egészen zsigeri módon érted meg jelentését annak, hogy "minden út befelé vezet".

Nincs hova sietni. Az élet itt van előtted, körülötted, benned. Össze kellett törnöd, össze kellet omlanod ahhoz, hogy meglásd, amit kergetsz, illúzió. Amit most kapsz, az a valóság, a maga teljes intenzitásában és lüktető elevenségében. Semmi más nincs, csak ez az áldott pillanat, melyben feloldozást nyersz minden kényszered alól.   

Sosem hitted volna, hogy ilyen mélység létezik. Azt főleg nem, hogy ez a mélység benned van. Eddig mindig csak fájdalom küszöbig mentél. A lélek komfortzónájának határán táncolva kacérkodtál a zuhanás gondolatával, de nem merted megtenni, mert azt hitted, van mit vesztened.

Most, hogy az illúziók szerte foszlanak a szemed láttára, lassan oldódik benned a görcs, a ragaszkodás, fogásod enyhül a kiálló gyökereken, míg végül átadod magad annak a puha zuhanásnak, melytől úgy féltél, és melyre mégis úgy vágytál.

Amit veszítesz, és amit nyersz, egyaránt Te magad vagy. Ez a ’Torony’ legnemesebb formája. Kizuhansz mindabból, amit kergettél, nem baktatsz tovább a répa után, amit sosem kapsz meg. Egyszer csak megáll a mókuskerék, mert megálltál. Kilépsz az ismerős ketrecből az ismeretlenbe, hogy otthonra lelj önmagadban. Elindulsz azon a belső utazáson, mely a rég elfeledett értékeid és a rég eltemetett érzéseid felé vezet.

Csodálkozol, hisz amitől féltél, hogy megvág, hogy felsebzi a lelked, az a leggyengédebb érintéssel simogat végig. Fogalmad sem volt róla korábban, hogy ennyire jó is tudsz lenni önmagadhoz. Nem is érted, miért futottál el ez elől az érintés elől.

Amit viszont biztosan tudsz, hogy nem hazudhatsz magadnak többé.

A kapu, melyen most átlépsz, csak ritka és kivételes pillanatokban van nyitva. Az, hogy összeomlásod következtében elszállt belőled az ellenállás és ez a két pillanat pont egybe esett, a legnagyobb kegyelem és a legnagyobb lehetőség számodra.

Talpadat puhán érinti a mohás talaj, ahogy elindulsz. Szemed még csukva, miközben Gyermek részed melléd szegődik, és finoman megfogja a kezed. Most ő vezet, és neked jól esik csukott szemmel rábízni magad. Számtalanszor hagytad már el, nem becsülted, elfeledkeztél róla, szemében még sincs, vád és neheztelés, csak tiszta gyermeki öröm, amiért visszatértél.

Nézed ezt az erőt sugárzó, gyermeki tekintetet és nem tudod magad tovább egyben tartani. Az ég csatornái megnyílnak. Páncélod lehullik és a zokogás úgy megy át rajtad, akár egy velőt rázó orgazmus. Többé nem bújsz el magad elől, nem szégyelled azt a mérhetetlen erőt, mely a sebezhetőségedben rejlik.

Fogadkozol, hogy nem hagyod el többé, de már nem is tudod elhagyni, hisz részeddé vált, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint azelőtt bármikor.

Gyermek részed most elvezet téged egy hatalmas, hófehér farkashoz. Ő a „Nemesebb” részed, melyet számtalanszor hazudtál már le, hogy hozzád méltatlan módon lealjasodva szeretetet és elismerést koldulj. Igazgyöngyeidet szanaszét szórtad, hogy megszabadulj mindentől, amire jobban kellett volna vigyáznod, mint az életedre.

Most itt áll előtted ez a gyönyörű, hófehér farkas, szemében nyoma sincs ítéletnek. Örül neki, hogy visszatértél, hisz hosszú ideje vár már rád. Tisztelet és elismerés árad tekintetéből. Egy igazgyöngyöt rábíztál, és ő most ezt visszaadja neked. Leírhatatlan természetességgel vesz körül a kettőtök közti, mélyről fakadó barátság. Egyszer csak megérted, hogy régebben ismered őt, mint, mielőtt ezt a tested kaptad volna az élettől. Jól esik ebben természetes meztelenségben időzni.

Utad azonban folytatódik. A Fehér Farkas most elvezet téged egy újabb, rég elfeledett részed felé.

Egy hatalmas sast pillantasz meg egy ormótlan vasketrecbe zárva. „-Ő a Te Hited. A félelmeid zárták ide be. Menj, és szabadítsd ki!” Újabb zokogás megy át rajtad. ’Hogy tehetted ezt magaddal?’ Kérdezed magadtól. Egyszerre olyan őserő tör fel belőled, melynek csak a létezését sejtetted, de a sok elfojtás miatt nem tudtad még megtapasztalni. Most itt van, történik, és nem csak átéled, hanem Te magad vagy ez az Erő.

Üvöltve feszíted szét a rácsokat, és a hatalmas sas könnyedén kiröppen a ketrecből, majd kecsesen landol előtted. Lazán biccent egyet fejével, és mintha egy méltóságteljes fél mosolyt is megeresztene feléd. „-Örülök, hogy végre visszatértél.” Mondja végtelen szeretettel a hangjában. „-Hosszú ideje be voltál zárva. Hogy bírtad kivárni, hogy, hogy nem haragszol rám?” Kérdezed teljesen megérintődve. „-Addig várok, ameddig kell.” Feleli a Sas. „-A mi világunkban nincs neheztelés. Részed vagyok, egy vagyok veled. Ezt még fogod nálunk hallani párszor.” Az utolsó mondatnál megint az az érzésed támad, hogy mosolyog (nem is tudtad, hogy egy sas is tud mosolyogni), s közben cinkosan összenéz a Farkassal.

„-Menjünk Barátom, valaki nagyon rég óta vár már rád.” Szól a sas, és te a hátára pattansz, hogy onnét a levegőbe emelkedve gyönyörködhess az eléd táruló vadregényes tájban. Rövid, de felszabadult szárnyalás után, a sas körözni kezd. Ahogy lenézel, kecses, de erős testű lovat pillantasz meg, amint nyerítve felágaskodik. Messziről is érzed nagy, barna szemeit. Szőre mélybarna, mellkasán és homlokán fehér csillaggal. 

„-De jó, hogy itt vagy! Gyere, vágtassunk! Erdőn, mezőn, hegyen-völgyön, patakon át. Akár a szélvész. Soha többé, senki kedvéért, nem kell viselkedned, nem kell visszafognod magad. Én a Benned Élő Vadság vagyok, részed vagyok, egy vagyok Veled. Vágtassunk, ügessünk, suhanjunk a szélben! Fedezzük fel ezt a csodálatos vidéket!”

Már meg sem lepődsz az újabb zokogás rohamon. „-De jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, de jó, hogy vagy, micsoda érték vagy Te nekem!” Mondod, miközben könnyáztatta arccal felpattansz a hátára. „Tudtam, hogy visszatérsz. Most már együtt leszünk. Elkísérlek, bárhová mész is, én Veled leszek.” Szilajságával együtt lovad maga a Hűség is egyben.

Hamar ráéreztek a közös ritmusra. Egység van, Erő van, harmónia van. Szándékban, szívben és akaratban egyé váltok. Ismerős tájak jönnek szembe egymás után. Megelevenednek a gyermekkor emlékei. Kakukkfű, jázmin és levendula illatú levegőben hallgatod a jegenyefák suhogását. Mintha a levelek beszélgetnének egymással. Kakukk, gerlék és erdei madarak éneke teszi még otthonosabbá azt a rég elfeledett, biztonságos érzést, mely most olyan torokszorítóan tör fel a mélyre temetett emlékek közül. 

Mintha szivacsgödörbe, vagy még inkább felhőbe zuhannál, puha és mégis megfog annyira gyengéden, hogy el sem hiszed, pedig tudtad, hogy van ilyen, és mindig is erre vágytál.

Lovad hátán elrévedve lassan magadhoz térsz. Egy tengerpart közeli erdőben haladtok egyenletes, andalító ringatózásban. A magas ciprusok mögül már hallatszik a tenger zúgás és a sirályok rikoltása.

Kijöttök az erdőből és a parti homokon végig ügetve belegázoltok a hullámokba. „-Ez egy különleges tenger. A vize minden fájdalmat begyógyít. Mert minden fájdalom és sérülés gyógyulni akar. Ide zarándokol el mindenki, aki megtisztulásra, felébredésre és életre vágyik.” Lovad épp csak befejezte mondatát, már kezded is érezni ezt a különös, semmihez sem hasonlítható, lágy bizsergést, ahogy a tenger hullámai végig simítják testedet.

Minden, ami valaha fájt, értelmet nyer, majd távozik belőled. Olyan terhektől könnyebbülsz meg, melyeknek korábban a létezéséről sem tudtál.

„-Valaki nagyon rég óta vár már Rád. Odaviszlek hozzá. Ő is nagyon fontos részed. Örülni fogtok egymásnak.” Ahogy elhangzottak lovad szavai, máris erős vágtába kezdtek a part menti fövenyen. A táj gyorsan változik. Mediterránból trópusiba vált. Fölerősödik a szél, ahogy megérkeztek egy végeláthatatlan dzsungelhez, melyet csak egy vékony homoksáv választ el a tengertől.

„-Innentől egyedül kell menned. Eddig mi találtunk meg téged. Őt viszont Neked kell megtalálnod. Hangolódj rá az őserdő zenéjére és indulj!” Még nézed, ahogy lovad alakja távolodik, majd eltűnik a parti homok mentén, de tudod, hogy bárhol is vagy, veled lesz most már mindvégig.    

     

Behunyod a szemed és hallgatod az erdő felől érkező izgalmas hangok arzenálját. Madarak kiáltása, majmok rikoltozása erősödik, melyet egyszer-egyszer, ragadozó vadak mordulása tör meg. Bele szippantasz a levegőbe és elindulsz az ösztöneid után. 

Vezetnek a hangok, illatok, érzések és megérzések. Nincs benned kétely, csak mész határozottan célod felé. „-Hideg, meleg, forró, tűz. Gratulálok.” Szól egy mély, bársonyos hang. Az az érzésed támad, hogy bármelyik blues vagy jazz slágert tökéletesen el tudná énekelni. Ki sem kell, nyisd a szemed, mégis érzed ezt a szempárt. Igéző, ébenfekete mélység. Erős, szuggesztív, szinte hipnotizál.

Lassan egy hatalmas fekete párduc alakja bontakozik ki előtted, ahogy ruganyos léptekkel elsétál melletted, majd egyetlen tökéletes ugrással egy lehetetlenül magas faágon terem, hogy ott lustán elhelyezkedjen. Van valami felfoghatatlan elegancia ebben a bestiában. Ilyenekre gondolsz, miközben csodálattal nézed minden mozdulatát.

„-Most Te jössz Barátom. Amit én tudok, azt Te is tudod, elvégre egyek vagyunk, vagy mi…” Izgalom és jól eső bizsergés jár át. Kételynek nyoma sincs, készülsz az ugrásra. Kinézel egy faágat magadnak, épp a párduc mellett. Izmaid megfeszülnek, majd, mint a rugó löknek a magasba. Mancsod eléri az ágat, majd könnyedén lök még egyet rajta, hogy a hátsó lábad is pontosan, puhán és hangtalanul érkezzen.

„-Tetszik a stílusod.” Mondod mosolyogva, ahogy egymásra néztek. „-Helyes. Enélkül nehéz lenne igazán jól kijönni.” Valami azt súgja, hogy tényleg nagyon jól fogjátok érezni magatokat egymás társaságában. „-Unatkoztam Tesó. Jó, hogy újra itt vagy. Megkérdezném, tudod-e ki vagyok, de hogyne tudnád, hisz nagy zsivány vagy Te.” Már nehéz megmondani melyikőtök is vagy, hisz két izmos fekete párduc mosolyog egymásra kedélyesen. „-Te is hiányoztál Tesó. Intuíció és megérzések nélkül csupa bénázás ez az élet.” „-Ugye? Itt meg kinek sugalljam a zseniális ötleteimet, ha nem vagy itt?” Kérdezi párducod szelíd dorgálással. „-Annyira jó, hogy vagy.” Mondod, és közben már nem tudod, hogy zokogva nevetsz vagy nevetve zokogsz.

„-Bírlak Tesó. Gyere, harapjunk valamit. Az a gazella ott lent alig várja, hogy levadásszuk.” Könnyedén beleegyezel, és már suhantok is, hangtalanul ugrálva ágról ágra, míg valóban meg nem pillantjátok a gazella alakját, ahogy gyanútlanul legelészik a zöldben. Felizzik benned a vadászösztön. Nincs más vágyad, mint leteríteni a prédát. Könyörtelen elszántság járja át minden porcikádat.

Egyszer csak, a kellő pillanatban ruganyos izmok lökik el a két fekete testet a menekülő gazella felé. Kergetitek, játszotok, nyolcasban cikáztok a préda körül miközben az összjáték és áramlás legmagasabb szintjét élitek át. „-Balról Tesó. Én kiugrasztom és a Tiéd.” Súgják az ösztöneid, majd valóban, a balról kiugró gazella egyenesen a karmaidba veti magát. Egy laza mozdulattal leteríted, és a préda a tiéd. „-Ugye mondtam, hogy csak ránk vár.” 

„-Helyesen beszélsz. Azt tettük, ami a dolgunk.” Jóleső lakmározásba csaptok, de két párduc helyett már csak egy van. „-Említettem már, hogy egyek vagyunk Tesó?” Szól a párduc, most már belőled, Neked.

Egy darabig még kiélvezed az ösztönök és megérzések által vezérelt tökéletes test energikus mozdulatait. Öntörvényű vagy, még magad sem tudod magadat kiszámítani. Ugrasz, suhansz, megállsz, leheveredsz, lustán lelógatod hosszú farkadat az ágról. Álomba merülsz, majd ébredsz, s már Te magad vagy az éjszaka. Az ismeretlenből érkező, isteni sugallat, a változás szele, a semmivel nem magyarázható zsenialitás, spontán eleganciába burkolva.

„-Eleget szórakoztunk Tesó. Valaki vár Rád a Türkiz Tónál. Odavezetlek.” Rövid, könnyed séta után valóban egy egészen lehetetlenül szép türkiz színű tóhoz értek. „-Még látlak Tesó. Most megyek. Ha kellek, tudod, hol találsz.” Azzal két ugrással el is tűnik az erdőben és te ott állsz a tónál, megint emberi alakban.

A telihold elképesztő ragyogással tükröződik a tó felszínén. „-Gyere Pajtás, dolgunk van.” Szól egy jóleső, dörmögő hang. Ismerős, szeretetteljes és körül ölelő. Hátra sem néz, csak elindul, és Te szó nélkül követed. „-Tetszik ez a vidék, ugye?” Szól hátra a hatalmas barnamedve. Mosolyogva bólintasz, hisz amióta megláttad a tavat, az a gondolat van benned, hogy igazán hazaérkeztél és, hogy itt akarsz letelepedni.

A medve, mintha csak a gondolataidban olvasna, így szól: „-Nos, ha ez minden vágyad, építsünk Neked egy takaros gerendaházat ide a tó partjára!” „-Szívemből szólsz Barátom.” Feleled neki, azzal nekiálltok fát dönteni.

A medve erejét magadban érezve döntöd ki a megfelelő fákat. „-Hatalmas ez az erdő. Marad benne bőven.” Szól a medve. „-Nem kell visszafognod magad. Legyen olyan és akkora, amekkorát szeretnél. Lesz benne hely neked, asszonyodnak, családodnak is, az udvaron jószágnak, kecskének, kacsának, libának vagy bárminek, amit szeretnél. Ez a Te otthonod lesz.”

Együtt gyorsan haladtok, a ház hamar elkészül és olyan, hogy szebbet, jobbat, megfelelőbbet álmodni sem tudnál. Medvéddel gyönyörűen és hatékonyan dolgoztok össze. Megcsináltok mindent, ami szükséges a házban és a házkörül. Modern és mégis ősi otthon, mely tökéletesen illeszkedik a környezetébe, melyből nem elvesz, hanem hozzáad, kiegészíti azt.

„-Sose gondoltad volna, hogy ennyi mindenhez értesz, igaz?” Mosolyog rád a hatalmas barnamedve. „-Én vagyok a Tett-Megvalósító Erőd. Innentől, ha akarsz, sem veszíthetsz el. Részed vagyok, hozzád tartozom. Már csak azt kellene kitalálni, miért vonzódsz annyira ehhez a tóhoz.”

Nézed a tavat és egészen mély megérintettséget érzel. Tényleg nem kell menni sehova. Megérkeztél, itthon és otthon vagy ezen a varázslatos helyen. „-Nappal is tetszeni fog, afelől biztosíthatlak.”

„-Ez a tó a szívem. Erős, kiapaszthatatlan és rengeteg élet forrása. Őt is több erdei patak táplálja, otthont ad halaknak, vízi madaraknak, szitakötőknek, békáknak, sőt, még egy vízi bivaly pár is megmártózik benne naponta. Emellett biztonságos és befogadó. Bármikor lehet úszni is benne egyet.”

„-Valóban így van.” Szól a medve. „-Ideje visszamennem a rengetegbe. Ha szükséged van rám, csak szólj! Részed vagyok, Benned vagyok. Ha elszunnyadnék, nyugodtan ébressz fel. Most megyek, Te meg vedd birtokba új otthonodat! Költözz be, töltsd meg élettel és érezd magad otthon benne. Előtted az élet, előtted az álmaid, valósítsd meg őket!”

Még egy erős kézfogás, és medvéd kedélyes cammogással elindul az erdő felé, te pedig végre otthonra lelsz magadban.

A ’Belső Gyermek’ és a Félelmen Túli Birodalom

Sok mindennek kell találkoznia most ebben a blogban. Fel van adva a lecke. Legyen benne játékos félelemoszlatás, egy kis kézenállással, elengedéssel és a ’belső gyermek’ felébresztésével.

Ám legyen, úgyis mindig kényszeresen átkötök, ha kell, ha nem, mindent, mindennel összehozok…

Lássuk csak! A ’belső gyermek’ egy manapság, igen divatos kifejezés. „-Találd meg magadban a belső gyermeket!” Van ’belső gyermek meditáció’, a Tarot és az angyal kártyák mellett, ma már ’belső gyermek kártyát’ is lehet kapni.

Ha épp nincs jobb dolgod, elmehetsz egy jós/jósnőhöz, aki távolba révedő tekintettel, a misztikus homályt fürkészve beszámol majd róla, hol van, mit csinál és legfőképp, hogy érzi magát a belső gyermeked. Mintha ezt bárki is jobban tudhatná Nálad.

Mikor játszottál utoljára? Mikor játszottál a játék öröméért?

A szerencsejátékot beszennyezi a függés, az iszonyatos önsors rontás és az ostobaság. Beszennyezi a tévhit, hogy ennek a tevékenységnek bármi köze is van a szerencséhez, és hogy a játéknak többről kell szólnia, mint magáról a játékról és a benne rejlő örömről.

Az ’olimpiai játékok’ -nak semmi közük nincs a játékhoz. 

Az igazi játékban nincs vesztes, ott csak győztes van. Megszülettél, világra jöttél, sok millió spermium közül pont a tiéd ért be elsőnek. Kell ennél nagyobb győzelem?!

Az igazi játék mentes az elvárástól, a teljesítménykényszertől és a félelemtől, hogy beégsz, megszégyenülsz és egy életre lejáratod magadat komoly embertársaid előtt. A helyzet komikumát az adja, hogy még az úgy nevezett ’komoly emberek’ is Isten gyermekei, így hiába is komolykodnak, játékra épp úgy szükségük van, mint bohókásabb kollégáiknak.

Adott egy végzetes tévhitekre épült társadalom, ahol a puszta túlélésedet megpróbálják életidegen feltételekhez kötni.

Azt mondják, farkas törvények vannak, azt mondják, verseny van, azt mondják, vállalj felelősséget mások döntéséért, és, hogy napi 8-10-16 óra munkával sem adhatsz anyagi biztonságot a családodnak…

Munkahely, bürokrácia, intézni valók. Értelmetlen tevékenységüket, kötelesség tudóan végző, fontoskodó arcok. Ezek vesznek körül.

Szeretned kell, akikkel együtt vagy, ahelyett, hogy együtt lennél azokkal, akiket szeretsz…

Jöhet a jól ismert frázis: „A világ ilyen, és mi tettük ilyenné…”

Szerencsére mégis sok az optimista ember. Keresik a kiutat, és hisznek is benne, hiszen, ha nem hinnének, a keresés is értelmetlen volna.

Az első lépés, hogy tanulj meg újra játszani. 

A társadalom legfőbb ellensége, a játékos gyerek, hisz, aki játszik, az nem fél, aki pedig nem fél, az nem veszi komolyan a társadalom félelemre épülő törvényeit sem. Annyi a szerencséje, hogy őt sem veszik komolyan. Azt mondják, majd kinövi, és sokszor sajnos igazuk is van… 

A játékhoz az kell, hogy biztonságban érezd magad. Amíg félsz, az egó irányítása alatt állsz. Az egód próbál megvédeni attól, hogy beégesd magad. A ’Jobb félni, mint megijedni.’ mondat, a félelemmel teli egó találmánya. Valójában pont fordítva van. Ha megijedsz, elfeledkezel magadról. Kiesel abból a rutinból, ami közted és a valóság elevensége között áll, így képes vagy spontán módon cselekedni. Az improvizáció felszabadít. Ha állandóan a következményeket mérlegeled, képtelen vagy improvizálni, és nem lesz egy hiteles mozdulatod sem az életben.

-Jó, jó, de hogy engedjem el a félelmeimet?

Figyelj, ez most hülyeségnek tűnik, de pont ettől zseniális. Ki az, a személy egy királyságban, aki a legszabadabb, a legbefolyásosabb és mégis a legnagyobb biztonságot élvezi? Eltaláltad, az udvari bolond. Ha bolondnak hisznek, nem bántanak, hisz csak egy bolond vagy…

Leonardo Da Vincit ki akarták végezni, mert Húsvétkor sem evett húst (Képzeld, volt a hatalomnak arra embere, aki ezt figyelte…). Botrány, micsoda eretnekség! A máglya elkerülhetetlennek tűnt. Leonardo válasza, azonban - hogy csak azért nem eszik húst, mert nem akar ’ártatlan állatok temetőjévé válni’ – megnyugtatta az inkvizíciót, hogy csak egy ártalmatlan bolonddal van dolguk. Így hát a hírhedt polihisztor megúszta a kalandot, mert a bolondokkal nem lehet mit csinálni.

A bolond olyan, mint a játékos gyermek. Nincs mit vesztenie, nem vezetik hatalmi ambíciók, mégis minden tette, mozdulata végtelenül komoly, hisz a jelen pillanat szentségében időzik, ahol mindennek súlya van.

Hol érezhetnéd magad nagyobb biztonságban, mint a jelen pillanat megszállottai között?!

Mostanában, a kézenállás órákon óriási fittness labdákat is használunk a gyakorláshoz. Már a méretéből is adódik, hogy mindenki gyereknek tűnik mellettük. A velük való, játékos gyakorlatok ki is hozzák mindenkiből a gyereket, miközben észrevétlenül fejlődnek, erősödnek is általa.

Ha megkérdeznéd, mire jó a kézenállás, azt mondanám: arra, hogy rajta keresztül átmenj a félelmeiden túli birodalomba, ahol végre játékba vihet a saját, belső gyermeked. Ezt megélni rendkívül felszabadító élmény, mely felfrissíti a testet, lelket, szellemet egyaránt.

Amikor valakivel spontán módon megtörténik ez a beavatás szerű mozzanat, megváltozik a tekintete és a tartása. Már önmagáért, ezért a pillanatért is megéri dolgozni.

Mi van akkor, ha egyáltalán nem félsz a kézenállástól? A kézenállás egy eszköz. Ebben az esetben előhúzunk egy másikat. Mit szólsz például az improvizációs színjátszáshoz?

Itt aztán lehet rettegni a beégéstől, pont ezért óriási a benne rejlő lehetőség. A legfontosabb itt is az, hogy biztonságban érezd magad. Nem kell különféle túlélési stratégiákon törnöd a fejed, hogy hogyan őrizd meg a tekintélyedet, és hogy, hogyan ne legyél ciki. Itt ugyanis nincs, olyan, hogy ciki. Ide mindenki azért jön, hogy improvizáljon, és, hogy ebben a tevékenységben egymást segítse.

Lazulj, hát le, és engedd el a szorongásodat. Itt biztonságban vagy. Ez a fajta színjátszás a legalkalmasabb arra, hogy hiteles pillanatokat élj meg, és hogy őszinte légy magadhoz. Nem kell mást mutatnod, mint ami van. Ha épp szorongsz, vállald fel és vidd be a térbe.

Éld meg, hogy elengedhesd!

Ha fájdalmad van, ha dühös, vagy, ha félsz, öleld magadhoz az érzést. Éld át, olvadj össze vele. Nem azért, hogy úgy maradj, hanem pont azért, hogy elengedhesd.

Sokszor hallom ezt a mondatot: „el kell, engedjem ezt vagy azt a személyt/érzelmet/problémát/stb-t, de képtelen vagyok rá. Nem tudom, hogyan kell…” 

A nehézség éppen ebben a fura kényszerben rejlik.

Hogyan is engedhetnéd el a fájdalmat, amíg azt sem hagytad, hogy fájjon?!

Van, hogy valami annyira fáj, hogy inkább nem is érzed. Letagadod, lehazudod, mélyen magadba elásod.

Én azt mondom, ha hazudsz, ne hazudj tovább. Ha elástad, hozd föl, és nézz rá. Tudom, ehhez rohadt nagy bátorság kell, de hidd el, megéri. Kell egy hely, ahol biztonságban érzed magad, ahol meg mered engedni magadnak az érzelmeidet, ahol bármit kimondhatsz.

Ha nem tudod, hogy kell fájni, olvasd el József Attila ’Nagyon fáj!’ című versét. Az segíteni fog.

A felnőtté válással kapcsolatban van egy érdekes paradoxon.

Amíg nem férsz hozzá a belső gyermekedhez, valójában felnőni sem tudsz.

Gyerekkorban számtalan olyan dolog történhet, ami nehezen feldolgozható traumát okoz. Az élet sokszor nem is ad lehetőséget ezek feldolgozására, így jobb híján legtöbben megpróbálunk túllépni rajta, több, kevesebb sikerrel.

A ’legsikeresebbek’ ezen a téren azok, akiknek sikerül mélyen a tudattalanba száműzni a feldolgozatlan fájdalmat. Látszólag felnőnek, felelősségteljes családapák, családanyák, vagy épp dörzsölt, rafkós üzletemberek lesznek. Senki sem mondaná róluk, hogy nem nőttek fel, de a lelkük egy darabja ott maradt, az eltemetett fájdalom idejében, és nem engedi teljesen felnőni őket.

A fájdalom csendben rohadni kezd, és észrevétlen megmérgezi a lelket.

Ez a működés pedig menthetetlenül elválaszt a belső gyermektől.  

Jó esetben, egy idő után történik valami, ami felnyitja hősünk szemét, hogy most már muszáj tennie valamit a lelkével, még, ha nem is hisz ennek létezésében.

Ilyenkor jönnek a különböző ezoterikus trükkök, jósok, léleklátók, boszorkányok, asztrológusok és más, ilyen esetekre szakosodott specialisták, akik között akadnak megbízható, hiteles szakemberek is. Segítségre legtöbbször valóban szükség van, de ahhoz, hogy emberünk, az ezoterikus káoszban igazi segítőre találjon, nem szerencse kell, hanem sokkal inkább józan ész és tiszta szív.

Tegyük fel, hogy ez is meg van, a piszkos munkát azonban Neked kell elvégezned…

Ők csak a kezedbe adják a seprűt, de a lelkedet Neked kell kitisztogatnod. Áss, hát le olyan mélyre, amennyire csak szükséges, és találd meg jól eltemette fájdalmadat. Nézz rá alaposan, bátran és kitartóan, majd öleld magadhoz. Sirasd meg, gyászold meg és éld át mélyen, velőig hatóan. 

Ezután, mikor úgy érzed, eljött a pillanat, köszönd meg, hogy végig, kitartóan itt volt Veled, és engedd el. Már nincs rá szükséged, és ezt Ő is tudja. 

Ekkor Ő távozik, Te pedig visszakapod a lelked elveszített darabját, és – mint a mesében – hétszer szebb és hétszer erősebb leszel, mint voltál.

Az ég kitisztul, s mikor tükörbe nézel, a belső gyermeked mosolyog vissza rád. Most már fel lehet nőni.