Félelem

Csak úgy, a poén kedvéért kiírtam egy posztot: „Most akkor a migránsoktól féljek vagy a pokémonoktól? ;)” Meglepően sok komment érkezett rá, sokan nem is poén részére, hanem inkább magára a félelemre reagáltak. Úgy tűnik, annyira benne van a téma a levegőben, hogy szinte azonnal harapunk rá.

Te mitől félsz?

Az egzisztenciális paráktól, a különböző fóbiákon keresztül az egészen zsigeri rettegésig mindent megélhetsz. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell többet horror filmet nézni, ha egy kis borzongásra vágysz. A félelem szembejön Veled úton, útfélen.

A nyári hónapokban, a táboroknak hála, többször is sikerült kiszakadnom a külvilág sodrából. Kisebb közösségek, örömmel, fájdalommal és katarzissal teli, belső történései kötötték le a figyelmemet, mialatt odakint zajlott a mészárlás. Amíg távol voltam a médiától, egy egész ’kis’ háborúról sikerült lemaradnom, bár állítólag a java még csak most jön.

Idehaza olyan, mintha mindezt megúsznánk egy könnyed, kis kampány-csihi-puhival, ebben meg ugye, nem muszáj részt venni. Ha kéket látok, már fordítom is el a tekintetemet…

Ez az ország, ahonnét nem rég a többség még menekülni akart, most Európa egyik legbiztonságosabb helyévé léphet elő. Megbüntetett a parkoló őr, feljelentett a szomszéd, főnököd és munkatársaid szívják a véred? Mindez eltörpül ahhoz képest, mintha egy pszichopata tömeggyilkos karóra tűzné a fejedet, csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen.

A végén még megbecsüljük és értékelni kezdjük a mi kis, ici-pici, búval cseszett magyar valóságunkat.

Mire jó a félelem? Honnét ered és mi a célja? Milyen mélyre kell alászállni, ha meg akarjuk érinteni a gyökerét?

Mostanában üldöznek az utópisztikus filmek. A forgatókönyvek megdöbbentően hasonlóak. Megvalósul a tökéletes béke és jólét társadalma. Minden digitalizált, szinte alig van ember, aki kétkezi munkát végez. Senki sem gondol és érez mást, mint, amit a béke és jólét fenntartása érdekében szabad. Mindenkinek megvan a maga helye, senki sem akarja a másikét, teljes a biztonság.

Cserébe az emberek beáldozzák a saját lényüket. Egységes dobozok vannak, ezekbe kell beleférnie egy személyiségnek, és ami kilóg, azt a társadalom könyörtelenül lemetéli. Ehhez a fajta békéhez teljesen droiddá kell, válni.

Az egészséges lélek persze lázad ez ellen és előbb utóbb megtalálja a sérthetetlennek hitt pajzson a rést.

Amikor egy társadalmat a büntetés, ellenőrzés és megfélemlítés hármasa tart össze, két kérdés merül fel bennem.

1.     Ha mindez nem lenne, mi történne a társadalommal?

2.     Mi húzódhat meg a fenti hármas mögött?

Azt gondolom, hogy, aki meg akar félemlíteni, az maga is fél, és a saját félelmét tolja rá másokra, mert együtt félni mégis csak könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és magányosan. Emellett, ha tőled is félnek, az ideiglenesen a hatalom és erő érzését kelti benned, mely egy ideig be tudja tölteni a belül tátongó űrt, és el tudja nyomni az ebből fakadó rettegést.

Az örökös ellenőrzés és büntetés mögött pedig végtelen bizonytalanság és bizalmatlanság rejlik. Hisz lehetne az embereket jutalmazással is motiválni, de akkor egy idő után túlnőnének a rendszer számára biztonságos, jól áttekinthető kereteken.

Bár sosem dolgoztam multinál, azt biztosan tudom, hogy, ha túl jól teljesítesz, az ugyanolyan nagy, vagy talán még nagyobb hiba, mintha tökéletlenül végzed a munkádat. Ha a vezetőid féltékenyek lesznek Rád, esetleg félteni kezdik Tőled a pozíciójukat, könnyen bajba kerülhetsz...

A dobozon belül van a hamis biztonság, amit a félelem, bizalmatlanság és bizonytalanság hármasa tart össze. Ami ezen túl van, az meg az Élet. Egy halott rendszer ellen az a legveszélyesebb dolog, amit elkövethetsz, hogy életet viszel bele.

Hogy ilyenkor mi lesz, azt többnyire még csak fejben merjük kipróbálni. Ezekből a kísérletekből lesznek aztán a fent említett, jó, kis utópisztikus filmek.

Ilyen témában legutóbb ’A Beavatott’ című nagy sikerű alkotást sikerült megnéznem. A béke és nyugalom (stabilitás) fenntartása érdekében az embereket a személyiségük alapműködése szerint különböző csoportokra osztják, ahol mindenki az ezeknek megfelelő tevékenységeket végzi.

A hiba ott van, hogy születnek olyan egyének is, akik mindegyik kategória jellegzetességeit hozzák, emiatt egyikbe sem passzolnak igazán, azaz veszélyes, társadalomidegen elemmé válnak. 

Valójában ők hordozzák az életet, egy egészséges közösségben ők lennének a vezetők, a félelem-vezérelt társadalomban viszont ők lesznek az üldözött ’elfajzottak’, akik veszélyt jelentenek a társadalom rendjére.

Főszereplőnk, egy fiatal, elsőre átlagosnak tűnő lány, aki természetesen az utóbbiak közé tartozik. Kalandvágyó természete a ’Bátrak’ csoportjába vezeti őt, ahol megkapja a rendőrök, katonák és harcosok kőkemény kiképzését.

Számomra a kiképzés legérdekesebb része egyfajta mentális tréning volt, ahol a jelöltnek a saját, legbelsőbb félelmeivel kellett szembenéznie, majd a helyzetet egy túlélhető módon megoldania.

Ezt a részt lehet, hogy érdemes lenne alaposabban kibontani.

Jöhetnek olyan, egészen zsigeri félelmek, mint lezuhanni egy felhőkarcoló tetejéről, beszorulni egy barlangba, élve eltemetődni. Megélheted, milyen az, ha bogarak, férgek, darazsak lepik el a testedet. Létezik tériszony, klausztrofóbia, pók, rovar madár és mindenféle egyéb fóbia. Rettegéssel tölthet el a kiszolgáltatottság és a közelgő, elviselhetetlen fájdalom egy középkori szintű kivégzés esetében, legyen szó kerékbe törésről, karóba húzásról vagy keresztre feszítésről. Retteghetsz attól, hogy egy ragadozó állat széttépi a testedet.

Ezek egészen zsigeri szintű félelmek. Modern társadalmunkban azonban az ezekkel való találkozás esélyét akár egészen minimálisra csökkentheted. Ami sokkal inkább előtérben van az, az egzisztenciális félelmek széles skálája.  

Gyerekkorom belvárosi utcája már akkor is tele volt hajléktalanokkal. Tudtam, hol van a nekik fenntartott kocsma, tudtam, hol van a központjuk, ahol az általuk vezetett újság szerkesztősége székelt, láttam őket a kapuajakban, boldog öntudatlanságban heverni. Mivel anyám nagyon sokszor panaszkodott rá, hogy kevés a pénz és gyakran kellett kölcsön kérnünk, attól kezdtem félni, hogy előbb utóbb én is az utcán végzem.

Ezzel a félelemmel azóta nagyon sokat dolgoztam és elmondhatom, hogy bár most sem tudhatom, mit hoz a sors, ettől már nem félek többé.

Ha most mélyen magamba tekintek, olyan félelmeket látok, mint elveszíteni számomra fontos embereket, az önállóságot, a mozgás és a gondolkodás képességét. Ha alkalmatlanná válnék az általam végzett feladatokra, ha elveszíteném a mozgás, a gondolkodás és a kreatív alkotás örömét, az borzasztó lenne, csak úgy, mint ráterhelődni másokra, és végig nézni, hogy, amit eddig sikerült elérnem, azt valaki más viszi tovább. Megszégyenülés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság és pozíció veszítés.

Ez végső soron a teljes megsemmisüléstől való félelem. Ismerős?

Azzal a félelemmel kell, szembenézzek, hogy mi van, ha gyávaságból kifolyólag nem élek azokkal a fantasztikus lehetőségekkel, melyek az életem során szembe jönnek velem.

Ha belegondolok, az igazán nagy hibákat, amiket tényleg megbántam, mind félelemtől vezérelve követtem el. Ebből pedig az következik, hogy legjobban magától, a félelemtől félek. A tanulság ebből mindössze az, hogy a félelmen felül kell, kerekedj, különben bezár, megkötöz, megbénít, és végül oda vet az elmúlás és a halál hiénáinak.

A legjobb formádat adhatnád, teljes intenzitással tehetnéd azt, amiért ide születtél, de nem ez történik, mert félsz, mert elóvatoskodod az életedet!

A spártai katonáknak voltak olyan fizikai és mentális gyakorlataik, melyek a félelem legyőzését szolgálták. Az első két világháborúban vodkát, pálinkát adtak a lövészárkokból kitörni készülő katonáknak.

Hogy honnét is ered a félelem, arra a történelem is megadja a maga válaszát. Az emberiség, egy nemzet, egy család, egy személy tudattalanjába beleég minden véres, szégyenteljes, kiszolgáltatottsággal terhes esemény. A lelked mélyén Te is tudod, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer. A lelked mélyén Te is tudod, hogy bármikor bárkit elveszíthetsz.

Semmi garancia nincs rá, hogy a számodra kellemes állapotokat fenn tudod tartani és, hogy a fájdalmas történéseket el tudod kerülni. Amikor olyasmi történik, ami kicsit is ezekre emlékeztet, megjelenik Benned a félelem, rosszabb esetben kitör a pánik.

Ezért menekülünk vallásokba, hiedelmekbe, babonákba, sematikus gondolati mintákba.

Az előbbi filmben, a ’Bátrakkal’ ellentétben, akik a félelmeiket racionális megoldásokkal győzték le, hősnőnk, aki az ’Elfajzottak’ közé tartozott, egy belső hang segítségével megértette, hogy a félelme nem valóság, így a félelem-szimulációs program egyfajta tudatos álommá vált számára, melyből könnyedén és frappánsan fel tudott ébredni.

Bár ezt a képességét idővel el kellett rejtenie, az általa gyakorolt tudat-váltás számunkra is nagy tanítást hordoz.

A félelem egy bénító érzés, de a valóság alapja sokszor megkérdőjelezhető, és soha nem vezet valódi megoldásokhoz. Amikor feltűnik, Neked is meg kell, találnod azt az erőt, mellyel úrrá lehetsz rajta.

Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha beégek, ha nem élem túl, ha megsérülök? Ezek a kérdések a figyelmed jelentős részét lekötik, így a siker, mely a célra való maximális koncentráción is múlik, egyre nehezebben lesz elérhető.

Az életidegen rendszer, a biztonságot jelentő doboz Benned is ott van. A félelem szüli a kontrollt, mely benne tart abban a filmben, melyben visszanézheted életed összes eddigi megbánt pillanatát.

Valamit nem tettél meg, valamit nem mondtál ki vagy épp félelemtől vezérelve cselekedtél. Lényeg, hogy helyrehozhatatlan hiba, megbánt pillanat lett belőle. Ha újra élhetnéd, most másként cselekednél.

Félelemtől vezérelve a biztonságosat, a jól megszokottat, a könnyebb utat választottad. A bátorság ott kezdődik, mikor kockázatot vállalsz, mikor nyitott vagy az újra, mikor érzékennyé válsz a saját intuíciódra, mert felébredt benned a bizalom. A Bizalom a Valami Nagyobb felé.

Amikor megérted, hogy az életednek nem csak oka, de célja is van, az irányítást szép lassan elengeded és – ahogy egy kedves barátom mondta – megadod magadat az Életnek. Vezessen bárhová is az utad, nem félsz, mert végtelen Lét-Bizalom szegődött melléd útitársul.

Aki soha nem fél, nem ismerheti meg azt a bátorságot és azt a bizalmat, mely a félelmek meghaladásából születik.

Mind a bátorságnak, mind a bizalomnak a Szív Középpontod a székhelye. Ha félelmek törnek Rád, legyenek azok egzisztenciális vagy zsigeri félelmek, itt találsz menedéket.

Érdekes megfigyelés, hogy miközben minden félelem a Halál Félelemhez vezethető vissza, az egyik legmegnyugtatóbb könyv számomra a Köztes Lét Könyve, amit a Tibeti Halottas Könyvként ismerünk. Amikor ezt olvasom, a Halál tényleg sokkal inkább tűnik életünk nagy lehetőségének, mintsem borzalmas végnek.

Létezik egy egyszerű gyakorlat, mely amellett, hogy felkészít a halál pillanatára, nagyon hatásos eszköz a félelmek meghaladásához is.

Képzelj el egy ragyogó, sugárzó, Nap-szerű gömböt a szív középpontodban, ahogy meleg fényével feltölti egész lényedet. Izzik, akár a lenyugvó vagy felkelő Nap és három minősége van: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

Egyszer, még gyerekkoromban elég kemény leckét kaptam.

Akkoriban viszonylag sűrűn jártam templomba. Jól volt ott, különösen, mikor egyedül voltam vagy csak néhány kósza, imádkozó lélek lézengett itt, ott. Fürödtem abban a biztonságot sugárzó erőben, melyet egyfajta, isteni jelenlétnek szoktunk megélni. Akkoriban úgy gondoltam, természetes, hogy az Isten Házában ilyesmit érzünk.

Kíváncsi voltam azonban a másik oldalra is. Vajon milyen lehet az Őrdög? Meghívtam magamhoz, egy, úgymond, baráti beszélgetésre. Eltelt pár nap, el is feledkeztem az egészről, aztán egy éjjel hirtelen valami egészen másmilyen jelenlétet kezdtem érzékelni. Már nem tudom, álmodtam-e vagy ébren voltam, de azt tudom, hogy nem tudtam mozdulni. Olyan tömény gonoszság vett körül, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Inkább érzés volt, mint hang és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.” 

Ami ezután jött, az az a szintű rettegés volt, melyhez foghatót nem ismerek.

Vérfagyasztó nevetés jött, olyan, amilyet sem hallani, sem érezni nem akarsz. Nagyon, nagyon pici voltam, ami körül vett, az meg felfoghatatlanul nagy, sűrű és áthatolhatatlan. Azóta sem imádkoztam úgy, mint akkor. Mélyen befelé fordultam és ösztönösen a szív középpontomban keretem menedéket.

Lassan egy egészen apró fény jelent meg, olyan, mint egy mécses pici lángja. Csak erre koncentráltam, ebbe kapaszkodtam, ebbe vetettem minden bizalmamat. Ezután valahonnan egy keskeny fénysugár érkezett, mely végül elért a szívemig. Már nem tudom, hogy, de belekapaszkodtam, mintha az Isten Lábát fogtam volna meg, az meg mintha kihúzott volna a sűrű, fekete masszából.

A feketeség és a gonosz jelenlét oszlani kezdett és tudtam, hogy hatalmas mázlim van.

Ez a történet eddig úgy hangzik, mint egy klasszikus megtérés történet, azzal a különbséggel, hogy ennek hatására mégsem lettem hívő keresztény. Nem utasítok el más vallásokat és nem kerülök minden olyan helyzetet, ahol a saját, sötétebbik oldalammal találkozhatok.

Persze nem is keresem az ilyen helyzeteket, ha egy társaságban asztalt akarnak táncoltatni, valószínűleg lelépek, mielőtt belekezdenének.

A fenti, gyerekkori élményemet azonban cseppet sem bánom. Azt gondolom, hogy vannak félelmetes helyzetek, melyekben saját magadtól is könnyen frászt kaphatsz, az ijedség viszont néha jót tesz, mert felráz abból a tetszhalott működésből, melybe a megszokások révén kerülsz.

Ha nem ismered meg a saját sötétebbik oldaladat, ha nem szembesülsz mindavval, amit utálsz magadban, ha nem találkozol a saját démonaiddal, ijesztően felkészületlen leszel majd a valódi veszélyhelyzetekben.

Lehet az állásod, a pozíciód vagy a testi épséged a tét, lehet, hogy a saját vagy mások életéért aggódsz, de mind között a legfélelmetesebb, mikor a lelked kerül veszélybe. A fényért néha nagyon mélyre kell menni, és ott nem árt, ha van Nálad egy kis hamuba sült pogácsa…

Erről szólnak az Alsó Világba való alászállós meséink is. Ahhoz, hogy ne ijedj halálra, Fehér Ló Fiává vagy Lányává kell, válnod. A legnagyobb sötétségbe csak a legtisztább éneddel tudsz sértetlenül leereszkedni és onnan visszatérni.

Kívánok Neked is soha el nem fogyó hamuba sült pogácsákat, mikor nehéz útra kell, indulj. Legyen a szívedben izzó Napkorong, a zsebedben pedig csillagok: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

           

Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.  

  

„Ha Magyarországra jössz…”

Jönnek a menekültek, áradnak felénk a plakátokból, a médiából, sajtóból, meg persze élőben is össze lehet velük futni szerte a városban. Lehet tőlük félni, lehet utálni őket és lehet együtt érző szeretettel is viszonyulni hozzájuk. Vagy őket utálod, vagy azokat, akik őket utálják. Egy dolgot nem lehet, semlegesnek maradni. Állást kell, foglalj valaki mellett, vagy még inkább, valaki ellen.

Jó magyar szokás szerint megint széthúzunk, jobban, mint bárki más Európában.

Egymás után jönnek különböző posztok, fejtegetések, összeesküvés elméletek, miközben sértődött hangú jogvédők acsarkodnak az érzéketlen, kerítés tákolókkal. Ha véletlenül eldurvulna a helyzet, és terrortámadások törnének ki, mi akkor is egymás torkát szorongatnánk, ahelyett, hogy ténylegesen tennénk valamit, az ügy megoldásáért.

Van egy nagyon fontos kérdés, amit fel kellene tennünk magunknak, de az a gyanúm, a legtöbb embernek ez eszébe sem jut mostanában.

A kérdés így szól: „Miért történik ez velünk és mi most a dolgunk?”

Észre kellene vennünk, hogy ami történik, az közvetlenül, vagy közvetve, de mindenkit érint ebben az országban. Megpróbálhatod homokba dugni a fejed, de ennek a történetnek most Te is a részese vagy. Nem kívülről szemléljük, nyakig benne vagyunk.

Amikor egy ilyen erős, kollektív, karmikus szituáció jön létre, azt is megkérdezheted magadtól, Neked személyesen hogyan állít tükröt az a kép, ami eléd tárul. Mik azok a belső történések, amelyek most odakint is megjelennek?

Mit sugallnak a plakátok, mit sugallnak az ellen plakátok? Félelem és harag mindenütt. Barátok fordulnak egymás ellen, mert más véleményen vannak.

Határolódj el tőlük, vagy fogadd be őket! Úgy tűnik, ez a két opció van. Tényleg nincs más? Csak a két szélsőség létezik, középút vagy bármi más alternatíva nélkül?

Jönnek családok is, de rengeteg egyedülálló, fiatal férfi is érkezik. Potenciális katonák, nem tudjuk, ki küldi őket és ki ellen. Ennek a fenyegetését/figyelemfelkeltő voltát nem észrevenni, súlyos hiba lenne. Ugyanakkor őket a tényleges menekültekkel egy kalap alá venni, elzárkózni és kerítést építeni sem igazán jó megoldás.

Ha kicsit mélyebben belegondolsz, a történet összes szereplőjét megtalálhatod magadban. Nálunk a menekültek jelentik a kérdést, de a folyamat nem velük kezdődött.

Láttál már képet Isis katonáról? Mit látsz a szemében? Az elnyomottak gyűlöletét látod benne. Azt a nyers, pusztító gyűlöletet, mely végül őt magát is elpusztítja, mert, aki gyűlöletben van, önmagát sem képes szeretni. Egyetlen cél vezérli, hogy bosszút álljon a világ szerencsésebbik felén.

Ha igazán bátor vagy, őszinte önvizsgálatot tartasz. Megtalálod-e magadban az Isis katona gyűlöletét? Hisz ez a társadalom többszörösen megérett már a pusztulásra, nem? Nézd meg, milyen emberek kezében van ma döntési jog, és mit kezdenek a rájuk bízott hatalommal! Nézd meg a reklámokból áramló agresszív agymosást, átverést, hülyének nézést és manipulációt! Nézd meg a mindent átszövő bürokráciát, nézd meg, mi mindennel bonyolítják az életedet nap, mint nap! Nézd meg, hány büntetésből élő embert kell eltartanod a saját munkabéredből levont pénzekből! Büntetés, büntetés, büntetés, ellenőrzés, büntetés, megfélemlítés…  

Ebből a társadalomból szinte teljesen kiveszett a bizalom, és az egymás kölcsönös tisztelete. Itt a végítélet. Napalmot rá, nem igaz! És mekkora elégtétel lehetne számodra, ha Te lehetnél a végítélet katonája! Felejtsd el az irgalmat, hisz neked sem irgalmaztak soha! Bosszú, bosszú, bosszú!!!

Lehetsz ’béke fenntartó’ is, akit szintén a bosszú vezérel. Hisz láthatod Te is, mit művelnek az Isis katonák. Nyilvános kivégzések nap, mint nap. Gyereket égetnek meg elevenen lángszóróval, a foglyul ejtett katonákat lefejezik, aki más hiten van, mint ők, azt keresztre feszítik vagy megcsonkítják, a nőket pedig szex-rabszolgájukká teszik. Hát nem megérdemlik, hogy bosszút állj rajtuk! Fejezz le, végezz ki minden Isis katonát! Bombázd le őket, írmagja se maradjon a romlott fajtájának!

A gyűlölet, gyűlöletet szül, és aztán még több gyűlöletet, míg már semmi más nem marad, csak gyűlölet, mely végül önmagát is elpusztítja.

Gyűlölheted a társadalmat, gyűlölheted, Amerikát vagy az Isis katonákat, teljesen mindegy, így is, úgyis a saját életedet fogod megkeseríteni. A gyűlölettel egyet tehetsz, hogy kijössz belőle. Vedd észre, hogy a gyűlölt társadalom is csak emberekből áll. Egy beteg társadalom, beteg fogaskerekei ők, akik ugyanolyan gyarló, esendő lények, mint Te magad is vagy, és, akik talán épp az irgalom hatására indulnak el a gyógyulás útján.

Egyszer színházi előadást tartottunk börtönben, előzetesben lévő raboknak. Ez volt az eddigi legfélelmetesebb közönség, akivel valaha dolgoztam. A darab, a bűnről szólt, és arról, mennyire könnyen belecsúszik az ember, sokszor a saját túlélése érdekében. Ott ültek a kigyúrt, kivarrt rabok, állati agresszióval a szemükben, és az előadás végére teljesen megváltozott a tekintetük. Annyi kellet, hogy értelmes, érző, emberi lénynek tekintsük őket, és ez felébresztette bennük azt a részüket, aki képes a szeretetben és a tudatosságban lenni. Ennyi hálás embert még nem láttam együtt. Jó volt rájuk nézni.

A másik domináns érzelem, a félelem. Mit látsz a rab szemében, akit az Isis katona épp kivégezni készül? Mit látsz a tömegsírokban, elevenen fekvő emberek szemében, akiket pár másodperccel később, golyószóróval lőttek szitává? A halál jöhet hirtelen és érhet készületlenül. Felemelik a borotvaéles pengét és Te a gyerekeidre és a párodra gondolsz, akik soha nem kapnak vissza Téged… Tudod, mi vár Rád, de nem tudod, milyen érzés lesz, mikor elvágják a torkodat, mikor a golyók a testedbe csapódnak, nem tudod, hol leszel, mikor a holttestedet meggyalázzák…

A gyűlölet és a félelem kéz a kézben jár. Egyik sincs a másik nélkül. Ez a kettősség ördögi köre, egy végtelen mókuskerék, mely, ha egyszer elkap, menthetetlenül bedarál. Meg tudod-e állítani ezt a körforgást, ki tudsz-e szállni belőle? A mindenütt jelenlévő propaganda ezzel a két érzéssel operál folyamatosan.

Nem az a kérdés, hogy van-e Benned, gyűlölet és félelem, mert van, éppúgy, ahogy szeretet és megbocsájtás is. Az a kérdés, Te melyikben vagy, gyűlöletben, vagy megbocsátásban?

A vegyiparnál már csak a háború nagyobb biznisz. Ahhoz, hogy nálunk is kitörjön egy polgárháború, nem is kell olyan sok. Nézd meg, mennyire egymás ellen fordítja az embereket a vélemény és nézet különbség, a politikai kétpólusúság! Nézd meg, mennyire manipulálhatóak és uszíthatóak vagyunk!

Ehhez mind az kell, hogy a gyűlölet-félelem kettőssége megosszon minket, és kiiktassa a tudatosságot és a valódi együttérzést.

Amíg öntudatlanul, reflex-szerűen cselekszünk, veszélyben vagyunk, ha tudatosak vagyunk, veszélyessé válunk. Megszűnik, vagy legalább is korlátozódik az irányíthatóságunk, így a kihasználhatóságunk is.

Feltételezzük, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Annak, hogy menekültek áradata lepte el Európát, éppen most, nagyon komoly oka kell, hogy legyen. Az ok lehet egy nemrég létrejött katonai szervezet, mely módszeres népirtással tartja rettegésben a közel keleti államok általuk kontrollált területeit. Az ottani lakosság három lehetőség közül választhat. Ott marad és meghal, ottmarad és beáll a szervezetbe vagy menekül, ahogy a lába bírja. Az első verziót legtöbben próbálják elkerülni, így valójában csak két lehetőségük van. Vagy menekülnek, vagy az Isis seregét gyarapítják. Aki nem akar tömeges mészárlásokban részt venni, aztán esetleg lebombázódni, az menekül Európa felé, ahol majd reménye szerint békére lel.

Felbecsülhetetlen tömegekről és felbecsülhetetlen gazdasági és társadalmi fejleményekről van szó. A lényeg, hogy Európa nagy bajban van, mert akár elutasít, akár befogad, nem tudhatja pontosan, mit is ránt magára. Közben olyan kétpólusú, politikai propaganda megy, mely teljesen összezavarja a lakosság nagy részét. Máris nyakig ülünk a káoszban a félelem és a kétségbeesett politikai döntések sűrűjében, és a java még csak most jön...

Elhiheted, hogy mindezt senki nem látta előre, és, hogy ez senkinek az érdekét nem szolgálja, de Te is tudod, hogy ez nem igaz.

Számunkra nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kinek áll érdekében az, hogy minél több fegyvert adjon el, akár egy esetleges, közép-európai polgárháború esetén, hogy kinek az érdeke romba dőlt államokat jó pénzért, saját fennhatóság alatt újjáépíteni, a hős megmentő-igazságosztó szerepében tetszelegve.

A kérdés az, megtalálod-e magadban azt az erőt, mely bármire képes a totális hatalom megkaparintásáért. Ki az Benned és bennem, aki érzelmileg teljesen kiüresedik és elzárkózik, hogy a legnagyobb hazugságok közepette, az életet pusztán taktikai játékként kezelve, megnyerje a globális ’Ki nevet a végén?’-t?  

Mert, ha ez kint ilyen erősen megjelenik, valószínűleg bennünk is ott van ennek a csírája. Talán épp azért ilyen erős ez a jelenség odakint, hogy végre szembenézzünk a saját sötétebb oldalunkkal.

Furcsa egy evolúciója van az emberi léleknek. Miközben egyre felvilágosultabb és humánusabb eszmék mentén igyekszünk élni az életünket, egyre tudatosabb, szeretet teljesebb, felszabadultabb módon fejezzük ki önmagunkat, ennek ellenpólusaként az agresszió, a hatalomvágy és a velejéig romlott gonoszság is megerősödik és hívja fel magára a figyelmet. Nem csak a szép, a tökéletes van, hanem az elviselhetetlen is...

Magunkban kell rendet tennünk, az éveken át félretolt, szőnyeg alá söpört érzéseinkkel szembenéznünk, mert az elfojtott érzelmek berohadnak, és ott törnek utat maguknak, ahol a legveszélyesebbek.

Bele vagyunk kényszerítve egy olyan játékba, ahol csak vesztesek lehetünk. Minden felkínált lehetőség végzetes. Ahhoz, hogy ebből ki tudjunk szállni, meg kell ismernünk a bennünk feszülő erőket, melyek a jelek szerint sokkal nagyobbak és erősebbek, mint mi vagyunk. A kiszolgáltatottság a tisztánlátás fényében kezd oldódni.

Nézd meg, naponta hányszor engeded át a döntést másoknak, akik a reakcióidat már régen előtted kiszámították! Fedezd fel, milyen helyzetekben lehetnél sokkal szabadabb, mint amit egyébként megengedsz magadnak! Mersz-e mást gondolni, mint, amit a különböző propagandák sugallnak? Észre mered-e venni a másikban az esendő embert? Át mered-e engedni magadat a derűnek a tökéletes káosz és bizonytalanság kellős közepén? Elhiszed-e, hogy van értelme az életednek? Hogy van feladatod, sorsod, és vannak Neked rendelt, boldog pillanatok?

Valami általad lesz teljessé. A világ a Te szemeden keresztül is gyönyörködik önmagában. Sok borzalom történik, de a valóság nem az, amit a híradóban vetítenek, hanem az, amit Te magad élsz át nap, mint nap.

Azok az emberek, akiknek a szemében csak egy fogaskerék, vagy egy hibás program vagy, valójában mérhetetlenül kicsik a Te valódi természeted mellett. Az egész jelenlegi helyzet azért olyan súlyos, mert a többség valóságnak fogja fel, és emellett nem mer önmaga lenni, azaz csak a feltálalt lehetőségek közül válogatva hozza meg élete nagy döntéseit. A megoldás ott van, ahol nem is keresnénk. Abban a saját, belső középpontban, ahol saját, lelked, sérthetetlen részének kellene uralkodnia.

A legtöbben trón fosztott, álruhás, identitásukat veszített uralkodók vagyunk, akik alacsony pozíciót töltenek be a saját életükben. Másoktól várjuk azt, amit nekünk kellene megtennünk. Meg kell, vívjuk a saját csatáinkat ahhoz, hogy visszaszerezzük a hatalmat a saját démonainktól. (Ha akarod, a Bhagavad Gítá erről is szólhat.)

Először Neked kell rátalálnod a saját középpontodra, Neked kell a saját életedben elfoglalnod a Téged megillető helyet. Ki más lehetne a király/királynő a saját birodalmadban, mint Te, magad?! Jöhetnek sorban a kérdések:

·        Hová száműzted a bátorságodat?

·        Hová száműzted a hitedet?

·        Hová száműzted a lét-bizalmadat?

·        Hová száműzted a tett-megvalósító erődet?

·        Hová száműzted a bölcsességedet?

·        És végül hová rejtetted el az álmaidat?

Ha mélyen belegondolsz, hogy a saját életedben szolgává silányítottad önmagadat, elemi erejű dühöt fogsz érezni.

Mennyi minden sikerült volna, ha nem engeded kivenni a kezedből az irányítást? Mennyi mindent megvalósíthattál volna, ha bölcs és bátor, tiszta szívű tanácsosaidat nem cseréled le félelemtől reszkető, megkeseredett, károgó varjakra!

Az első lépés, hogy kinyitod a szemed, és végre mered látni tisztán azt, ami van, bármilyen félelmetes is. Ha ezt megteszed, nagy fájdalom és nagy csalódás várható, de hidd el, ki fogod bírni. Többé nem vagy hajlandó olyan döntést hozni, amellyel csak veszíthetsz, és nem fogod elhinni azt, hogy a saját életednél kevesebbel kell, beérd.

Nézd meg, a saját életedben kik a bevándorlók, kik a menekültek és kik elől menekülnek. A bölcsek szerint, az a probléma, aminek nincs megoldása, nem is igazi probléma. A düh, sok mindenen átvisz, főleg a félelmeken, kételyen és, ha engeded neki, az együttérzéssel találkozva tetterővé válik.

A jelenlegi helyzetre a médiából csak kétdimenziós válaszok érkeznek, az élet azonban 3 dimenziós. Egy problémát nem csak jobbról vagy balról lehet szemlélni, de felülről vagy akár belülről is.

Rajtad múlik, hogy mit fogadsz el valóságnak.

Vigyázz, a jóga az ördög ravasz kreálmánya... ;)

Nem rég szembejött velem egy igen tanulságos cikk, melynek célja, hogy felhívja a figyelmet a jóga spirituális veszélyeire keresztény szemszögből...

A cikket jó vitaindítónak találtam, nyomban meg is osztottam az oldalamon. Meg is nőtt a látogatottság, bejött a trükk, hurrá, hurrá!

Sokakat, köztük magamat is sikerült behergelnem a cikkel. Ennek a következménye ez a blog bejegyzés.

Az nem igazán derült ki az írásból, hogy az a kereszténység jógával kapcsolatos, hivatalos álláspontját (ha van ilyen egyáltalán), vagy csak a szerző félelmeit, bizonytalanságát tükrözi-e. 

A jógának valóban vannak veszélyei, és ezzel nem árt tisztában lenni, mindazonáltal a hatha jógát összemosni a kundalini jógával és a Transzcendentális Meditációval, olyan, mint a Római Katolikus Egyházat összemosni a Jehova Tanúival vagy a Hit Gyülekezetével...

Kíváncsi vagyok, vajon mik az írásban említett, 'tiltott dolgok' és, hogy vajon ki érzi magát feljogosítva ahhoz, hogy ezeket a dolgokat bárkinek is megtiltsa...

Jezsuita szerzetesek voltak vendégségben zen szerzetes társaiknál, és kölcsönösen sokat tanultak egymástól, mivel a szemlélődés és a zen 'itt és most' fókusza kellő értelemmel és alázattal összeegyeztethető.

Az ezotéria hisztérikus káosza valóban elég nagy méreteket ölt, mégis azt gondolom, a New Age nem az ördög műve, hanem egy elkerülhetetlen következménye annak, hogy a nyugati ember készületlenül nyakon lett öntve a kelet spiritualitásával. Olyan mint a 'Fradi Kolbász'.... Van benne minden.

Lehet az egészet a kukába rakni, vagy felmérni a reális veszélyeket és kiválogatni belőle azt, ami új perspektívákat ad, és frissességet, lendületet hozhat akár egy keresztény szemléletmódba is.

Spirituális gyávaságnak azt nevezem, amikor az embernek annyira gyenge a hite, hogy magát csak mások hitének támadásával érzi erősnek. Ahelyett, hogy a sajátját megemelné, inkább másokét próbálja lenyomni. 

Van, hogy istent játszunk. Ami nekünk nem fér bele, arra azt mondjuk, hogy Istennek nem fér bele. A saját korlátoltságunkkal Istent próbáljuk korlátozni. Ez persze előbb, utóbb kritikus, lelki töréshez vezet.

Ennek szemléltetésére írtam egy tanulságos mesét, talán leginkább a saját szórakozásomra. Önmagában is van üzenete, de igazán az említett írás tükrében nyer értelmet.

Volt egyszer egy jámbor, keresztény ember, aki meg akart tanulni autót vezetni, s e célból elkezdte felmérni a lehetőségeit. Sajnos azonban elsőre inkább a lehetséges veszélyek jelentek meg előtte.

Látott egy híradót, ahol páran meghaltak autóbalesetben.

Így gondolkodott: "Az autóvezetés veszélyes, baleset lehet belőle. Még, ha jól is vezetek és betartom a szabályokat, a Kreszt, akkor is bármikor jöhet valaki, aki ittasan vagy figyelmetlenül vezet (talán nem is keresztény...). Mi van, ha balesetet szenvedek és még a fogamat is otthagyom, vagy lebénulok egy életre?!

Mi a garancia arra, hogy csak azért, mert keresztény vagyok, nem kerülök életveszélybe az országúton?

Vajon azok közül, akik halálos autóbalesetet szenvedtek az utóbbi pár hónapban, hány keresztény, és hány okkult, jóga gyakorló volt?"

Keresztény barátunk végül úgy döntött, inkább nem autózik. Hamarosan rájött, hogy a biciklizés is veszélyes, a buszozás nem különben. Így aztán inkább otthon maradt.

Bekapcsolta a tévét, de mire rájött, hogy az is veszélyes, már megtörtént a baj...

Megnézte (és elhitte) a híradót, véletlenül rátalált egy pornó filmre, majd egy horrorra.

Az Őrdög bizony ott lapul minden bokorban...

Óriási maszturbálás és egy végig rettegett éjszaka után keresztény barátunk mérhetetlen lelkifurdalásában töltötte egész napját, mígnem megéhezett.

Az utcára nem mehet ki, mert veszélyes, így kell találnia valakit, aki elmegy helyette a veszélyes boltba (kirabolhatják, átverhetik, mi van, ha rohadt a krumpli?!).

"A szomszéd jó keresztény, hátha megteszi helyettem ezt a veszélyes küldetést." - Gondolta.

Így is történt. A szomszéd valóban jó keresztény volt, vasárnap templomba járt, a gyerekei pedig hittanra. Nem kellett sokáig kérlelni, hisz alapvetően segítőkészség jellemezte. Elment hát a boltba és kifogástalanul elhozta mindazt, amire barátunk megkérte, még pénzt sem fogadott el érte.

Igen ám, de miközben a vásárlás zajlott, keresztény barátunk így gondolkodott: "Ha az utca és a bolt veszélyes helyek (hisz az ördög nem alszik...), talán nem jó keresztényi cselekedet a szomszédját ilyen kísértésnek és veszélynek kitenni."

Rájött, hogy a bolt valójában eretnek hely, ami maga a fertő, hisz mi van, ha lehet pornófilmet és szexújságot is kapni?!

Mikor a szomszéd megérkezett, valóban látott a kosarában egy dvd-t, ami egy híres utazó, indiai kalandjairól szólt. A tévében látott róla egy ismertetőt, amiből kiderült, hogy a film hőse, Indiában tartózkodása alatt egy kemény hónapot jógagyakorlással töltött...

"Nem megmondtam!" - Gondolta barátunk. "Az a bűnös jóga! Lement a boltba és már be is hálózták. Belekeveredett a jógába! Nem lesz ennek jó vége. Még pénzt sem kért. Az őrdög mindig nyájasan kezdi munkálkodását a népek megrontásán. Jobb lesz, ha megszakítom vele a kapcsolatot, hisz már most is biztos valamilyen okkult praktikával próbálkozik."

Derék barátunk sajnos el is hitte amiket gondolt, és megtette a szükséges óvintézkedéseket...

Miután a szomszédot kiengedte, bekente magát fokhagymával, és az összes nyílászáró elé kereszteket helyezett, hogy megvédje magát a gonosz beszivárgásától.

A tévétől már tartott, ezért inkább az internettel próbálkozott. Gyorsan megkereste az első keresztény oldalt, amit kidobott a kereső, és ott rátalált erre a cikkre. Elolvasta, és megnyugodott, hogy minden úgy van, ahogy azt ő gondolta.

Sajnos azonban elkövetett egy hibát...

Tovább olvasta a cikket, és a kommenteknél megtalálta egy begőzölt jógás válasz reakcióját (fiktív írás jelen pillanatban még nem létezik, de nem csodálkoznék, ha valaki megírná...). 

Ebben az írásban a szerző, a vikipédián összeszedte az összes olyan esetet (na jó nem az összeset, csak 4-et, 5-öt), ahol keresztények, a szeretet nevében megöltek nem-keresztényeket, majd azokat az eseteket is, amikor keresztények a szeretet nevében megöltek másik keresztényeket, végül hozzátette még azoknak a szerencsétleneknek az esetét, akiket különböző, újkeresztény szekták behálóztak, és akiknek - az agyuk kimosása után - a fizetésük jelentős részét be kellett szolgáltatniuk.

A felpaprikázott szerző dühében addig bújta a netet, míg végül talált egy esetet, amikor egy jóga gyakorló, óvatlanságában belekeveredett a kereszténységbe, és annak veszélyeit fel nem mérve találkozott magával az Őrdöggel... Szegény ex-jógás hiába próbálkozott a különböző keresztény praktikákkal, mivel azok egyáltalán nem készítették fel az Őrdöggel való találkozásra, kénytelen volt visszamenekülni a jógába, ahol 3 hónap intenzív savászana (nem szavászana) után végül visszanyerte a lelki békéjét, és bosszúból buddhista lett... ;)

A szerző természetesen azzal a konklúzióval zárta, hogy a kereszténység nagyon veszélyes dolog és valójában nem más, mint az Őrdög ravasz kreálmánya, mellyel az emberek tudatosságát és józan eszét elvevén, azokat bégető birkákká silányítván, a Pokol tüzére veti, s ott égeti őket, míg a világ, világ, s még két nap...

Keresztény barátunk nem volt elég éber. Mire észbe kapott, már el is olvasta a kis szösszenetet, és nem bírván a stresszt, kétségbeesésében, az ablakon át menekült szorult helyzetéből. Nem védte meg a kereszt, mert a saját hülyeségétől az embert egyik vallás sem védi meg.

Mikor a 9.-ről lezuhant, még földet érni sem volt ideje. A Sátán már mosolyogva várta.

"Te kis buta... Azt hitted a törvény nem ismerete felment a törvény betartása alól? Nem tudtad, hogy az öngyilkosok a Pokol tüzén pörkölődnek egy örökkévalóságon keresztül?"

A szerencsétlen csak hebegett, habogott kínjában. Egy rossz arcú, sánta, kancsal ördög már izzította is a vasvilláját.

Hogy történetünk mégis derűsebben érjen véget, Jézus és Buddha, miután megunták a róluk való kényszerképzetek olvasgatását, összekacsintottak és cinkos pillantással lekukkantottak a Pokolba.

Mivel mindkettőjük szívét együttérzés járta át, úgy döntöttek megveszik a nyomorultat egy rossz, fogatlan kecskéért. Az Ördög készségesen ráállt az alkura, mert fenemód szerette a kecskéket...

"Eddig oké" - mondta Jézus, "de most mit csináljunk ezzel a szegény, lélekben szegénnyel?"

"Adjunk neki még egy esélyt, hisz benne is ott a megvilágosodás esélye, vagyis az x-faktor, ahogy manapság mondják" Szólt Buddha.

"Így igaz, bocsáss meg neki Atyám, hisz nem tudta, mit cselekszik."

Azzal visszalökték barátunkat a saját ágyába, ahol ő zihálva ébredt fel rémálmából.

Útravalóul a következő üzenetet kapta:

"Az Őrdög ott lapul minden bokorban, csakúgy, mint Isten. Csak mert félsz az Ördögtől, lemondasz Istenről?"  (Üdv, és sok szerencsét: Jézus és Buddha)

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

Engedély a boldogságra...

Bátorság, humor és önirónia kell azokhoz a tiszta pillanatokhoz, mikor végre rálátunk saját, kényszeres, önsorsrontó működéseinkre. A szembesülés fájdalmas és felkavaró, de hát „bírni kell”, ahogy azt egyik kedves tanítóm mondta valamikor.

Bírni kell! Egyszerű tőmondat. Rövid és tömör, mégis hányszor mentett már meg a totális kétségbe eséstől!

Ijesztő, hogy a ’boldogtalanság’ mennyire otthonos érzés lehet. Sokaknál ez jelenti a biztonságot. Ezt ismeri, ezt szokta meg, inkább nem kockáztat.

Te hogy állsz a boldogsággal? Mersz boldog lenni? Voltak boldog pillanataid mostanában? Ismersz boldog embert?

Mennyi abszurdnak látszó kérdés! Miért kellene félni a boldogságtól?

Sokáig nem értettem, látszólag egészséges, normális emberek – nők és férfiak egyaránt – hogyan képesek szemlátomást beteg, sok szenvedéssel járó párkapcsolatokban dagonyázni hosszú, hosszú évekig, vagy akár életük végéig.

Végig néztem, amint annyi gyötrelmes év után, végre talál magának valakit, aki tényleg szereti, és, aki egészséges irányba terelgeti bimbódzó kapcsolatukat, mire a lány végül visszamegy elnyomójához, hogy újból a jól megszokott lelki terror vegye körül. Kiszállt a saját boldogságából, mielőtt az megvalósulhatott volna. Eldobta magától a lehetőséget, mert megijedt, hogy így elveszíti a régi, jól megszokott mintázatot.

A biztonságot az jelenti, amit megszoktál.

’Biztonság’. Ez van kiírva hatalmas neon betűkkel az egyik ház tetején valahol a Déli Pályaudvar környékén. Egészen megdöbbentem, mikor észrevettem. Valaki nagyon sokat fizet azért, hogy ez az üzenet folyamatosan hatással legyen az emberek tudatára.

’Köss biztosítást!’ Hátha egyszer bajod lesz, vagy meghalsz. Mi lesz akkor? Ki fog majd vigyázni rád? Ki fogja majd a jól ismert mintáidat köréd pakolni?

Biztonság, biztonság, BIZTONSÁG…

Tényleg nagyon bátornak kell lenned ahhoz, hogy felismerd, mekkora illúzió ez az egész.

Mennyi pénzt fizetünk ki azért, hogy a biztonság illúzióját fenntartsuk magunknak! Senki sincs biztonságban, és nem is lesz soha. A gyermekeid, rokonaid, a családod Isten kezében vannak, veled együtt, nem a biztosítóéban.

Nem azt mondom, hogy ne fizess tébét, vagy soha ne fizess utasbiztosítást egy, egy veszélyesebb, távolibb utazás esetén. Inkább az elv a lényeg. Csökkentheted egy helyzet veszélyességét, de, ha folyamatosan pénzért akarod megvenni a biztonságodat, nem csak a pénzeddel, de a szabadságoddal is fizetsz mindezért. 

Mindig mérlegeled majd, hogy mit tehetsz meg, mi mennyire veszélyes, mivel mit kockáztathatsz és miért fizet a biztosító. A halálfélelem pedig mindig ott lapul majd a bőröd alatt.

Félni fogsz, mert az élet elevenségét, és a létbizalmon alapuló spontaneitást áldoztad be egy olyan dologért, ami soha nem is létezett. Ha ez megtörténik, bár fizikailag még élsz, ténylegesen halott vagy már. Nem csoda hát, ha nyughatatlanság gyötör.

A lelked tudja mi igaz és mi hazug. Amikor olyan élethelyzet közelít, ami hazugságon alapul, választás elé kerülsz. Megteheted, hogy valamilyen módon nemet mondasz a hazugságra, és tiéd a lelki béke, meg az árral szemben úszás küzdelme, ami egy idő után nagyon kimerítő lehet.   

Választhatod persze a megalkuvást is. Csinálhatsz úgy, mintha nem látnád, mi történik ’Karácsonykor’, a közös családi pofaviziteken, az iskolákban, az egészségügyben. Elfogadhatsz minden hazugságot kényelmi szempontok miatt. Hadd mérgezzenek csak a beteg társadalom rabszolgái, hisz egy fecske úgysem csinál nyarat…

Vigyázz, az Ördög nem alszik. A lelked a tét.

Ha sosem voltál boldog, talán fel sem tűnik, hogy boldogtalan vagy. Lehet, hogy sosem láttál senkit a családban, aki a saját életét élte volna. A lehetőség azonban mindig ott van, hogy felülemelkedj az önkorlátozó mintákon.

Ahogy sokan megtorpannak és kihátrálnak egy egészséges párkapcsolat kapujában, sokan a siker súlyától ijednek meg, vagy attól, mi lesz majd, ha a fizetésük a többszörösére emelkedik. A magas fizetés olyan felelősséggel jár, ami a ’született csóróknak’ és 'lúzereknek' nagyon ijesztő.

Ha megszoktad az alacsony életszínvonalat és az ezzel járó biztonságot, bizony nehéz lesz kitörni ebből. Teljesen új működésre, új gondolkodásra lesz szükséged ahhoz, hogy meg is tartsd, amit megszereztél. Ezért zuhannak a lottó milliomosok rendszerint még mélyebb nyomorba, miután frissen szerzett vagyonukat sikeresen elúsztatták...

Attól a pillanattól, hogy tényleg önmagad akarsz lenni, tényleg a saját életedet akarod élni, a biztonság többé nem lesz a barátod. Onnantól ő a legádázabb ellenséged. Mézes mázas szavai mind veszélyes hazugságok, amiket többé nem szabad elhinned!

Bátorság, Kaland, Kihívás, Felelősség és szüntelen Tanulás lesznek a szövetségeseid. 

Innentől döntésképesnek kell lenned, a legfájdalmasabb helyzetben is. Nem az lesz a fontos, hogy egyszer majd boldog nyugdíjas legyél, hanem az, hogy az élet virágában termő nektárt magadba szívd, az utolsó cseppig.

Hedonista egy felfogásnak tűnik, mi? Ha bármikor kész vagy meghalni, az életed minden pillanata értéket nyer. Nem lesz időd önszívatásra.

Ezzel a hozzáállással hozod meg azt a döntést, hogy kerül, amibe kerül, de utána jársz a családi tudattalan mélyén rejlő, féltve őrzött fájdalomnak.

A hazugságon alapuló párkapcsolat, a megalkuvó megélhetés és a félrekezelt egészségügynek való végletes kiszolgáltatottság, nem az a sors, amit a Lelked neked választ. Ha mégis belenyugszol ezekbe, azt sosem fogod megbocsátani magadnak.

Gyakori jelenség, hogy a családból valaki boldogtalanságra kárhoztatta magát, és, ha Te mégis megengeded magadnak, hogy boldog légy, azzal úgy érzed, őt árulod el. Pedig könnyen lehet, hogy akinek a szeretetéért tönkreteszed magad, nincs is már az élők sorában.

Nem érted, miért nem vagy sikeres abban, amit csinálsz, pedig jól csinálod, értesz hozzá és szereted is csinálni. Benned az X-faktor, benned a szenvedély, karizmatikus tűz hevít át, mikor egyé válsz avval, amire születtél, amihez tehetséged van. Mégis mások kapják a megbízást, mégis körmödre égnek a számlák és minden vállalkozásod kudarcra ítéltetett...

Miért van ez? Átok ül rajtad? Könnyen lehet. Talán meg akarsz felelni valakinek a kudarcaid által. Valójában egy boldogtalan sorssal azonosultál, ami nem a Te sorsod. Bárki lehet a családban, aki helyett a terhet cipeled, mindketten jobban jártok, ha szépen visszaadod neki. Az, az ő sorsa. Nincs hozzá jogod, hogy átvedd tőle. Ha tudnád, milyen dühösek tudnak lenni ilyenkor az Ősök! Láttam már, nem egyszer…

Sok, fura félreértés és kényszeres hiedelem rejlik az önszívatás mögött.

Mikor megérted, hogy kinek az életét élted eddig, hogy kitől nem kértél engedélyt, ahhoz, hogy végre önmagad lehess, az olyan, mint amikor hosszú idő után kiemeled a fejed a vízből.

Levegőt kapsz, megkönnyebbülsz. Nem csak magadat, az egész családi rendszeredet gyógyítod ilyenkor. Kitisztítasz egy mélyen ülő sebet az Ősök tudatában. Hálásak lesznek érte, és ez a hála sokáig simogatja még a lelkedet.

Egy csomaggal kevesebb, tisztábban látod és bátrabban vállalod magad. Máris tettél egy hatalmas lépést önmagad felé.

Szerintem megéri a munkát.