A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 3., csütörtök

Szégyen


Akár egy filmcím is lehetne... Neked mi jut eszedbe erről a szóról? Gyermekkori megszégyenítések, az első lelki sérülések? A kamasz kor nagy, viszonzatlan szerelmei, kikosaraztak, visszautasítottak? Nyilvános, színpadi szereplésen való beégés, egy munkahely vagy státusz elvesztése, esetleg egy tönkrement házasság, a válás teljes, megalázó procedúrájával?

Megcsalás, lebukás, tettenérés, de lehet akár az alkalmatlanság, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság szélsőséges megélése mondjuk egy szenvedélybeteg vagy hajléktalan esetében…

A szégyen lehet egy lehetőség is, mely a tőle való félelmen keresztül megakadályoz abban, hogy olyat tegyél, amivel magadnak és másoknak egyaránt árthatsz. A Szégyen azonban kétélű kard. Nem csak megvéd a társadalmilag elítélt cselekedetektől, hanem abban is gátolhat, hogy tényleg a saját életedet éld.

Legyen szó gyermek, vagy kamaszkori sérelemről, eredjen a saját életedből vagy a családi rendszeredből, az biztos, hogy a szégyen erősen gátolni fog az önfeledt, magabiztos, felszabadult cselekvésben. Mindez ráadásul nem is feltétlen tudatos. A szégyen uralhatja akár úgy is az életed, hogy észre sem veszed. Ezt is ugyanúgy meg lehet szokni, mint bármi más, kellemetlen érzést.

Ha szégyenben nősz fel, azt sem tudod milyen, amikor nincs jelen az életedben. Lehetnek helyzetek, mikor a szégyen az egyetlen kapaszkodód. Furcsa, de a szégyen lehet maga, a túlélés is…
Az élet különböző területein, számtalanféle formában megjelenhet.

Alkoholista, szenvedélybeteg szülők gyermeke számára mást jelent, mint a szülő számára. Az egyik együtt él vele, a másik menekül előle, hatása azonban egyaránt mérgező.

„Szégyelld magad!” Ismerősen hangzik?

Nem feltétlen a tehetetlen szülő vagy pedagógus mondata. Ez a mondat maga a Szégyen. Ez a mondat a megaláztatás eszköze. Mert a szégyennek lehet akár önálló identitása is.
Ha teljes értékű embernek érzed magad, nincs szükséged szégyenre.

Rokon érzelem még a félelem, az alacsony önbecsülés, a kisebbrendűségi érzés és a tehetetlenség. Mint egy vírus, beépülhet a családi tudattalanba, és a szégyent viszi az egész család, akár generációkon keresztül, mert egyszer, valamikor, történt valami, valaki elkövetett valamit, aminek a súlyát csak úgy lehet elbírni, ha mindenki kiveszi belőle a részét.

Számtalan olyan mondat létezik, mely a szégyen üzenetét hordozza, és, melyek mögött a félelem, a keserűség, az önutálat és az öntudatlan rosszindulat csírái húzódnak. Mondok néhány példát:

"Sosem lesz ember belőled." "Ugyanolyan rohadék vagy, mint az a szemét apád!" "Meglásd, egyszer még börtönben végzed!" "Semmit sem vagy képes megcsinálni." "Mindketten tudjuk, hogy a felsőoktatásban való tanulás meghaladja a képességeidet." "Sosem fogsz leérettségizni/lediplomázni/lefogyni/normális munkát kapni." "Sosem lesz családod/gyereked/egy normális párod, aki szeret." "Sosem lesz helyed/egzisztenciád, stb..."

Hihetetlen, de ezeknek az üzeneteknek a nagy részét szülők mondják a gyermeküknek. Miközben talán a lehető legjobbat akarják, pusztán féltésből összehozzák, hogy a gyerek, már az anyatejjel magába szívja azt az üzenetet, mely később a szégyent, alapértelmezett programmá teszi. Egy felmérés szerint a "Meglásd, egyszer még börtönben végzed." mondatot a börtönviseltek túlnyomó többsége már gyerek korában megkapta.

Honnét fakad a Te szégyened? Biztos, hogy a Tiéd, és nem valaki másé? Kivel azonosulsz, mikor szégyenben vagy? Kit árulsz el, ha nem viszed tovább a családi szégyent?

Lehetne még sorolni sokáig a hasonló kérdéseket, és ez jó, mert a kérdés sokszor dinamikusabb, mint a válasz. A kérdés gondolkodásra, kutatásra, belső munkára késztet.

Létezik belső szégyen, mely a Te saját, személyes élményeidből vagy a családi tudattalanodból táplálkozik. Létezik azonban külső szégyen is, melyet a társadalom nyom Rád, hogy kordában tartson, vagy azok ültetik Beléd, akik számára veszélyt jelent, ha egészséges önbecsülésed és önbizalmad van. A „Szégyelld magad!” mondatot bizony megkapjuk nap, mint nap, burkolt formában is. Azzal, hogy egy egész társadalom félelemre, bizalmatlanságra, büntetésre és megalázásra épül, eleve benne tart a ’büntető-fegyelmező szülő’ és a ’rosszalkodó gyerek’ játszmájában.

Rosszak vagyunk Kedves Barátom, kívül és belül, tudatosan és öntudatlanul egyaránt. Ellentétes elvárások vesznek körül, melyeknek nem tudsz megfelelni. Eredendő Bűn, Eredendő Átok ül rajtunk, az őseinken és a gyermekeinken. Ez, a személyes szégyennel társulva már szinte viselhetetlen teher. Ezért tompítjuk magunkat drogokkal, médiával, pornóval és a korlátlan virtualitás eszközeivel.

Amíg a Szégyen jelen van az életedben, jelen van a bűntudat is. Akinek bűntudata van, az szinte kéri a büntetést, mert a bűneitől csak vezeklés árán szabadulhat meg. Ez pedig ördögi kör, mert, rendszerint észre sem vesszük, hogy vezeklünk, csak a Kényszeres önsors-rontás tűnik fel egy idő után, ez pedig már önmagában szégyenérzetet generál, amit újabb tompítással tudsz csak elfojtani…   
Jogos a kérdés, van-e kiút mindebből. Szeretem azt gondolni, hogy van, de ehhez vállalni kell az út fájdalmát, a kíméletlen önfeltárást és a szégyen minden formájának tudatosítását, ami nem csak embert próbáló, de kemény, hosszan tartó, belső munkát is jelent. Ennél sokkal kényelmesebb az öntompítás.

Téged miben gátol a szégyen? Mit tennél, ha igazán önmagad lehetnél, ha nem félnél a kudarctól és az ezzel járó megszégyenüléstől, az ellened drukkolók ’na ugyéjétől’? Hol veszítetted el az önmagadban való hitedet, az önbecsülésedet, a lét-bizalmadat? Ki helyett vezekelsz, kit árulnál el, ha végképp befejeznéd az önsors-rontást és végre a saját életedet élnéd?

A Szégyen az egyik leggyilkosabb, legbénítóbb érzés. Egy kedves barátom szavaival élve, „a szégyen mindent visz…”

Ha elkezded életed filmkockáit végig pörgetni, meg fogod találni azokat a pillanatokat, amikor megtört benned az érzés, ahol önmagad számára szeretetre, tiszteletre, elismerésre méltatlan személlyé váltál.

Van olyan élethelyzet, melyben egy gyerek többé nem érdemli meg mindezt a szüleitől, a környezetétől, az élettől? Ugye, hogy nincs, mégis ez történik, szinte mindannyiunkkal. A Szégyen pedig azóta is dolgozik bennünk.

Bőven elég a sajátunk, de ennél legtöbben jóval többet kapunk. Egy részét elásod a tudattalanodba, a többit megpróbálhatod magabiztos viselkedéssel, vagy más hasonlóval ellensúlyozni. Lehet, hogy a családi szégyent mélyre ástad magadban, a személyes szégyent meg szinte az észrevehetetlenségig kompenzálod, a szégyen-bomba azonban előbb, utóbb robbanni fog.

Legkésőbb akkor, mikor a társadalmi elvárások ezt kiprovokálják belőled.

Akar a halál szégyenkezni, az üzenet azonban újra, meg újra megjelenik, olyan alattomos formában, mely feltűnés nélkül áthatol a védelmi vonalaidon. „-Szégyelld magad, a saját kudarcaidért, azért, hogy nem az vagy, aki lenni szeretnél. Hogy nem keresel annyit, hogy eltartsd a családodat, hogy nem olyan munkád, lakásod és kocsid van, amit teljes lényeddel fel tudnál vállalni. Esetleg albérletben vagy a szüleidnél (vagy még ott sem) laksz, és semmilyen kocsid nincs, mert nem engedheted meg magadnak. Ez azonban még mindig a könnyebben orvosolható rész, hisz itt tudod, hogy mi a bajod magaddal.

Ha a szégyen és a vezeklés az alapműködés, nagyon nehéz meglátni és elismerni a saját értékeidet, azt, amit mindezek ellenére sikerült leraknod az asztalra, azt amiért mások hálásak lehetnek Neked és, amiért még akár szerethetnek is. Ezek sokszor megdöbbentően egyszerű, kicsi és jelentéktelen dolgok. (Ha belegondolsz, igazából ilyeneket szeretünk egymásban fenntartás nélkül.)

Adhatsz időt magadnak a befelé fordulásra, megkeresheted, megvigasztalhatod és feloldozhatod magadban a kukoricán térdeplő kisgyereket, megadhatod neki mindazt a támogatást, elismerést és bátorítást, amit annak idején nem vagy csak korlátozottan kaphatott meg.

A tudattalan szégyenhez azonban nem férsz hozzá hétköznapi tudatállapotban. Ehhez kell a szembenézés bátorsága és az a támogató, megtartó közeg, melyben biztonságos körülmények között mélyre tudsz ásni a családi tudattalanodba. Jó esetben ez történik egy családállításon, ahol az állítás vezetője, de inkább kísérője, lehelet finom léptekkel halad veled, hisz tudja, odalent érinthetetlen fájdalomra is bukkanhattok.

Itt történik meg az oldás, mikor a lélek megérik rá, hogy kilökje magából mindazt, ami emészthetetlen számára, és azt, ami nem tud a helyére kerülni, mert igazából nincs is helye benned. Lehet ez egy gyilkosság, egy árulás, családon belüli erőszak és/vagy szenvedély-betegség, a családi vagyon eltékozlása, egy szégyen teljes eseményben való részvétel, vagy bármi, ami szégyent, önutálatot vagy megmagyarázhatatlan lelkiismeret furdalást ébreszthet.

Miközben tudatos szinten keresed a személyes szégyened (mely sokszor a családi tudattalanba rejtett szégyenhez is kapcsolódik) okait, a családállításon az utóbbival is tudsz dolgozni. Lassan tisztulni kezd a kép, és abból a hihetetlen katyvaszból, melyet egyszer magadnak gondoltál, el kezd megmutatkozni, mi az, ami tényleg Te vagy és mi az, ami ehhez hozzá tapadva, megpróbált beléd épülni.

A személyes és a családi szégyenen túl, melyek oldása épp elég embert próbáló munka, létezik azonban kollektív szégyen is, mely több szinten is jelen van az életünkben. Az egyik legkollektívebb szégyen az Eredendő Bűn gondolata. Róma nem azért vette fel a kereszténységet, mert a Cézárt annyira fűtötte a szeretet, hanem azért, mert egy olyan valláson keresztül, mely csillapíthatatlan bűntudatot, lelkifurdalást és állandó vezeklési kényszert ébreszt az emberekben, a társadalom egyébként elégedetlenkedő, lázongó rétegei is könnyen kordában tarthatóak…

A valláson keresztüli manipuláció azóta persze sokat vesztett az erejéből, de a jelenlétét ettől függetlenül még mindig érezzük.

Az egyik legerősebb kollektív szégyen viszont még most is igen erős lábakon áll. Ennek az üzenete az, hogy mi vagyunk Hitler utolsó csatlósai és, hogy a Holocaustért is mi (minden magyar ember) vagyunk elsősorban a felelősek, hisz a mi őseink voltak azok, aki mindezt hagyták… (Azt, hogy az üldözöttek közül hányat bújtattak, mentettek meg szintén a mi őseink, hajlamosak vagyunk elfelejteni.) Ebből következik sokak számára az a kifordított gondolat, mely szerint, bár Trianon jóval előbb volt, mégis jogosnak tekinthető, és, hogy az ország feldarabolását az evvel járó összes megaláztatással együtt megérdemeltük. Ez pontosan olyan, mint amikor a gyereket előre megverik, arra az esetre, ha később rosszalkodna... Ha a másik oldalról nézed, lehet az is szégyen, hogy mi valahogy mindig a vesztes oldalon álltunk. Ez a gondolat hozza létre a kollektív, magyar lúzer-tudatot.

Megpróbálhatod magadtól eltolni mindennek a felelősségét, de mindig lesznek olyanok, akik majd újból és újból belenyomják az arcodat, nehogy véletlenül egészséges önbecsülésed lehessen, hisz úgy veszélyes lehetsz. Emellett, akik mindezek súlyát cipelik, hajlamosak ennek a feszültségét másokra is áttolni, mert együtt könnyebb vinni, mint egyedül és magányosan megkeseredve. Nem véletlen, hogy a hazai történelem oktatásban is sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a vereségek, bukások, árulások, mint a győzelmek, és minden olyan esemény, melyre büszkék lehetnénk.

Szerinted mi a szégyen ellentéte? Ellentét párja a büszkeség, de ez valójában csak az érem másik oldala.

Ma Magyarországon két szélsőséges álláspont létezik a magyarsággal kapcsolatban. Az egyik, hogy egy szedett-vedett csürhe vagyunk és mindig is azok voltunk, nincs semmink, amire büszkék lehetnénk, a másik pedig az, hogy a magyar egy olyan nép/nemzet, mely mindenki más fölött áll intelligenciában, zsenialitásban, spiritualitásban, stb.

Ezek a szélsőséges nézetek folyamatosan, egymást támadva, egymást erősítik. Egyik sem létezne a másik nélkül. Ha elveszik a büszkeségedet, választhatsz, hogy szégyen-identitásúvá válsz vagy veszel magadnak még többet, hogy kárpótold a hiányt. Szégyen és Büszkeség ellentétpárok, de végső soron a középponttól ugyanolyan messze vannak. Mindkettőjük közös ellentéte az Egészséges Önbecsülés. Itt nem kell, lenyomnod senkit azért, hogy magadat nagynak érezhesd, mert tudod, hogy mindenki nagy. Ugyanezen okból kifolyólag nem is mész alá senkinek. Nem félsz, hogy elveszik tőled, ami a tiéd, mert tudod, hogy, ami valóban a tiéd, azt senki sem veheti el tőled.

Az Egészséges Önbecsülés ritka kincs. Manapság nem lehet ilyet találni minden bokorban. Még, ha sokat dolgozol érte és végre kezdesz is megérkezni ebbe az állapotba, akkor is könnyen elveszítheted. Az Egészséges Önbecsülés érzékeny, törékeny jószág. Sok az ellensége, és jelenlegi társadalmunk sem igazán támogatja a jelenlétét. Nem elég megharcolnod érte, meg is kell védened nap, mint nap.

Van azonban ennek a harcnak egy szépsége. Miközben kifelé kemény vagy, és igyekszel megvédeni a határaidat (amit annak idején az országnak még iszonyatos véráldozat árán sem sikerült), a sérült, lerombolt önbecsülésedet mindig végtelenül finoman és nagy szeretettel építed vissza. Azt gondolnád, hogy minél többször omlik össze, annál nehezebb visszaépíteni, de valójában minden alkalommal egyre erősebb lesz, és egyre nehezebb lesz lerombolni. Valami mindig megmarad belőle, és már ez a tény önmagában is erősebbé teszi.

Mivel az Egészséges Önbecsüléshez nem kell mások önbecsülését támadni, egy idő után képes leszel ránézni mások fájdalmára is, és képes leszel elismerni épp úgy, mint a sajátodat. Amikor ez megtörténik, elkezded magad biztonságban érezni mások társaságában, és ez lesz majd az a tér, ahol a kollektív bűntudatból kollektív gyógyulás tud elindulni. 

Ez a gyógyulás pedig nem más, mint a valóban felnőtt, egyenrangú kapcsolatok alapja, melyre oly nagy szüksége van ennek az országnak, mind kollektív, mind egyéni szinten.

Minden zavarodottság, félelem és indulat ellenére ez a folyamat már zajlik, mert épp ebben a mérhetetlen zavarodottságban a legerősebb az, az elnyomhatatlan belső igény, hogy megtudd, ki vagy valójában.

Ha nem találod magad, de keresed, nincs más dolgod, mint kitartani. Mert aki keres, talál, és, aki önmagát keresi, önmagára talál.

A "szégyelld magad!" üzenetét, így szép lassan átírhatjuk: Lásd és tiszteld magadban és másban egyaránt a Tiszteletre Méltót!

2013. november 11., hétfő

Tisztelet

„A mai fiatalok nem tudják, mi a tisztelet…” Ezt a mondatot körülbelül 10 éve hallottam utoljára. Úgy látszik, már a nyugdíjas sem a régi…




Ha ez a mondat ma elhangzana a 4-es 6-oson, talán pont egy bölcs nyugdíjas válaszolna rá: „Honnan is tudnák?!”

És a költői kérdés jogos lenne. Ha van is tisztelet, többnyire kimerül üres formaságokban, a valódi, belülről fakadó érzést pedig eltakarja az a rengeteg szemét, ami játszmákból, félreértésekből, komplexusokból és megfelelési kényszerből fakad.

Neked mi a tisztelet? Ismered a velejáró érzést? Ismered az ízét?

Mi a tisztelet? Ki tudja? Hol találjuk? Hova tettük, hová rejtettük?




Amióta Hellinger féle ’Családállítás’ tanulmányozására adtam a fejem, ezek a kérdések gyakran visszatérnek. Többen megkaptuk nem is egyszer, hogy „tiszteletlenül beszélünk a szüleinkről”. Mikor megkérdeztem, miért nem az ellenkezőjével, a tisztelettel foglalkozunk inkább, elgondolkodtató választ kaptam. Megtudtam, hogy valójában a tisztelet ellentéte nem a tiszteletlenség, hanem az ítélkezés. 


Az is kiderült, hogy a tiszteletlenség ellentéte pedig az alázat.

Úgy döntöttem elfogadom ezeket a válaszokat, s így, az egész téma új megvilágításba került.

A tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem lehet létrehozni, mert már eleve van. Csak benne lenni lehet, és - ezek szerint – belőle kiesni az ítélkezésen keresztül. Ha tehát megítélsz valakit, mondjuk a szüleidet, amíg az ítéleteidet fenntartod, elválasztod magadat attól a lehetőségtől, hogy tiszteld őket.




-Na, és akkor mi van? Kérdezhetnéd jogosan, hisz mi bajod is származhatna neked vagy a szüleidnek abból, ha nem tiszteled őket? Látszólag semmi.

Azok a láthatatlan szálak azonban, melyek a különböző, egymáshoz való viszonyulásokból fakadnak, mélyen a tudattalanban találkoznak és szövődnek össze sajátos törvényszerűségek szerint.

Ráadásul nem csak a Te viszonyulásaidról van szó, hanem minden olyan személyéről, akikkel közös ’családi rendszerben’ vagy. Mindenki, aki erős lenyomatot hagyott a családi tudattalanban (legyen az élő, vagy már elhunyt személy), ezernyi láthatatlan szállal kapcsolódik Hozzád, és befolyásolja a viszonyulásaid minőségét is.




A családi rendszerben ideális esetben egyfajta természetes rend uralkodik, ez azonban tudatlanságunk és gyarlóságunk következtében felborult. Valójában, mire erre a világra megérkezünk, már bőven van mit helyreállítani abban a közös családi tudattalanban, amelyet az őseink hagytak ránk.

Tisztelni azt lehet, aki tiszteletre méltó módon viselkedik. A tiszteletre méltó viselkedés itt nem morális, etikai kategóriát jelent, hanem elsősorban azt, hogy a ’családi hierarchiával’ összhangban cselekszik. Ez pedig sokszor szöges ellentétben áll a közmegegyezésen alapuló 'tiszteletre méltósággal'.

Itt a történet rendkívül izgalmassá válik.

Ezt a családi hierarchiát ugyanis a lehető legnagyobb jóindulattal is súlyosan meg lehet sérteni.

Az, hogy egy házasságban az egyik fél megcsalja a másikat, még önmagában nem sérti meg a hierarchiát. (Etikailag persze ez egészen más kérdés.) Ha ezt elmondja a saját szüleinek, az sokféle következménnyel járhat, de a hierarchia még ettől sem sérül. Ha azonban minderről valamelyik gyerekének is beszámol, a hierarchia menthetetlenül felborul!




Lehet, hogy csak őszinte akart lenni a szülő, valójában azonban nem bírta a nyomást, a felelősséget, és mindezt a gyermekére rakta.

Egy válás nagy fájdalommal jár, de a hierarchia nem ekkor sérül, hanem akkor, mikor például megkérdezik a szülők a gyermeket (csupán demokratikus indíttatásból), hogy melyikükkel szeretne élni. A választás felelősségének terhét a gyermekükre rakják. (Ezek után a gyerek, nagy valószínűséggel azt fogja majd gondolni, hogy ő a válás oka, és, hogy a szülők azért váltak el, hogy őt büntessék, mivel ő rossz volt.)

Ugyanez történik, ha egy szülő állandóan a gyermekének panaszkodik az anyagi helyzetéről. (Mivel a gyerek azt gondolja, ő a családi csóróság oka, később könnyen lehet, hogy neki is anyagi nehézségei lesznek…)




Még bőven nem tartunk ott, hogy a szülő bármilyen módon bántalmazná a gyermekét. Olyan, mindennapos dolgokról beszélek, melyekről legtöbben nem tudnak, észre sem veszik. Talán jót akarnak, talán csak gyengék és gyarlók, talán nehéz, viselhetetlen élethelyzetben vannak. A végeredmény azonban rendkívül súlyos.

Sérül a családi hierarchia, és a gyermek többé nem képes tisztelni szüleit.

Ha Te sem tudod tisztelni a szüleidet, tudd, hogy nem a Te hibád.

 -Akkor mi is ezzel a probléma?
-Az, hogy a balhét mindezért mégis Neked kell elvinned! Kudarcra ítélt párkapcsolatok, bizonytalanságra kárhoztatott egzisztencia, sorozatos karriertörések, élhetetlenség, identitás zavar, alacsony önbecsülés, depresszió és más hasonló tényezők jelenléte utalhat erre, melyek mind, mind a Te életedet teszik pokollá…




Az IGAZSÁG, sajnos cseppet sem igazságos…

Ami mégis jó hír, az, az, hogy éppen ezért az is Te vagy, aki kemény munkával ugyan, de helyre állíthatja a hierarchiát. Ha felismered, hogy Te is ebben a helyzetben vagy, talán eljött az idő, hogy dolgozz is mindezen.

Lépjünk hát vissza a kezdőpontra. A tisztelet ellentéte az ítélkezés.




Amikor valakit megítélsz, vagy akár minősítesz, amikor úgy gondolod, rosszul kezel az életében bizonyos eseményeket, ragaszkodsz a saját nézőpontodhoz, mint az egyetlen mérvadóhoz. Az első lépés, hogy lazítasz egy kicsit, és megengeded neki, hogy olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem, de nincs jogod hozzá, hogy megítéld, mert nem vagy abban a helyzetben. Valójában nem is a Te dolgod, hogy bármilyen ítéletet alkoss róla.  

Elég, ha megvéded a saját határaidat, azon túl ne harcolj, ne táplálj haragot.
-Jó, jó, könnyű azt mondani, de, hogy lehet valakire nem haragudni, aki arra durván rászolgált? Itt jön be a megértésre való törekvés. Ő azt teszi, amit tesz, és ez az ő felelőssége. Ha megpróbálod megváltoztatni, Isten akarsz lenni, vagyis nem bízol benne, hogy ’magától’, a Te segítséged nélkül is megváltozik. Akár úgy lesz, akár nem, Te ezért nem tehetsz semmit.

Ezt elfogadni, alázat.




Ugyanez történik akkor is, ha meg akarod menteni a szüleidet. Segíthetsz nekik, de ennél többet nem tehetsz értük. Úgyis azt fognak tenni és gondolni, érezni, amit akarnak, pontosabban, amit tudnak. Őket is az örökölt mintáik mozgatják.

Az egyetlen dolog, amivel őket gyógyíthatod, ha Te mersz végre boldog lenni. Ha Te vagy elég bátor, hogy leválj róluk, és visszaadd nekik, az őket megillető felelősséget.
  
Amikor ezt megteszed, óriási megkönnyebbülés lesz a jutalmad. Nem cipeled többé az őseid terhét.

Vannak azonban sokkal rejtettebb összefüggések is.

Amikor valaki, a szülei szeretetéért küzdve mindenáron meg akar felelni azok vélt vagy valós elvárásainak, valójában sem a szeretetnek, sem a tiszteletnek nem ad teret.

Szeretetért küzdeni, olyan, mint küzdeni a napfényért. Vagy épp süt a Nap, vagy nem, mindegy, mit csinálsz.




Még, ha sikerül is, a szüleid elvárásainak megfelelni, azzal sem oldasz meg semmit, mert minden ez irányba tett erőfeszítés csak elválaszt önmagadtól, és az áhított rendtől.   
  
A legnagyobb hűtlenség, ha magadat csalod meg.

Ha a szüleid szeretetéért küzdened kell, ha azért cserébe fel kell adnod önmagad, tudd, hogy nem éri meg. 

Nem azért nem szeretnek, mert nem tudsz nekik megfelelni, hanem azért, mert ők maguk sem tudnak szeretni. Nem tudják, hogyan kell, hisz valószínűleg ők sem kapták meg azt a biztonságot nyújtó elfogadást, amit most tőlük vársz.

Szinte már közhely, hogy a valódi szeretet nem függ feltételektől, mégis ez az igazság. A szeretet van, és lehet benne lenni. A szereteten kívüli szeretet nem létezik, illúzió csupán.
Amikor egy ilyen illúzióért küzdesz, akkor vagy a legcsalódottabb, ha végül megkapod. 




Üres, lélektelen formaság, mely annyira fáj, hogy már nem is érzed. Ezért küzdeni, ezért meghasonulni, ezért feladni az álmaidat, azt a személyt, aki valójában vagy, egyenes út a boldogtalansághoz.

Jobb, ha leállsz, és nem küzdesz tovább. Inkább küzdj magadért, és bízd rájuk, hogy szeretnek-e vagy sem. Te vagy az, aki esélyt adhat nekik a valódi szeretetre azzal, hogy nemet mondasz a hamisra.


Az első lépés itt is az, hogy Te elfogadod őket olyannak, amilyenek.




-Lehet-e valakit úgy szeretni, hogy tudod jól, ő nem képes azt viszonozni?

Itt jön be megint az alázat, mint a tiszteletlenség ellentéte. Nem tudom, miért van így, de így van, és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem őt.

Valóban szeretni valakit, aki nem szeret viszont annyira fájdalmas, hogy hosszú távon nem lehet túlélni. Hogyha valakinek ’megszakad a szíve’, sokszor arról van szó, hogy túl sokat időzött a szeretet terében, miközben az, akit szeretett (ezek lehetnek a szülei is vagy a szerelme), nem tudott ebbe a térbe belépni. Az ember lelke elfárad, és a túlélés érdekében inkább magunk is kilépünk ebből a szent térből.

A szeretet ilyenkor elalszik bennünk. Hibernáljuk az érzést, és nem marad más, mint az elfogadás. Jó esetben megértjük, miért van így, de, ha nem értjük, akkor is őrá bízzuk a döntést. Nekünk csendes, de élhető szomorúság marad, és, ha tényleg sikerül elengednünk a vágyat, nagy megkönnyebbülés lesz a jutalmunk.




Rábízzuk az ő lelkére, hogy meglépi-e a szeretethez vezető lépéseket, és, ha igen, mikor. A leghatékonyabb sürgetés, a nem sürgetés.

Mindezek a lépések leírva könnyűnek tűnnek, sokan értik is az összefüggéseket, ezeket megtenni azonban mégis hihetetlenül nehéz.




A lelkünk nagyon lassan mozog. Óriási türelemre van szükségünk önmagunkhoz. A lélek döntései valójában téren és időn túl születnek. Tiszteletre és alázatra nem másoknak, hanem neked van szükséged. Ha igazán erős vagy, azt onnan tudod, hogy tiszteled a gyengét, hisz a saját, belső folyamataidhoz képest Te is gyenge vagy.

Számos, lélekmozgásos családállításon vagyok túl, és úgy érzem, sosem lesz vége. A láthatatlan szálak a messzi múltban gyökereznek, és minden alkalommal csak egy pici bepillantást enged a tér. Néha még annyit sem.




Ezeknek a mélyben gyökerező összefüggéseknek a meglátása a megértés kulcsa, mely segíti az értelmetlen törekvések elengedését. Ez segít abban, hogy a családi rendszerben és hierarchiában Te is megtaláld a saját helyedet.

Ha egyszer elkezded, tudd, hogy innentől a fájdalom útján fogsz járni.

Azt is tudd azonban, hogy így is, úgy is ezt az utat járod, csak így mindezt tudatosan teheted. Panaszkodás és nyavalygás helyett a kezedbe veszed és méltósággal viseled a sorsod, vállalva ennek valódi felelősségét.



Ami nem a tied, azt leteszed, s innentől kezdve esélyt kapsz, hogy végre a saját életedet éld.